Ahogy arra korábban megjelent írásomban már utaltam, az új Polgári Törvénykönyvnek az Országgyűlés által eredetileg elfogadott szövege nem hangolta össze megfelelően a kódex koncepcionális jelentőségű újításának számító sérelemdíj, illetve a felelősségbiztosítás szabályait. Úgy tűnik, időközben a jogalkotó is észlelte az ellentmondásokat, és megpróbálta törvényalkotás útján rendezni a helyzetet. Az alábbiakban ennek folyamatáról és eredményeiről számolok be.

 I.     Miről is volt szó?

Az összehangoltság hiánya abból eredt, hogy az új Ptk. 6:470. § (1) bekezdésének eredetileg elfogadott szövege tulajdonképpen megegyezett az 1959. évi Ptk. 559. § (1) bekezdésével. Mindez azért jelentett problémát, mert bár mind a „régi”, mind pedig az új Ptk. a károk megtérítése alóli mentesülés lehetőségét biztosítja felelősségbiztosítási szerződés útján, és a különböző tárgyú felelősségbiztosítási törvények is a Ptk. szerinti kárfogalmat veszik alapul, időközben az új Ptk. elfogadásával a sérelemdíj mint az immateriális hátrány jogkövetkezménye kikerült a kártérítés fogalmi köréből, így olyan helyzet állt elő, hogy  a károsult a sérelemdíj-követelés alapjául szolgáló személyiségi jogsérelem esetén nem hivatkozhatna olyan jogszabályi rendelkezésre, amely alapján az őt ért hátrány kompenzációja felelősségbiztosítás körében kérhető. Utaltam rá, hogy ez nemcsak a felelősségbiztosításnak az Alkotmánybíróság

gyakorlatában is több alkalommal vázolt lényegi tartalmát üresítené ki, hanem egyben a jogbiztonság részeként a kiszámíthatóság kritériumát is súlyosan sértené, ami viszont feltehetően nem állhatott a kodifikáció és a jogalkotó szándékában.

Bár álláspontom szerint a kritika megalapozott volt, most mégis méltánytalan lenne, ha csendben elmennék a tény mellett, hogy a törvényhozás mindezt felismerte, és módosításokat eszközölt.

II.  Jogalkotói válaszok

Az már korábbi cikkem megjelenésekor ismert volt, hogy 2013. október 22-én a közigazgatási és igazságügyi miniszter olyan törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek, amely a kötelező felelősségbiztosítások kapcsán teremthette meg a sérelemdíj követelésének jogalapját. Mindazonáltal az eredetileg beterjesztett törvényjavaslat is okkal volt bírálható abban a tekintetben, hogy a módosítás nem a Ptk., hanem az egyes kötelező felelősségbiztosítási tárgyú törvények szövegét változtatva biztosította a (vagyoni) károk mellett az immateriális sérelmek felelősségbiztosítás körében történő rendezését. Csak kiragadott példaként: az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 10. § (1)-(2) bekezdése az eddigiekben úgy fogalmazott, hogy az ügyvéd a tevékenysége körében okozott kár megtérítéséért a Ptk. szerint felel, és az ügyvéd az ügyvédi tevékenysége körében okozott károk megtérítésére köteles felelősségbiztosítási szerződést kötni. A jogszabályváltozás folytán viszont mindez kiegészült azzal, hogy az ügyvédi felelősségbiztosítás a károk mellett az okozott személyiségi jogsértés miatt járó sérelemdíj megfizetésére is kiterjed.

Mindezekkel együtt változatlanul fennállt az a helyzet, hogy az új Ptk. szerint általában a felelősségbiztosítás – és így az egyes önkéntes felelősségbiztosítások köre – a szerződő felek eltérő rendelkezésének hiányában kizárólag a (vagyoni) károkra nyújthatott volna fedezetet. Az egyes külön törvények módosításával tehát a jogalkotó ugyan egyértelműen megkísérelte a szabályozási hézagok felszámolását, de a törvényjavaslatban eredetileg előterjesztett módszerrel ezt maradéktalanul nem teljesíthette volna. Ezzel kapcsolatban utaltam rá, hogy a jogintézmény által biztosítani kívánt jogvédelem szempontjai figyelembevételével a legcélszerűbb az lenne, ha maga az új Ptk. rendelkezne úgy, hogy a felelősségbiztosítás fedezeti köre a (vagyoni) károk mellett a személyiségi jogsérelmekre is kiterjed.

Az Országgyűlés végül vegyes megoldást választott, és a külön törvények mellett az új Ptk. módosítása is elfogadásra került. Az így kihirdetett salátatörvény[i] így a kapcsolódó módosító indítványok elfogadásával végül a 2014. március 15-én hatályba lépő új Ptk. 6:470. § (1) bekezdését úgy változtatta, hogy felelősségbiztosítási szerződés alapján a biztosított a kártérítés mellett a sérelemdíj megfizetése alóli mentesítést is követelheti.

A fentieken túlmenően ugyanakkor indokolt volt megválaszolni azt is, hogy az új kódex hatálybalépése előtt kötött felelősségbiztosítási szerződések – amelyek a (vagyoni) károk mellett még nem a sérelemdíj, hanem a nem vagyoni károk megtérítése alóli mentesülést biztosítják –, de a hatálybalépést követően bekövetkező biztosítási események esetén egyáltalán melyik Ptk.-t, illetve az alkalmazandó törvénynek mely szabályát és milyen értelmezéssel kell alkalmazni. A kérdés arra figyelemmel is valós problémát érintett, hogy a sérelemdíj már természetében, illetve feltételrendszerét tekintve is más, mint a nem vagyoni kártérítés, így nem mindegy, hogy az adott „átmeneti” jogviszonyban milyen rendelkezéseket kell alapul vennie a jogalkalmazónak.

Az új Ptk. hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény, a Ptké.-hez fűzött miniszteri indokolás szerint „a jogalkotó mindezekre tekintettel, a kiszámíthatóság jegyében, valamint az esetleges jogviták elkerülése érdekében”[ii] az 55. § (2) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy az új Ptk. hatálybalépését megelőzően létrejött felelősségbiztosítási szerződések esetében a károsult a Ptk. hatálybalépését követően bekövetkezett biztosítási esemény alapján a sérelemdíj megtérítésére is igényt tarthat, a biztosító azonban csak olyan mértékben és feltételekkel köteles a károkozó helyett helytállni, amilyen mértékben és feltételekkel a nem vagyoni károk megtérítésére a Ptk. hatálybalépését megelőzően köteles lett volna.

A szabályozás mindenesetre megnyugtató, és nem pusztán azért, mert elejét veszi a miniszteri indokolásban foglalt problémáknak, hanem azért is, mert a Ptké. ezen szabálya a biztosítottak védelmét szolgálja, két okból is. Egyrészt még a korábban kötött szerződések esetében is kiterjeszti a felelősségbiztosítók helytállási kötelezettségének körét a sérelemdíj-követelésekre, másrészt így a szerződő feleknek nem kell külön megállapodást kötniük az ilyen igényekre, hanem a biztosító minden további nélkül köteles korlátozottan helyt állni. A jogelmélet számára a rendelkezés pedig azért lehet érdekes, mert álláspontom szerint egyértelművé teszi a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj közötti elméleti összefüggés, illetve egyfajta dogmatikai kapcsolat és folytonosság fennállását azáltal, hogy ugyanazon jogsérelem szankciói körében egymás mellé helyezi a két jogintézményt.

III. A jogalkotói útkeresés módja és eredményei

Egyáltalán nem egyedülálló és önmagában kevésbé problémás jelenség, hogy egy új jogintézmény megjelenése megoldandó kérdések elé állítja a jogalkalmazást, vagy éppen elgondolkodtató a jogtudomány számára. A jelen esetben viszont azt láthattuk, hogy maga a kodifikáció, majd a törvényhozás folyamata sem követte le következetesen a saját maga által alakított változásokat. A még hatályba nem lépett új Ptk. módosítása nem tartozik az elképzelhető legelegánsabb lépések körébe a jogalkotó részéről – különös tekintettel arra, hogy a változtatás hátterében meghúzódó elméleti és a jogalkalmazás számára is potenciális problémát jelentő alapösszefüggések a kodifikációs munkálatok során sem voltak ismeretlenek. Mégis, a fenti jogalkotói megoldások végül is elvileg elvezetnek az új Ptk. sérelemdíjra és felelősségbiztosításra vonatkozó szabályainak törvényi összhangjához, továbbá a megfelelő felelősségbiztosítási fedezeti kör megteremtése irányába hatnak, és végső soron ez tekinthető a legfontosabbnak.

A sérelemdíjat övező egyéb bizonytalanságokra adandó válaszokat egyébként is a jogalkalmazásnak kell majd megtalálnia – és ez már egy másik írás témája.

Szerző: dr. Nagy Gergő

A cikk szerzője ügyvédjelölt, az ELTE ÁJK Doktori Iskolájának levelező tagozatos Ph.D-hallgatója.