Egy jobb horoggal kiütötte a Kúria a végtelen, mondhatni formátlan formalizmusba forduló Alkotmánybíróságot a választási eljárásjog területén? A taláros testület jelenleg még a földön, a bíró számol rá; kíváncsian várjuk, felkel-e még, vagy a Kúria lesz az új bajnok a választási eljárási jogok alkotmányos védelmében.

Miről is van szó? Amint arról korábbi cikkünkben is beszámoltunk, az Alkotmánybíróság 2014. március 13-án az alkotmányos szempontok vizsgálatának mellőzésével utasította el a Kúria Kvk.III.37.183/2014/10. számú végzésével  szemben benyújtott alkotmányjogi panaszt, majd március 17-én, lényegében az Alkotmánybíróság által megvizsgált üggyel azonos tényállásban a Kúria – szakmailag is helyes – érdemi döntést hozott.

Az ügy megítélése látszólag egyszerű. Kormányrendeleti szinten került korlátozásra alapvető jog, s ennek alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság nem mondta ki, a Kúria azonban mégis ezt alapul véve hozta meg döntését. Az Alkotmánybíróság hibázott, tényleges szerepét pedig az adott ügyben átvette a Kúria.

Ha jobban megvizsgáljuk a döntéseket, két jelenséget figyelhetünk meg:

1. Az Alkotmánybíróságon immár olyan erőteljes formalista szemlélet uralkodott el az alkotmányjogi panaszok vizsgálata terén, hogy már az egyébként befogadható panaszokat is elutasítja valamilyen vélt formai hibára hivatkozva, illetve

2. A Kúria döntésére szerencsére alapvető hatással vannak az alkotmánybírák – akár csak különvéleményben megfogalmazott – érvelései, azok nagyon rövid idő alatt a Kúria határozatainak indokolásában köszönhetnek vissza.

Az ügyek lényege

Egy adott településen egy magánszemély kifogást nyújtott be, amiért az ottani képviselőjelölt választási plakátjai villanyoszlopon kerültek elhelyezésre. Az erről készített fényképei alapján az illetékes Országgyűlési Egyéni Választókerületi Választási Bizottság megállapította a jogsértés tényét, miszerint a képviselőjelölt plakátjának elhelyezése sérti a 224/2011. (X.21.) Korm. rendeletben (a továbbiakban: Rendelet) megállapítottakat. Annak 3. § (2) bekezdés a) pontjában rögzített tilalom ugyanis (jogellenes azon reklám célú berendezés a kihelyezés időpontjától függetlenül, amely közvilágítási-, villany- és telefonoszlopon került elhelyezésre) a Rendelet 1. §-a miatt a választási plakátokra is kiterjed. Ez a szabályozás ugyanakkor a indítványozó szerint nincs összhangban az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében elismert szabad véleménynyilvánításhoz való joggal, továbbá a XXIII. cikk (1) bekezdésében elismert választhatóság jogának gyakorlásával. Hiszen a választási plakát elhelyezése a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jog védett gyakorlása körébe tartozik. A jelöltek ezen túlmenően még passzív választójoguk gyakorlásával is élnek a kampányidőszakban tett közléseikkel, mikor a szabad szólásnak a választási eljárásról szóló törvényben (a továbbiakban: Ve.) biztosított eszközei használatával a választók megszólítására törekednek.

A plakátok elhelyezésével kapcsolatban a Ve. 144. §-a zárt szabályrendszert alkot, így a választási plakátokra csak az ott megállapított rendelkezések vonatkoznak. A Ve. 144. § (3) bekezdése szerint plakátot a kampányidőszakban – a következő bekezdésben meghatározott kivételekkel – korlátozás nélkül lehet elhelyezni. A korlátozás tehát csak olyan lehet, amely megfeleltethető a Ve. 144. § következő bekezdéseiben foglaltaknak. A Rendeletben foglalt szabályozás pedig egyik körbe sem tartozik. Így egy, az alkotmánybírósági gyakorlatban is nevesített alapjog rendeleti szintű korlátozására kerül sor.

Kúria vs. Alkotmánybíróság

Mégsem beszélhetünk azonban arról, hogy a két testület fent idézett döntései ellentétben állnának egymással, ahogyan azokkal a megállapításokkal is óvatosan kell bánni, hogy az Alkotmánybíróság szentesíti, vagy legalábbis szemet huny az alapjogok rendeleti szintű korlátozása felett. Bár vitatható módon, de az Alkotmánybíróság érdemben nem foglalt állást a kérdésről: az indítványt formai feltételek alapján utasította vissza (álláspontjuk szerint nem tartalmazott az indítvány alkotmányjogilag értékelhető indokolást), ami pedig az utóbbi időben elég általános tendencia az alkotmányjogi panaszok terén. Nem tisztünk megítélni, hogy jelen esetben miért döntött szubjektív érzet alapján a testület többsége a formai elutasítás mellett, véleményem szerint azonban abban az esetben, ha a testület befogadja a kérelmet, nem juthatott volna más eredményre, mint a Rendelet Ve.-re vonatkozó része alaptörvény-ellenességének megállapítására. Ami, bár a visszautasítás miatt elmaradt, a kisebbségi véleményen lévők (tehát az alkotmányjogi panasz megalapozottsága mellett érvelők) különvéleményben mégis részletesen kifejtették a kérdés érdemi vizsgálata során irányadó álláspontjukat is, és konklúzióként rögzítették, hogy mivel az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése szerint az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, a választási plakát elhelyezésének kormányrendeleti szinten történő, a Ve. szabályain túlmutató tiltása a véleménynyilvánításhoz való jogot közvetlenül korlátozza. Erre csak törvényben kerülhetne sor.

A Kúria nem egész egy hónappal ezelőtt még úgy ítélte meg ezt a kérdést egy hasonló ügyben, hogy mivel a Rendelet 1. §-a értelmében tehát a Ve. 144. §-a szerinti plakátra (plakátokra) is alkalmazandók a Rendelet szabályai, ezért a választási plakátokra is vonatkozik a tilalom, helyt adva ezzel a választási bizottságok döntésének. Az alkotmánybírósági végzés különvéleményében foglalt tartalmi megállapítások azonban beépültek a Kúria gyakorlatába, így a következő, hasonló tényállás elbírálásakor már alkotmányjogilag helyes megállapításra jutottak, és kimondták, hogy a választási plakát elhelyezésével kapcsolatban a választási szervek a Ve. 144. §-ának való megfelelést vizsgálhatják csak, a közúti közlekedési szabályokat, illetve a reklámtáblák elhelyezésére vonatkozó rendeleti szabályokat nem alkalmazhatják. Kiemeli továbbá, hogy a Rendeletbeli szabályozás nem ronthatja le a korlátozás nélküli elhelyezést.

A Kúria számára – aki két hasonló ügyben hozott eltérő tartalmú döntést – a második döntés meghozatalakor jelentős útmutatóként szolgált Stumpf István alkotmánybíró különvéleménye: „A bíróságnak ebben a helyzetben a Kormány rendelete és a sarkalatos törvény közötti kollíziót – az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésére, IX. cikkére, 15. cikk (4) bekezdésére és 28. cikkére tekintet­tel – a Ve. javára kellett volna feloldania.”

Konklúzió

Bár az Alkotmánybíróság érdemben nem foglalt állást a kérdésben, ez mégsem jelenti a rendeleti szintű alapjog-korlátozás legitimációját, ehhez ugyanis tényleges alkotmánybírósági döntés szükségeltetne, amit a jelen ügyben hozott „nem-döntés” nem helyettesíthet. Az Alkotmánybíróság felelőtlen, formai alapon visszautasító gyakorlata azonban mindenképpen felülvizsgálat tárgyát kell, hogy képezze, a testületnek önreflexiót kell tanúsítania, mert jelenleg az alkotmányjogi panasz léte nem hogy csökkenti a bárki által kezdeményezhető utólagos normakontroll (az actio popularis) megszüntetése okozta hiányt, hanem tovább növeli azt, csökkentve ezzel a jogvédelem szintjét. Ezzel szemben a Kúria gyakorlata kifejezetten helyes irányba halad. Üdvözlendő, hogy az Alkotmánybíróság által kimunkált szempontokat – még ha azok csak különvéleményi formában jelennek is meg – rövid idő alatt a határozatok meghozatalának alapjaként fogadja meg, beépítve azt a bírói gyakorlatba.