Hol van a kritika határa? Charlie Hebdo Magyarországon? Hogyan képes ma a jog kezelni a szólásszabadságból adódó problémákat? Dojcsák Dalmát kérdeztük.
Hol van a kritika határa? Charlie Hebdo Magyarországon? Hogyan képes ma a jog kezelni a szólásszabadságból adódó problémákat? Kérdéseinkre Dojcsák Dalma, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Alkotmányjogi Tanszékének doktorandusza, a TASZ munkatársa válaszolt.
A párizsi események óta számos bírálat érte a Charlie Hebdo hetilapot, melyek szerint a megjelent karikatúrák megalázzák a muszlim és más vallásokat és azok követőit. Mit gondol, egy politikai vagy vallási tartalmú vicc mikor értelmezhető sértésként?
Ilyen konfliktusok felmerülésekor kérdéses, hogy mikor és milyen eszközökkel avatkozhat be a jog. A Charlie Hebdo esetében nyilvánvalóan felmerül a szólásszabadság, mint alapjog, melyet szembeállítanak az emberi méltósággal. A konkrét karikatúrák esetében azt gondolom, ez a szembeállítás hamis. Az emberi méltóság olyan egyénhez tapadó alanyi jog, ami csak közvetlenül, csak az adott személy megsértésével sérthető meg. Egy adott csoporthoz tartozó embereknek nincs olyan csoportméltóságuk, ami egy karikatúrával megsérthető lenne. Ezt az álláspontot sokan vitatják. Például a hatályos magyar Polgári Törvénykönyv is, ami lehetőséget biztosít csoporthoz tartozás alapján személyiségi jogi jogvédelemre. Ez a jogi megoldás nagyon szélesre tárja az emberi méltóság kapuját és talán parttalanná is teszi ezt az alapjogot. Úgy teremt jogérvényesítési igényt, hogy konkrét személy egyénében, személyében nem volt megszólítva a kritika által. Léteznek olyan jogi megoldások, amelyek védik a bizonyos tulajdonsággal rendelkező és e tulajdonság alapján bizonyos csoporthoz tartozó egyéneket. Ilyen pl.: az anti-diszkriminációs szabályozás, az egyenlő bánásmódhoz való jog érvényesítése. A szólásszabadság korlátozása bizonyos vallások és a valláson keresztül, közvetten e vallások követői megsértésére hivatkozva nem igazolható alapjogi eszközökkel, egész egyszerűen azért, mert hiányzik az egyéni jogsérelem. Azt gondolom, akkor van lehetőség egy adott vicc vagy karikatúra szankcionálására, ha az egyéni alapjogot sért.
Tehát úgy gondolja, nem létezik a közösségeknek méltósága?
Azt gondolom, az emberi méltóság olyan jogosultság, ami az egyénhez kapcsolódik, és amit csak az egyén megsértésén keresztül lehet megsérteni. Ez nem jelenti azt, hogy a bizonyos tulajdonsággal rendelkező emberek védtelenek másokkal szemben. Ez a védelem megjelenik az egyenlő bánásmódhoz való jogban is, amit párhuzamba állíthatunk a véleménynyilvánítás szabadságával. Pl. a zaklatás tényállása, ami az egyenlő bánásmódhoz való jogról szóló törvényben szerepel, lehetővé teszi, hogy aki ellen jellemzően szavakkal, bántó, megfélemlítő, megalázó környezet kialakítására törekszik valaki, az ellen fel lehessen lépni. Ide tartozik a gyűlöletre uszítás büntetőjogi tényállása is, ami szintén csak az egyéni jogsérelmek esetén alkalmazható. A „világos és jelenvaló veszély” alapjogi tesztje szerint csak akkor korlátozható a szabad szólás, ha világosan láthatóan fennáll a veszély, hogy a beszéd hatására a befogadók olyan lelkiállapotba kerülnek, ami más személyek egyéni alapjogait sértő cselekmények elkövetésére biztathatja őket. Ez az, amit nem engedhet meg a jog. Az emberi méltóság nem foglalja magában azt a jogot, hogy az ember meggyőződését olyan jogi eszközökkel védje az állam, hogy az ellen a meggyőződés ellen ne lehessen nagyon éles kritikát megfogalmazni. Azt gondolom, nincs egyenlőségjel az ember és az ő méltósága, ill. az ő meggyőződése között. Meggyőződések, vallások, hitek, szerintem nagyon széles körben kritizálhatók. Ha ez olyan módon történik, ami alkalmas arra, hogy veszélyeztesse az egyéni alapjogokat, akkor lehetséges az állami közbelépés. Ha ez a közvetlen kapcsolat nem áll fenn, úgy gondolom, állami korlátozásnak nincs helye.
Egy másik álláspont szerint összeütközésbe került a szólásszabadság a vallás gyakorlásának szabadságával. Mit gondol, valós ez az ellentét?
A vallásszabadság, mint szabadságjog, ahogy a nevében is hordozza, az állami beavatkozástól mentességet biztosítja a jogalanyok számára. A vallásszabadság nem garantálja, hogy mások kritikájától mentesek maradjanak a vallásgyakorlók, ill. hogy a vallásgyakorlás mentes maradjon a kritikától. Egy demokratikus társadalomban, ahol a vallások szabadon működhetnek, alapvető jog, hogy a különböző felekezetek vallásgyakorlásával kapcsolatban mások kritikát fogalmazhatnak meg vagy, hogy ugyannak a felekezetnek a tagjai belülről kifelé kritizálhassák a saját egyházukat. Ahhoz, hogy az állam szekuláris maradhasson elengedhetetlen, hogy minden vallást ugyanúgy kritizálhassunk. Abban a pillanatban, ahogy egy vallás vagy egyes vallások valamilyen módon kitüntetetté válnak a többi világnézethez képest, megszűnik az állam világnézeti semlegessége. A saját vallásom tiszteletben tartását az államtól várhatom el. A másik állampolgártól annyit várhatok el, mint egy nem vallásos ember: ne támadjon rám miközben a vallásomat gyakorlom. Ha az embernek van egy nagyon erős világnézete - ami a vallásra mindig igaz – melyet kommunikál is a külvilág felé, szerintem abszurd feltételezés elvárni, hogy a társadalomban velünk együtt élő emberek ezt ne kritizálják. Ez a demokrácia része. Ha jogom van kinyilvánítani mit gondolok, másnak joga van azt kritizálni.
Mi történik abban az esetben, ha az egyéni meggyőződés és identitás esetleg nagyfokúan összeforr a közösségével?
Ha az állam amellett foglal állást, hogy elismeri ezt a valóban felmerülő helyzetet, azzal egy csapdába kényszeríti önmagát, melyben el kell ismernie minden meggyőződésnek a fent kifejtett jellegű védelmét. Ez a szabályozás nagyon visszás helyzetet eredményezne. Amikor azt állítjuk, bizonyos vallások a személyiség olyan immanens részét képezik, ami miatt megvalósul egyéni jogsérelem, ha a vallást kritizálják, akkor pl. a különböző popsztárokért rajongó tinédzserek meggyőződését is ugyanolyan eszközökkel kell védeni, mint a vallásos polgárokét. Biztos vagyok benne, hogy van olyan tinédzser, akinek a saját rajongása tárgya van annyira a személyiségének immanens része, mint egy mélyen vallásos ember hite. Nem gondolom, hogy az állam különbséget tehet meggyőződések között aszerint, hogy melyiket tartja értékesebbnek. Nem lehet az egyik vallás vagy tan hiteit hirdetni, mert az súlyosan sérti a másik híveit. Ha az állam a vallásos hitet ebből a szempontból védi, akkor pl. az evolucionista emberek meggyőződését is védenie kell, és azt is jogi eszközökkel kell szankcionálnia ezentúl, ha valaki az evolúciót tagadja. A fenn említett és más meggyőződések szükségszerűen ellentétbe kerülnek egymással egy idő után. Ha nem akarunk kilépni a semleges állam definíciós köréből, márpedig azt gondolom, nem szabad, akkor két lehetőség áll előttünk. Az egyik esetben mindegyik meggyőződést védeni kell, ami abszurd lenne, mert egymással szemben is védettséget élveznének. A másik esetben fennmarad az a helyzet, ahol mindenki a saját magánszférája részének tekinti ugyan a vallását, a meggyőződését, de nem az emberi méltóság lényegi immanensének. Így minden olyan nézet, ami egymásra akár kritikus is lehet, megnyilvánulhat.
Sértéssé duzzadhat-e egy vélemény a tömegmédiában? Mit tehet a jog ebben az esetben?
Nehéz kérdés, hogyan tud erre a jog válaszolni. Nézzünk egy példát. Egy politikus korrupciógyanús ügyét megírja 75 internetes hírportál. Úgy érzi, ebből jogsérelme származott és három portál ellen személyiségi jogi pert indít, melyben 1,5 millió forint sérelemdíjat követel nem vagyoni kárainak kompenzálásaként. Miért attól a háromtól? Hogyan igazolható, hogy az a három kompenzálja az ő kárait? A kár a három portál vagy a teljes médiakép közléséből származott? Nem vitatom a média felerősítő hangját, de az médiaszociológiai kérdés. Ezek jogilag megfoghatatlan problémák. Nincs olyan konstrukció jelenleg, ami ezt meg tudná válaszolni.
Hogyan látja, milyen problémákkal szembesül a 21. századi alkotmányjog egy olyan konfliktusban, mint ami a Charlie Hebdo kapcsán robbant ki?
Azt gondolom, a Charlie Hebdo-ügy egy felkészült alkotmányjogász számára nem ördöglakat. Tiszta és erős jogelvekkel szembesülünk, amelyek arra engednek következtetni, nem a karikaturistákat kell, hogy szankció érje, hanem a terroristákat. A karikaturistákat érő szankció nem képes megelőzni, megszüntetni a terrorizmust. A kultúrák súrlódásaiból, összeütközéseiből keletkező problémákat a jog nagyon kevéssé tudja kezelni. A jog egy tökéletlen eszköz a társadalom formálására. Nagyon sok esetben csak végső eszközként vethető be, amikor semmi más nem használ. Főleg az olyan érzékeny kérdésekben, mint a kulturális csoportok egymás mellett élése, esetleg összeütközése, egészen kevés problémát tud megoldani, de azt hatékonyan. Például egy kikényszerített anti-diszkriminációs szabályozás nagyon hatékony tud lenni. Azon túl más tudományoké a terep, a szociológiától a pedagógián át a kommunikációig. Ezen fog múlni, hogy az emberek milyen társadalmat alakítanak ki és hogyan fognak együtt élni. A jognak az a feladata, hogy megteremtsen egy olyan minimumszintet, ahol az emberek valóban szabadok és egyenlők tudnak lenni. Ha ez sikerült, a társadalmi előítéletek leépítésében, a kirekesztő kommunikáció kérdésében már nem jogi eszközökkel lehet előrelépni. A jognak nem szabad túl sok kihívást magára vállalnia, nem tetszeleghet a társadalmi problémák megoldásának hőseként, mert nem alkalmas erre.
Ön szerint megjelenhetne Magyarországon is egy, a Charlie Hebdo-val megegyező tartalmú hetilap? Ha igen, milyen jogi következményekkel járna?
Az új Polgári Törvénykönyvbe bekerült a csoportméltóságra hivatkozás, ezért azt gondolom, nagyon hamar jogi eljárások indulnának egy Charlie Hebdo-stílusú lap ellen. Egy ilyen eljárás hamar rámutatna, hogy ez a szabályozás meglehetősen abszurd, mint fentebb már kifejtettem. Csoportméltóságra alapozottan a meggyőződések egymással szembeni védelmezése ellentmondások közé kényszeríti az államot, míg egyes meggyőződések kitüntetett védelme másokkal szemben egyenlőtlenségi helyzetet teremt, ami nem a polgárok egyenlőségén és szabadságán alapuló demokrácia jellemzője. Magyarországon az ún. lex kurucinfo példázza, hogy bonyolult a jog eszközeivel fellépni a szélsőséges hangok ellen, akár a nyomtatott, akár az elektronikus sajtóban. A törvény internetes tartalomeltávolítási felelősségrendszert hozott létre a büntetőjog és a büntetőeljárás keretében. Hosszas jogi eljárások után előbb-utóbb az állam elérhetetlenné teszi magát az írást, ami a bűncselekményt megvalósítja. Ez gyakorlatilag teljesen értelmetlen, mert az interneten ugyanaz a tartalom a letiltást követően gyorsan újra elérhetővé tehető egy másik címen. Az állam ezzel nevetségessé teszi magát, hiszen időt és energiát fektet abba, hogy eltüntessen egy tartalmat, ami eső utáni gombaként dugja ki a fejét egy más, nagyon könnyen elérhető oldalon.
A jelenleg hatályos magyar jogi szabályozás milyen mértékben biztosítja a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadságának érvényesülését?
Nem értek egyet a rágalmazás és becsületsértés büntetőjogi szankcionálásával, túlzottan szóláskorlátozónak tartom a tényállások megfogalmazását. Különösen tekintettel arra, hogy a jelenlegi magyar szabályozás alapján a rágalmazás és becsületsértés magánvádas eljárás, kivéve, ha a sértett hivatalos személy pl.: országgyűlési képviselő vagy polgármester. Hivatalos személyek esetén közvádassá válik az egyébként magánvádas eljárás. Tehát azok a személyek, akiknek az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján sokkal szélesebb körben kell tűrniük a kritikát, plusz védelmet kapnak az államtól a kritikával szemben. Nem nekik vagy egy általuk fogadott ügyvédnek kell képviselni a vádat a bíróság előtt, hanem ezt az ügyészség veszi át, megkönnyítve ezzel a dolgukat. Ez egy komoly probléma. Egyébként úgy gondolom, sok esetben a szóláskorlátozó bírósági döntések a nagyon merev jogalkalmazásból fakadnak. Gondoljunk csak a közelmúlt egyik nagy slágerügyére, a rendőrfényképezésre. A Ptk. képmásvédelmi szabályainak tartalommal való megtöltése során arra jutott a bíróság - és végül a Kúria is egy jogegységi határozatban - hogy a rendőr, mivel nem közszereplő a szó szoros értelmében, nem fényképezhető. Egy kiterjesztő jogértelmezéssel lehetett volna arra az eredményre is jutni, hogy a közhatalmat gyakorló rendőr, aki az állami hatalmat képviseli az adott helyzetben, ezen tevékenysége végzése során közszerepel és éppen ezért fényképezhető, fényképe közzétehető.
Az értékítélet és a tényállítás elhatárolása esetében is elég merevek a bíróságok. Az értékítéletek a bírósági gyakorlat szerint nagyon szabadak, míg a tényállítások esetében a hamis tényállítás automatikusan a bűnösség megállapítását vonja maga után. Érdekes példa az a konkrét büntetőjogi ügy, ami végül a 13/2014. (IV. 18.) AB határozatban csúcsosodott ki. Egy vidéki város polgármesteréről azt írta egy kritikusa, hogy „úgy bánik a közpénzzel mintha a sajátja lenne”. A büntetőbíróságok, ragaszkodva saját jogági dogmatikájukhoz, ezt a mondatot tényállításként, korrupciós vádként értelmezték. A tényállítást annak kell bizonyítania a bíróság előtt, aki azt leírta, ha nem jár sikerrel, akkor a hamis tényállítással megvalósul a rágalmazás tényállása. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy amikor a bíróság arról dönt, hogy az adott állítás értékítélet vagy tényállítás-e, akkor gyakorlatilag a szólásszabadság érvényesüléséről, határairól is dönt. Ez a látszólag csupán büntetőjogi dogmatikai kérdés valójában nagyon fontos alapjogi vonatkozással is bír és a bírónak erre figyelemmel kell döntenie. Bár születnek egészen jó ítéletek is, de a bíróságok gyakran belemerevednek a saját szakjogági dogmatikájukba, holott lenne – és van is Magyarországon – annyi autonómiája egy bírónak, hogy felelősségteljesen, de szabadon maga értelmezze a jogszabályok szövegét. Ezeket a szakjogági dogmatikába merevedett ítéleteket az Alkotmánybíróság gyakran valódi alkotmányjogi panasz keretében megsemmisít, hiszen nem tesznek eleget az alapjogok kikényszerítése kötelezettségének. A bírók a demokratikus társadalom őrzőjévé válhatnának, ítéleteikkel állást foglalva a minél szélesebb szólásszabadság mellett. Ezt az állásfoglalást hiányolom a bírói joggyakorlatból. A jogi környezet fő problémája nem az írott jog, hanem a jogalkalmazás.
***
Képek forrásai:
http://tasz.hu/user/148
https://colectivopericu.files.wordpress.com/2013/06/2-1-dia-de-la-libertad-de-expresion.jpg
