A büntetés az elítélt joga is egyben, mivel ezáltal lehetőséget kap arra, hogy megszabaduljon elkövetett bűnétől, így bizonyos tekintetben a büntetés-végrehajtás által az emberi méltóság védelme is érvényesül. Azonban megvizsgálva a büntetés-végrehajtás célját, megállapítható, hogy annak kapcsán helytelenül, szinonima módjára használjuk a reintegráció és reszocializáció fogalmát.
A következőkben bemutatásra kerül az új Bv. Kódex és a korábbi Bv. tvr. büntetési céljának koncepciója, valamint az, hogy az új törvény mennyiben tér el és hoz újítást a korábbi szabályozás büntetési céljaihoz képest.
Bevezető gondolatok
A büntetés-végrehajtási (a továbbiakban: bv.) joggal foglalkozó szakirodalom mindezidáig nem szentelt koncentrált figyelmet ama kérdés vizsgálatának, hogy a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvényben (a továbbiakban: új Bv. Kódex) megfogalmazott büntetési cél mennyiben tér el, illetve miben hoz újítást a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelethez (a továbbiakban: Bv. tvr.) képest.
Jelen tanulmányban bemutatom a szabadságvesztés-büntetés nevelési céljának fejlődéstörténetét, az új Bv. Kódex büntetési céljainak koncepcióját, azt, hogy ez mennyiben hoz újítást a Bv. tvr. büntetési céljaihoz képest, továbbá azt, hogy az új törvényben nóvumként megjelenő reintegráció szót hogyan kell értelmezni és azt, hogy ez miben tér el a reszocializáció fogalmától.
Gondolatmenetem, illetve annak megértése érdekében, hogy miért állítom azt, hogy helytelenül, szinonima módjára használjuk a reintegráció és a reszocializáció fogalmát, annak ellenére, hogy jelentésük nem azonos, fontosnak tartom előzetesen annak tisztázását, hogy a dogmatika szó a jogi szaknyelvben bizonyos tudományos, tételes tanokat,[1] míg a terminológia szó valamely szakterület művelőitől származó, általánosan ismert szavak összességét foglalja magába.[2]
A reszocializáció és a reintegráció fogalma a nevelési célzat tartalmában és mértékében különbözik egymástól, a Bv. tvr. és az új Bv. Kódex szabályai kiválóan szemléltetik az említett fogalmak közti különbséget, ezt a későbbiekben bővebben ki fogom fejteni, egyelőre azonban csak annyit jegyzek meg, hogy a reintegrációs tevékenységrendszer megelégszik a fogvatartottak negatív irányba való megváltozásának megakadályozásával, addig a reszocializációs tevékenységrendszer kifejezett céljául tűzi ki, hogy a fogvatartottak elsajátítsák azokat az ismereteket, amelyek a társadalmi életben való hatékony részvételükhöz szükségesek.
A szabadságvesztés-büntetés nevelési céljának fejlődéstörténete
A szabadságvesztésnek, mint büntetésnek az ókorig visszanyúló gyökerei vannak azonban funkciója a ma ismerttől igencsak eltért. Az ókorban és a középkor első felében a szabadságelvonást azért alkalmazták, hogy a gyanúsított tárgyalása és kihallgatása biztosított legyen.[3] A szabadságvesztés-büntetést már Manu törvénykönyve is megemlíti[4] az első önálló börtönügyi rendeletek pedig II. Theodosius és Justinianus nevéhez fűződnek.[5]
A középkor első felében még nem volt ismert a napjainkban alkalmazott szabadságvesztés-büntetés,[6] erre tekintettel kell lennünk, amikor témánk történeti előzményeit elemezzük.
A XVI. századtól kezdődött el Európában a dologházak és fegyházak kialakítása, ahova a közveszélyes bűntettesek, elmebetegek, prostituáltak és munkakerülők tömegeit zárták. A dologházakba nem csak bűnelkövetőket zártak, hanem szüleik kérésére, fegyelmezésre szoruló fiatalokat is, akiket a munkáltatással és a napi rendszerességű lelki gondozással igyekeztek a társadalom hasznos tagjává nevelni.[7]
A fogvatartás körülményei a XVII. századra sem emelkedtek a középkori színvonal fölé, az első igazgatók pedig teljesen szabadon irányították a bv. intézeteket. A teljhatalmú igazgatás következtében több sajátos rezsim alakult ki, mint például a magánelzárásos, a hallgató vagy a jegyrendszer. A számos rezsim közül a magánelzárásosban a rabok teljesen elkülönítve éltek, a fogvatartás káros hatásainak csökkentését pedig azzal próbálták elérni, hogy a rendszeresen megtartott istentiszteleteket a rabok elkülönítve hallgathatták.[8]
A Szempczi Fenyítőház 1780. évi szolgálati utasítása alapján a rabok kötelező vallásoktatásban vettek részt, amelynek célja az elítéltek nevelése volt.[9]
Magyarországon a XIX. század első felében a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának módját partikuláris normák tömege rendezte, visszaélések és középkori állapotok jellemezték a fogvatartást, amely ellen a kor jelentős gondolkodói is felszólaltak. Az 1840-es évektől hazánkban is megkezdődik a büntetőjog kodifikációja, a század második felétől pedig megjelennek a bv.-t szabályozó, magasabb szintű jogszabályok.[10]
A XX. század második feléhez közeledve már élhető körülmények uralkodtak a bv. intézetekben. A rabok nevelésére, amelynek elsődleges eszköze a lelki gondozás és a munkáltatás volt is gondot fordítottak.[11]
A második világháborút követően a büntetőjog egyszerre szolgált a gazdasági célok elérése és az osztályharc eszközéül.[12] A szocialista Magyarország büntetés-végrehajtását – különösen az Államvédelmi Hatóság közvetlen irányítása alá vont intézményekben – középkori módszerek, a törvényességi és humanitárius szempontok teljes figyelmen kívül hagyása jellemezte.[13] A személyzet kiválogatásánál nem a szakmai tudás vagy a felkészültség, hanem a rendszer iránti elkötelezettség és megbízhatóság volt a mérce.[14]
A sztálini büntetőpolitika a büntetés céljaként elsősorban a társadalmi tulajdon és a dolgozó nép érdekeinek védelmét tűzte ki.[15] Az 1950-es évek végétől kezdődően enyhülni kezdett a szigor, a rabok nevelése ismét céllá vált, a titkos utasítások háttérbe szorultak és a végrehajtás kérdéseit jogszabályokban rendezték, rögzítették a rabokat megillető jogokat és az őket terhelő kötelezettségeket.[16]
A Bv. tvr. a fogvatartottak nevelését már alapelvnek tekintette. A szabadságvesztés-büntetés nevelési szerepe a bv. intézetekben fokozatosan előtérbe helyeződött, amelyet az is alátámaszt, hogy az Igazságügyi Minisztérium 1984-ben programot adott ki a bv. intézeteken belüli nevelési módszerek korszerűsítésére.[17]
Az 1980-as évek végére megkezdődik a bv. humanizálása, a börtönügy szervezeti korszerűsítése,[18] illetve az ENSZ Minimum szabályai és az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlásai figyelembevételével a magyar bv. jogot fejlesztő jogharmonizációs folyamat.[19]
A büntetésről és annak céljáról általában
Ha valaki a társadalom békéje ellen tör, a társadalomnak joga keletkezik a támadást a jövőre nézve ellehetetleníteni, azonban nem szabad a vétkest cél nélkül büntetni, mert ez által csak további károkat okoznánk.[20]
A büntetés az elítélt joga is egyben, mivel ezáltal lehetőséget kap arra, hogy megszabaduljon elkövetett bűnétől, így bizonyos tekintetben a bv. által az emberi méltóság védelme is érvényesül.[21]
A bv. nem lehet pusztán az önkény és az erőszak eszköze,[22] célja kell, hogy legyen az elítélt bűntől való megszabadulása és belső megváltozása is.[23]
A katolikus társadalmi tanítás is a büntetés kettős célját deklarálja, az elítélt társadalomba való visszailleszkedését és a béketeremtő igazságosságot. E célokon keresztül, a büntetés végrehajtása által helyreállhat a társadalom harmonikus együttélésének megtört kapcsolatrendszere.[24]
„A bűnelkövető emberben nemcsak az individuumot, hanem az embertársat is látnunk kell. A büntetőjog, a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás koncepciója és szerkezete középpontjában – mint tettesnek és sértettnek egyaránt – az ember védelmének és tiszteletének kell állnia (…)”.[25]
A büntetés célja a két jogszabályban
A latin szóösszetételekben a kifejezések előtt található ”re” valamilyen összetett fogalomhoz tartozó, ”újra” előtagot csatol.[26] Az integráció latin eredetű szó, egyes részek egyesülését, összegződését, hozzácsatolódását jelenti.[27] A szocializáció szintén latin eredetű kifejezés, amely az egyén társadalmi életben való hatékony részvételéhez szükséges szabályok, normák elsajátítását jelenti.[28]
A büntetés-végrehajtásban a reintegráció egy olyan tevékenységrendszert jelent, amelynek célja, hogy annak eredményeként az elítélt a társadalomba visszatérhessen, azonban ez kevesebb, kisebb elvárást támaszt a reszocializációhoz képest, mivel a reintegrációs tevékenység nem feltétlenül jelenti a fogvatartott lényeges mértékben való belső megjavításának szándékát, megmarad a rab – lehetőségektől függően – negatív irányba való megváltozásának megakadályozásánál. A reszocializációs tevékenységrendszer célja azonban az, hogy annak eredményeként a társadalmi szabályokat megtagadó (vagy azokat nem ismerő) fogvatartott elsajátítsa azokat az ismereteket, amelyek a társadalmi életben való hatékony részvételéhez szükségesek.
A 2015-ig hatályos magyar szabályozás a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának célját az elítélt társadalmi reintegrációjában, az ismételt bűnelkövetés speciális prevenciójában, illetve a törvényben meghatározott joghátrány érvényesítésében határozza meg.[29]
A jogszabály elsődleges céljának a joghátrány érvényesítését jelöli meg,[30] ehhez a célhoz csak járulékosan kapcsolja a speciális prevenciót és a társadalmi reintegrációt. A rehabilitációs programokon való részvételt nem teszi kötelezővé, csak azok elérhetőségének elősegítését követeli meg. A Bv. tvr. nagyon röviden határozza meg a büntetés célját, lehetőséget teremt ugyan rá, de nem törekszik arra, hogy a fogvatartottak teljes belső megváltozása, megjavulása végbemenjen, így a fogvatartottak nevelése tekintetében egyfajta pesszimizmusról árulkodik, megmarad az ”az is elég, ha csak nem rontjuk el még jobban” keretei között.
A szabadságvesztés-büntetés hatásaival foglakozó szakirodalom egyértelműen kimutatta, hogy önmagában a szabadságvesztés végrehajtása nem javítja meg az elítéltet, az nem nyújt megfelelő lehetőséget az elítéltek erkölcsi javítására.[31] A bv.-ben egyszerre kell jelen lennie a büntetésnek és a nevelésnek.[32]
A norma nyelvtani és teleologikus értelmezése az említettek alapján tehát arra vezet, hogy a büntetés céljában megjelenő javítási szándékot reintegrációs célnak célszerű nevezni, annak ellenére, hogy a jogszabály nem használja ezt a fogalmat.
Az új Bv. Kódex rendelkezése a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának céljáról[33] jelentős tartalmi változást hoz. Az új Bv. Kódex kettéosztja a büntetés célját, a feltételes szabadságra bocsájtás lehetőségének kizárásával kiszabott szabadságvesztés-büntetésre ítélt fogvatartottak tekintetében célja önállóan jelenik meg és a valós élet realitásait tükrözi, míg a többi elítélt tekintetében mintha újra szárnyra kapna a treatment-ideológia optimizmusa.
Az új Bv. Kódex a hatályos szabályozással szemben rendkívül hosszasan és részletesen határozza meg a büntetés célját, mindemellett megőrzi annak triászát, vagyis az elítélt társadalmi reintegrációját, az ismételt bűnelkövetés speciális prevencióját, illetve a törvényben meghatározott joghátrány érvényesítését.
Felületesen szemlélve a két jogszabály között csak szerkezeti-nyelvtani eltérést láthatunk, azonban ha elmélyedünk a törvény szövegének vizsgálatában, illetve vetünk egy pillantást annak miniszteri indokolására,[34] láthatjuk, hogy nem csak szerkezeti és nyelvtani újítást hozott az új Bv. Kódex, hanem valódi, tartalmit is.
Új fogalomként kerül bele a törvénybe a reintegráció, amely magában foglal minden olyan tevékenységet, illetve programot, amelyek hozzájárulnak a fogvatartott társadalomba való visszailleszkedésének eredményességéhez, illetve a speciális prevenció sikerességéhez. A törvény, illetve annak indokolása reintegrációs tevékenységként példálózó jelleggel – azokat általánosítással lezárva – számos tevékenységet megjelöl, amelyek közül a leglényegesebbként – többek között – a munkavégzést emeli ki.
A törvény céljául tűzi ki, hogy a reintegrációs tevékenység eredményeként elősegítsék a fogvatartott a társadalomba való sikeres visszailleszkedését és a társadalom jogkövető tagjává válását, valamint kötetezettségként írja elő, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása során biztosítsák az elítélt személyiségének, illetve felelősségérzetének fejlődési lehetőségét.
A reintegrációs tevékenységet a bv. intézet végezheti önállóan vagy más szervezetekkel kooperálva is. A törvény indokolása kifejezetten ösztönöz a különböző szervekkel való együttműködésre, arra hivatkozva, hogy ez fokozhatja a bv. céljai elérésének eredményességét.
A Szent Benedek-Rend jelmondata: Ora et Labora, vagyis imádkozzál és dolgozzál! A történeti bevezetőben láthattuk, hogy a szabadságvesztés-büntetés nevelési funkcióját alapvetően két eszközzel kívánták érvényre juttatni, nevezetesen a munkáltatással és a rendszeres lelki gondozással. Minthogy azt említettem a törvény indokolása üdvözli a bv. intézetek kooperációját más szervekkel, így most itt jegyzem meg, hogy a bv. intézetek működésében az egyházak jelenleg is fontos szerepet töltenek be.[35] Itt elsősorban a Börtönlelkészi Szolgálatra utalok, amelyet a 13/2000. (VII. 14.) IM rendelet hívott életre,[36] és amelynek fontos szerepe van az egyes börtönmissziók bv. intézeten belüli tevékenységének koordinálásában.[37] A börtönlelkészek az egyéni és közösségi vallásgyakorlás által jelentősen oldani tudják a napirendből fakadó merevséget, ezáltal hozzájárulhatnak a bv. céljainak eléréséhez.[38]
A törvény indokolása immáron az elítélt személyiségének fejlesztésére irányuló tevékenységet jelöli meg elsődleges feladatnak, de már nem csak azt tűzi ki céljául, hogy az elítélt ne kövessen el újabb bűncselekményt hanem, hogy a társadalom hasznos tagjává is akarjon válni, mégpedig önön meggyőződéséből eredően, emellett persze operatív feladatként megmarad az elítélt szabadságának elvonása is. Az indokolás szerint az önakaratból való javulási szándék csak individualizált módszerekkel érhető el,[39] amely szükségessé teszi egy – különböző szempontok alapján kialakított – ésszerű és megvalósítható mértékig differenciált börtönrezsim működtetését.
Az indokolás a fokozatosság jegyében szól egyfajta „reintegrációs-karrierről”, amelyet a fogvatartott az intézet által felkínált reintegrációs programokban való aktív részvétellel (ezt az indokolás az együttműködés szubjektív oldalának nevezi) bejárhat és ezáltal a bv. intézeten belüli életkörülményei differenciáltabbá válhatnak, magatartásától függően enyhébb vagy szigorúbb börtönrezsimbe kerülhet. Az új Bv. Kódex 83. § (5) és (8) bekezdése megfogalmazza, hogy a fogvatartott bv. intézeten belüli életkörülményeit a bv. intézet és a rab kooperációjával kívánja kialakítani. A törvény a büntetés céljaként már nem elégszik meg a fogvatartott passzív módon való intézeti szabályok meg nem sértésével, hanem megkívánja a rab aktív magatartását a reintegrációs cél elérése érdekében.
Az említett szubjektív oldal mellett párhuzamosan van egy pszeudo-szubjektív oldal is, ami nem más, mint a kötelező munkavégzés.[40] A törvény szerint munkáltatás a „reintegrációs tevékenység azon formája, amikor az elítéltek (…) munkavégzése szervezetten, rendszeresen, haszon- vagy bevételszerzési céllal, a munka törvénykönyvében szabályozott munkaviszonytól eltérő, jogszabályban meghatározott feltételekkel és díjazás ellenében történik (…)”,[41] nem minősül munkavégzésnek azonban az elítélt által „(…) jogszabályban meghatározott feltételekkel és tartamban, alkalomszerűen, a fogva tartó bv. intézet fenntartása körében, díjazás nélkül végzett takarítási, karbantartási és ellátási tevékenység (…)”.[42]
A bv. alapelveinek célja kettős, egyszerre szolgálják az alapjogok és a büntetés céljainak érvényre juttatását,[43] az alapelvek között kiemelkedő jelentősége van az életkörülmények szabad élet általános körülményeihez való közelítsenek, amelyet az új Bv. Kódex a prizonizációs hatások ellensúlyozása érdekében a büntetési célokat rendező szakaszába integrál. Tekintettel arra, hogy a normalizáció elvének kiteljesedése országonként eltérően alakul a törvény miniszteri indokolása az említett elv érvényesülésének követelményéhez hozzáfűzi, hogy a nemzetközi kötelezettségvállalásokból eredő minimális körülményeket feltétlenül biztosítani kell.
Nóvum a magyar büntetés-végrehajtási jog történetében, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásával kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának céljaként az új Bv. Kódex kizárólag a társadalom védelme érdekében való fogvatartást írja elő.[44]
Az Alkotmánybíróság egy határozatában az emberi méltóság jogából levezette a jog reszocializációs kötelezettségét,[45] azonban nem mond ellent e határozatnak az említett kizárólagos büntetési cél, mivel arra a fogvatartotti csoportra nézve írta ezt elő, akik vissza fognak térni a szabad társadalomba.
Az új Bv. Kódex szintén nyelvtani és teleologikus értelmezése az említettek alapján tehát arra vezet, hogy a büntetés céljában megjelenő javítási szándékot célszerűbb lenne reszocializációnak nevezni, mivel a norma nem pusztán terminológiai, hanem tényleges, dogmatikai változást is eredményezett. A törvény átlépi a reintegrációs cél korlátait, (bár nem távolodik el tőle teljesen) az ”az is elég, ha csak nem rontjuk el még jobban” helyébe az ”azt akarjuk, hogy ténylegesen, belsőleg javuljon meg” lép, ezért itt már nem reintegrációról van szó, hanem reszocializációról.
Összegzés
A tanulmányban bemutattam a szabadságvesztés-büntetés nevelési céljának fejlődéstörténetét, amelyben láthattuk, hogy a modern bv. jog kialakulásának kezdete óta a büntetés egyik immanens célja a fogvatartottak nevelése is, amely fokozatosan teljesedett ki, mígnem már a Bv. tvr. alapelvei közé került. Mára a jogirodalom egyik dogmájaként jelenik meg, hogy a bv. csak akkor működhet hatékonyan és töltheti be funkcióját, ha a büntetés mellé nevelés is párosul.
Bemutattam továbbá az új Bv. Kódex és a Bv. tvr. büntetési céljának koncepcióját, valamint azt, hogy az új törvény mennyiben tér el és hoz újítást a Bv. tvr. büntetési céljaihoz képest. Az említettekkel összefüggésben kitértem arra is, hogy az egyes börtönmissziók milyen fontos szerepet játszanak az új Bv. Kódex nevelési céljának elérése tekintetében.
Annak érdekében, hogy alátámasszam álláspontomat, miszerint a helytelenül, szinonimaként használjuk a reszocializáció és a reintegráció fogalmát, nyelvtani és teleologikus normaértelmezéssel bemutattam, hogy miben térnek el az említett fogalmak egymástól és megfogalmaztam ezek helyes értelmezési módját.
Összegezve tehát, míg a reintegrációs tevékenységrendszer megelégszik a fogvatartottak negatív irányba való megváltozásának megakadályozásával, addig a reszocializációs tevékenységrendszer kifejezett céljául tűzi ki, hogy a fogvatartottak elsajátítsák azokat az ismereteket, amelyek a társadalmi életben való hatékony részvételükhöz szükségesek. Az említettek ismeretében tehát, ha feltesszük azt a kérdést, hogy az új Bv. Kódex dogmatikai vagy terminológiai változást hozott, bizton állíthatjuk, hogy az előbbi valósult meg.
A jövőre nézve, mindent összevetve két feladat fogalmazódik meg, egyrészt, hogy az új Bv. Kódexet a tárgyalt fogalmak tartalmának megfelelően módosítani kell, mert az helytelen terminológiát használ, a szakirodalomban pedig jobban oda kell figyelnünk a helyes szóhasználatra, nem alkalmazhatjuk szinonimaként a reszocializáció és a reintegráció fogalmát, mert csak így tudjuk pontosan kifejezni magunkat.
„Elnyomni könnyebb, mint nevelni; elijeszteni, mint maradandólag meggyőzni; pillanatnyi cselekvénynek hatása is múlékony; nagy eredményhez csak fáradságos munka vezethet.”[46]
Felhasznált irodalom:
[1] Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémia Kiadó, 1989. 195.
[2] Uo. 844.
[3] Vókó György: Magyar büntetés- végrehajtási jog. Budapest-Pécs, Dóm-Dialóg Campus, 2013. 23.
[4] Bochkor Mihály (szerk.): Manu Törvényei. 141. (http://mek.oszk.hu/07300/07332/07332.pdf) letöltés időpontja: 2015. 07. 06.
[5] Vókó (2013) i. m. 23.
[6] Uo. 28.
[7] Mezey Barna: Az amsterdami Rasphuis. Jogtörténeti Szemle, 2003/1. 14–17.
[8] Vókó (2013) i. m. 29–30.
[9] Vajna Károly: Hazai régi büntetések Első kötet. Budapest, Univers, 1906. 51.
[10] Vókó (2013) i. m. 35–38.
[11] Uo. 47–49.
[12] Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest, Osiris Kiadó, 2007. 377.
[13] Vókó (2013) i. m. 54-56.
[14] Ruzsonyi Péter: Elfogadás után–hatályosulás előtt: a Bv. Kódex kriminálpedagógiai potenciálja. In: Hack Péter – Koósné Mohácsi Barbara (szerk.): Emberek őrzője. Budapest, Eötvös Kiadó, 2014. 190–191.
[15] Mezey (2007) i. m. 382.
[16] Vókó (2013) i. m. 60-68.
[17] Uo. 73.
[18] Lőrincz József: Börtönügyünk a rendszerváltozás időszakában. Börtönügyi Szemle, 2011/2. 67.
[19] Vókó (2013) i. m. 80–81.
[20] Pulszkyky Ágost – Tauffer Emil: A börtönügy múltja, elmélete jelen állása, különös tekintettel Magyarországra. Pest, Emich Gusztáv kiadványa, 1867. 9.
[21] Fridvalszky János: A jogfilozófia alapvető kérdései és elemei. Budapest, Szent István Társulat, 2013. 33.
[22] Vókó György: A büntetés-végrehajtás időszerű kérdései. Jura, 2001/1. 102.
[23] Fridvalszky i. m. 34.
[24] Az Igazságosság és béke pápai tanácsa: Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma. Budapest, Szent István Társulat, 2007. 206.
[25] Vókó (2001) i.m. 102.
[26] Bakos i.m. 711.
[27] Uo. 376.
[28] Uo. 816.
[29] Vókó (2013) i. m. 180.
[30] Balla Károly szerint ez a büntetés fő célja vö.: Balla Károly: Vélemény a büntetésmód javítása iránt. Pest, Trattner-Károlyi, 1841. 16.
[31] Vókó (2013) i. m. 181.
[32] Módos Tamás – Gáspár János: Differenciált rezsim a Váci Fegyház és Börtönben. Börtönügyi Szemle, 2010/1. 49.
[33] 83.§ (1)-(8)
[34] T/13096. számú törvényjavaslat a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról. (http://www.parlament.hu/irom39/13096/13096.pdf) letöltés időpontja: 2015. 07. 06.
[35] Somogyvári Mihály: A társadalmi szervezetek értelmezési keretei a büntetés-végrehajtásban. Börtönügyi Szemle, 2014/1. 68.
[36] Hajdú Miklós: A börtönpasztoráció lehetőségei a büntetés-végrehajtásban. Börtönügyi Szemle, 2006/1. 33.
[37] 13/2000. (VII. 14.) IM rendelet 2. § d) pont.
[38] Vári Krisztina: A börtönlelkészség hét éve Magyarországon. Börtönügyi Szemle, 2008/1. 49.
[39] Vókó György már korábban is felhívta arra a figyelmet, hogy a speciális prevenciót csak az individualizáció keretein belül lehet megvalósítani. Vö.: Vókó (2013) i. m. 179.
[40] 219. § (1) – 223. § (5) bekezdés.
[41] 3.§ 11. pont.
[42] 3. § 2. pont.
[43] Vókó (2013) i. m. 186.
[44] Ez a cél egészen Platón büntetéséi elméletéig visszavezethető vö.: Szabó Péter: A büntetés, annak célja, jogalapja. Jogi Fórum, 2. (http://www.jogiforum.hu/publikaciok/86.1.0) letöltés időpontja: 2015. 07. 06.
[45] Matovics Csaba: A Szegedi Fegyház és Börtön hosszúidős speciális rezsimű (HSR) körletének működési tapasztalatai. Börtönügyi szemle, 2009/2. 99.
[46] Pulszkyky–Tauffer i. m. 10.
