A jog világában a szerződésszegésre, mint hatékony cselekedetre tekinteni elsőre talán furcsának, sőt elképzelhetetlennek tűnik. Még a hatékony szerződésszegés elméletével foglalkozó joggazdaságtanban is ez az egyik legszélesebb körben kritizált elmélet. Mégis egy jogász számára is érdekes, sőt hasznos lehet az elmélettel és az azt építő kritikákkal foglalkozni, többek közt azért, mert rámutat azokra az ösztönzőkre és az ezek által kiváltott viselkedési formákra, amelyeket érdemes figyelembe venni az egyes szerződések megkötésekor.
Az elmélet megalapozása
A hatékony szerződésszegés elméletét Robert Birmingham, amerikai közgazdász alapozta meg a Breach of Contract, Damage Measures, and Economic Efficiency (1970) című tanulmányában, azonban az mégis Richard Posner révén vált világszerte ismertté, amikor 1972-ben megjelent az Economic Analysis of Law című könyve. Posner, ahogyan azóta sokan mások is, az elmélet kiindulópontjaként Oliver Wendell Holmes amerikai bíróra hivatkozott, aki amellett érvelt, hogy a szerződések opciók. Véleménye szerint, ha valaki szerződést köt, akár egy termékre, vagy akár egy szolgáltatásra, akkor nem tesz mást, mint megvásárol egy opciót arra, hogy vagy teljesít, vagy kártérítést fizet.[1] Mindaddig, amíg kifizetjük a kártérítést, senki sem hibáztathat minket amiatt, hogy nem teljesítettünk, még akkor sem, ha a szerződésszegésünk szándékos volt - például mert megjelent egy második vevő, aki többet kínált az adott áruért. Éspedig azért nem, mert amit ígértünk betartottuk, hiszen az ígéret az volt, hogy teljesítünk vagy nem teljesítés esetén kártérítést fizetünk. A szerződések teljesítésére vonatkozó kötelezettség tehát csak annyit jelent, hogy kártérítést kell fizetnünk, ha nem tartjuk be ezen a kötelezettségünket, semmi mást. Ugyanis, ha jól van beárazva a szerződésszegés, akkor bizonyos esetekben maga a jog kívánja meg, hogy az ígérettevő megszegje ígéretét. Ehhez természetesen az kell, hogy a jog olyan jogorvoslati eszközt biztosítson a felek számára, amely arra ösztönzi őket, hogy csakis akkor szegjék meg a szerződést, ha az ténylegesen hatékony.[2]
A hatékonyság követelménye
Ahhoz, hogy az előbbi gondolatmenetet megérthessük érdemes meghatározni, hogy a szerződések teljesítése – megszegése körében mit is jelent a hatékonyság. A hatékonyság követelményét a legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy az ígéretet akkor kell teljesíteni, ha a teljesítés költségei alacsonyabbak az ígéretet kapó személy hasznánál. Ellenkező esetben az ígéret megszegése biztosítja a hatékonyságot.[3]
Az úgynevezett Kaldor-Hicks elv (Káldor Miklós és John Hicks) alapján is kimondható, hogy a szerződésszegést meg kell engedni abban az esetben, ha a szerződés teljesítésével a vesztes fél többet veszítene, mint amelyet a nyertes nyerne. Ugyanakkor ez még nem minden esetben biztosítja a hatékonyságot a szerződésszegés és teljesítés közötti választásnál, hiszen a magánhaszon, amit a szerződésszegésről döntő fél figyel, eltérhet a társadalmi haszontól. A választás tehát csakis akkor lesz hatékony, ha a szerződést akkor teljesítik, amikor az ígéret kedvezményezettje számára az adott jószág, amelyre vonatkozóan a szerződést kötötték, többet ér, mint amennyit az ígérettevőnek. Ennek megfelelően pedig a szerződésszegés abban az esetben lesz hatékony, ha a szerződés tárgyát képező jószág előállítása az ígérettevő számára nagyobb költséget jelent, mint amennyit az ígéret kedvezményezettjének ér.[4]
Ezen a ponton pedig vissza is térhetünk a hatékony szerződésszegés elméletéhez, amely pontosan ezt a problémát oldja fel, amikor rámutat arra, hogy a kártérítési formák közül melyik az, amely biztosítja ezt a hatékony választást vagy legalábbis ösztönöz rá. Ez az úgynevezett „perfect expectation damages” (az elmaradt hasznot tökéletesen megtérítő kártérítés), ami alapján az ígérettevő kártérítési kötelezettsége pontosan megegyezik az ígéret kedvezményezettjének a teljesítésből fakadó hasznával. Tehát, ha a kártérítés nagysága tükrözi a szerződésszegés költségeit, akkor ez az ígérettevőt hatékony teljesítésre ösztönzi.
Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a ténylegesen alkalmazott jogorvoslat általában nem ilyen, vagyis eltér az ideálistól. A bíróságok, még ha az elmaradt haszon alapján is ítélik meg a kártérítést, az jellemzően nem tökéletes. Ennek az oka az, hogy a bíróságok nehezen jutnak pontos és megbízható információhoz a felek érdekeit illetően, akik éppen emiatt gyakran más jogorvoslati formákat vesznek igénybe. Amennyiben viszont a felek a szerződésben maguk kötik ki a szerződésszegés esetén járó jogorvoslatot, akkor nekik célszerű az elmaradt haszon tökéletes megtérítését választani, mivel ez arra ösztönzi az ígérettevőt, hogy hatékony mértékben kötelezze el magát a teljesítés mellett. A hatékony kötelezettségvállalás azt eredményezi, hogy maximális lesz a szerződéssel elérhető többlet, amely a felek között elosztható. Ennek megfelelő megoldást alkalmaz az új Ptk. is, amikor arra ösztönzi a szerződő feleket, hogy már magában a szerződésben előzetesen rögzítsék a várható kár jellegét és nagyságát, arra az esetre, ha valamelyik fél utóbb szerződésszegést követne el. Hiszen a jelenlegi szabályozás kimondja, hogy a károkozónak az elmaradt vagyoni előnyt is meg kell térítenie, de csak akkor és olyan mértékben, amilyen mértékben a jogosult bizonyítja, hogy az adott kár, mint a szerződésszegés lehetséges következménye, a szerződés megkötésének időpontjában előre látható volt.[5]
Azt, hogy mikor is hatékony egy kötelezettségvállalás érdemes röviden egy példával szemléltetni.
Tegyük fel, hogy A eladó és B vevő szerződést köt egymással, melyet egy adott határidőn belül kell teljesíteni. A szerződés értelmében A 12 egységért szállít B-nek egy terméket, amelynek előállítása 10 egységébe kerül. B a már megvásárolt terméket átalakítja, és az így kapott terméket 20 egységért továbbértékesíti. Számára az átalakítás költsége 6 egység. Tehát a tranzakció létrejötte összesen 4 egység hasznot fog eredményezni a felek számára, hiszen kettejük együttes költsége 16 egység, míg a termék értékesítéséből befolyt haszon 20 egység. Ez a 4 egység mind A-nak, mind B-nek 2-2 egység hasznot fog eredményezni ilyen kondíciók mellett. Amennyiben valamelyik fél erősebb alkupozícióban lett volna a szerződés megkötésekor, akkor ezen a többleten másképp osztoztak volna.
Például, ha a szerződésben megkötött eladási ár 11 egység, akkor az ügylet A-nak 1 egység, míg B-nek 3 egység hasznot eredményez, 13 egységnél pedig az elosztás fordított lesz. Amit tehát ebből világosan megállapíthatunk, hogy A mindaddig hajlandó lesz megkötni a szerződést, amíg az eladási ár nem kevesebb 10 egységnél, B pedig mindaddig, amíg a termék megvásárlása nem kerül többe 14 egységnél. Egyéb esetben -legalábbis a hatékonyság követelménye alapján - egyik félnek sem érdemes elköteleződnie a szerződés mellett.
Habár a szerződés megkötésének a pillanatában úgy tűnik, ez volt a hatékony választás, elképzelhető, hogy a szerződés teljesítése előtt - lévén egy későbbi határidőről van szó – a körülmények megváltoznak.
Szerencsés és szerencsétlen események
A hatékony szerződésszegés elmélete szempontjából a körülmények megváltozásának, az erőforrások értékét megváltoztató eseményeknek 2 fajtáját célszerű megkülönböztetni; a szerencsés és szerencsétlen eseményt. Szerencsésnek nevezzük azokat az eseményeket, amelyek hatására a nemteljesítés nyereségesebbé válik a teljesítésnél. Például az eladónk, aki ígéretet tett az áru szállítására, rátalál egy harmadik személyre, aki azt többre értékeli, így az ezzel a személlyel köthető szerződés nagyobb nyereséget ígér a már megkötöttnél. Ezzel szemben szerencsétlennek nevezzük azokat az eseményeket, amelyek megnövelik a teljesítés költségét. Ebben az esetben tehát az eladó előállítási költségei egy váratlan esemény folytán (mint például egy sztrájk) megnőnek, és ezáltal a szerződés teljesítése veszteségessé válik.[6]
Mivel a gyakorlatban nagy valószínűséggel a szerencsés esemény a gyakrabban előforduló forgatókönyv, ezért most ez kerül bemutatásra.
Az előbbi példánál maradva tételezzük fel, hogy még a teljesítés előtt megjelenik egy harmadik fél C, aki az adott termékért 15 egységet hajlandó fizetni ugyanis számára az átalakítás költsége csak 3 egység. Emlékeztetőül B 12 egységet fizet A-nak teljesítés esetén, és az ő átalakítási költsége az értékesítés előtt 6 egység. A kapacitása az adott határidőn belül csak annak az egy terméknek az előállítására elegendő így nem tud mindkét félnek teljesíteni. Amennyiben a társadalmi jólét maximalizálása a cél, úgy a hatékony választás az lesz, ha A elszegi a szerződést B-vel és a harmadik félnek teljesít. Hiszen az A és B közötti ügylet 4 egység hasznot, míg az A és C közötti, 7 egység hasznot fog eredményezni (20 egység haszon az értékesítésből – A 10 egység költsége – C 3 egység költsége).
Ha A egy racionális személy, akinek a haszon maximalizálása a cél és nincs egyéb oka a szerződés teljesítésére vagy megszegésére, akkor az elmaradt haszon megtérítésével fenyegetett jogorvoslat pontosan ezt a választást fogja eredményezni. Ennél a jogorvoslatnál ugyanis a szerződés megszegése esetén A-nak ki kell fizetnie B számára azt a 2 egység hasznot, amely a szerződés teljesítése esetén került volna hozzá. Tehát ha A megszegi a szerződést és C-nek teljesít, akkor a haszna 5 egység lesz (15 egység eladási ár – 10 egység előállítási költség) amelyből 2 egységet B-nek kell kifizetnie, így a kártérítés után még mindig 3 egység haszon marad nála. Végeredményben tehát láthatjuk, hogy A jobban jár a szerződésszegéssel, hiszen ez 1 egységgel több hasznot eredményez a számára, mint a szerződés teljesítése (ahol 2 egység volt a haszna).
Abban az esetben viszont, ha C csak 13 egységet fizetne, akkor A-nak még mindig jobban megéri a szerződés teljesítése, hiába több ez a 13 egység a szerződésben szereplő 12 egységnél. Hiszen a kártérítés kifizetése után már csak 1 egység haszna lenne. Tehát csak akkor hatékony a szerződésszegés, ha C 14 egységnél többet kínál az adott termékért. Mindezekből megállapítható, hogy az elmaradt haszon megtérítésével fenyegetett jogorvoslat egy olyan ösztönzőt biztosít, amelynek hatására A csak akkor szegi meg a szerződést és teljesít C-nek, ha a C által kínált ár ténylegesen azt jelzi, hogy C többre értékeli A teljesítését, mint B.
Az elmaradt haszon tökéletes megtérítése tehát mind a szerencsés, mind a szerencsétlen esemény (annak ellenére, hogy itt ez most nem lett bizonyítva) bekövetkeztekor a megfelelő ösztönzőket fogja nyújtani a hatékony választáshoz. A többi kártérítési forma ezt nem tudja biztosítani, ugyanis azok az ideálisnál vagy kisebb, vagy nagyobb kártérítési összeg megfizetésére kötelezik a szerződésszegőt. Kisebb kártérítési összeg esetén egy racionális, a saját érdekeit követő fél olyankor is a szerződésszegést fogja választani, amikor az nem hatékony. Azok a kártérítési formák, amik viszont túlkompenzálják az ígéret kedvezményezettjét, olyankor is a szerződés teljesítésére ösztönzik a másik felet, amikor a szerződésszegés hatékonyabb lenne. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy az elmaradt hasznot megtérítő jogorvoslat az egyetlen jogorvoslat, amely olyan ösztönzőt biztosít a fél számára, hogy az csak akkor teljesítse (vagy szegje meg) az adott szerződést, amikor a teljesítés (megszegés) maximalizálja a társadalmi jólétet.[7] Ez az elméleti gondolatmenet képezi tehát a hatékony szerződésszegés alapját, amely viszont csak egy leegyszerűsített képet fest arról, hogy a valóságban milyen folyamatok zajlanak le, amikor a teljesítés és a szerződésszegés közötti választás felmerül. Éppen ezért, a következőkben nagyon röviden bemutatásra kerül néhány, az elméletet támadó kritikák közül is.
Az elmélet kifogásolható pontjai
Az ok, amely miatt a leginkább támadni szokták a hatékony szerződésszegés elméletet az, hogy nem veszi figyelembe a szerződés szentségét (pacta sunt servanda), amely alapján a feleknek morális kötelességük betartani a szerződés teljesítésére tett ígéretüket.[8] Ahogyan az már említésre került, az elmélet alapján a szerződéses kötelezettségünk abból áll, hogy vagy teljesítünk, vagy kártérítést fizetünk. A hatékony szerződésszegés elmélete pedig egyenesen megkívánja a szerződésszegést, amikor az a társadalmi jólétet maximalizálja. A kritikusok ezzel szemben azzal érvelnek, hogy a szerződéskötéskor tett ígéretünk egy morális elköteleződést jelent a szerződés teljesítésére, és nemcsak akkor, ha a teljesítés hatékony. Még ha a szerződés megszegése hatékonyabb megoldáshoz is vezetne, a szerződést megszegni akkor is erkölcsileg elítélendő, és a jog nem támogathatja az ilyen cselekedeteket.
A másik morális probléma a hatékony szerződésszegés elosztási hatásait érinti. Amint az a levezetett példa alapján is látható volt, a szerződésszegés a hasznok olyan allokálásához vezet, amely a szerződésszegőnek kedvez. Így tulajdonképpen az erkölcsileg elítélendő magatartást tanúsító személy még meg is lesz jutalmazva.
A morális problémákon túl, egy másik támadható felülete a hatékony szerződésszegés elméletének az, hogy túl sok hamis feltevésen alapul. Figyelmen kívül hagyja például azokat a tranzakciós költségeket, amelyek az alkudozási folyamatok, tárgyalások által felmerülhetnek. Az ilyen költségek közé sorolhatóak tipikusan az ügyvédi munkadíjak, a tárgyalásra fordított idő, vagy például a bírósági eljárás költségei. Az elmélet tehát hiányos abból a szempontból hogy nem tartalmaz semmiféle ajánlást arra nézve, hogy mégis hogyan érjük el azt, hogy a szerződésből kilépni kívánó fél megtérítse a másik fél elmaradt hasznát. Az elmaradt haszonról való megállapodáshoz vezető költségek viszont nagyban befolyásolhatják a hatékonyságot. Akár az is elképzelhető, hogy ezek hatására az egyébként hatékony szerződésszegés már nem bizonyul társadalmilag hatékonynak.
Egy másik nem reális elvárás, amelyet az elmélet magába foglal, a tökéletes informáltsággal van összefüggésben. Az elmélet azt feltételezi, hogy minden egyes értéket, elmaradt hasznot pontosan mérni tudunk és az ún. „expectation damages” mindig hatékony végeredményhez fog vezetni. Holott a bírósági eljárásban ez nem mindig lehetséges, sőt a valóságban ez fordul elő ritkábban. Tehát a kártérítés nagysága egyáltalán nem biztos, hogy megegyezik a tényleges kárral. Amennyiben viszont a kártérítés nem kompenzál pontosan, a hatékonyság követelménye sem biztos, hogy meg tud valósulni. Egyébként nemcsak a bíróság, de néha még maguk a szerződő felek sem tudják pontosan, hogy a szerződés megszegése milyen költségeket, elmaradt hasznokat fog jelenteni.
Végszó?
Még számos kritika megemlítésre kerülhetne,[9] de minden bizonnyal mindezek részletes bemutatása nélkül is nyugodtan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a hatékony szerződésszegés elmélete korántsem tökéletes, sok mindent nem vesz figyelembe, leegyszerűsíti a körülményeket – egyszóval hiányos. A legjobb megoldás természetesen az volna, ha a felek eleve egy olyan teljes, úgymond tökéletes szerződést kötnének, amely minden eshetőséget figyelembe vesz. Egy tökéletes szerződés szabályozná, hogy melyek azok a körülmények, amelyek között a teljesítés még hatékony, és melyek azok, amelyek között már nem az, tehát maga a teljesítés sem elvárható. Ha a felek képesek lennének ilyen szerződést kötni, akkor a hatékony szerződésszegés fogalma se létezne. Ugyanez elmondható akkor is, ha a bíróság ex post meg tudná állapítani, hogy melyek azok a körülmények, amikor a teljesítés még hatékony.
Ugyanakkor a valóságban olyan, hogy tökéletes szerződés, nem létezik. A felek a szerződéskötéskor számos feltételben meg tudnak állapodni, de minden egyes eshetőséget, felmerülő körülményt lehetetlen figyelembe venni és kikötni a szerződésben. A közgazdaságtani hatékonyság követelményének tehát – nevezetesen, hogy az erőforrásokat ott hasznosítsák, ahol a legtöbbre értékelik – másképp kell megvalósulnia. Maga Steven Shavell is ezt veszi figyelembe egyik tanulmányában, amely arra a kérdésre próbál választ találni, hogy immorális-e a szerződésszegés. Véleménye szerint a szerződést megszegni akkor immorális, ha a felek egy adott esemény bekövetkezését kifejezetten belefoglalták a szerződésbe, és annak beteljesülése esetén a szerződés teljesítését írták elő. A másik eset amikor immorális a szerződésszegés, ha kifejezetten nem is foglalták bele az adott eseményt a szerződésbe, de a felek számára egyértelmű, hogy amennyiben belefoglalták volna, úgy a szerződés teljesítését írták volna elő. Minden más esetben a szerződés megszegése nem tekinthető immorálisnak, feltéve hogy a szerződésszegő fél az elmaradt hasznot tökéletesen megtérítő kártérítést fizet a másik félnek.[10] Ezzel a gondolatsorral pedig vissza is jutottunk a hatékony szerződésszegés elméletéhez, amely szerint az „expectation damages” biztosítja a fél számára a hatékony választást szerződésszegés és teljesítés között, ezáltal lehetővé téve a társadalmi jólét maximalizálását.
Belátható tehát, hogy még ha az elmélet a mostani formájában nem is tökéletes, mindenesetre egy olyan kiindulópontot ad, amelyen elindulva a további szükséges körülményeket figyelembe véve eljuthatunk a kívánt eredményhez. Éppen ezért a hatékony szerződésszegés elméletét és annak jövőbeni alakulását mindenképpen érdemes figyelemmel kísérni.
***
Felhasznált irodalom:
[1] Oliver Wendell Holmes: The Path of Law, 10 Harvard Law Review, 1897., 457. és 462.
[2] Richard A. Posner: Economic Analysis of Law, 1972., 56.
[3] Robert Cooter - Thomas Ulen: Jog és Közgazdaságtan, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2005., 217.
[4] Szalai Ákos: A magyar szerződési jog gazdasági elemzése, L’Harmattan Kiadó, Széchenyi István Szakkollégium, 2013., 54-55.
[5] Szerződj jól az új Ptk. szerint – és a kár nem kár | blog.bisnode.huhttp://blog.bisnode.hu/jog/szerzodj-jol-az-uj-ptk-szerint-es-kar-nem-kar/
[6] Cooter – Ulen i.m. 276.
[7] Gregory Klass: Efficient Breach, in The Philosophical Foundations of Contract Law, Georgetown Law Library, 2013. 3-5.
[8] Restatement (Second) of Contracts, Chapter 16, Introductory Note, 1983.
[9] Klass i.m. 6-21.
[10] Steven Shavell: Is Breach of Contract Immoral?, The Harvard John M. Olin Discussion Paper Series, 2005, 2.
