Napjaink Magyarországának egyik legfurcsább jelensége a közmunka intézményrendszere. Mindenki látott már neonzöld mellényben munkásokat söprögetni az utcákon, esetleg lapátot támasztani egy földhalom mellett, de a Kormány által sikertörténetként és a magyar munkanélküliség elleni harc csodafegyvereként jellemzett program a legtöbb ember számára a hiányos tudás és a kevés információ miatt maximum a politikai viták eldöntésének egyik aduásza maradt, a tényleges szabályokat kevesen ismerték meg. A tévhitekről alábbi cikkünkkel rántjuk le a leplet.

Mi ez?

A munkaviszony egy speciális formája, amelynek átmeneti lépcsőfokként az a célja, hogy a hátrányos helyzetű álláskereső személyt hozzásegítse a rendes munkaerő-piacra való be-, illetve visszailleszkedéshez.

Milyen munkát lehet közfoglalkoztatottként végezni?

A közfoglalkoztatónál törvényben meghatározott állami feladatokra, helyi önkormányzatoknál kötelező vagy önként vállalt feladatokra, illetve olyan közösségi szükségletek kielégítését szolgáló feladatokra lehet alkalmazni közfoglalkoztatottakat, amelyek elvégzéséhez a törvény nem ír elő közalkalmazotti, kormányzati, állami szolgálati vagy közszolgálati jogviszonyt.

Kinél dolgozhat a közfoglalkoztatott?

A törvény több lehetőséget is megjelöl, de a leggyakoribbak a helyi és nemzetiségi önkormányzatok, a költségvetési szervek, civil szervezetek, közhasznú jogállású szervezetek, erdőgazdálkodó cégek, szociális szövetkezetek és egyházi jogi személyek.

Ki lehet közfoglalkoztatott?

Aki a Munka Törvénykönyve szerint munkaviszonyt létesíthet, elmúlt 16 éves és nyilvántartásba vett álláskereső, vagy rehabilitációs ellátásban részesül, vagy menekült, és kérelmét jogerősen még nem bírálták el, vagy harmadik országbeli állampolgár, akinek tartózkodását idegenrendészeti hatóság törvény alapján rendelte el az országban.

Mennyit keres egy közfoglalkoztatott?

A közfoglalkoztatott jelenleg bruttó 79.155 ft díjazásban, a szakképzettséggel rendelkező közfoglalkoztatott bruttó 101.480 ft bérben részesül, a munkavezető normál esetben bruttó 87.090 ft, szakképzettsége esetén bruttó 111.660 ft fizetést vehet fel.

Hány nap szabadsága van egy közfoglalkoztatottnak?

Egy naptári évben 20 nap szabadságra jogosult a közfoglalkoztatott, de legalább 3, legfeljebb 90 nap fizetés nélküli szabadság igénybevételére is jogosult. Szabadsága alatt a közfoglalkoztatottat rendes bére illeti meg, betegszabadság esetén pedig annak a 70%-a.

A közfoglalkoztatott jogosult-e nyugdíjra és táppénzre?

Igen, a jogviszonya alapján jogosultságot szerez a társadalombiztosítási- és a nyugellátásra, így a munkabérhez hasonlóan az ő bérét is terhelik a személyi jövedelemadó, a nyugdíjjárulék és a szociális hozzájárulási adó levonásai.

Ismerd meg a lehetőségeidet, és lásd, hogy merre indulj el, ha már a névváltoztatás mellett döntöttél!

A Jobbik arra kéri a Kormányt, hogy a jövőben a nyári időszámítás legyen érvényben, és szüntessék még az óraátállítást. A párt a költséghatékonyabb termeléssel és a lakosság mentális egészségének javulásával indokolja a javaslatot.

A kezdeményezés igen erős társadalmi támogatottságot élvez, egy közel 6000 embert megkérdező közvélemény-kutatás szerint

A MAGYAROK MINTEGY 80%-A ELTÖRÖLNÉ AZ ÓRAÁTÁLLÍTÁST.

A kutatásból az is kiderült, hogy három emberből kettő indulna inkább korábban dolgozni, mint hogy sötétben kelljen hazamennie. Különböző felmérések szerint a nyári időszámítás további pozitívumai közé tartozik, hogy csökken a délutáni szürkület miatt bekövetkező autóbalesetek száma, átlagosan kevesebb az áramfogyasztás, és egyes esetekben még a turizmusból származó bevétel is növekszik.

A közeli országok közül Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország az utóbbi években a nyári időszámítást véglegesítette, emellett pedig számos tagállam — többek között Belgium, Olaszország, Szlovénia — szintén a nyári időszámítás előnyeivel kapcsolatos véleményt fogalmazott meg.

Erényi Martin

Egyre több házasulandó veszi fontolóra akár már a nagy nap előtt, hogy a leendő házastárssal közös életük egyik alapját képező pénzügyeket általuk szabályozott keretek közé tereljék. Egy rendkívül megosztó, mégis egyre növekvő mértékben használt szerződési formáról van szó, amelynek megkötésével lényeges kockázatoktól mentesítheti magát mindkét fél. Ehhez azonban érdemes áttekinteni a pontos szabályokat. Ebben nyújtunk segítséget háromrészes cikksorozatunk első részében.

Az alapállás igen egyszerű: az Európai Unió jogával ellentétesen kivetett tagállami adó az EU jogára történő hivatkozással a tagállami bíróság előtt visszakövetelhető. Amennyiben a tagállami bíróban kétely merül fel az EU jog alkalmazásával kapcsolatban, akkor jogértelmezés végett – ún. előzetes döntéshozatali eljárás keretében – a Luxembourgban székelő Európai Unió Bíróságához fordulhat, amely az egységes tagállami jogalkalmazás érdekében értelmezi az EU jogot és iránymutatást ad ahhoz, hogy a tagállami bíróság az előtte fekvő tényállás alapján megfelelő döntést hozhasson. Amennyiben az Európai Unió Bírósága (EUB) úgy ítéli meg, hogy az adott tagállam által kivetett adó nem áll összhangban az EU joggal, akkor a tagállami bíróság köteles ennek megfelelő ítéletet hozni, azaz úgy dönteni, hogy az állam köteles a beszedett adót az igényt érvényesítő adófizetőnek visszafizetni.

A tavaly tavasszal befejezett előzetes döntéshozatali eljárásban is ez volt a jogi helyzet, a Hervis ugyanis sikeresen érvelt azzal, hogy a 2010-ben kivetett ún. válságadó bizonyos tekintetben ellentétes volt az EU joggal, tehát jogosulttá vált arra, hogy az általa befizetett adót visszakövetelje a magyar államtól. Milyen főbb problémákat rejt magában maga az EU jog egy ilyen típusú igényérvényesítés során? Milyen EU jogi buktatókkal szembesülhetnek a jogkereső személyek? Akár azok, akik az előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyének” érintettjei voltak, akár pedig olyan harmadik személyek, akik az előbbiekhez képest jogilag hasonló helyzetben vannak. Másként fogalmazva: a tagállam milyen EU jogi érvek alapján mondhatja, hogy „csere-bere, fogadom, többet vissza nem adom.”?

Az EUB adójogi előzetes döntéshozatali ítéleteiről

A Bíróság előtti ügyek egyik csoportjába tartoznak az ún. előzetes döntéshozatali eljárás keretében hozott határozatok, amelyek elsődleges célja, hogy biztosítsák az EU jogszabályainak egységes értelmezését a tagállamok jogalkalmazásában. Az előzetes döntés meghozatala iránt a tagállamok bíróságai abban az esetben fordulhatnak az EUB-hez, ha az előttük folyamatban lévő ügyben szükséges az uniós jog értelmezése a döntés meghozatalához. Az EUB által kiadott statisztikákat böngészve megállapítható, hogy az elmúlt években az EUB elé került előzetes döntéshozatali kérelmek számottevő része az adózás területét érintette. Az adatokból az is kiolvasható, hogy ezen belül komoly részarányt képviseltek azok az eljárások, amelyek „alapügyében” a jogkereső személyek a velük szemben az EU joggal – álláspontjuk szerint – ellentétesen kivetett adót kívánták visszakövetelni. A következetes európai uniós joggyakorlat értelmében, amennyiben a nemzeti jog alapján kirótt adó vagy más fizetési kötelezettség előírása uniós jogszabályba ütközik, az arra jogosultak számára az összeget vissza kell fizetni a tagállamok eljárási és anyagi jogi szabályainak megfelelően.

Problematikus áthárítás

Az EU joggal ellentétesen kivetett adó visszakövetelésével kapcsolatban a közelmúltbeli joggyakorlat egyik legnehezebb kérdését az ún. áthárítás („passing-on”) kivétele jelenti. Eszerint a tagállam elutasíthatja a visszafizetést egy vállalat számára abban az esetben, ha kimutatható, hogy a kivetett terhet az adott vállalat áthárította, így azt már teljes egészében más, egy harmadik fél viseli, és a visszatérítés ezáltal a vállalat jogalap nélküli gazdagodásához vezetne. Ilyen eset például a fogyasztókra történő áthárítás, amikor a vállalat kiskereskedelmi eladási áraiba építi be a terhet. Az EUB több döntésében kifejtette, hogy az adóalany jogalap nélküli gazdagodásának létét és mértékét átfogó gazdasági elemzésben kell megállapítani, amely minden releváns körülményt köteles figyelembe venni. Következésképpen,

ellentétes az uniós joggal, ha valamely tagállam pusztán arra hivatkozással tagadja meg a visszafizetést, hogy az adóalany a kivetett díjat beépítette a kiskereskedelmi eladási árba, s így azt egy harmadik félre (pl. fogyasztókra) hárította.

Lényeges az iméntiek kapcsán kiemelni azt is, hogy az EUB szerint az a tagállami jogszabály, amely az adóalanytól ellenbizonyítást követel, miszerint a kivetett adóterhet nem hárította át, vagy amely azt vélelmezi, hogy a teher harmadik félre hárult át, szintén ellentétben áll az európai uniós joggal. Végül érdemes kitérni arra a kérdésre is, hogy a jogkereső személy milyen eljárásjogi problémákkal szembesülhet a jogérvényesítés során. Bár az ilyen adók visszatérítése az európai uniós szabályozás hiányában kizárólag a tagállamok anyagi és eljárásjogi szabályai szerint kérelmezhető, az arra vonatkozó – írott vagy „íratlan” – szabályok és elvek egyrészt nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló nemzeti jogon alapuló igények esetében, másrészt nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlságosan bonyolulttá az EU jog által magában foglalt jogosultságok gyakorlását.

Összefoglalva tehát megállapítható, hogy az áthárítás elvére való hivatkozás lehetősége igen komoly eszköz a tagállam kezében arra, hogy „kibújjon” az EU joggal ellentétesen kivetett adó visszafizetési kötelezettsége alól. Azonban véleményem szerint ennek komoly akadályát képezi, hogy a tagállam ténylegesen képes-e arra, hogy bebizonyítsa, hogy az adott adóalany ténylegesen áthárította-e az adót harmadik személyekre (pl.: fogyasztókra).

Az EUB döntésének időbeli hatályához kapcsolódó kérdések

A Bíróság ítéletei főszabály szerint „ex tunc” időbeli hatályúak, azaz a döntés meghozatala előtt keletkezett jogviszonyokra is alkalmazhatóak. Egyes kivételes esetekben azonban az EUB úgy döntött, hogy a jogbiztonság elve miatt korlátozza döntésének időbeli hatályát. Például, csak azok a harmadik felek támaszkodhatnak az ítéletére, akik a döntés meghozatalának időpontja előtt már keresetet nyújtottak be vagy megfelelő jogi lépéseket tettek a kivetett adó visszakövetelése végett. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint az európai uniós jog szabályainak megsértésével valamely tagállamban kivetett adók visszatérítéséhez való jog az EUB által értelmezett európai uniós rendelkezések által a jogalanyok számára biztosított jogból ered. A főszabály szerint tehát a tagállam köteles az EU jogának megsértésével kivetett adók visszafizetésére. Az ebben az uniós elvben rejlő retroaktivitásból az adó területén különösen az alábbi problematikus kérdések adódhatnak.

Egyrészt, a fizetési kötelezettséget előíró, uniós joggal összeegyeztethetetlen adókivetések nagyszámú visszaigénylési kérelmet idézhetnek elő, amely komoly terhet róhat a bírósági szervezetrendszerre. Másrészt, több tagállamban egy eset adójogi szempontból történő, ügydöntő értékelése igen hosszú időt vehet igénybe. Ennek következményeként az adófizetők akár hosszabb időszakra visszanyúló jogorvoslati, visszatérítési kérelmet is benyújthatnak, amelyek a hiányokkal küszködő tagállami költségvetések prudens tervezése során érthető módon bizonytalanságot kelthetnek. A fentiek miatt

az EUB egyes kivételes esetekben dönthet úgy, hogy korlátozza az ítéletének az időbeli hatályát.

Ugyanakkor a joggyakorlatot áttekintve megállapítható, hogy az EUB ezt a megoldást azonban csak egyes, szűken meghatározott körülmények között választotta: abban az esetben, amikor egyrészt az érvényes és hatályos szabályozás alapján jóhiszeműen létrejött jogviszonyok magas száma miatt súlyos gazdasági következmények felmerülésének kockázata állt fenn, másrészt pedig úgy tűnt, hogy a magánszemélyeket és a nemzeti hatóságokat a közösségi rendelkezések hatályát illető objektív és jelentős bizonytalansága az uniós szabályozásnak meg nem felelő magatartásra indította, és amely bizonytalansághoz esetleg maga az adott tagállam vagy az Európai Bizottság magatartása is hozzájárult. Praktikusan ez azonban azt jelenti, hogy amennyiben az EUB az ítéletének időbeli hatályát a fentiekben leírt módon korlátozza (például előírja, hogy csak az jogosult a visszatérítésre, aki már az EUB döntése előtt jogi lépéseket tett a visszakövetelés végett), akkor ez egy olyan jogkereső személyt, aki nem volt az előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyének” részese, meg is gátolhatja abban, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás keretében meghozott határozatban foglaltakat hivatkozási alapul használja fel a saját ügyében.

Ugyanakkor kiemelendő, hogy egy ilyen helyzetben lévő adóalany bizakodva tekinthet azokra az ítéletekre, amelyek kimondják, hogy a jogsértően kivetett adó miatt a tagállamokra háruló pénzügyi következmények önmagukban soha nem indokolják az előzetes döntéshozatali eljárás keretében meghozott döntés időbeli hatályának fent részletezett behatárolását. Ennek fő oka, hogy a kizárólag ilyen megfontolásra épülő korlátozás jelentősen csökkentené az adófizetők uniós adójogi szabályokon alapuló bírói védelmét is. A fentiek alapján összefoglalva megállapítható, hogy az EUB csak kivételes esetekben korlátozza döntéseinek időbeli hatályát, tehát az előzetes döntéshozatali eljárás keretében hozott határozatok – amennyiben az EUB az ítéletében expressis verbis nem így rendelkezik – alkalmazandóak a korábbi jogviszonyokra is.

Az EUB azon ítéleteiből, amelyekben az uniós jogalkalmazó fórum korlátozta a döntésének az időbeli hatályát véleményem szerint az a következtetés vonható le, amely szerint az olyan személy, aki nem volt az előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyének” érintettje ebből a szempontból akkor jár el a legelővigyázatosabban, ha még az EUB ítéletének kibocsátását megelőzően jogi lépéseket tesz az álláspontja szerint az EU joggal ellentétesen kivetett adó visszakövetelése végett (pl.: keresetet nyújt be a bíróság előtt). Kikre nézve bírhatnak kötelező erővel a döntések? Az EU joggal ellentétesen kivetett tagállami adóval kapcsolatban további lényeges kérdés, hogy a visszatérítést igénylő személy mennyiben támaszkodhat egy olyan EUB ítéletre, amelyben ez előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyében” nem volt érintett. A tagállam oldaláról nézve pedig: a tagállam miként hivatkozhat arra, hogy az adott EUB döntés kizárólag a felek között (azaz: „inter partes”) irányadó, harmadik felek jogviszonyára azonban nem. Az előzetes döntéshozatali eljárás keretében meghozott döntések nyilvánvalóan ’inter partes’ kötelező hatállyal bírnak, ami azt jelenti, hogy a kérdést előterjesztő bíróságot köti az EUB döntésében megállapítottak.

Kérdés azonban, hogy mi támasztja alá azt, hogy az EUB döntésére az előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyében” részt nem vett személy is sikerrel hivatkozhasson? Az EUB több ítéletében azt a következtetést lehet levonni, hogy

az előzetes döntéshozatali eljárás keretében meghozott határozatok de facto ’erga omnes’ hatállyal bírnak,

vagyis relevánsak az „alapügyben” nem peres felek számára is. Ez az álláspont főként a következő érvekkel támaszható alá. Az előzetes döntéshozatali eljárás keretében hozott határozatok az EUB eszközei az európai uniós jogi rendelkezések egységes értelmezésének biztosításában. Továbbá, az EUB által alkotott acte clair elv értelmében, ha az adott európai uniós jogi rendelkezés értelmezése egyértelmű (pl.: azzal az EUB korábban már foglalkozott), akkor az irányadó az adott ügyben eljáró tagállami bíróságra is. A fentiekből egyúttal az is következik, hogy a tagállam alapvetően abban az esetben tagadhatja meg az adó visszafizetését, ha az adott jogkereső személy az előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyének” érintettjéhez képest adójogi szempontból nem azonos helyzetben van. A fentiek kapcsán összefoglalóan megállapítható, hogy a joggyakorlat alapján az EUB ítéletei erga omnes hatályúak, azaz azok a harmadik felek is hivatkozhatnak azokra egy EU joggal ellentétesen kivetett adó visszakövetelése során, ha nem voltak az előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyének” érintettjei (peres felei). Ugyanakkor véleményem szerint komoly eszközt jelent a tagállam kezében az, ha bizonyítani tudja, hogy az adott személy adójogi szempontból mégsem volt pontosan ugyanolyan helyzetben az „alapügyben” pereskedő félhez képest. A közelmúltbeli európai uniós joggyakorlat alapján a fenn bemutatott főbb szempontok azonosíthatóak, amelyek akadályokat jelenthetnek azon jogkereső személyek számára a jogérvényesítésük során, akik egy EU joggal ellentétesen kivetett tagállami adót kívánnak a nemzeti bíróság előtt visszakövetelni – függetlenül attól, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyének” érintettjei voltak vagy pedig olyan harmadik személyek, akik az előbbiekhez képest jogilag hasonló helyzetben vannak. A másik oldalról vizsgálva pedig ez a kérdés úgy fogalmazódik meg, hogy

a tagállam milyen EU jogi érvek alapján mondhatja az igényt érvényesítő személynek, hogy „csere-bere, fogadom, többet vissza nem adom.”?

Egyrészt, az áthárítás („passing-on”) elvére való hivatkozás lehetősége erős érv a tagállam oldalán arra, hogy a tagállam szabadulhasson az EU joggal ellentétesen kivetett adó visszafizetési kötelezettsége alól. Azonban álláspontom szerint ennek lényeges akadályát jelenti, hogy a tagállam ténylegesen képes-e arra, hogy bebizonyítsa, hogy az adott adóalany ténylegesen áthárította-e az adót harmadik személyekre (pl.: fogyasztókra). Másrészt, ahogy az a joggyakorlat alapján kimondható, az EUB csak kivételes esetekben korlátozza döntéseinek időbeli hatályát, tehát az előzetes döntéshozatali eljárás keretében hozott határozatok alkalmazandóak a korábbi jogviszonyokra is (feltéve, hogy az EUB az ítéletében kifejezetten nem korlátozza a döntése időbeli hatályát). Az EUB azon ítéleteiből, amelyekben az uniós jogalkalmazó fórum korlátozta a döntésének az időbeli hatályát véleményem szerint az a következtetés vonható le, amely szerint az olyan személy, aki nem volt az előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyének” érintettje ebből a szempontból akkor jár el a legelővigyázatosabban, ha még az EUB ítéletének kibocsátását megelőzően jogi lépéseket tesz az álláspontja szerint az EU joggal ellentétesen kivetett adó visszakövetelése végett (pl.: keresetet nyújt be a bíróság előtt). Harmadrészt, az ítélkezési gyakorlat alapján megállapítható, hogy az EUB ítéletei erga omnes hatályúak, azaz azok a harmadik felek is hivatkozhatnak azokra egy EU joggal ellentétesen kivetett adó visszakövetelése során, ha nem voltak az előzetes döntéshozatali eljárás „alapügyének” érintettjei (peres felei). Ugyanakkor álláspontom szerint komoly eszközt jelent a tagállam kezében az, ha bizonyítani tudja, hogy az adott személy adójogi szempontból mégsem volt pontosan ugyanolyan helyzetben az „alapügyben” pereskedő félhez képest.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Források, felhasznált irodalom:

Bassola Bálint et al., Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények (szerk.: Boytha Györgyné dr.), HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009.
Craig, Paul – De Burca, Grainne, EU Law: Text, Cases, and Materials, Oxford University Press, 2011
Chalmers / Hadjiemmanuil / Monti / Tomkins, European Union Law, Text and Materials, Cambridge University Press, 2006
Wiedmann, Ariane: Non-retroactive or prospective ruling by the Court of Justice of the European Communities in preliminary rulings according to Article 234 EC, The European Legal Forum, 5/6-2006, 197-203. o.
Foster, Nigel: Questions & Answers EU Law 2013-2014, Ninth Edition, Oxford University Press, 2014
Reinsich, August: Essentials of EU law, Second Edition, Cambridge University Press, 2012
Judgement of the CJEU 29/68 (Milch-, Fett- u. Eierkontor), Judgement of the CJEU C-283/81 (C. I. L. F. I. T.), Judgement of the CJEU C-231/06 – C-233/06 (Jonkmann), Judgement of the CJEU C-171/07 and C-172/07 (Doc Morris), Judgement of the CJEU C-453/02 and C-462/02 (Linneweber), Judgement of the CJEU C57/93 (Vroege), Judgement of the CJEU C372/98 (Cooke), Judgement of the CJEU C402/03 (Skov and Bilka), Judgement of the CJEU C423/04 (Richards), Judgement of the CJEU C-104/98 (Buchner et al.), Judgement of the CJEU C-313/05 (Brzeziński), Judgement of the CJEU C184/99 (Grzelczyk), Judgement of the CJEU C209/03 (Bidar), Judgement of the CJEU 24/86 (Blaizot), Judgement of the CJEU C-409/06 (Winner Welten), Judgement of the CJEU C-43/75 (Defrenne), Judgement of the CJEU C-262/88 (Barber), Judgement of the CJEU C-437/97 (Evangelischer Krankenhausverein Wien), Judgement of the CJEU C-163/90 (Legros), Judgement of the CJEU C-231/96 (Edis), Judgement of the CJEU 240/87 (Deville), Judgement of the CJEU C-312/93 (Peterbroeck), Judgement of the CJEU 309/85 (Barra), Judgement of the CJEU C-347/00 (Barreira Pérez), Judgement of the CJEU C-367/93 – C-377/93 (Roders), Judgement of the CJEU C-262/96 (Sürül), Judgement of the CJEU C-188/95 (Fantask), Judgement of the CJEU 199/82 (San Giorgio), Judgement of the CJEU C-192/95 – C-218/95 (Comateb), Judgement of the CJEU C-397/98 and C-410/98 (Metallgesellschaft and Others), Judgement of the CJEU C-62/00 (Marks & Spencer), Judgement of the CJEU C-591/10 (Littlewoods Retail), Judgement of the CJEU C-147/01 (Weber’s Wine World), Judgement of the CJEU 331/85, 376/85 and 378/85 (Bianco and Girard), Judgement of the CJEU C-441/98 and C-442/98 (Michaïlidis)

Az EJEB elmarasztalása a 2. cikk kapcsán az élethez való jog sérelmére és a hatékony nyomozás hiányára is kiterjedt. Magyarországot korábban egyetlen egyszer marasztalta el az EJEB az élethez való jog sérelme miatt az R.R. és mások ügyében, azonban először marasztal el a hatékony nyomozás hiánya miatt, ezen cikkel kapcsolatban.

A 2. cikk megsértése, ahhoz képest, hogy az élethez való jogot, mint alapjogot védi, igen gyakorinak mondható. 1959 és 2014 közötti időszakban az EJEB összesen 1030-szor mondta ki a 2. cikk sérelmét, amely közül 509 esetben az Orosz Föderációt, 294 esetben a Török Köztársaságot míg a 42 esetben Bulgáriát marasztalta el.

Jelen döntés a 2012-ben történt tagyoni lövöldözés és autósüldözés néven a médiát befutott ügyet zárta le. A szóban forgó ügy 2012. augusztusában történt, amikor is a két kérelmező Balatoni kirándulásuk végeztével úgy döntöttek, hogy nem térnek még az nap haza hanem a kocsijukban töltik az éjszakát Zánkán. Azonban az éjszaka eltöltésére alkalmas hely keresgélés közben, a jármű gyanús lett egy helybélinek, a faluban történő le föl körözése miatt, aki értesítette a faluban ténykedő polgárőrt aki pedig a körzeti megbízottat. A polgárőr és a körzeti megbízott egy sötét színű Ford Mondeoval, civil öltözetben kezdte el keresni a szóban forgó járművet, melyet 3 óra 30 perckor egy magánházzal szemben parkolva meg is találtak. Ekkor a körzeti megbízott az autóhoz lépve közölte, hogy rendőr és felszólította a kérelmezőket, hogy igazolják magukat. A kérelmezők azonban megijedtek a civil ruhás körzeti megbízottól és elhajtottak, amely következtében egy autós üldözés alakult ki, amely Tagyon egy családi ház udvarán ért végett, azzal, hogy a két kérelmező egy zsákutcába jutva nem tudott tovább menekülni. A körzeti megbízott autójával elállta az utat és ismét felszólította a kérelmezőket, hogy álljanak meg. Amikor azonban a kérelmező a járművel elindult a polgárőr irányába a megbízott két lövést adott le, egyet az autó sárvédőjére másikat pedig a fejmagasságba, amely 5-10 centiméterrel kerülte el csupán az egyik kérelmező fejét.

Ezt követően derült ki, hogy a körzeti megbízott által betörőnek gondolt két nő turista, míg a két nő számára, hogy az emberrabló egy körzeti megbízott.

Az eset után a Veszprémi Nyomozó Ügyészség eljárást indított emberölési kísérlet miatt a körzeti megbízottal szemben, amelyet később megszüntetett, mert a fellépést arányosnak ítélte meg tekintettel arra, hogy a társa életét veszélyben hitte. Ezzel párhuzamosan pedig a Balatonfüredi Rendőrkapitányság megállapította a lőfegyver jogszerű használatát mivel nem emberélet kioltását, hanem a gépjármű megállítását célozta.

Bíróság döntése

Az EJEB döntése több szempontból is érdekes, kiváló alapot szolgáltat a bíróság döntéshozatali mechanizmusának elemzéséhez. Először is a magyar kormány álláspontját vizsgálta, meg amely kimerült abban, hogy a kérelmezők az ügy lezárását követően nem éltek a Be. 199.§. 2 bekezdése szerinti pótmagánváddal, így a kérelem elutasítását kérték. Az EJEB ezt az érvelést elfogadhatatlanak tartotta, tekintettel arra, hogy a Veszprémi Nyomozó Ügyészség hivatalból eljárást indított az ügyben, amelyet a későbbiekben bűncselekmény elkövetésének hiányában lezárt, amellyel ellen a kérelmezők panasszal is éltek, így a Bíróság szerint kellően kimerítették a hazai jogorvoslatot. Lemmens belga bíró azonban párhuzamos véleményében arra mutat rá, hogy a magyar kormány hibázott, hogy semmilyen bizonyítékot nem szolgáltatott a magánvádas eljárás hatékonyságáról, amellyel meggyőzhette volna a Bíróságot, hogy egy hivatalból lezárt nyomozás ellenére az indítvány más végeredményt is hozhatott volna.

Ezt követően a Bíróság az első kérelmező (Szabó) esetében megállapította, hogy az eljárási szabályzatával ellentétesen az összes hazai jogorvoslat kimerítését követően nyújtotta be, így a kérelmet nem fogadta be.

A Bíróság érvelésében levezette, hogy a 2. cikk sérelme megállapítható, annak ellenére, hogy nem idézett elő halált a fegyverhasználat, tekintettel arra, hogy az alkalmazott erő nem volt arányos azaz nem a feltétlenül szükséges mértékben és típusban használta a körzeti megbízott. Annak ellenére, hogy jogosan hihette, hogy polgárőr társának élete veszélyben, a fellépés nem tekinthető arányosnak mivel a veszélyhelyzetet saját magatartása idézte elő. Ugyanis a polgárőr kapott egy bejelentést, azonban a helyszínen nem volt nyoma bűncselekménynek, a jármű nem állt körözés alatt tehát közvetlen veszélyhelyzet nem állt fenn, ami nem tette volna lehetővé a szabályok szerinti eljárást. Ezzel szemben a kérelmezők joggal hihették, hogy valaki meg akarja támadni őket, tekintettel arra, hogy sötét autóval, jelzés nélkül civil ruhában érkezett a körzeti megbízott ráadásul hajnali órákban.

Kjølbro dán bíró különvéleményben azonban úgy véli, hogy a 2. cikk sérelme nem történt meg, mivel a rendőr azonosította magát és a fegyvert is csak akkor használta, amikor társa életét veszélyben hitte. A hatékony nyomozás hiányához vezető két bírósági megállapítás - miszerint a hazai hatóságok üggyel kapcsolatos értékelése nem tartalmaz semmilyen bírósági tényfeltárást illetőleg az eseményhez vezető körülmények szélesebb vizsgálatát- elfogadhatatlan, tekintettel, arra, hogy bírói tényfeltárás azért nem történt, mert az ügyész nem emelt vádat. Amennyiben vádat emelt volna büntető bíróság kivizsgálta volna, azonban ennél korábbi szakaszban lezáródott az ügy. Emellett meglátása szerint a magyar hatóságok teljes egészében, az összes körülmény figyelembe vételével vizsgálta az ügyet, így ennek sérelme sem állapítható meg.

A meghozott döntésben a Bíróság 6 szavazattal és 1 ellenszavazattal megállapította a 2. cikk sérelmét, amely keretében 15 ezer euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg, illetőleg 5053 euró ügyvédi és egyéb költséget.

A Bíróság döntése az élethez való jog mint legfontosabb alapjog védelmét tükrözi, amelyet kiterjesztően értelmez, és akkor is megvalósul a sérelme, ha az alkalmazott erő aránytalan és ezáltal emberéletet veszélyeztet.

Forrás:
EJEB, R.R. és mások kontra Magyarország, kérelem száma: 19400/11, 2013.04.29.

EJEB, Haász és Szabó kontra Magyarország, kérelem száma:11327/14, 11613/14

Statisztika: http://www.echr.coe.int/Documents/Stats_violation_1959_2014_ENG.pdf

Képek forrása: http://index.hu/belfold/2012/08/10/tagyon/

https://veol.hu/rendorsegi/lovoldozes-es-autos-uldozes-a-tagyoni-ejszakaban-1292202

Az új Ptk. bevezetésével intenzív vita alakult ki a vezető tisztségviselői felelősségről, illetve annak megváltozásáról és egyben újraszabályozásáról. Folyóiratunk is több alkalommal teret adott az erről szóló jogirodalmi diskurzusnak. (1) A Magyar Jog legújabb számában dr. Mohai Máté, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskolájának doktorandusza tanulmányában rámutatott a "vezető tisztségviselők felelősségének lehulló leplére". Markáns véleményének bemutatása céljával faggattam a szerzőt.

Maradva a hivatkozott tanulmánya címénél: miben áll a lepel lehullása, vagy, ahogy az írása végén fogalmaz "lerántása" a vezető tisztségviselők felelőssége vonatkozásában?

A jogi személy felelősségi védelmet jelentő „leplének” „átszúrása”, vagy „lerántása” az amerikai bírói gyakorlatban kialakult kifejezések („piercing, lifting the corporate veil”). A több mint egy évszázada megjelent nézet szerint, bár a főszabály a társaság tagjainak korlátolt helytállási kötelezettsége, azonban vannak olyan szituációk, amikor nem érdemlik meg a tagok társaság leplének védelmét a hitelezőkkel szemben, ezért a bíróság lerántja azt.

Ezt, az elsősorban a tagok felelősségével kapcsolatban használt kifejezést bátorkodtam átvenni a vezető tisztségviselők felelősségi helyzetét bemutatandó, mivel megítélésem szerint nagyon szemléletesen érzékelteti a mondandóm lényegét, vagyis, hogy a Ptk. 6:541. §-a értelmében már nem a társaság, hanem a vezető a felelős azért a kárért, amelyet utóbbi e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott.

Azok részére, akik nem olvasták a cikkét, össze tudná foglalni, hogy mit érthetünk az új Ptk. újítása alatt e téren?

Azt, hogy a Ptk. hivatkozott §-át valamennyi, a vezető tisztségviselő által jogkörében eljárva okozott kár esetén alkalmazni kell. Megítélésem szerint tehát a törvényi tényállás nem csak „azon tisztségviselői károkozásokra vonatkozik, amelyek az ügyvezetői jogviszonnyal vannak összefüggésben, de a károkozó magatartás jellege folytán mégsem minősíthetők a jogi személy által okozott kárnak (mely utóbbi egyébként igen elterjedt jogirodalmi nézet), hanem valamennyi károkozásra, mely az ügyvezetői jogviszonnyal összefüggésben történt.

Mik voltak a vonatkozó előírások az új Ptk. hatályba lépése előtt? Mi a különbség a régi Gt-beli szabályozás és az új szabályok között?

A gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény 30. § (1) bekezdése kimondta, hogy a társaság felelős azért a kárért, amelyet vezető tisztségviselője e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott. Semmi akadálya nem lett volna a fenti rendelkezés Ptk.-ba történő átültetésének, ez azonban nem történt meg. Ezt a szabályt a Ptk. már nem tartalmazza, hanem helyette a 6:541. §-a a már említett módon rendelkezik.

Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a magyar jogrendszerben már a Ptk. hatálybalépését megelőzően is és ma is találhatóak egyéb jogszabályhelyek, amelyek a vezető tisztségviselő felelősségét mondják ki harmadik személyekkel szemben. Nagyon fontos különbség azonban, hogy ezen tényállások mindegyikében megkövetel(t) a jogalkotó egy olyan többletmagatartást (a hitelezői érdekek figyelmen kívül hagyása a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet beálltát követően) a vezető tisztségviselőtől, amely őt mintegy önálló károkozó jogalannyá minősíti. A tanulmányomban elemzett szabály esetében azonban nincs ilyen többlettényállási elem.

A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet beálltát követően tanúsított ügyvezetői magatartások kapcsán említésre méltó, hogy mind a jogirodalomban, mind pedig a gyakorló jogászok között vitatott, hogy a Ptk. 3:118. §-a új szabály-e, vagy pedig azt már tartalmazta a Gt., csak más köntösben? Utóbbi szabállyal is részletesen foglalkozom egy nemsokára megjelenő tanulmányomban.

Visszatérve a régi és az új szabályozás összehasonlításához, abban természetesen nincsen különbség a Ptk. és a Gt. között, hogy ha a vezető nem a jogkörében eljárva okoz kárt harmadik személynek, akkor egyetemlegességről sem beszélhetünk, ilyen esetben önállóan felel.

Érdekességképpen megemlítendő, hogy a lengyel Polgári Törvénykönyv, a Kodeks cywilny mindössze annyit mond ki, hogy a jogi személy felel a szervei által okozott károkért. Nincsen tehát sem egyetemlegesség, sem pedig utalás a jogviszonnyal, jogkörrel összefüggésben történő károkozásra. Utóbbi kimondása egyébként megítélésem szerint a magyar polgári jogban is felesleges, hiszen ha a vezető tisztségviselő nem e jogviszonyával összefüggésben jár el, akkor a kárt nem vezetőként okozza, így a Ptk.-nak a vezető tisztségviselő károkozásáért való felelősségre vonatkozó szabályai nyilvánvalóan nem alkalmazhatóak.

Bemutatná a vezető tisztségviselők felelősségével kapcsolatban napvilágot látott új jogirodalmi álláspontokat?

Mentorom és PhD kutatásaim témavezetője, Nochta Tibor tankönyvében azt írja, hogy az elemzett egyetemlegességi szabály csak azon tisztségviselői károkozásokra vonatkozik, amelyek az ügyvezetői jogviszonnyal vannak összefüggésben, de a károkozó magatartás jellege folytán mégsem minősíthetők a jogi személy által okozott kárnak. Gárdos István és Gárdos Péter egy, a témával kapcsolatban megjelent tanulmányukban amellett érvelnek, hogy ha a vezető tisztségviselő ügyvezetői jogkörében eljárva harmadik személynek kárt okoz, azt úgy kell tekinteni, mintha a kárt a társaság okozta volna. Csehi Zoltán a Ptk. képviseleti szabályaiból vezeti le, hogy továbbra is a jogi személy felelős azért a kárért, amelyet vezető tisztségviselője e jogkörében eljárva harmadik személyeknek okozott. Az Önök folyóiratának hasábjain is olvasható volt, hogy Kisfaludi András szerint a vezető tisztségviselők ilyen minőségükhöz kapcsolódó, de ügyvezetési tevékenységükön kívüli, nem szerződésszegésben megnyilvánuló magatartásai vonhatnak maguk után személyes felelősséget.

Természetesen más, komoly szakmai tekintéllyel rendelkező szerzők is megfogalmaztak véleményt a vizsgált szabályozással összefüggésben, és ezúton is elnézésüket kérem, hogy példálózó felsorolásomban nem ismertettem ezeket, ám úgy gondolom, hogy a fentiekből is kitűnik, hogy más véleményen vagyok, mint szakmánk nagyjai.

A sok (ellen)vélemény dacára Ön határozottan állást foglal amellett, hogy a "Ptk. 6:541. §-át valamennyi, a vezető tisztségviselő által jogkörében eljárva okozott kár esetén alkalmazni kell". Mire alapozza ezt a markáns véleményét?

Arra, hogy megítélésem szerint ez a vélemény nyugszik megfelelő tételesjogi alapokon.

Volt róla szó, hogy a Gt. még azt mondta ki, hogy a társaság felelős azért a kárért, amelyet vezető tisztségviselője e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott. Ezt a szabályt azonban a Ptk. már nem tartalmazza, hanem helyette a 6:541. §-a a már említett módon rendelkezik. Mivel a Ptk.-ban már nem szerepel a hivatkozott Gt. rendelkezés, nincsen tételes jogi alapja annak, hogy a vezető tisztségviselők felelősségéről szóló 6:541. §-ban található „e jogviszonyával összefüggésben” fordulatot másképpen értelmezzük, mint az alkalmazott és a jogi személy tagja felelősségére irányadó 6:540. § (1)–(2) bekezdéseiben található, az alkalmazotti és tagsági jogviszonyra vonatkozó rendelkezést. Az pedig vitán felül áll, hogy a Ptk. hivatkozott bekezdései az alkalmazott és a tag valamennyi károkozására vonatkoznak, melyet e minőségükben követnek el. A magam részéről a Gt. „e jogkörében eljárva” és a Ptk. „e jogviszonyával összefüggésben” fordulata között sem érzek különbséget. Az eltérés a két szabály között nem ebben, hanem a jogi személy önálló (Gt.), illetve a tisztségviselővel egyetemleges (Ptk.) felelősségében keresendő.

Azon lehet vitatkozni, hogy helyes döntés volt-e a jogalkotó részéről a vezetői felelősséget ilyen szigorúan mérni. Viszont ha a jogalkotónak az lett volna a szándéka, hogy a vezető tisztségviselő ügyvezetői jogkörében okozott kárt továbbra is a társaság által okozott kárnak kelljen tekinteni, akkor minden bizonnyal (az alkalmazott és a jogi személy tagja által okozott kárért való felelősség szabályaihoz hasonlóan) úgy szólna a Ptk. 6:541. §-a, hogy „ha a jogi személy vezető tisztségviselője e jogviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, a károsulttal szemben a jogi személy a felelős”, majd ezt követően került volna kimondásra a szándékosan, a vezetői jogviszonnyal visszaélve stb. okozott kár esetén a jogi személlyel egyetemleges felelősség. Azt sem szabad elfelejteni, hogy korábban felmerült egy ilyen szabályozás lehetősége, hiszen a Szakértői Javaslat szerint a vezető tisztségviselő – az alkalmazotthoz és a taghoz hasonlóan – csak visszaélésszerű károkozása esetén felelt volna egyetemlegesen a jogi személlyel. A törvényhozó végül eltérő alapokra helyezte az egyetemlegesség kimondását a vezető, illetve a tag/alkalmazott esetében, arra azonban semmilyen utalást nem találunk, hogy az „e jogviszonyával összefüggésben” fordulatot másképpen kellene értelmeznünk az egyik, illetve a másik esetben. A jogalkotó tehát azt a megoldást választotta, hogy az alkalmazott és a tag által okozott kárért való felelősségre vonatkozó rendelkezésekhez képest eltérő módon, külön szakaszban szabályozza a vezető tisztségviselő által e jogviszonyával összefüggésben okozott károkért való felelősséget. Semmi akadálya nem lett volna a Gt. 30. § (1) bekezdése Ptk.-ba történő átültetésének, ez azonban nem történt meg.

Mit mondanak azok, akik nem az Ön nézete mellett érvelnek?

Hát, tekintve, hogy a pécsi jogi kar polgári jogi tanszéke mellett, ahol a tudományos munkásságomat folytatom és ahol Nochta Tibor a tanszékvezetőm, ügyvédként is Nochta Professzor Úr irodájában dolgozom, így gyakran találkozom olyannal, aki nem az én nézetem mellett érvelt… Na de komolyra fordítva a szót, eddig egyedül a témavezetőmmel volt lehetőségem érdemi vitát folytatni a problémáról, ő pedig – bár jelezte, hogy megítélése szerint nem az én általam leírtak szellemében fog alakulni a bírói gyakorlat- , abszolút védhető álláspontnak tartja az enyémet.

Megmondom őszintén, azért is örültem nagyon, hogy a Magyar Jog című folyóirat mellett a ptk2013.hu szerkesztője és Önök is foglalkoznak a tanulmányommal, mert véleményem szerint csak a jogtudomány és a gyakorlat javára válhat, ha ütköztetjük a témával kapcsolatos álláspontokat, érdemi eszmecserét folytatva a rendkívüli jelentőséggel bíró problémáról. Félre ne értsen, távol áll tőlem, hogy magamat a szakmánk témával foglalkozó óriásaihoz hasonlítsam, csupán arról van szó, hogy álláspontom szerint hasznos lehet, ha megosztjuk egymással a gondolatainkat. Nagy megtiszteltetésnek venném, ha a vezetők felelősségét érintő gondolataimmal kapcsolatos reflexiók is napvilágot látnának olyan szerzőktől, akik már foglalkoztak a témakörrel, vagy akik csak ez után fognak tollat ragadni.

Az új Ptk. hatályba lépése óta tapasztalható-e változás a bírói gyakorlatban? Hogyan értelmezi a jogalkalmazás az új jogszabályi rendelkezéseket?

Egyelőre nem találkoztam olyan döntéssel, amely az új jogszabályi rendelkezéssel foglalkozott volna. Ezért is tartom rendkívül fontosnak, hogy a jogirodalom képviselői kifejtsék álláspontjukat a témával kapcsolatban. Jó lenne, ha mire egy bíró vagy ügyvéd abba a helyzetbe kerül, hogy alkalmaznia kell az új szabályt, a lehető legtöbb értelmezéssel találkozna.

Érdekesség, hogy a francia társasági jogban a Code de Commerce szerint a vezető tisztségviselők felelnek harmadik személyekkel szemben a vezető tisztségviselői jogkörben kifejtett magatartásukkal okozott károkért. Ennek ellenére a francia Legfelsőbb Bíróság által kialakított gyakorlat értelmében a vezető tisztségviselő e minőségében eljárva okozott kárt a jogi személy által okozott kárnak kell tekintetni és a vezető tisztségviselők személyes felelősségét csak olyan magatartás esetén lehet megállapítani, amely egyértelműen elválasztható a vezető tisztségviselő megbízatásától. Kifejtettem, hogy a hatályos tételesjogi rendelkezésünk alapján a vezető tisztségviselők valamennyi, az általuk e jogkörben eljárva okozott kár esetén felelnek, ennek ellenére nem lepődnék meg azon, ha a bírói gyakorlat nálunk is a francia megoldás szerint alakulna (tekintettel a jogirodalom többségi álláspontjára is).

Köszönöm szépen a beszélgetést.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Jegyzet:

(1) Erről bővebben itt és itt olvashat.

Kép forrása: itt.

Habár az Unió audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelve (AVMS)[i] már több éves múltra tekint vissza, most először fordultak az Európai Unió Bíróságához az „audiovizuális médiaszolgáltatás”, mint fogalom kontúrjainak meghúzására. Az osztrák közigazgatási bíróság kérelmére indult New Media Online-ügyben már megszületett a főtanácsnoki indítvány[ii], melyből már előre következtethetünk a Bíróság néhány hónapon belül megjelenő döntésére is.

2015. október 8-án a belga Koen Lenaerts-ot választották az Európai Bíróság elnökévé. Lenaerts közel 30 éves bírói tapasztalattal rendelkezik, emellett az Európa-jog tudományának is kiemelkedő személyisége, bíróként az egyik fő célkitűzése a hatékony jogvédelem erősítése, fejlesztése volt. A határozott elképzelésekkel rendelkező új elnök karizmatikus személye minden bizonnyal jelentős hatás fog gyakorolni hosszabb távon a bíróság ítélkezési gyakorlatára. Fekete Balázs, az MTA TK Lendület-HPOPs Kutatócsoport munkatársának írása.

Az európai integráción belül – különösen napjainkban – mind többször jelennek meg az „európai identitás”, „Európa identitása” fordulatok, a Lisszaboni Szerződés pedig a tagállamok nemzeti identitásának tiszteletben tartását követeli meg az Uniótól. Ahhoz azonban, hogy az alkotmányos identitás jelensége által előre mozdíthatóvá váljon az európai integráció integritásának fejlődése, tisztázni szükséges az alkotmányos identitás fogalmi körében felmerülő bizonytalanságokat.