Ars Boni

"Miért nem figyeltek a tűzoltókra?" – Interjú Kukorelli Istvánnal – I. rész

2014.03.16. 09:40 Ars Boni

Mérlegen az Alaptörvény címmel megjelent a Stádium Intézet első kiadványa. A kötetben nyolc alkotmányjogász, köztük Sólyom László és Tölgyessy Péter fejtik ki gondolataikat az Alaptörvényről. Az Ars Boni részleteket közöl az egyes interjúkból, ezúttal Kukorelli István volt alkotmánybíróval, az ELTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszékének vezetőjével készített beszélgetésünkből olvashatnak szemelvényeket.

Visszatekintve a rendszerváltozásra, sokak szerint az akkori alkotmányozás csak a politikai elit kompromisszumaként értékelhető, nem sikerült bevonni az ország nagy részét. Most az alkotmányozás kezdete előtt úgy fogalmazott, hogy az alkotmányozás akkor lesz sikeres és elfogadott, ha nem marad a kétharmados többség belügye.

Komolyan kell venni, hogy nálunk az a hagyomány alakult ki, hogy kétharmaddal fogadjuk el az alkotmányt, ugyanakkor itt is figyelembe kell venni azt, hogy az alkotmánynak konszenzus eredményeként kell születnie, márpedig önmagában a kétharmados szavazati arány ezt nem biztosítja.

Mégis inkább a szakmai részvétel hiányát emelném ki a ’89-es alkotmányozáshoz képest. Vitatják a történészek, hogy a Nemzeti Kerekasztal mennyiben tekinthető alkotmányozó nemzetgyűlésnek. Bár a végső döntést októberben a régi rendszer utolsó parlamentje hozta meg, látni kell, hogy a Nemzeti Kerekasztal nem csak politikumból állt. Sokan politikusként nyilatkoztak, de szakemberként vettek részt a folyamatban. Tölgyessy Péter barátom a jó példa, aki kifelé politikusnak tűnt, de mégis csak alkotmányjogászként volt ott jelen, és nagyon sok helyen maga írta az alkotmány szövegét. Erőteljes szakértői háttere volt a bizottságoknak, ténylegesen több száz ember állt a kulisszák mögött, az egész ELTE jogi kara ott volt a Kerekasztalnál. Akkor Sólyom Lászlóval dékánhelyettesek voltunk, és Györgyi Kálmán volt a dékán, akit meghívtam a Büntető törvénykönyv és a Büntető eljárásról szóló törvény átgondolásáról szóló bizottságba. Többször megköszönte, hogy tud a parlamentben tanszéki értekezletet tartani, mert az egész csapata ott volt, Hack Pétertől Kutrucz Katalinig. Ilyen szakemberek írták tehát a szöveget, ezért akkor a politikai érdekek mellett a szakmai teóriák is erősen hatottak.

Nem azt állítom, hogy a mostani alaptörvénynél nem voltak ilyen hatások, de ezek már csak késői reflexnek tekinthetők. Itt húsz évig mégiscsak alkotmányos demokrácia működött, az Alkotmánybíróság élővé tette az alkotmányt, és az alkotmánybírósági precedensekből bőven lehetett meríteni az alkotmány továbbfejlesztésekor. (…) Ilyen háttérrel lehetett új alaptörvényt készíteni. Ezért különösen érdekes az a kérdés, hogy miért nem figyeltek a tűzoltókra, miért nem hallgatták meg őket a tervezők.

1988-ban egy interjúban kijelentette, hogy az új alkotmányt népszavazással kellene megerősíteni. Később úgy értékel, hogy bár „az 1989. évi népszavazás a népi alkotmányozás egyetlen példája a folyamatos alkotmányozásban”, a pártok és a politika „a népi részvételt hatalmi játékokra használta fel.” A rendszerváltás alkotmányáról végül miért nem tartottak népszavazást?

A jogalkotási törvény és az akkori népszavazásról szóló törvény azt mondták ki, hogy az új alkotmányról népszavazást kell tartani. A politika elsumákolta a népszavazást azzal az érveléssel, hogy itt csak a ’49-es alkotmányt módosítjuk. Ez közjogilag védhető volt ugyan, ám ha az alkotmányosság értékei mentén mérjük az alkotmányt, akkor a Kerekasztalnál és ’89 októberében tartalmilag egyértelműen egy új alkotmány született, ami alapján viszont népszavazást kellett volna tartani.

Nem értem, hogy miért, de akkor az egész politikai elit nagyon tartott attól, hogy a nép elé vigyék a kérdést. Én nem féltem volna a népszavazástól ’89-es fejjel gondolkodva, hiszen nem véletlenül hívtuk a jókedvű demokrácia korszakának ezt az időszakot. Egyszerűen volt egy alkotmányos érzékenység a társadalomban; – ezt közel ezer előadás igazolta vissza a ’80-as évek elejétől ’89-ig mindenütt az országban. Egy pozitív, az alkotmányozásra hangoló népszavazás minden bizonnyal magasabb, legalább 80% körüli részvételt és az alkotmány elfogadását eredményezte volna.

A ’89 novemberi népszavazás pedig megint értékítélet kérdése. Én azt gondolom, hogy ez a népszavazás egy óriási fordulatot jelentett a magyar alkotmányosság történetében, ha nem így alakul a történelem, akkor úgy vélem, egészen más folyamatok indultak volna el Magyarországon.

Milyen folyamatokra gondol?

Sokat töprengtem azon, hogy mit mondhat az ember felelősen erről a kérdésről. Úgy gondolom, hogy ez a népszavazás vágta szét annak a lehetőségét, hogy Magyarországon stabil kormányzás alakuljon ki. Ez a kérdés osztotta meg azt az egészen addig összetartó politikai bázist, amelyben benne voltak a reformerek, a nemzeti baloldal, az MDF és egy további keresztény-szociális vonulat. Ha a népszavazás nem társul ilyen antikommunista felhanggal, akkor a nemzeti baloldal nem esik ki az országot irányító politikai elitből. Azóta a baloldal, az MSZP vagy az adminisztráció pártja, vagy a liberálisoké vagy a KISZ-es ifjútörököké, és teljesen eltűnt a nemzeti vonulata.

Ezek a politikai folyamatok felelősek azért, hogy nem sikerült végrehajtani az alkotmányozást. Ha nincs ez a népszavazás, meggyőződésem, hogy nincs ez a hullámvasút-kormányzás Magyarországon, mivel nem létezne ez az óriási vándorlás sem a magányos tömeg részéről a pártok között. Ha a rendszerváltozást elindító konszenzuális erő megmaradt volna, akkor nem maradt volna húsz évig átmeneti az alkotmány, hanem a lengyelekhez hasonlóan mi is új alaptörvényt fogadtunk volna el a ’90-es évek elején.

Tudom, hogy Kis János vagy Tölgyessy Péter szerint Antall József utólag örült a népszavazás eredményének, mivel ez „kiszabadította a Pozsgayval való fogságából”. Lehet, hogy valóban mondott ilyet, mert reálpolitikusként és államférfiként ők így gondolkodtak, de én annak is tanúja voltam, amikor Antall és Pozsgay az első szabad választások előtt beszélgettek, és egyértelmű volt, hogy ők együtt képzelik el a kormányzást.

A rendszerváltás tapasztalatai alapján mit gondol, az Alaptörvényt népszavazásra kellett volna bocsátani?

Nem önmagában tartom pozitívnak a népszavazást. A rendszerváltás társadalmi-politikai szituációjában nagyobb híve voltam ennek, de a későbbi – nem feltétlen pozitív – tapasztalatok azt mutatják, hogy óvatosan kell bánni az intézménnyel.

Az Alaptörvény viszonylatában egy előzetes népszavazást támogattam volna, ahol egy sor kérdésben véleményt tudtak volna nyilvánítani a polgárok, anélkül, hogy a népszavazás érvénytelenségének kockázata fenyegetett volna. Az eredmény pedig bár közjogilag nem lett volna kötelező, mégis mérhető és nyilvános visszajelzést adott volna az alkotmányozó számára. Csupa „volna”.

A kész normaszövegről tartott volna népszavazást?

Nem. Alkotmányjogilag releváns, érthető kérdésekről. Csak pár példát mondanék: mi legyen a hivatalos elnevezése Magyarországnak? Alkotmány vagy Alaptörvény? Vagy egy húsz éve visszatérő kérdés: Hogyan válasszuk meg a köztársasági elnököt? Nem megyek jobban bele, lenne még legalább tíz kérdésem. Meg tudná ítélni ezeket a jónép? Szerintem igen.

Az Alaptörvény megalkotása egy viszonylag gyors folyamat eredménye volt. Alig néhány hónappal a kodifikáció kezdetét követően már el is fogadta az Országgyűlés hazánk új alkotmányát. 1989-ben is néhány hónap alatt ment végbe szinte a teljes alkotmányszöveg megváltoztatása. Mennyire tekinthető szokásosnak az ilyen, mindössze néhány hónapig tartó kodifikáció?

A kérdést számos összehasonlító tanulmány vizsgálja. A tapasztalat az, hogy az átlag nagyjából másfél év egy konszolidált alkotmányozás esetében. Persze mindig kis matematika is, hogy honnét számítjuk az alkotmányozás folyamatát. Tulajdonképpen, ha a Salamon-féle bizottságtól számítjuk, akkor nagyjából most is megvan az egy-másfél év.

De az élesebb kritikusok, köztük én is, a Salamon-féle anyagot nem tekintik az alkotmányozás részének. El kell olvasni a parlamenti naplókat, ezt az anyagot úgy, ahogy van félretették a végleges szöveg megalkotásakor. Magyarországon az alkotmányt március 14-én nyújtották be, április 18-án szavazták meg, és 25-én hirdették ki. Tehát a mostani szöveg a maga egységében ez alatt az idő alatt született, és ebben már nem igazán vett részt sem a tudomány, sem a kétharmadon kívüli parlamenti világ. (…) Ez is visszaigazolja azt a feltételezést, hogy egy hónap alatt varrták össze az Alaptörvény szövegét. Nem azt állítom, hogy nincs hatása az azt megelőző húsz év alkotmány-tudományának vagy az alkotmánybírósági döntéseknek, de ez még így is nagyon rögtönzésszerű. Föl lehet tenni a kérdést: ki írta az alkotmányt? Én sem tudom.

A Nemzeti Hitvallás sokak szerint kizárólag a keresztény-konzervatív világnézet értékpreferenciáit tükrözi. Ön szerint is megosztó a szöveg? Hiányol valamit belőle vagy van-e valami, amit kihagyna?

Ha a Nemzeti Hitvallás politikai nyilatkozat lenne, kevesebb bajom lenne vele. Számos tételével azonosulni tudok. A gond az, hogy ezt az Alkotmány preambulumaként fogadták el, mivel nem sikerült a közösség által vallott értékeket jogi nyelvre lefordítani, nem találunk a szövegben alkotmányjogilag is releváns, értelmezési keretül szolgáló értékeket. Találhattunk volna erre példákat az olyan magyar és nemzetközi minták alapján, mint amilyen a ’46 évi I. törvény is, amely releváns értékeket emel ki, az alkotmányosság legfőbb elemeit, a legfontosabb alapjogokat. Mert szép, hogy felsoroljuk az emberiség egyetemes értékeit, a szeretetet, szívemből szól, egyetértek, na de ezzel mit lehet jogilag kezdeni?

A harminchárom mondatos magyar preambulum a leghosszabb az EU-ban. A terjengősség és a történelmi narratíva általában olyan államokra jellemző, amelyeknek bonyolultabb a történelmük, például egy időre elveszett az államiságuk. Ilyenkor általában a dicső és pozitív múlt jelenik meg, és nincs bennük ellenségkép – a magyarban van. A kommunizmus ellen hadakozunk húsz évvel a rendszerváltozás után, ez nem egészen egészséges állapot.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

3 komment

Hatályba lépett az új magánjogi alaptörvény! II.

2014.03.15. 09:00 Ars Boni

A visszaszámlálás befejeződött: ma 0 órakor hatályba lépett az utóbbi évtized egyik legnagyobb és legjelentősebb jogalkotási terméke, az új Polgári Törvénykönyv. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara és a Wolters Kluwer Kft. közös szervezésű tudományos konferenciáján a jogi személyek alapítása szabadságának kérdéskörét elemezte Kisfaludi András.

II. rész

2014. március 12-én az ELTE Aula Magna dísztermében került megrendezésre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara és a Wolters Kluwer Kft. által közösen szervezett tudományos konferencia az új Polgári Törvénykönyv hatálybalépése alkalmából. Az új Polgári Törvénykönyv legfontosabb változásait bemutató munkakonferencián az első előadó, Kisfaludi András a jogi személyekkel kapcsolatban tárta fel az új Polgári törvénykönyv legfontosabb változásait és kulisszatitkait.

Úton az alapítás szabadsága felé

Ha a jogi személyek szabályozásának keresnénk valamilyen alapelvszerű rendelkezéseit, akkor anélkül, hogy ebből formálisan valóban alapelvet gyártanánk, azt érzékelhetjük, hogy központi gondolata ennek a Polgári Törvénykönyvbe foglalt új szabályozásnak a jogi személyek alapításának, létesítésének szabadságára vonatkozó elv.

De egyáltalán miért és hogyan merült fel az a kérdés, hogy a jogi személyek alapítása mennyire, milyen módon és milyen értelemben lehet szabad? Ez azért fontos kérdés, mert nem volt mindig így és nem is szükségszerűen van így. Eredetileg, amikor a ma ismert vagy ma jogi személyként értelmezett jogi személyek elődei, őstípusai megjelentek, akkor ezek nem az résztvevő tagok, alapítók magánakaratának a megnyilatkozásai voltak, hanem egész nyilvánvalóan állami akaratnyilvánítással, közhatalmi aktussal jöttek létre, és nem is biztos, hogy pont azzal a céllal, amivel ez ma számunkra természetesen adott. Ha a kapitalista fejlődésben élen járó Angliára gondolunk, akkor ott eleinte uralkodói, királyi paranccsal, később parlamenti aktussal lehet a mai fogalmaink szerint talán társaságnak tekinthető formációkat létrehozni.

Ennek az eredetnek antagonisztikus elemként visszamaradva akár máig ható emlékei is megtalálhatóak bizonyos jogrendszerekben: Hollandiában mind a mai napig be kell szerezni az alapítási eljárásban az uralkodó nevében eljáró igazságügyi minisztertől egy olyan nyilatkozatot, amely szerint nincs ellenvetés a társaság alapítása ellen. Bár ez természetesen automatikusan működik, de jól mutatja ezeket a forrásokat. Vagy gondolhatunk a magyar polgári forradalomra, 1848-ra is, mert annak idején a reformkorban az egyes konkrét részvénytársaságok alapításáról még törvény szólt Magyarországon is (Lánchíd, Nemzeti Színház).

Ennek a mai társaságokhoz viszonylag kevés köze van. Annak idején ez a jogalkotói aktus egyben azt is jelentette, hogy ezek a társaságok bizonyos ételemben kötődtek az államhoz, az állam által engedélyezett monopóliumok kiaknázására jöttek esetleg létre, és az állam adott esetben garantálta a társaságok működési feltételeit. Ezek a társaságok nem azért jöttek létre, hogy a kereskedők együtt tevékenykedjenek, hanem azért tevékenykedtek e társaság keretében együtt a kereskedők, mert így nyerték el azt a monopóliumot, amelyet a kereskedelem jelentett, és az állam egyébként tényleg biztosította ezt a lehetőséget, akár még az állami erőszakszervezet alkalmazásával is.

A folyamatok eredményeképpen bizonyos körben minden civilizált állam eljutott abba a helyzetbe, hogy a táraságok és általában a magánjogi jogi személyek kiszabadultak az államnak ebből a fogságából: teljesen megváltozott szerepkörében az állam már csak normatív módon állít fel szabályokat a jogi személyek létesítésére, alapítására, működésére. A jogi személyektől e normatív szabályok betartását kéri számon, ezt ellenőrzi, és ennek alapján vesz részt az állam – most már csupán regisztrációs funkcióban – a jogi személyek létesítésében.

A közjogi és magánjogi jogi személyek problematikája

De biztos, hogy minden jogi személy esetében és a jogrendszer teljes terjedelmében létezik ez a szabadság? Első pillantásra is látszik, hogy nem minden területen adott. Ez elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy a jogi személy fogalma egyáltalán – ahogyan azt a Polgári Törvénykönyv, a polgári jog, vagy, ha úgy tetszik, a magánjog használja – egyetemes, a teljes jogrendszert lefedő és minden elemében azonos módon értelmezendő fogalom-e, vagy vannak különböző jogi személy fogalmak. A jogi személyek ugyanis (akik jogi személyként jelennek meg a polgári jogi jogviszonyokban) nem biztos, hogy a létük eredeti értelmét vagy funkciójukat magából a polgári jogból, a magánjogból nyerik. Nem biztos, hogy minden jogi személy kizárólag, vagy akár csak elsődlegesen is azért jött létre, hogy magánjogi jogviszonyokban jogokat és kötelezettségeket szerezzen.

Léteznek olyan szervezetek, amelyek mint szervezetek rendelkeznek bizonyos jogosultságokkal, kötelezettségekkel, de ezek a jogok és kötelezettségek nem magánjogi jellegűek, hanem a közjogban gyökereznek. Valamiféle közjogi funkció, közfeladat ellátására létrejövő szervezetekről van szó, és azok az alapvető jogosultságok és kötelezettségek, amelyek az alapfunkciójukhoz kapcsolódnak, közjogi jellegűek. Kérdés, hogy hogyan kezeli ezeket a magánjog, és ha kezeli valahogy, akkor ezekre a jogalanyokra igaz-e az alapítás és a jogi személy működtetésének szabadsága?

Ez a kérdés a Ptk. megalkotása során is előkerült. Volt olyan elképzelés, amely szerint ezeknek a „közjogi indíttatású jogalanyoknak” a jogi személyiségét is a Polgári Törvénykönyvnek kellene szabályoznia. Hosszas viták eredményeként a nem magánjogi célú jogalanyoknak a szabályozása a Polgári Törvénykönyvön kívül maradt; a Ptk. a közjogi indíttatású jogalanyokról csak annyit szabályoz – s ez meglehetősen szűk – amennyit a polgári jogi jogviszonyokban való részvételük indokol. Ugyanakkor tudomásul veszi, hogy ezeknek a jogi személyeknél nem a magánautonómiába tartozik a jogi személy létrehozataláról vagy a működési feltételek meghatározásáról szóló döntés.

A magánjog számára pedig közömbös döntés lesz, hogy amikor egy közjogi feladatokat ellátó szervezet a maga közjogi funkciójának betöltése érdekében tevékenykedik, akkor ehhez a funkcióhoz szüksége van-e arra, hogy magánjogi jogviszonyokban is megjelenjen. Szükségszerű, hogy közjogi jogviszonyokban megjelenjen, jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezzen, különben a közjog számára sem lenne jogalany. A jogalkotó többnyire a közjogi normák által indokolt körben nyilatkozik, hogy valamilyen közjogi jogi személyt akar-e a magánjogban is jogalanynak tekinteni.

A szerződések szabadsága és a jogi személyek létesítése

A jogi személyek létesítésének szabadsága – éppen a privátautonómia körébe tartozás miatt – azoknak a jogi személyeknek a körében merül fel és ott működőképes, ahol valóban az alapítók dönthetnek szabadon, autonóm módon a létesítésről. Ebben a körben a létesítés szabadsága azzal magyarázható, hogy a résztvevők autonóm döntéseiéről van szó, így akár párhuzamot is lehetne vonni a szerződési szabadság intézményével, ahol szintén hasonló alapelv uralkodik.

Azonban mégsem teljes az azonosság a szerződések szabadsága és a jogi személyek létesítse között, mégpedig egy meghatározó eltérés miatt. A polgári jogi jogviszonyokban az az alapelv uralkodik, hogy mindenki a saját veszélyére, a saját kockázatára hoz döntéseket, tehát amiről valaki dönt, annak a következményeit is viselnie kell. Külső hatásokat csak egészen kivételes esetekben képesek polgári jogi viszonyokban elviselni és elfogadni. Ebből a szempontból mindenképpen különbözik minden polgári jogi jogviszony például a közjogi jogviszonyoktól, ahol mindennapos élmény, hogy valaki dönt, és valaki más viseli a következményeit.

A szerződéses jogviszonyokban ez egészen másként van:a külső hatás hiánya általánosnak tekinthető, általában a szerződés csak a szerződésben részt vevő felek viszonyában fejt ki hatásokat, harmadik személyre nézve a szerződésből nem következhetnek jogok vagy kötelezettségek. Ehhez mérten tehát minden fenntartás nélkül engedhette meg a polgári jog, hogy ebben a körben a felek alapvetően és általában saját igényeiknek megfelelően alakítsák a szerződéses viszonyaikat.

A jogi személyekkel kapcsolatban a helyzet azonban más. Az alapítás során valóban van az alapítók vagy tagok között egy olyan viszonyrendszer, amiből az alapításban résztvevőkre (és csak rájuk) nézve származhatnak jogok és kötelezettségek, de egy ponton biztosan megjelenik egy külső hatás, hiszen ezekben a viszonyokban az a nyilvánvaló cél, hogy létrehozzunk egy új jogalanyt azért, hogy az külső jogviszonyokban jelenjen meg. Elkülönülve a benne részt vevő jogalanyoktól, saját nevében, saját maga jelenik meg polgári jogi jogviszonyokban és másokkal szemben jogokat és kötelezettségeket szerez vagy vállal. Mindezek alapján nem ugyanolyan módon és nem ugyanolyan terjedelemben fog érvényesülni a szabadság, mint ahogy az a szerződéses szabadság körében ismert. Az alapítás szabadságánál segítséget jelenthet ennek ellenére, ha a szerződéses szabadság egyes elemeit vesszük alapul, és ennek alapján vizsgáljuk, hogy az alapítás szabadsága mire terjed és terjedhet ki.

Az alapítás szabadsága

A szerződési szabadság alapvetően magában foglalja azt a lehetőséget, hogy valaki eldöntse, köt-e egyáltalán szerződést vagy nem köt, részt vesz-e szerződéses viszonyban vagy sem. Ami a magánjogi jogi személyeket illeti, ez a szabadság a magánautonómia körében változatlanul, szükségszerűen meg kell, hogy illesse a magánjogi jogalanyokat, nincsenek, és nem lehetnek olyan szabályok, amelyek kötelezővé tennék, vagy éppen megtiltanák a magánjogi jogalanyoknak azt, hogy a magánjogban szereplő jogi személyek létesítéséről vagy alapításáról döntsenek, vagy az ebben való részvételükről döntést hozzanak. Ez az alapítási szabadság része és ezt új normaként a Ptk. tételes szabályban is kifejezi, mikor kijelenti, hogy a jogi személy létesítésről a személyek létesítő okiratban, alapszabályban szabadon rendelkezhetnek, valamint a szervezeti és működési szabályokat is szabadon állapítják meg.

A létesítés két mozzanatból áll: a szabad akaratnyilvánítás a jogi személy létesítéséről csak a létesítés egyik mozzanata, a másik, hogy az állam nyilatkozik a létesítendő jogi személy elismeréséről, elfogadásáról. Erről a második mozzanatról azonban a Ptk. megint csak egy általános norma formájában mondja ki, hogy ez az államnál nem olyan jellegű akaratnyilvánítás, mint amilyen az alapítóké. Hiszen az állam nem szabad akaratát közli akkor, amikor arról dönt, hogy bejegyzi-e a létesítendő jogi személyt, nem azt mondja meg, hogy ezt akarja-e vagy sem, hanem azt mondja, hogy az előzetesen, normatív módon megállapított feltételeknek megfelel-e az a jogi személy, amelyik a bejegyzését kéri. Minőségileg más az állam nyilatkozata, ő itt az állami felügyeletet valósítja meg, és a köz érdekében azt üzeni a nyilvánosságnak, hogy a bejegyzést kérő jogi személyt, amelynek létesítéséről a benne részt vevők döntöttek, az állam megvizsgálta, és alkalmasnak, és a normatív szabályoknak megfelelőnek találta az alapítást.

Az államnak a magánautonómia szempontjából nagyon mérsékelt funkciója van. Nem tudja és nem is szabad megakadályoznia egyedi döntéssel akár szükségszerűségi, célszerűségi, gazdaságossági szempontok mérlegelése alapján a magánjogi jogi személyek létrejöttét. Van persze egy szűk kör, amikor a jogi személy létesítése állami engedélyhez kötött, de ez mindig valamilyen tevékenységhez kapcsolódik. Tehát nem a jogi személlyel, mint jogi személlyel van dolga az államnak, hanem azzal a tevékenységgel, amit adott esetben éppen egy jogi személy keretében kívánnak végezni, és ha ez a tevékenység a köz szempontjából veszélyeket hordoz magában, akkor abban a körben továbbra is megmarad az állam egyedi döntési lehetősége. Ezekben az esetekben is, ameddig és amennyire lehet, az állam engedélyezésről hozott döntésének feltételei normatív módon vannak meghatározva, de nem a jogi személlyé válás miatt, hanem a tevékenyég miatt.

A döntés szabadsága miatt a bejegyzés során az erre hivatott állami szervek nem mérlegelhetnek semmilyen olyan szempontot, melyek a jogszabályon kívül esnek – legyenek ezek bármennyire kézenfekvőek is.

A társasági jogi gyakorlat hajnalán megszületett olyan felsőbb bírósági döntésekre, amelyek egyértelművé tették, hogy olyan társaságok esetén, amelyeknél nincs minimális tőkekövetelmény vagy olyan esetben, amikor van ugyan minimális tőkekövetelmény, de a társaság tőkéje egyébként nem felel meg a társaság által végezni kívánt tevékenység méretének, hiába meggyőződése ez a nyilvántartást végző hatóságnak, erre hivatkozva sem tagadhatja meg a bejegyzést a jogi személytől. Ha ezt szempontként akarta volna érvényesíteni, akkor a jogszabályban kellett volna a feltételt rögzíteni. Volt olyan elképzelés a Ptk. elkészítése során, hogy netán valami normatív szabállyal elő kellene írni, hogy a jogi személyek alapítói legalább arra legyenek kötelesek, hogy a jogi személy működésének megkezdéséhez szükséges vagyont a jogi személy rendelkezésére bocsássák. Ez azonban úgy tűnt az előzetes egyeztetések során, hogy annyi problémát, kérdést, jogalkotási nehézséget vetne fel, hogy ezt inkább mellőzték és a bírósági gyakorlatra hárul annak megítélése, hogy az alapítók esetleg nem követtek-e el olyan visszaélésszerű magatartást a jogi személy létrehozásával, ami netán a személyes felelősségüket is megalapozhatná.

A szerződő partner megválasztásának szabadsága

Ez alapvetően a jogi személyeknél is megállja a helyét, bár a személyegyesítő, illetve vagyonegyesítő társaságok közötti különbségek ezt egy kicsit átszínezik, hiszen egy nyilvánosan működő részvénytársaság esetében a partner megválasztásának szabadsága nyilvánvalóan egészen másként fog érvényesülni, mint ahogy érvényesül ez példáulegy kétszemélyes közkereseti társaságnál, ahol a felek nagyon szoros kapcsolatban állnak egymással. Végső soron azonban mégis arról van szó, hogy a felek szabadon dönthetnek ebben a kérdésben is, egészen addig, amíg ennek a technikai lehetőségei fennállnak. És ha netán egy nyilvánosan működő társaságban már nem megnyugtató, hogy nem tudjuk kontrollálni a többi tag személyét, akkor legrosszabb esetben nem fogjuk fenntartani a kapcsolatot egy ilyen társasággal.

Típusszabadság

A szerződési szabadság körében érvényesül a típusszabadság is. Itt már nagyon markáns különbség mutatkozik a jogi személyekkel kapcsolatos szabadságok körében, hiszen a jogi személyekkel összefüggésben a Ptk. egyértelműen és világosan leszögezi, hogy a jogi személyt csak a törvényben meghatározott típusban lehet létrehozni. Tehát nem illeti meg a tagokat, alapítókat „atipikus jogi személyek”,vagy netán „vegyes típusú jogi személyek” létesítésének a szabadsága.

A tartalom megválasztásának szabadsága

A szerződés szabadságában érvényesül a tartalom megválasztásának szabadága: a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. A jogi személyek vonatkozásában is felvethető a kérdés: mennyire szabadon állapíthatják meg a jogviszonyok tartalmát a felek? A választ az adja, hogy meddig igaz az, hogy a jogi személyre vonatkozó szabályozás nem lép túl a jogi személy létesítésében részt vevő felek körein. Amíg ugyanis nem lép ki ebből a jogi személy létesítésével kapcsolatos megállapodás (szerződés, alapszabály), addig nincs okunk beleszólni abba, hogy mi történik ezekben a belső viszonyokban. Amint a jogi személy létesítése miatt a jogi személy külső viszonyokban való megjelenésekor már szükségszerűen jelentkeznek külső hatások, abban a pillanatban akadályokat kell felállítani. Nem lehet megengedni a jogi személlyel kapcsolatos viszonyok szabad akarat szerinti alakítását, hiszen ez külső, az alapításban részt nem vett személyek jogait, érdekeit, státuszát sértheti, érintheti. A jogi személyekkel kapcsolatos szabályozás kimondja a tartalom megállapításának szabadságát, de csak korlátozott körben. Már a megengedő szabály, a sokat vitatott 4. § (2) bekezdés is korlátozásokkal teszi lehetővé, hogy az alapítók a jogi személyre vonatkozó szabályokat saját akaratuknak megfelelően állapítsák meg, mert ezt csak a belső viszonyokban igaz, de még ott sem azokban a kivételes esetekben, amikor a belső viszonyok szabályozása kihatással lenne a külső szereplőkre.

A beszámolót következő cikkünkben folytatjuk Menyhárd Attila előadásával.

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a Facebookon!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

A sérelemdíj és a felelősségbiztosítás viszonyának egyes kérdései II.

2014.03.14. 17:22 Ars Boni

Ahogy arra korábban megjelent írásomban már utaltam, az új Polgári Törvénykönyvnek az Országgyűlés által eredetileg elfogadott szövege nem hangolta össze megfelelően a kódex koncepcionális jelentőségű újításának számító sérelemdíj, illetve a felelősségbiztosítás szabályait. Úgy tűnik, időközben a jogalkotó is észlelte az ellentmondásokat, és megpróbálta törvényalkotás útján rendezni a helyzetet. Az alábbiakban ennek folyamatáról és eredményeiről számolok be.

I. Miről is volt szó?

Az összehangoltság hiánya abból eredt, hogy az új Ptk. 6:470. § (1) bekezdésének eredetileg elfogadott szövege tulajdonképpen megegyezett az 1959. évi Ptk. 559. § (1) bekezdésével. Mindez azért jelentett problémát, mert bár mind a „régi”, mind pedig az új Ptk. a károk megtérítése alóli mentesülés lehetőségét biztosítja felelősségbiztosítási szerződés útján, és a különböző tárgyú felelősségbiztosítási törvények is a Ptk. szerinti kárfogalmat veszik alapul, időközben az új Ptk. elfogadásával a sérelemdíj mint az immateriális hátrány jogkövetkezménye kikerült a kártérítés fogalmi köréből, így olyan helyzet állt elő, hogy a károsult a sérelemdíj-követelés alapjául szolgáló személyiségi jogsérelem esetén nem hivatkozhatna olyan jogszabályi rendelkezésre, amely alapján az őt ért hátrány kompenzációja felelősségbiztosítás körében kérhető. Utaltam rá, hogy ez nemcsak a felelősségbiztosításnak az Alkotmánybíróság

gyakorlatában is több alkalommal vázolt lényegi tartalmát üresítené ki, hanem egyben a jogbiztonság részeként a kiszámíthatóság kritériumát is súlyosan sértené, ami viszont feltehetően nem állhatott a kodifikáció és a jogalkotó szándékában.

Bár álláspontom szerint a kritika megalapozott volt, most mégis méltánytalan lenne, ha csendben elmennék a tény mellett, hogy a törvényhozás mindezt felismerte, és módosításokat eszközölt.

II. Jogalkotói válaszok

Az már korábbi cikkem megjelenésekor ismert volt, hogy 2013. október 22-én a közigazgatási és igazságügyi miniszter olyan törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek, amely a kötelező felelősségbiztosítások kapcsán teremthette meg a sérelemdíj követelésének jogalapját. Mindazonáltal az eredetileg beterjesztett törvényjavaslat is okkal volt bírálható abban a tekintetben, hogy a módosítás nem a Ptk., hanem az egyes kötelező felelősségbiztosítási tárgyú törvények szövegét változtatva biztosította a (vagyoni) károk mellett az immateriális sérelmek felelősségbiztosítás körében történő rendezését. Csak kiragadott példaként: az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 10. § (1)-(2) bekezdése az eddigiekben úgy fogalmazott, hogy az ügyvéd a tevékenysége körében okozott kár megtérítéséért a Ptk. szerint felel, és az ügyvéd az ügyvédi tevékenysége körében okozott károk megtérítésére köteles felelősségbiztosítási szerződést kötni. A jogszabályváltozás folytán viszont mindez kiegészült azzal, hogy az ügyvédi felelősségbiztosítás a károk mellett az okozott személyiségi jogsértés miatt járó sérelemdíj megfizetésére is kiterjed.

Mindezekkel együtt változatlanul fennállt az a helyzet, hogy az új Ptk. szerint általában a felelősségbiztosítás – és így az egyes önkéntes felelősségbiztosítások köre – a szerződő felek eltérő rendelkezésének hiányában kizárólag a (vagyoni) károkra nyújthatott volna fedezetet. Az egyes külön törvények módosításával tehát a jogalkotó ugyan egyértelműen megkísérelte a szabályozási hézagok felszámolását, de a törvényjavaslatban eredetileg előterjesztett módszerrel ezt maradéktalanul nem teljesíthette volna. Ezzel kapcsolatban utaltam rá, hogy a jogintézmény által biztosítani kívánt jogvédelem szempontjai figyelembevételével a legcélszerűbb az lenne, ha maga az új Ptk. rendelkezne úgy, hogy a felelősségbiztosítás fedezeti köre a (vagyoni) károk mellett a személyiségi jogsérelmekre is kiterjed.

Az Országgyűlés végül vegyes megoldást választott, és a külön törvények mellett az új Ptk. módosítása is elfogadásra került. Az így kihirdetett salátatörvény [i] így a kapcsolódó módosító indítványok elfogadásával végül a 2014. március 15-én hatályba lépő új Ptk. 6:470. § (1) bekezdését úgy változtatta, hogy felelősségbiztosítási szerződés alapján a biztosított a kártérítés mellett a sérelemdíj megfizetése alóli mentesítést is követelheti.

A fentieken túlmenően ugyanakkor indokolt volt megválaszolni azt is, hogy az új kódex hatálybalépése előtt kötött felelősségbiztosítási szerződések – amelyek a (vagyoni) károk mellett még nem a sérelemdíj, hanem a nem vagyoni károk megtérítése alóli mentesülést biztosítják –, de a hatálybalépést követően bekövetkező biztosítási események esetén egyáltalán melyik Ptk.-t, illetve az alkalmazandó törvénynek mely szabályát és milyen értelmezéssel kell alkalmazni. A kérdés arra figyelemmel is valós problémát érintett, hogy a sérelemdíj már természetében, illetve feltételrendszerét tekintve is más, mint a nem vagyoni kártérítés, így nem mindegy, hogy az adott „átmeneti” jogviszonyban milyen rendelkezéseket kell alapul vennie a jogalkalmazónak.

Az új Ptk. hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény, a Ptké.-hez fűzött miniszteri indokolás szerint „a jogalkotó mindezekre tekintettel, a kiszámíthatóság jegyében, valamint az esetleges jogviták elkerülése érdekében”[ii] az 55. § (2) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy az új Ptk. hatálybalépését megelőzően létrejött felelősségbiztosítási szerződések esetében a károsult a Ptk. hatálybalépését követően bekövetkezett biztosítási esemény alapján a sérelemdíj megtérítésére is igényt tarthat, a biztosító azonban csak olyan mértékben és feltételekkel köteles a károkozó helyett helytállni, amilyen mértékben és feltételekkel a nem vagyoni károk megtérítésére a Ptk. hatálybalépését megelőzően köteles lett volna.

A szabályozás mindenesetre megnyugtató, és nem pusztán azért, mert elejét veszi a miniszteri indokolásban foglalt problémáknak, hanem azért is, mert a Ptké. ezen szabálya a biztosítottak védelmét szolgálja, két okból is. Egyrészt még a korábban kötött szerződések esetében is kiterjeszti a felelősségbiztosítók helytállási kötelezettségének körét a sérelemdíj-követelésekre, másrészt így a szerződő feleknek nem kell külön megállapodást kötniük az ilyen igényekre, hanem a biztosító minden további nélkül köteles korlátozottan helyt állni. A jogelmélet számára a rendelkezés pedig azért lehet érdekes, mert álláspontom szerint egyértelművé teszi a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj közötti elméleti összefüggés, illetve egyfajta dogmatikai kapcsolat és folytonosság fennállását azáltal, hogy ugyanazon jogsérelem szankciói körében egymás mellé helyezi a két jogintézményt.

III. A jogalkotói útkeresés módja és eredményei

Egyáltalán nem egyedülálló és önmagában kevésbé problémás jelenség, hogy egy új jogintézmény megjelenése megoldandó kérdések elé állítja a jogalkalmazást, vagy éppen elgondolkodtató a jogtudomány számára. A jelen esetben viszont azt láthattuk, hogy maga a kodifikáció, majd a törvényhozás folyamata sem követte le következetesen a saját maga által alakított változásokat. A még hatályba nem lépett új Ptk. módosítása nem tartozik az elképzelhető legelegánsabb lépések körébe a jogalkotó részéről – különös tekintettel arra, hogy a változtatás hátterében meghúzódó elméleti és a jogalkalmazás számára is potenciális problémát jelentő alapösszefüggések a kodifikációs munkálatok során sem voltak ismeretlenek. Mégis, a fenti jogalkotói megoldások végül is elvileg elvezetnek az új Ptk. sérelemdíjra és felelősségbiztosításra vonatkozó szabályainak törvényi összhangjához, továbbá a megfelelő felelősségbiztosítási fedezeti kör megteremtése irányába hatnak, és végső soron ez tekinthető a legfontosabbnak.

A sérelemdíjat övező egyéb bizonytalanságokra adandó válaszokat egyébként is a jogalkalmazásnak kell majd megtalálnia – és ez már egy másik írás témája.

Szerző: dr. Nagy Gergő

A cikk szerzője ügyvédjelölt, az ELTE ÁJK Doktori Iskolájának levelező tagozatos Ph.D-hallgatója.

[i] 2013. évi CCLII. törvény 188. § (8) bekezdés

[ii] A 2013. évi CLXXVII. törvény 55. § (2) bekezdéséhez fűzött Miniszteri Indokolás (forrás: Complex CD-Jogtár)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

Már csak 2 nap és itt az új magánjogi alaptörvény!

2014.03.13. 15:29 Ars Boni

A visszaszámlálás megindult. Már csak kettőt kell aludni, és hatályba lép az utóbbi évtized egyik legnagyobb és legjelentősebb jogalkotási terméke, az új Polgári Törvénykönyv. De mik is a legfontosabb változások, és a hatályba lépés milyen további gyakorlati problémákat vet fel? Erre keresték a választ a szakma nagyágyúi az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara és a Wolters Kluwer Kft. által, az új Polgári Törvénykönyv hatálybalépése alkalmából rendezett tudományos konferenciáján.

I. rész

2014. március 12-én az ELTE Aula Magna dísztermében került megrendezésre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara és a Wolters Kluwer Kft. által közösen szervezett tudományos konferencia az új Polgári Törvénykönyv hatálybalépése alkalmából. Az új Polgári Törvénykönyv legfontosabb változásait bemutató munkakonferencián hat különböző témában adtak elő a tudományterület legnevesebb hazai képviselői:

1. Kisfaludi András egyetemi tanár (ELTE ÁJK): A jogi személyek
Felkért hozzászóló: Csehi Zoltán egyetemi tanár (PPKE JÁK)

2. Menyhárd Attila egyetemi tanár (ELTE ÁJK): A dologi hitelbiztosítékok
Felkért hozzászóló: Győrfi-Tóth Péter ügyvéd (DLA Piper, Magyarország)

3. Faludi Gábor egyetemi docens (ELTE ÁJK): A szerződés érvénytelensége
Felkért hozzászóló: Kiss Gábor kúriai bíró

4. Vékás Lajos professor emeritus (ELTE ÁJK): A szerződésszegési kártérítési jog
Felkért hozzászóló: Leszkoven László egyetemi docens (Miskolci Egyetem ÁJK)

5. Fuglinszky Ádám egyetemi docens (ELTE ÁJK): A deliktuális kártérítési felelősség
Felkért hozzászóló: Bárdos Péter ügyvéd

6. Gárdos Péter ügyvéd (Gárdos-Füredi-Mosonyi-Tomori): Új és megújult szerződéstípusok
Felkért hozzászóló: Fazekas Judit egyetemi tanár (Széchenyi István Egyetem, ÁJK)

A most induló sorozatunkban a konferencián elhangzottakról számolunk be.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara dékánjának, Király Miklósnak az ünnepi megnyitó szavait követően a szervező Wolters Kluwer Kft. képviselője, Takács Tibor köszöntötte konferencia résztvevőit. Beszédében hangsúlyozta a konferencia ünnepi jellegét, hiszen már csak pár nap van vissza az új magánjogi kódex hatálybalépéséig. Felidézte az 1804-ben hatályba lépett francia magánjogi kódex egyik megalkotóját, Jean-Étienne-Marie Portalis-t, aki azt mondta 1804 márciusában az Államtanács egyik utolsó ülésén, hogy a Code Civil a magánjog alaptörvénye (droit fondamental). Ha kitekintünk a magánjog területére, a minden eddiginél szélesebb szabályozást lehetővé tevő új Polgári Törvénykönyvre is megállja a helyét ez a megállapítás, így minden bizonnyal magánjogunknak egy új alaptörvénye lesz a Ptk.

Köszöntőjében Répássy Róbert, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium igazságügyért felelős államtitkára is kiemelte az új kódex jelentőségét és azt hosszú évekig tartó alapos szakmai munkát, amely az egészet megelőzte. Ugyanis közel 16 éve, 1998 elején kezdődött meg az új Polgári Törvénykönyv előkészítése. A legjobb szakemberek bevonásával alakultak meg az egyes részterületek megalkotását előkészítő munkacsoportok. E kormányzati ciklusokon átívelő hatalmas feladat elvégzése során sok-sok tudós és nagy tapasztalattal rendelkező jogalkalmazó szakember munkájára támaszkodhatott a jogalkotó. Az 1998-ban megalakult Polgári Jogi Kodifikációs Szerkesztőbizottság tagjai már a kodifikáció kezdetétől dolgoztak a koncepción, majd a hatalmas terjedelmű normaszöveg elkészítésén. Mivel a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény az Alkotmánybíróság döntése alapján nem lépett hatályba, és a kihirdetett törvénnyel kapcsolatban a jogi szakma részéről is számos észrevétel merült fel, szükségessé vált a jogszabály rendelkezéseinek, szabályozásának, elveinek átfogó felülvizsgálata. Annak érdekében, hogy egy szakmai konszenzuson alapuló polgári kódex születhessen, a Kormány 2010-ben az első intézkedései között döntött a kodifikáció folytatásáról, és az előkészítés újra Vékás Lajos egyetemi tanár vezetésével, a jogi szakma legkiválóbb képviselőivel, polgári jogi kodifikációs szerkesztőbizottság, illetve polgári operatív szakmai bizottság, valamint a koncepcionális kérdésekben döntő főbizottság közreműködésével folytatódhatott.

Az államtitkár szerint egy ellentmondásmentes, minden részletében átgondolt szakmai tervezet készült el, amit 2012 tavaszán a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium széleskörű szakmai és társadalmi vitára bocsátott. Hangsúlyozta, hogy a kodifikáció elérte a célját, mert egy koherens, a mai jogalkalmazást segítő, a bírói gyakorlatot normaszövegbe integráló törvény jött létre, amely figyelembe vette a 2010-ben hatályba nem lépett Ptk. hasznosítható megoldásait is. Ezt követően felidézte Sólyom László köztársasági elnök szavait, aki 2009-ben, a megfontolásra visszaküldő levélben így kommentálta az akkor elfogadott Polgári Törvénykönyvet: „Nincsen még egy olyan törvény, amely a mindennapi élet annyi összefüggését érintené közvetlenül, mint ez a törvénykönyv, nincsen még egy olyan törvény, amelyet olyan gyakran és fontos életviszonyokra alkalmaznánk, mint ezt.”

A Polgári Törvénykönyvről szóló törvényjavaslatot tavaly februárban fogadta el az Országgyűlés és a 2013. évi V. törvényként kihirdetett magánjogi kódex most szombaton, március 15-én hatályba lép. A Polgári Törvénykönyv elfogadásával pedig egy olyan civiljogi kódexe lesz Magyarországnak, amely komplex módon tekinti át a magyar magánjogi szabályozás hatályos jogszabályi rendszerét, beépítve a bírósági gyakorlat maradandó vívmányait, továbbá eleget tesz Magyarország Európai Uniós és más nemzetközi kötelezettségének, ráadásul tekintettel van a hazai és külföldi tudományos munkák eredményeire is.

Kiemelte, hogy az új Ptk. megalkotása a magánjogi reformhoz önmagában nem volt elegendő, a Ptk. elfogadásával a magánjogi jogalkotás nem ért véget. Az Országgyűlés által elfogadott koncepcionális változások ugyanis jelentős átgondolást igényeltek a teljes jogrendszer vonatkozásában. Az új Ptk. elfogadása szükségessé tette a jogrendszer áttekintését és a kapcsolódó jogszabályok megalkotását. Az új Ptk. hatálybalépése miatt felmerült jogalkotási feladatok egyrészt új jogszabályok megalkotását, másrészt a meglévő jogszabályok módosítását jelentették, harmadrészt olyan szabályozás kialakítását, ami egyértelművé teszi a jogalkalmazók számára, hogy 2014. március 15-étől konkrét esetben melyik jogszabályt alkalmazzák. A kódex új normái ugyanis hosszú évtizedekig felvetik még az új Ptk. és a jelenleg hatályos magánjogi szabályok egymás mellett éléséből adódó, a két szabályrendszer időbeli hatályára vonatkozó kérdéseket. Elkerülhetetlen, hogy a hatályos rendelkezéseket a megkezdett ügyekben, folyamatban lévő jogviszonyoknál még jó néhány évig alkalmazni kelljen.

Az új Ptk.-hoz szükségszerűen kapcsolódó, azt mintegy utánkövető jogalkotói munka ugyancsak hatalmas kihívás elé állította valamennyi jogterület kodifikátorait. Ezt kellően példázza akár a mintegy 190 törvényt módosító, tavaly decemberben elfogadott törvény (2013. évi CCLII. törvény), de akár a rendeleti szintű jogalkotás is. A Polgári Törvénykönyv és a kapcsolódó törvények elfogadásával a jogalkotási folyamat úgymond véget ért, a törvény hatálybalépésével most már a jogalkalmazóké a főszerep.

Vékás Lajos, az új Polgári Törvénykönyv egyik megalkotója a törvény hatálybalépésének napja és 1848. március 15-e közötti összefüggést elemezte köszöntő beszédében. A Polgári Törvénykönyv hatálybalépésének megválasztott időpontja ugyanis egész konkrétan kapcsolódik 1848-hoz, mert az 1848. évi XV. törvény, az áprilisi törvények egyike határozott arról, hogy polgári törvénykönyvet kell alkotni Magyarországon az ősiség eltörlésének alapulvételével. Lényegében a Polgári Törvénykönyvhöz és a 2014. március 15-hez vezető út első kapavágását az 1848. évi XV. törvény tette meg. Külön köszönetét fejezte ki a Kormánynak, hogy végig kiállt a Ptk. szakmaisága mellett és változatlan formában terjesztette be az Országgyűlésnek a tervezetet. Álláspontja szerint ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Polgári Törvénykönyv szakmaiságát egy-két kérdést leszámítva sikerült végig megőrizni.

A konferencia célja, hogy megvizsgálja, milyen problémák, jogalkalmazási kérdések vetődnek majd fel az új kódex hatálybalépésével. Ennek érdekében a 6 téma megvitatására egy-egy, a kodifikációban részt vett és egy másik szakmailag felkészült, de a megalkotásban részt nem vett előadót kért fel.

Vékás professzorhoz szorosan kapcsolódva Kisfaludi András is a közös munka megkezdésére buzdított mindenkit, de hangsúlyozta, hogy ezt a munkát nem úgy kell érteni, hogy most kezdünk el megismerkedni az új Polgári Törvénykönyvvel, mert ahhoz már késő lenne, ha most akarnánk először kézbe venni, hiszen amikor már csak kettőt kell aludni, hogy hatályba lépjen, már nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy az alapismereteket nélkülözzük.

A beszámolót következő cikkünkben folytatjuk Kisfaludi András előadásával.

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

Alaptalanul riogat a sajtó: nem lesz káosz a társasági jogban

2014.03.12. 00:45 Ars Boni

A hamarosan debütáló új Ptk. értelemszerűen és elengedhetetlenül hatalmas változásokat hoz a magyar magánjogban. A szombaton kezdődő fokozatos hatályba lépést egy, - az új szabályokból következően - bizonytalanabb átmeneti időszak fogja követni. A jogi személyek és ezen belül a gazdasági társaságok szabályozásának néhány változtatása reflektorfénybe került, az újítások jogilag pontatlan , alaptalan, hibás, néhol teljesen értelmetlen kritikákat is kaptak. Kisfaludi András elméleti, dogmatikai kérdéseket és gyakorlati problémákat is érintő múlt pénteki előadása alapján ismertetjük a legfontosabb változásokat, és megnyugtatunk mindenkit: pánikra semmi ok. Az eltérést engedő szabályozás nem taszítja káoszba a cégjogot, a cégvezetőknek pedig nem kell az új felelősségi szabályok miatt remegő kézzel kokárdát tűznie az új Ptk. hatályba lépésekor, március 15-én.

Kisfaludi András egyetemi tanár március 7-én az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán beszélt az új Polgári törvénykönyv Harmadik könyvéről, mely a jogi személyek és ezen belül a gazdasági társaságok szabályozását kodifikálja újra. Az előadásra az ELTE-ÁJK Jogi Továbbképző Intézetének az új Ptk. hatályba lépésére felkészítő tanfolyam-sorozata keretében került sor.

Rugalmasabb szabályozás, rugalmasabb cégek

A többszintű szabályozás rendszerében az általánostól a különös, a magas szintű absztrakciótól a specifikus felé halad a Harmadik könyv. A minden jogi személyre vonatkozó általános rendelkezéseket az egyes jogi személyekre vonatkozó szabályok egészítik ki. A jogi személyek egyik altípusát alkotó gazdasági társaságokat ugyanevvel a logikával szabályozta a jogalkotó, a közös rendelkezéseket az egyes társaságokra vonatkozó (kkt., bt., kft. és rt.) szabályok követik. Egy adott jogi személyre tehát kettő, a gazdasági társaságok esetén három absztrakciós szint vonatkozik. A többszintűség valóban komplex megközelítést igényel, vagyis a Harmadik könyvet és annak egyes címeit szabályozási egységként kell értelmezni és használni. Igaz ez nemcsak az egyes könyvekre, hanem az egész új Ptk.-ra is, jogalkotói szándék volt ugyanis, hogy a magánjog egésze egy egységes, átfogó törvénykönyvbe kerüljön. A vezető tisztségviselői felelősség elemzésénél látni fogjuk, hogy szükséges a kódex átfogó ismerete és a komplex szemlélet egy-egy rendelkezés helyes értelmezéséhez.

Kisfaludi a jogi személyekről szóló könyv diszpozitív alapállása mellett érvelt, kihangsúlyozva ezen módszer előnyeit az eltérést főszabályként nem engedő kógens szabályozással szemben. A kógencia előnytelen megoldás a jogi személyek szabályozására, mert képtelenség a nagyon különböző jogi személyek (egyesületektől a részvénytársaságokig) életében előforduló rengetegféle szituációt törvényhellyel lefedni és a kódex szintjén eldönteni, hogy az adott helyzetre vonatkozó kötelező szabálytól lehetséges-e az eltérés. A diszpozitivitás adta nagyobb mozgástér, még ha bizonytalanabb, kevésbé előre látható megoldásokat is eredményez, kedvezőbb a jogi személyek számára, mint a kiszámítató, de rugalmatlan kógencia. Fontos látni azt is, hogy az új Ptk. sem biztosít korlátlan szabadságot a jogi személyt alapítóknak. Ezentúl sem hozható létre akármilyen jogi személy (marad ugyanis a típuskényszer) és ezentúl sem alakíthatóak ki akármilyen szervezeti-működési szabályok. A hitelezők, a kisebbségi tagok és a munkavállalók érdekeit nyilvánvalóan sértő eltérést generálklauzula és az adott intézményeknél található külön rendelkezések tiltják, a kógencia tehát ezen védendő érdekek esetében jelen lesz az új Ptk. Harmadik könyvében is.

Véleményünk szerint sem a többszintű szabályozás, sem a diszpozitivitás nem fog kezelhetetlen bizonytalanságot okozni a jogi személyek esetében, egyértelmű viszont, hogy a szabályozási logika megváltozásához adaptálni kell a jogi gondolkodást is.

Földönfutókká válnak-e a cégvezetők az új Ptk. miatt?

Ahogy ezt már egy korábbi cikkünkben megírtuk, a vezető tisztségviselői felelősség újraszabályozása talán a Harmadik könyv leginkább „rettegett” és legtöbbet „elemzett” változtatása. Az internetes média pánikhangulatú cikkekben apokaliptikus jövőképet festett vagyonukból kiperelt, földönfutóvá vált, ellehetetlenített cégvezetőkről. Valóban jobb, ha március 15-én minden vezető tisztségviselő a kokárda feltűzése után közvetlenül benyújtja a lemondását, tette fel a kérdést Kisfaludi András. Válasza erre egyértelmű: pánikra semmi ok, a riadalom jogilag teljesen megalapozatlan. A vezető tisztségviselők felelősségét rendező egyik paragrafus szövegkörnyezetből kiragadott hibás értelmezése vezetett el olyan gondolatmenetekhez, hogy ha a cég sofőrje karambolozik, akkor a cégvezető akár el is veszítheti a lakását.

A vezető tisztségviselői felelősség megértéséhez az új Ptk. felelősségi rendszerét szükséges– legalább nagy vonalaiban - átlátni, mely a Hatodik könyvben található. Praktikus tehát, ha továbblapozunk a kódexben és annak szabályait rendszerben értelmezzük és nem kiragadva félreértelmezzük. Itt ezeket a felelősségi szabályokat csak a vezető tisztségviselők megnyugtatásához szükséges mértékben mutatjuk be.

Tilos másnak kárt okozni. Ha valaki ezt mégis megteszi, akkor az okozott kárt meg kell térítenie. Ezzel a két állítással az emberek túlnyomó többsége azonosulni tud, a kártérítési kötelezettség a modern jogrendszerekben alapvető. Minden személy (tehát nem csak a vezető tisztségviselők) kártérítési felelőssége kétféle lehet, vagy egy szerződés megszegéséből eredő károkért kell felelni, vagy szerződés hiányában, a szerződésen kívül okozott károkat kell megtéríteni.

Egy vezető tisztségviselő ilyen minőségében két irányba, két személyi körnek felelős. Egyrészt felel a társasággal szemben az ügyvezetési tevékenysége során neki okozott károkért. A cégvezető (ideális esetben) szerződéses viszonyban áll az általa vezetett céggel, így ez a felelősség a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősségi típusba tartozik. Milyen cégvezetői magatartások tartozhatnak ide? Ha például egy cégvezető meggondolatlanul hitelez külső személyeknek és ezzel veszélybe sodorja a vállalat pénzügyi stabilitását vagy felszámolás alatt lévő beszállítóval köt szerződést, aki nem szállítja a megfelelő alapanyagot és emiatt megakad a termelés, akkor az így okozott károkat ez alapján a szabály alapján kell megtérítenie.

Másrészt bizonyos esetekben felelhet a vezető tisztségviselő harmadik személyekkel szemben. Az erre vonatkozó rendelkezés kiragadása és félreértelmezése volt az alapja a cégvezetőknek a leköszönést javasló írásoknak. A „felelősség a vezető tisztségviselő károkozásáért” című paragrafus egészen biztosan a Harmadik könyv legtöbbet idézett, „elemzett” és kritizált szakasza. A tisztánlátáshoz fontos az inkriminált törvényhely kódexen belüli elhelyezkedése, az a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségről szóló részben található. Ebből következik, hogy a vezető tisztségviselők ilyen minőségükhöz kapcsolódó, de ügyvezetési tevékenységükön kívüli, nem szerződésszegésben megnyilvánuló magatartásai vonhatnak maguk után ilyen jellegű felelősséget. Vegyük a következő esetet. Egy cégvezető egy másik céggel tárgyal, de nem sikerül megegyezniük, emiatt cégvezetőnk elveszti a fejét és megveri tárgyalópartnerét nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozva neki. Ilyenkor a verekedős cégvezető azt őt alkalmazó céggel egyetemlegesen kötelesek kártérítést fizetni az elvert tárgyalópartnernek. Ez az egyetemleges felelősség sem a cégvezetők igazságérzetét nem sértheti, sem hatalmas összegű cégvezetői felelősségbiztosítás megkötésének nem lehet racionális indoka ki. Kisfaludi rámutatott, hogy a helyes kérdés nem az, hogy ez a szabály miért került bele az új Ptk.-ba, hanem, hogy eddig ilyen esetekben miért csak a cég egyedült volt kártérítésre kötelezett.

A fentiekből tehát látható, hogy az új Ptk. által bevezett szabályokat előbb meg kell ismerni, mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonnánk le belőlük. Ha érdekli, valójában, hogy fog alakulni a Ptk. hatálybalépése, vagy mi az igazság a Kft.-k hárommilliós törzstőkéjére vonatkozóan, kövesse az Ars Bonit a facebookon, és figyelje további beszámolóinkat. Ha pedig személyesen is szeretne részt venni egy, a fentihez hasonló előadáson, látogasson el további információért az ELTE-JOTOKI honlapjára.

kép forrása: http://www.ugyvedvilag.hu/rovatok/szakma/hogy-kerul-a-csizma-az-asztalra-avagy-a-tarsasagi-jog-a-ptk-ba

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

2 komment

Módosított világ II.

2014.03.10. 16:03 Ars Boni

A korábban megjelent, génmódosított vetőmagok együtt-termesztése során érvényesülő felelősségre vonatkozó szabályok értelmezésével foglalkozó cikk második részében arról lesz szó, hogy hogyan rendelkezik a törvény, ha a GM vetőmag és a hagyományos vetőmag közötti védőtávolság ellenére keveredés történik?

A környezet védelmének általános szabályairól szóló törvény^{^[1]} kimondja, hogy ha a másnak okozott kárt a környezet igénybevételével, terhelésével járó tevékenységgel okozták, és az környezetveszélyeztető tevékenységnek minősül, akkor a Ptk.^{^[2]}fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A géntörvény^{^[3]}szerint főszabályként pedig szintén a veszélyes üzemi felelősség szabályait kell alkalmazni az egymás melletti termesztés során okozott károkért való felelősségre is. A következő bekezdés viszont kimondja, hogy abban az esetben, ha a károsult írásos hozzájárulását adta a termesztéshez, akkor az okozott károkért való felelősségre a Ptk. általános kárfelelősségi szabályait kell alkalmazni. Tehát főszabályként veszélyes üzemi felelősség érvényesül, de ha a védőtávolságon belüli földtulajdonos vagy földhasználó írásban hozzájárult a kérelmező által engedélyezni kért GM-növények termesztéséhez, ezzel - mint károsult - megfosztotta magát a károkozó objektív felelősségén alapuló kárigénye érvényesítésétől.

Kérdés − ami a szakasz értelmezése során felmerül − hogy csupán egy hozzájárulással megvonhatja-e magától a károsult az objektív felelősség adta lehetőséget?

Válaszként a törvény kritikájaként megfogalmazták, hogy a hozzájárulás nem lehet jogalap arra, hogy e címen a károkozó felelőssége csökkenjen, illetve a bizonyítási teher megfordulhasson.^{^[4]}

Ebből következik a másik fontos tisztázandó kérdés, hogy mihez is járul hozzá pontosan a szomszéd? Ahogy azt már az előző részben említettem, a GM-növény termesztéséhez szükséges engedély előfeltétele a hozzájáruló nyilatkozatok beszerzése, GM-növényt termesztési engedély nélkül pedig nem lehet termeszteni. Tehát az első lépések közé tartozik a szomszédok beleegyező nyilatkozatának beszerezése. A GMO ellenzői komoly hibának tartják azt, hogy a pufferzónán belüli földtulajdonosoktól illetve földhasználóktól kell csupán írásos hozzájárulást kérni, hiszen mi van akkor, ha az engedélyt kérelmező birtoka olyan méretű, hogy azon belül is biztosítani tudja az előírt minimális izolációs távolságot és így senkitől sem kell semmiféle hozzájárulást kérnie. Vagyis úgy hozhat létre egy veszélyes üzemet, hogy ahhoz sem a szomszédjai, sem a helyi közösség, a település hozzájárulására nincs szüksége.^{^[5]} A Ptk. 342. § (2) második fele, szintén válaszokra váró kérdéseket generál. A szakasz szerint társadalmi érdeket nem sérthet, nem veszélyeztethet a tevékenység, amibe beleegyezett a károsult. Arra a kérdésre pedig, hogy az együtt-termesztés az sért-e társadalmi érdeket, veszélyeztet-e bármit, könnyen kitalálhatjuk, hogy a két nagy tábor, - az ellenzők és a támogatók - milyen válaszokat adnának.

A kártérítés problematikájára áttérve, a teljes kártérítés elve folytán a károsultat olyan helyzetbe kell hozni, mintha a kár be sem következett volna. Az anyagi károk rendezésére megoldást jelenthetne, - az egyáltalán nem új keletű - pénzügyi biztosíték. Viszont a teljes kártérítés elvébe az is bele tartozik, hogy a környezetben, biodiverzitásban bekövetkező, akár maradandó károkat - amikkel előre rendkívül nehéz számolni - is rendbe kell hozni. A törvény foglalkozik a véletlenszerűen bekövetkezett GM tevékenységgel is. Ha egy gazdának azért nincsen engedélye GM vetőmag termesztéséhez, mert ő maga nem is szeretne GM tevékenységet folytatni, de a génszökések, szennyezések következtében az ő területén is megtalálhatóak GM magok, akkor a legkevesebb, hogy a terményét meg kell semmisíteni. Azokon a területeken, ahol GMO-val szennyezett vetőmagokat vetettek, a jogszabályoknak megfelelően minden esetben a növények megsemmisítését rendelik el, mert az állomány további GMO szennyeződések forrása lehet. Ebben az esetben kára keletkezik a gazdának, tehát a károsult személye megvan, a károkozó, - aki talán nem is tudja, hogy károkozó - viszont sok esetben ismeretlen marad a követhetetlen folyamat miatt. 2012-ben a Vidékfejlesztési Minisztérium kezdeményezésére a kormány döntött arról, hogy a GMO szennyezett vetőmagok miatt károsult magyar gazdák hektáronként 360 000 forint kártérítést kaphatnak az államtól.^{^[6]} Ha károkozásra, kártérítése gondolunk, akkor felmerül a felelősségbiztosítás megkötésének lehetősége, viszont ez sem olyan egyszerű.

Tehát a gazdasági eszközök közé sorolhatóak − a néhány sorral feljebb már említett − biztosítékok, biztosítások. Ezek ugyancsak befolyással lehetnek az adott tevékenység folytatásának feltételeire, garanciát teremtve egyben az esetleges szennyezés következményeinek sikeres felszámolásához.^{^[7]}

A kötelező környezeti felelősségbiztosítás alapján tehát a környezetszennyezés következtében károsult magánszemély vagy jogi személy részére térítené meg a biztosító a kárt, ha az személyi sérüléssel vagy vagyoni, pénzügyi kártérítési igénnyel jár együtt, és a károkozó ismeretlen, vagy a kárért nem tud helytállni. A biztosítottak köre jogszabály alapján meghatározott és ez jelentős gazdasági terhet jelent a biztosítási díjak várható növekedésére tekintettel - a biztosítók kockázata ugyanis igen nagy. A rendszer tehát kettős célt szolgál: gazdasági befolyásolást és a potenciális károsultak biztonságát. Mindkét szempontból számos kérdés merül fel; mely környezethasználókra terjedjen ki, milyen esetek vonhatók a kockázatok körébe, mi a kockázati limit stb. A környezeti biztosítás másik típusa önkéntes. A veszélyes tevékenységet folytatók azért kötnek ilyen biztosításra szerződést, hogy tevékenységük káros környezeti kockázatainak anyagi következményeit elhárítsák, illetve azokat csökkentsék. A biztosítás helyett más felelősséggel kapcsolatos kockázat-megosztási lehetőségek is elképzelhetőek, mint például egyes környezethasználók közös kockázati alapjának létrehozása. ^{^[viii]} Ezektől függetlenül jelenleg úgy tűnik, az uniós piacokon nincsenek a GMO-kkal való keveredés kockázatát lefedő biztosítási termékek. Négy tagállamban azonban a GM növények termesztéséhez jogszabályban előírt, vagy eseti elbírálás alapján előírható az esetleges gazdasági károkra kiterjedő biztosítási fedezet vagy más típusú pénzügyi biztosíték. Néhány tagállam kártalanítási alapot hozott létre a GMO-kkal való keveredés okozta gazdasági károk megtérítésére. A GMO kapcsán bekövetkezett környezeti károkért való társadalmi, etikai felelősségre nem, de az anyagi kár megtérítésére megoldást jelenthetne az - amit a jogalkotó a szabály alkotásánál elmulasztott, habár már Uniós ajánlásban is szerepelt, - hogy a GMO termesztőt, mint környezethasználót kötelezni kellene vagy környezetvédelmi biztosíték adására, céltartalék képzésére, vagy kötelező felelősségbiztosítás kötésére^{^[ix]}.

Erős felelősségbiztosítás törvények a GM szervezet okozta természeti károk esetére sem az EU-ban, sem más országokban jelenleg nincsenek, ugyanúgy hazánkban sem, annak ellenére, hogy felelősségbiztosítási szabályok kialakítására törekvések már vannak, civil szervezetek célkitűzései között is szerepel, és a gyakorlatban már bebizonyosodott, hogy megoldást jelenthetne a GMO szennyezésből eredő károk megtérítésére. A pénzügyi biztosítékok kialakítása mellett szól a cikk első részében említett nagoyai Kiegészítő Jegyzőkönyv rendelkezése is, amely kimondja, hogy a tagállamok tegyenek intézkedéseket annak érdekében, hogy ösztönözzék a pénzügyi biztosítékok fejlesztését, ideértve a fizetésképtelenség esetében alkalmazandó pénzügyi mechanizmusokat is, azzal a céllal, hogy a gazdasági szereplők pénzügyi garanciákat vehessenek igénybe az őket terhelő felelősség fedezésére.

De hogyan mérhetőek hazánkban a koegzisztencia hatásai, ha elviekben Magyarországon nincsen együtt-termesztés, nincsen GMO? Ha elrugaszkodunk a koegzisztencia szűk definiálásától, akkor koegzisztenciának tekinthetjük a GMO és az emberiség közös életét is. Ezért minden GMO-ra vonatkozó szabályozás jelentős és kihat az egész emberiség történetére, a tehetséges ügyes ember morálja pedig egyetlen lehet: tisztelni a törvényt, ameddig ésszerű és fölrúgni, ahol ostoba!^{^[x]}

Szerző: Zágon Orsolya

[1] 1995. évi LIII.tv. 9. §

[2] Ptk. 345-346. §

[3] 1998. évi XXVII. tv. 21/D. § (5)-(6)

[4] TANKA Endre: A T/826. számú törvényjavaslat törvényességi mérlege, Károli Gáspár Református Egyetem, Környezetvédelmi és Agrárjogi Tanszék

[5]ÁNGYÁN József: Összefoglaló vélemény "A géntechnológiai tevékenységről szóló 1998. évi XXVII. törvény módosításáról" címen, T/826 számon benyújtott törvényjavaslatról

[6] Vidékfejlesztési Minisztérium Sajtóirodája, http://www.kormany.hu/hu/videkfejlesztesi-miniszterium/hirek/karterites-a-gazdaknak-a-gmo-val-szennyezett-vetomagok-miatt (2012.10.12.)

[7] BÁNDI Gyula: Környezetjog, Szent István Társulat, 2011, 277.o.

[viii] BÁNDI Gyula: Környezetjog, Szent István Társulat, 2011, 287. o.

[ix] TANKA Endre: A génmódosított növények hazai köztermeszthetőségének törvényességéről, Ünnepi Tanulmányok- Prugberger Tamás professzor 70. születésnapjára, 2007, 410. o.

[x] Tersánszky Józsi Jenő

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

3 komment

Krím: szempontok a ráción innen

2014.03.08. 07:00 Ars Boni

Az ukrán helyzet fokozódik, mondhatnánk könnyed leegyszerűsítéssel, hacsak nem emberek életéről és lassan az egész nemzetközi béke és biztonság kockáztatásáról szólna a történet. Amíg korábban a helyzet eldöntése úgy tűnt, hogy ukrán oldalon van, mára az Ukrajna meggyőzéséért szóló harcot felváltotta az Ukrajnáért folyó harc, melyben az ideológiai szempontokon kívül kőkemény geopolitikai megfontolások húzódnak.

Az ukrán keleti vagy nyugati orientáció közötti választás után kialakult tüntetéseket több fordulat is követte. Először Putyinnak az orosz felsőháztól kért beavatkozási engedélye borzolta a nemzetközi közvéleményt, majd mikor már úgy tűnt, a helyzet lecsillapodhat, például Oroszország leállította a nemzetközi helyzet fényében félreérthető, de előre bejelentett hadgyakorlatát, a legújabb fordulatok, a kormányelismerés körüli huzavona, a krími félszigeten lejátszódó események, a szintén egy hadgykorlatra Lengyelországba küldött amerikai F16-osok, valamintaz amerikai USS Truxtun romboló Fekete-tengerre történő vezénylése inkább a válság elmélyüléséről tanúskodnak.

Mindez kísértetiesen emlékeztet az 1962-es kubai rakétaválságra, mikor a szembenálló felek, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, egy az ukrajnaihoz hasonlóan szenzibilis befolyási övezetben került lélektani és fizikaihoz közeli konfliktusba, melyet leginkább az úgynevezett „chicken game” nevű játékelméleti modellel írhatunk le, melynek előnye, hogy absztrakt módon képes megmutatni az időben és térben elkülönülő konfliktusok azonos belső szerkezetét.

A magyarul „gyáva nyúl játéknak” nevezett szituációban a játékosok úgynevezett koordinációs játékot játszanak, melynek jellemzője, hogy több egyensúlyi helyzet (ún. Nash-egyensúly) található. A játékosoknak szimultán kell döntést hozniuk, hogy milyen stratégiát követnek, számolva a másik játékos várható lépéseivel. A játék leírását az alábbi táblázat („kifizetési mátrix”) szemlélteti:

1. játékos		2. játékos
		Együttműködik	Konfliktusba kezd
	Együttműködik	3:3	2:4
	Konfliktusba kezd	4:2	1:1

A játék egy közkedvelt leírása az ismert autós játék, mikor két versenyző egymással szemben halad tövig gázzal és az a kérdés, hogy bármelyikük is félrerántja-e a kormányt vagy összeütköznek. A játéknak végső soron három jó megoldása van (mindhárom esetben 6 a játék összkifizetése, kettő esetben azonban a kormányt félrerántó fél lesz a „gyáva nyúl”), azonban ütközés esetén mindkét játékos akár életét is veszítheti, de bátorságát „megvédi” (1:1).

A játék lehetséges kimenetelét a két játékos lehetséges lépéseihez kapcsolódó kifizetések számbavételével, összhasznosságát pedig azok összeadásával vizsgálhatjuk meg. Ennek megfelelően, ahogy az a táblázatból is kiolvasható, ha a két játékos együttműködik 3:3 egységet nyernek, ha egyikük visszalép, úgy kifizetése csökken a másik rovására (4:2, illetve 2.4), ellenben, ha mindkét játékos ragaszkodik a győzelemhez úgy az mindkét fél számára a legelőnytelenebb kimenetel (1:1). Ez utóbbi verzió gyakorlatilag a fegyveres konfliktust jelenti, mely akkor fordult volna elő, ha a kubai válság idején a szovjetek nem vonják ki a szigetről a nukleáris töltetek hordozására alkalmas ballisztikus rakétákat, illetve az amerikaiak légicsapást indítanak.

A több egyensúlyi helyzet problémája, hogy erős érdekellentét van a felek között, hiszen mindkét játékos a saját kifizetését igyekszik maximalizálni, nem mindegy számára, hogy 2-őt vagy 4-et nyer. A helyzet további problematikussága, hogy az úgynevezett „maximin stratégiát” megvalósító 3:3-as (az összkifizetés alapján Pareto optimális) állapot nem egyensúlyi helyzet. Ellenben megvan annak az esélye, hogy a racionális játékosok felismerik, hogy az mindkettejük számára méltányos megoldás lehet. A jelenlegi helyzetben ez a tárgyalások beindulását és a helyzet diplomáciai rendezését jelentené.

A modell feltételezi, hogy a játékosok tisztában vannak saját érdekeikkel és képesek racionális sorrendet felállítani a lehetséges kimenetelek között. Mindehhez az is szükséges, hogy a játékosok tisztában legyenek a játék szabályaival, valamint ismejék a másik fél lehetséges stratégiáit is. Ennek következménye, hogy a játékosok teljes információval bírnak a játék lehetséges kimeneteleivel kapcsolatban, tisztában vannak a különféle lépéseik (a választott „stratégiák”) várható következményeivel („kifizetésével”), és meggyőző kommunikációs stratégiát alkalmaznak a saját elköteleződésüket illetően, mely jelzést a másik fél számításba vesz saját stratégiája kiválasztásakor.

Nem vitatható, hogy a játékban feltételezett információk vélhetően az ukrán válság apropóján is a felek rendelkezésére állnak. Mindkét oldalon képesek felmérni, hogy a tétek növekedésével egyre közelebb kerülnek a játékelméleti szituációban modellezett helyzethez. Kérdés azonban, hogy a felek mennyire racionálisak és meddig lesznek hajlandók elmenni a nyomás növelésében. Az F16-osok, a Fekete-tengerre vezényelt amerikai hadihajó, a lengyelek által a NATO szerződés 4. cikke alapján összehívott tanácskozás egyelőre azt jelzi, hogy az Egyesült Államok és a nyugati szövetségesek beleálltak a „játékba”. E ponton nem lehet mást tenni, mint bízni a racionalitás diadalában, amely Kubában is a 3:3-as kimenetelt eredményezte (a szovjetek kivonták atomrakétáikat Kubából, az Egyesült Államok pedig leszerelte a Törökországba telepített Jupiter rakétáit), habár sajnos orosz oldalról egyelőre elég beláthatatlan, hogy mi is vezérli a döntéshozókat.

Orbán Endre

Képek forrásai:

http://s2.hubimg.com/u/4677109_f520.jpg

http://foreignpolicyblogs.com/wp-content/uploads/chicken-game.jpg

http://www.zerohedge.com/sites/default/files/images/user3303/imageroot/2014/20140302_info2.png

http://media3.s-nbcnews.com/i/newscms/2014_09/217661/140228-putin-0453_3f836c6eea7cd157959100b83f27d3a1.jpg

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

20 komment

A módosított világ I.

2014.03.07. 10:17 Ars Boni

Olvashattuk az interneten, hogy az olivabogyó-fúrólégy komoly károkat okoz az olajbogyó termésben, és ez ellen génmódosított fúrólégy „kipróbálása” kezdődött meg,[1] Tavaly októberben megjelent a hír, hogy az EU-ban új génmódosított növény kaphat köztermesztési engedélyt az Európai Bizottságtól. Az elmúlt évben a Vidékfejlesztési Minisztérium roadshowt szervezett az ország több pontján, a Minisztérium Stratégiai Főosztálya pedig úgynevezett GMO-térképet készített (www.gmoterkep.hu), mindezeket abból a célból, hogy az embereket tájékoztassa a GMO különböző hatásairól és az ország GMO-mentes stratégiájáról.

Az országgyűlés 2013 októberében elfogadta a Biológiai Biztonságról szóló Cartagena Jegyzőkönyv felelősségről és jogorvoslatról szóló Nagojai-Kuala Lumpur-i Kiegészítő Jegyzőkönyvének kihirdetéséről szóló törvényt,[2] amellyel elismeri a Kiegészítő Jegyzőkönyv kötelező hatályát Magyarországon.

Az év végén pedig még az a precedens értékű luxembourgi ítélet is megszületett, amely helyt ad Magyarország és a hozzá csatlakozó országok keresetének, miszerint 2010-ben az Amflora elnevezésű génmódosított burgonya forgalmazását, takarmányként történő felhasználását engedélyező eljárás során a Bizottság több eljárási hibát is vétett, például nem megfelelően vonta be a tagállamokat a döntéshozatali folyamatba. Ez a döntés nem csak azért érdekes, mert Magyarország megnyerte a küzdelmet, hanem hosszútávon is jelentőséggel bír, hiszen hatással lehet a további, jövőbeni engedélyezési folyamatokra is.[3]

Az imént felsoroltak alapján elmondhatjuk, hogy a GMO napjainkban igen aktuális és megosztó kérdés, különös figyelemmel a közelmúlt híreire, miszerint az Európai Bizottság tervezi, hogy engedélyezni fogja az 1507-es elnevezésű génmódosított kukorica termesztését az EU-ban, annak ellenére, hogy ezt mindössze 5 tagállam támogatja.[4] Mivel a géntechnológiára, engedélyeztetésre, termesztésére illetve általánosságban a génmódosított organizmusokra vonatkozó szabályok egy nagyon szerteágazó és összetett területet alkotnak, ezért ebben a cikkben a génmódosított organizmusokra vonatkozó szabályozások közül egy szűk területet emeltem ki, − a géntechnológiával kapcsolatos felelősség kérdésén belül − a génmódosított vetőmagok együtt-termesztése során érvényesülő felelősségi szabályokat járom körbe. A cikk első részében az alapfogalmak tisztázása után az együtt-termesztés feltételeire térek ki, a második részben pedig az együtt-termesztés során érvényesülő felelősségi szabályok értelmezésére kerül sor.

Mi az a géntechnológia, mit jelent a GMO és mit értünk az együtt-termesztés alatt?

A géntechnológia fogalmi meghatározás szerint egy laboratóriumi eljárás, melynek során a szervezet DNS-szerkezetének egy részét a géntechnológia molekuláris módszereivel megváltoztatják. Ennek eredménye a genetikailag módosított organizmus (GMO), vagyis azok az élő szervezetek, − az ember kivételével − amelyekben a genetikai örökítő anyagot (DNS) úgy változtatták meg, ahogy az a természetben magától nem fordulna elő.[5]

Az együtt-termesztés − más néven koegzisztencia − pedig a GM-fajták és a hagyományos fajták egyidejű nemesítését, vetőmagtermesztését és árutermesztését jelenti − egy országban, egy régióban, egy falu határában vagy egy gazdaságban − úgy, hogy a megtermelt termések eredeti tulajdonságaikat a különböző kultúrák sajátosságaikat megőrizzék, és az EU-követelményeknek is megfeleljen.[6] Ez a fogalom meghatározása, de az izgalmas kérdés az az, hogy ez egyáltalán megvalósítható-e? Erre a jogászok aligha tudnak választ adni, hiszen még maga a génmódosítás következményei is ismeretlenek a kutatók számára. Ekkor felmerül a kérdés, hogyan lehet ezt biztonságosan megvalósítani, illetve egyáltalán lehet-e együtt- termeszteni? Az Unió az irányelvek, ajánlások megalkotása mellett teret enged a tagállamoknak a GMO-kal kapcsolatos szabályok megalkotásában. Magyarország elzárkózik a génmódosítástól, az Alaptörvényben[7] az alapjogok között szerepel a testi és lelki egészséghez való jog, amelyhez kapcsolódik a genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdaság.

Ettől függetlenül van géntörvényünk[viii], szabályozásunk a koegzisztenciára, elfogadtuk a Kiegészítő Jegyzőkönyvet, tehát mindenképpen foglalkozunk a kérdéssel. Mindazok ellenére, hogy egyes nézetek szerint a koegzisztencia szabályozása csak pár évig alkalmazható, hiszen azt követően, hogy a GM-növény termesztése engedélyezetté válik egy országban, − ami a növények szempontjából csupán egy meghatározott terület, a vetőmag nem áll meg a határnál, szél hatására hosszú utat is megtehet − a koegzisztencia rövid időn belül kivitelezhetetlen lesz. Abban az esetben ugyanis, amikor a GM-fajták vetésterülete eléri az adott faj termőterületének 30-40 %-át, már lehetetlen lesz mind a biológiai, mind a fizikai génáramlás megakadályozása.[ix] Tehát akár a raktározás, szállítás során vagy már a földeken a hagyományos és a módosított magok akarva-akaratlanul keveredhetnek. Hazánk két szomszédos államában – Szlovákiában és Romániában – legálisan termesztenek GM növényeket, a pollen pedig nem áll meg a határoknál, elég hamar bekövetkezhet szennyezés. Tehát ezeket átgondolva a teljesen tökéletes GMO-mentesség megőrzése elég gyorsan illúzióvá válhat.

Mik a koegzisztencia feltételei?

Fajsúlyos kérdésről van szó mikor az együtt-termesztésről beszélünk, hiszen a GM és nem GM szervezetekkel történő mezőgazdasági művelési formák együttélése érinti a mezőgazdaságot, erdőgazdálkodást, a halászatot, beleértve a földtulajdon kezelését, a teljes élelmiszergazdaságot, a regionális és kommunális területgazdálkodást és gazdasági fejlődést, a fogyasztó védelemét és természet védelemét[x] tehát ezek ismeretében mondhatjuk, hogy nagy felelősség nyugszik a szabály alkotóinak vállán. A jelenlegi szabályozás szerint, ha egy gazda GM növényt szeretne termeszteni – olyat, amely már engedélyt kellett, hogy kapjon az európai eljárási rendszerben, tehát ettől független folyamatról van szó – akkor először egy oktatáson kell részt vennie, ahol az EU-s szabályok alapján tájékoztatják a GM növényekkel kapcsolatos információkról majd ún. termesztési engedélyért kell folyamodnia a hatósághoz, aminek államigazgatási előfeltétele[xi] az izolációs távolságon belül fekvő földtulajdonos vagy a földhasználó hozzájárulásának beszerzése (a hazai birtokviszonyokat figyelembe véve egy átlagos méretűnek számító 6 hektáros terület esetében ez 57 szomszéddal való egyeztetést jelent, tehát nem egy egyszerű feladat) amennyiben ez nem sikerül, az engedély nem adható ki.[xii] Ha a hozzájárulások megvannak, akkor a hatóság – a szakhatósággal való konzultáció nyomán – az engedélyt megadja. Együtt- termesztés során, törvényi előírás alapján pufferzónákat kell kialakítani, amik azok a területek a különböző fajták között, amelyek bármely irányú fizikai keveredés, pollenszennyezés, idegen beporzás és egyéb szennyezés megakadályozására szolgálnak és elválasztják egymástól a GMO-kkal hasznosított területeket a hagyományostól. A védőtávolság mértékében viszont egyáltalán nincsen egyetértés az Unióban, ahány ország, annyi a pufferzóna mérete, van ahol 20 m, van ahol 400 m ez a távolság. Ennek oka, hogy a pufferzóna biztonságát, mértékét sokan vitatják, az lehet, hogy a védőtávolság hatékonyan csökkenti a kijutó virágpor mennyiségét, hiszen kísérletek eredménye alapján a kukoricatábla melletti hatméteres sávban hullik ki a kukorica virágporának kilencven százaléka, de ez a fajtahibridek létrejöttével szemben védelmet nem nyújt. A virágpor tíz százaléka ugyanis sokkal messzebbre is eljuthat, tehát a kísérletek szerint 800 méteres izolációs távolság szükséges a két tábla között ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen fajtahibrid-képződés[xiii]. Ezek alapján nem könnyű szabályozást alkotni, melyik is lenne a legbiztonságosabb távolság, egyáltalán beszélhetünk-e biztonságos távolságról? Akár beszélhetünk, akár nem, fontos szerepük van a károkozás esetére vonatkozó felelősségi szabályoknak, amelyek kifejtésére a cikk második részében kerül sor.

Szerző: Zágon Orsolya

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

5 komment

Sarkalatos dilemmák II.

2014.03.06. 09:27 Ars Boni

Korábbi cikkemben arra kerestem a választ, hogy milyen forgatókönyvek valószínűsíthetők, amennyiben egy olyan kormány kerül hatalomra, amely feles többséggel rendelkezik, de módosítani akarja a sarkalatos törvényeket. A legvalószínűbb forgatókönyvek esetében arra a következtetésre jutottam, hogy a végső szót az Alkotmánybíróság fogja kimondani. Nos, a testület megteremtette a precedenst, amely alapján a jövőben az alkotmánybírák fogják meghatározni, hogy mi számít sarkalatos törvénynek, azaz mely törvényhelyekhez szükséges kétharmados szavazatarány. A következőkben arról szeretném meggyőzni az olvasót, hogy nem csak várható következményei miatt, de dogmatikailag is elhibázott és káros döntést hozott a testület.

I. Az alapprobléma

A minősített többséggel elfogadandó (1989-90: alkotmányerejű, 1990-2011: kétharmados 2012-: sarkalatos) törvények problematikája születésük óta két fő kérdésben foglalható össze:

1. Mi kerüljön a kétharmados törvényekbe?

2. Hogyan lehet módosítani a kétharmados törvényeket?

A fenti kérdésekre többféle elméleti válasz is adható, jelen írás keretei miatt azonban elegendő, ha csak az Alkotmánybíróság által adott válaszokat elemezzük.

A testület úgy foglalt állást a kérdésben, hogy

1. az Alkotmányban megjelölt alapjog (például a gyülekezési jog) tartalmát, garanciáit, legfontosabb korlátozásait, valamint, ha a szabályozási tárgy egy intézmény (például az Állami Számvevőszék), akkor a szervezeti felépítés és a működés lényegesebb elemeit kell kétharmados törvénybe foglalni.

A második kérdésre több kitérő után az volt a testület válasza, hogy

2. amit a jogalkotó egyszer kétharmados törvénybe foglalt, legyen az bármilyen apró részletszabály, később módosítani is csak ugyanilyen többséggel lehet.

Az Alaptörvény és az új sarkalatos törvények elfogadásával felmerült a kérdés, hogy fenntarthatók-e még ezek az állítások, vagy az új szabályok miatt változnak a minősített többségű jogalkotás alapkérdéseire adandó válaszok.

Mindenképpen komoly változásként kell értékelnünk, hogy a jogalkotó az Alaptörvény elfogadása után a sarkalatos törvényeknél bevezette az ún. sarkalatossági klauzulák intézményét, amellyel az érintett sarkalatos törvények végén maga határozza meg, hogy mely rendelkezések számítanak sarkalatosnak.

Témánk szempontjából a legfontosabb kérdés tehát az, hogy az Alkotmánybíróság osztja-e a jogalkotó nézetét az Alaptörvény T) cikk (4) bekezdésének értelmezése kapcsán, azaz elfogadja-e azt, hogy (1) az egyes sarkalatos törvények nem egésze, hanem csak egyes rendelkezései igényelnek minősített többséget, valamint, (2) hogy a parlament maga határozza meg, hogy melyek ezek a rendelkezések.

II. Az Alkotmánybíróság gyakorlata az Alaptörvény hatálybalépése óta

Az Alkotmánybíróság eddig három határozatában vizsgálta a kérdést (42/2012. (XII. 20.), X/704/2013., és 13/2013. (VI. 17.) AB határozat), és a következő főbb megállapításokat tette:

1. „Mivel a korábbi kétharmados törvények és a jelenlegi sarkalatos törvények jellegükben (elnevezésüket leszámítva) semmiben sem különböznek, és mivel megfelel az értelmezés szabályainak is – [az Alkotmánybíróság] irányadónak tekinti a kétharmados törvények kapcsán kialakított korábbi alkotmánybírósági gyakorlatot.” (42/2012. (XII. 20.) AB határozat)

2. Az alapintézményi törvények esetében kötelezően kétharmados körbe tartozó rendelkezésekkel kapcsolatban az Alkotmánybíróság megerősítette a korábbi gyakorlatát, amely alapján „[a] minősített többség követelményével érintett szervezetek, intézmények szabályozása körében a kritériumrendszer elsősorban, de nem kizárólagosan a hatáskör, a szervezeti felépítés és a működési rend lényeges szabályozási elemeit foglalja magában” (X/704/2013 AB határozat)

3. „A jogforrási szinteket tekintve egy háromszintű szabályozás - sarkalatosnak minősülő törvényi szabályok, egyszerű többséghez kötött törvényi szabályok, továbbá Korm. rendelet és miniszteri rendeletek - valósítja meg a bírák jogállására és javadalmazására és a bíróságok szervezetére és igazgatására vonatkozó teljes körű, minden rendezendő kérdésre kiterjedő kodifikációt.”

„Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy jelen esetben a korábbi Alkotmány és a hatályban lévő Alaptörvénynek lényegesen más a tartalma, elvárása és szövege oly mértékben tér el egymástól, hogy az Alkotmánybíróságnak a korábbi Alkotmány alapján hozott – az alapintézményi kétharmados törvényekre vonatkozó döntései – már nem vehetők figyelembe. Itt azokról a korábbi megállapításokról van szó elsősorban, amelyek kimondták, hogy a kétharmados törvénynek a szervezeti felépítés és működési rend lényeges szabályait kell tartalmaznia, az adott – kétharmados törvényt előíró – az alkotmányi rendelkezés közvetlen végrehajtása, azaz az alapvető, a legfontosabb rendelkezések kétharmados törvényt igényelnek, de a részletszabályok megalkotása nem. Az Alaptörvény 25. cikk (8) bekezdése azonban éppen a sarkalatos törvényben rögzítendő szabályozás részletességét, így – a lényeget tekintve – teljes körűségét írja elő a jogalkotó számára. (…) Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy ezen szabályok sarkalatossá minősítésével a jogalkotó túllépte az Alaptörvényben részére megállapított felhatalmazás kereteit.” (13/2013. (VI. 17.) AB határozat)

A fentiek alapján tehát azt a következtést vonhatjuk le, hogy az Alkotmánybíróság az Alaptörvény alapján a következő válaszokat adta a fenti alapkérdésekre:

1. Az Alaptörvény szövege alapján minden érintett szabályozási tárgy esetében külön kell eldönteni, hogy mely törvényi szabályok tekinthetők sarkalatosnak.

2. A sarkalatos törvények nem minden pontja igényel kétharmados szavazatarányt, sőt ahogy a legutóbbi döntés lényege mutatja, még azok sem biztosan, amelyeket a jogalkotó sarkalatosként jelölt meg.

Jelen cikk keretei miatt itt nem szeretném részletesebben elemezni a fenti határozatokat, ugyanakkor ki kell emelnem, hogy a testület szinte reflektálatlanul mond ellent fél évvel korábbi határozatának, nem foglalkozik a kérdés komplexitásával és elméleti lehetőségeivel, valamint a probléma súlyát nem vizsgálva néhány bekezdésben teremt olyan precedenst, amely nézetem szerint nagyon veszélyes útra tereli közjogunk fejlődését.

III. Az Alkotmánybíróság döntésének veszélyei

Könnyen belátható, hogy az Alkotmánybíróság fenti döntéséből az következik, hogy a jövőben a sarkalatos törvények összes olyan a jogalkotó által sarkalatosnak minősített pontját, amelyet ebből a szempontból még nem vizsgált az Alkotmánybíróság, csak feltételes módban tekinthetjük sarkalatosnak. A döntésből az is következhet, hogy adott esetben egy a jogalkotó által egyszerű többséggel módosíthatónak minősített szakaszt minősít át később a testület sarkalatossá (például megsemmisítve egyúttal az adott szakaszt feles többséggel módosító törvényt).

Az sem kizárható, sőt a döntés logikájából egyenesen következik (hiszen az Alkotmánybíróság magának vindikálja a jogot, hogy eldöntse, hogy az Alaptörvény alapján mely törvényhely minősül sarkalatosnak), hogy a testület akár egy olyan szakaszt minősítsen sarkalatosnak, amely nem is sarkalatos törvényben szerepel.

Álláspontom szerint ebből a következő problémák adódnak:

Koherens rendszer homályos fogalmak alapján?

Az Alaptörvényi szabályozás szikársága miatt az Alkotmánybíróságnak konkrét alaptörvényi kiindulópontok nélkül, elvont fogalmak alapján kell majd hihetetlenül komplex kérdéseket eldöntenie. Csak néhány példa az Alaptörvényből: „A családok védelmét sarkalatos törvény szabályozza”; „A bíróságok szervezetének és igazgatásának, a bírák jogállásának részletes szabályait, valamint a bírák javadalmazását sarkalatos törvény határozza meg.”, „A közteherviselés és a nyugdíjrendszer alapvető szabályait a közös szükségletek kielégítéséhez való kiszámítható hozzájárulás és az időskori létbiztonság érdekében sarkalatos törvény határozza meg.”

Ha valóban a testület fogja eldönteni, hogy az Alaptörvény utaló szabálya alapján mely törvényi szakaszok minősülnek sarkalatosnak, akkor sorra olyan helyzetek előtt fog állni, mint a legutóbbi indítvány esetén is, amikor is arról kellett döntenie, hogy mit is jelent egy intézmény szabályozásának részletes szabályai alaptörvényi fordulat. Az Alkotmánybíróság szerint szemben a korábbi alkotmánybírósági gyakorlattal, amely csak szervezeti és működési kérdések legfontosabb elemeit kívánta meg, „az Alaptörvény 25. cikk (8) bekezdése (…) a sarkalatos törvényben rögzítendő szabályozás részletességét, így – a lényeget tekintve – teljes körűségét írja elő a jogalkotó számára.” – Ezen az alapon állva azonban milyen fogódzók alapján állapítja meg a testület, hogy mely rendelkezés igényel kétharmados szavazatarányt, és melyekhez elegendő az egyszerű többség? Az Alkotmánybíróságnak koherens gyakorlatot kell kialakítania a kérdésben, de a fenti alapokon állva ez meglehetősen problémásnak mutatkozik.

Még rosszabb a helyzet, amikor az Alaptörvény a közteherviselés és a nyugdíjrendszer alapvető szabályairól beszél, amelyet a szöveg szerint sarkalatos törvény szabályoz. Itt az Alkotmánybíróság mostani döntése alapján a distinkció alapja az lesz, hogy melyek a kérdés alapvető szabályai.

Hogy meggyőződjünk a kérdés komplexitásáról, tegyünk egy próbát, és egy alkotmánybíró szemszögéből próbáljuk meg eldönteni, hogy a következő két szakasz vajon a közteherviselés alapvető szabályának számít-e vagy sem.

1. „A magánszemély minden jövedelme adóköteles. Ettől eltérő szabályt, az adóból kedvezményt a kivételes célok érdekében – e törvény alapelveinek figyelembevételével – csak törvény állapíthat meg.”

2. „A fizetési kötelezettség vállalkozási tevékenységet végző jogalanya által a katasztrófavédelemről és a hozzá kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló törvény szerinti katasztrófaveszély és veszélyhelyzet (a továbbiakban együtt: katasztrófahelyzet) esetén, annak időtartama alatt, ellenszolgáltatás nélkül, a katasztrófahelyzet következményeinek elhárítása, mérséklése céljából

a) végzett tevékenységet vagy

b) a katasztrófahelyzetben lévők számára nyújtott szolgáltatást, termékátadást

a fizetési kötelezettségről szóló jogszabály alkalmazásában olyan tevékenységvégzésnek kell tekinteni, mint amit a jogalany a vállalkozási, gazdasági tevékenységi körében fejtett ki.”

Az első idézet a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvényből való, amely egyszerű többséggel módosítható jogszabály, a második pedig a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló CXCIV. törvény egy a jogalkotó által sarkalatosnak minősített szakasza.

Vajon mi lesz a logikája annak a döntésnek, amely szerint az első norma nem tartozik a közteherviselés alapvető szabályai közé, az utóbbi viszont igen? Ha azonban az Alkotmánybíróság egy indítvány esetén arra jutna, hogy nem sarkalatos törvények egyes szakaszai is sarkalatos védelmet élveznek, akkor vajon hol lenne vége a minősített többséget igénylő szakaszoknak? Idáig természetesen nem fog eljutni a testület, a fenti példákkal azt kívántam érzékeltetni, hogy milyen abszurd eredményekre vezethet az Alkotmánybíróság álláspontjának következetes képviselete.

tuntetes

Bizonytalanság és politikai válságok sorozata

2. A másik alapvető probléma, hogy a közjogi szervezetrendszert alapjaiban meghatározó kérdésekben nagyfokú bizonytalanságot szül az, hogy teljes biztonsággal senki nem tudhatja, hogy mely paragrafusok módosítása igényel minősített többséget.

Álláspontom szerint egy alkotmányos berendezkedés legfontosabb szabályait úgy kell megalkotni, hogy azok kibírjanak, sőt lehetőleg minél hatékonyabban kezelni tudjanak olyan helyzeteket, amelyekben az egyes szereplőket érdekeik a szabályok kijátszására sarkallnak. Ezért úgy gondolom, hogy egy szabályozás hatékonyságát egy ésszerű határon belül számon kérő kritikára minden olyan ellenérv értelmetlen, amely szerint ez csak „rosszindulatú ötletelés”, mert a jognak éppen ezekre a helyzetekre kell válaszokat adnia.

A kérdés a gyakorlatban akkor fog felmerülni, amikor egy olyan egyszerű többséggel rendelkező kormány kerül hatalomra, amely nem kíván együtt élni a jelenleg sarkalatosnak minősített szabályokkal (ezek közül a legfontosabb kérdés az egykulcsos személyi jövedelemadó kérdése, amely a gazdasági stabilitási törvény alapján szintén sarkalatosnak számít).

IV. Mit tehet ilyenkor egy kormánytöbbség?

a) Egyszerű többséggel módosítja a sarkalatos paragrafusokat

Az egyik lehetséges megoldás, hogy az új parlament egyszerű többséggel módosítja a jogalkotó által sarkalatosnak minősített paragrafusokat, például törli vagy módosítja a gazdasági stabilitási törvényben az egykulcsos adóra vonatkozó rendelkezéseket.

Ebben az esetben, amennyiben az ellenzék vagy a köztársasági elnök, esetleg az ombudsman absztrakt normakontrollt kér (valamelyik szereplő esetén ezt bizonyosan valószínűsíthetjük), az Alkotmánybíróságnál pattog a labda.

Amennyiben az új többség több sarkalatos törvény sok rendelkezését módosítja (ami a sarkalatos jogszabályok nagy száma, és tárgyköreik alapján valószínű), az Alkotmánybíróság hatalmas kihívások elé néz, aminek az lehet a következménye, hogy rendkívül sokáig elhúzódnak az ügyek. Ez pedig a bizonytalanság, és a döntések hatása miatt súlyos következményekkel járhat.

b) A sarkalatos törvények nem kétharmados szakaszainak módosításával vagy feles többségű törvényekkel kiüresíti a sarkalatos paragrafusokat

A következő módszer sem túl elegáns, mégis számolnunk kell vele. A sarkalatos törvények legfontosabb szakaszait akár úgy is megpróbálhatja semlegesíteni egy új kormány, hogy vagy a sarkalatos törvények sarkalatossági klauzulák által fel nem sorolt paragrafusait módosítva, vagy egyszerű feles törvényekben olyan részletszabályokat helyez el, amelyek ellehetetlenítik, vagy kiüresítik az eltávolítani kívánt paragrafusokat. Az ügyben a végső szót az ellenzék valószínűsíthető indítványára ebben az estben is az Alkotmánybíróság fogja kimondani.

Politológiai közhely, hogy a szavazatmaximalizálás szempontjaira figyelemmel minden kormány akkor cselekszik logikusan, ha a kormányzati ciklus elején próbál mozgásteret szerezni magának, hoz népszerűtlen intézkedéseket, és általában ekkor érdemes belevágni nagyobb reformokba, mert mindig kell néhány év, mire a változások beérnek, és az új választásokra minden kabinet szeretne lezárt sikertörténeteket felmutatni.

Ebből következően egy új kormánynak természetesen mielőbb érdemes az összes olyan kardinális kérdést rendezni, amely az útjában áll reformtörekvéseinek. Tekintve, hogy a jelenlegi ellenzék milyen nagy mértékben utasítja el a jelenlegi közjogi berendezkedés legfontosabb elemeit (elég például a családi adókedvezmények, az egykulcsos adó vagy a választási rendszer kérdésére utalni), nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy a kabinet élni fog a fenti eszközökkel. Ebben a helyzetben pedig könnyen előfordulhat, hogy az Alkotmánybíróságnak fél éve sem lesz, hogy koherens szabályrendszert alkosson a sarkalatosság kérdésére a jogrendszer szinte minden fontosabb területén.

V. Alkotmányozói mulasztás

A legalapvetőbb probléma az Alaptörvény szintjén keresendő. Elképesztőnek tartom, hogy amíg az új alkotmány részletesen tárgyalja például az MSZMP felelősségét a kommunista diktatúra bűneiért, rögzíti a hivatalos pénznemet és hosszasan taglal egy sor egyéb kevésbé fontos kérdést, addig egy ilyen jelentős, az állam működését napi szinten befolyásoló kérdést megválaszolatlanul, de legalább is homályban hagy.

Ismerve ugyanis a kérdést övező jogtudományi vitákat, az alkotmányozónak egyértelműbben állást kellett volna foglalnia ebben a kérdésben, és meg kellett volna határoznia, hogy mit is jelent a sarkalatos törvény fogalma, minek kell a sarkalatos törvényekbe kerülnie, és hogyan lehet őket módosítani.

Más kérdésekben jogos ellenérv lehetne a fentiekre, hogy nem kell mindent alaptörvényi szinten rendezni, az Alkotmánybíróság gyakorlata elegendő támpont a probléma kezeléséhez, illetve hogy általánosságban sem érdemes minden kérdést szabályozni, teret kell hagyni a jogalkalmazóknak, hogy értelmezésükkel olyan problémákra is választ adhassanak, amelyekre az alkotmányozó esetleg nem is gondolt.

Itt azonban egy olyan kérdésről van szó, amely az állami működés alapjait határozza meg (hiszen egyáltalán nem részletkérdés, hogy egy kormány a reformjaink adott esetben nagyon komoly részét nem tudja megvalósítani a konszenzuskényszer miatt), ezért a probléma nem a jogfejlesztő kísérletezgetés terepe kell, hogy legyen. Egy alapjog dogmatikájának kialakításakor beleférnek kitérők és mellékvágányok, de egy egész államot nem taszíthatnak politikai válságba értelmezési kérdések. Másrészt itt nagyon kevés olyan kérdés várható, amelyre ne lehetne felkészülni, ezért nem érdemes tág teret hagyni az Alkotmánybíróságnak. Nem véletlen, hogy a jogalkotás, a parlamenti bizalom és más szervezeti kérdések terén nagyon is kötött és részletes szabályokkal dolgoznak az alkotmányok, és nem hagynak tág teret az egyes szereplők értelmezésének. Ennek ebben az esetben is így kellene lennie.

Úgy gondolom, hogy a kérdéssel foglalkozó alkotmányjogászokat általában az Alkotmánybíróság jogfejlesztésben betöltött pozitív szerepe vezeti, mint alapkoncepció, amikor azt szorgalmazzák, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálja tartalmi alapon is a sarkalatos törvények módosítását, és Sólyom Lászlót idézve „ne meneküljön egy formalista megoldásba” (tehát az eddigi gyakorlat szerint ne elégedjen meg azzal az elvvel, hogy ha valamit egyszer sarkalatos törvénybe foglaltak, azt onnantól csak kétharmaddal lehet módosítani). Az a kép él bennük, hogy a parlament politikailag motivált döntései helyett mennyivel előnyösebb, ha az alkotmánybírák határozzák meg a sarkalatos törvények tartalmát. Mások egészen konkrétan azért támogatják ezt az értelmezést, mert azt várják, hogy az Alkotmánybíróság a parlamentarizmus elvét előtérbe helyezve szűken értelmezi majd az Alaptörvény sarkalatos törvényre utaló szakaszait, és ezáltal lehetővé teszi egy új kormány gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseinek megvalósítását

Ellenérvként felmerülhet, hogy a fő csapásiránnyal szemben eddig is voltak olyan területek, ahol az Alkotmánybíróság elfogadta, hogy egy kétharmados törvényen belül nem minden szakasz módosítása igényel minősített többséget (ilyen például a rendőrségi vagy az önkormányzati törvény), így tehát a mostani helyzettel is képes lesz megbirkózni a testület.

A probléma lényegét adó értelmezési dilemmák valóban fennálltak az Alapörvény előtt is, hiszen korábban is a jogalkotó, és adott esetben az alkotmánybírák értelmezésére szorult, hogy mely kérdéseket lehet törvény helyett rendeletben szabályozni, és a kétharmados törvények kapcsán is többször felmerült a kérdés.

Ezzel a gondolatmenettel szemben ugyanakkor éppen azt lehet szembeállítani, hogy a probléma már korábban is komoly gondokat okozott (elég csak a közigazgatás regionális átszervezésére gondolnunk, amikor hosszú ideig leállt az önkormányzatok törvényességi ellenőrzése), és főként azt érdemes megfontolnunk, hogy a korábban megalkotott minősített többségű jogszabályok általában politikai konszenzust tükröztek, így az egyes szereplők kevésbé voltak érdekeltek a megváltoztatásukban. A jelenlegi sarkalatos törvények azonban csak az egyik oldal politikai preferenciáit tükrözik, ezért sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy egy kormányváltás esetén az új kabinet megpróbálkozik a módosításukkal.

VI. Az Alkotmánybíróság dogmatikai tévedése

Mint minden alkotmányjogi probléma elemzésekor, itt is az alkotmány szövegéből kell kiindulnunk, ezért érdemes rögzíteni a legfontosabb szakaszokat.

1. A legfontosabb szabály a következő: „A sarkalatos törvény olyan törvény, amelynek elfogadásához és módosításához a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.” (T cikk 4. bekezdés)

2. Az Alaptörvény az egyes tárgykörök esetében úgy fogalmaz, hogy az adott tárgykörről szóló (több helyen részletes, egy alkalommal alapvető) szabályokat sarkalatos törvény határozza meg. (A korábbi alkotmány úgy szólt, hogy az adott tárgykörről szóló törvény elfogadásához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.)

3. Sarkalatos törvény minisztérium, miniszter vagy közigazgatási szerv megjelölésére vonatkozó rendelkezését törvény módosíthatja. (17. cikk 4. bekezdés)

Úgy gondolom, hogy a téves értelmezés kialakulásának egyik legfontosabb oka, hogy az értelmezők egyszerűen elfogadták a sarkalatos klauzulákkal kialakított gyakorlatot, és az Alaptörvényt értelmezték a sarkalatos törvényeknek megfelelő módon, pedig éppen a fordítottjára lett volna szükség. Nem véletlen, hogy az első sarkalatos törvények megszületéséig nem sokan gondolták, hogy egy törvényen belül keveredni fognak a sarkalatos és a nem sarkalatos rendelkezések.

A következőkben ezért az Alaptörvény szövegéből kiindulva vizsgálom a kérdést.

1. Az első idézett szakasz alapján nehéz megérteni, hogy miért következne a „törvény” kifejezésből, hogy az alatt törvényhelyet és nem az egész törvényt kell értenünk, mint korábban. Az Alaptörvény más szakaszai nem támasztják alá ezt az értelmezést.

2. Lehet természetesen azzal érvelni, hogy ez csak nyelvtani értelmezés, de nézzük mi a helyzet más értelmezési síkokkal. Az Alaptörvény megszületéséig az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint egy kétharmados törvény minden betűjének módosításához minősített többség volt szükséges. Amennyiben ezt felül akarta volna írni az alkotmányozó, erre világosan utalnia kellene a szövegnek, a T) cikk azonban sokkal inkább a korábbi gyakorlat megerősítésére utal.

3. A korábbi és a hatályos alkotmányszöveg közötti különbség az egyes szabályozási tárgyakat megjelölő szakaszok esetében sem indokolja önmagában, hogy paradigmaváltás következzen be a kérdésben.

4. Az Alaptörvény szintjén véleményem szerint a legerősebb érvet azonban a 17. cikk 4. bekezdése szolgáltatja a korábbi gyakorlat alkotmányi szintű megerősítésének teóriája mellett. Mégis mi értelme volna e rendelkezésnek, ha a ’sarkalatos törvény’ alatt törvényhelyet kellene értenünk? E norma legvalószínűbb jelentése számunkra az, hogy sarkalatos törvény minisztérium, miniszter vagy közigazgatási szerv megjelölésére vonatkozó rendelkezését törvény módosíthatja, más rendelkezését tehát nem.

VII. Konklúzió

Úgy gondolom, hogy a sarkalatos törvények problematikája sok gondot fog még okozni, amennyiben az Alkotmánybíróság által most megkezdett úton haladunk tovább. Nem állítom, hogy az általam preferált értelmezési keret, vagyis a visszatérés a korábbi gyakorlathoz lenne a jó megoldás a kérdésre, vagyis minden probléma megoldódna, ha a sarkalatos törvények minden betűjének módosításához minősített többséget követelnénk meg. Azt viszont állítom, hogy ez a megoldás hosszú távon még mindig jobban szolgálja alkotmányos berendezkedésünket, mint ha belemegyünk abba az utcába, amely alapján homályos alaptörvényi fordulatok mentén kellene az Alkotmánybíróságnak kezelnie azt az ellentétet, amely a minősített többségű jogszabályok jelenlegi széles köre és a parlamentarizmus alapvető logikája között fennáll.

Egy működő jogállamban a problémákat a maguk helyén kell megoldani, nem más intézmények igénybevételével – újabb megoldhatatlan gondokat generálva.

Németh Márton

A kétharmados törvényekkel kapcsolatos elméleti kérdésekről és a vonatkozó alkotmánybírósági gyakorlatról bővebben lásd cikkünket, Szentgáli-Tóth Boldizsár írását valamint Jakab András könyvének és Cserne Péterrel közös tanulmányának vonatkozó részeit.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

3 komment

Sarkalatos dilemmák

2014.03.05. 10:14 Ars Boni

Abban a pillanatban amint egy olyan kormány kerül hatalomra, amely csak feles többséggel rendelkezik, de szemben áll a jelenlegi kormányzat társadalom- és gazdaságpolitikájának alapjaival, nem kétséges, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy módosítsa a sarkalatos törvényeket. Ez pedig hatalmas, akár az országot hosszú politikai válságba taszító konfliktusokhoz is vezethet. Mivel az alkotmányjog egyik legfőbb feladata, hogy a politikai konfliktusokat korlátok közé szorítsa, és elősegítse minél gyorsabb megoldásukat, ezért úgy gondolom érdemes közjogi szempontból megvizsgálnunk a lehetséges forgatókönyveket.

A következőkben tehát sorra veszem a mozgásterét bővíteni akaró kormány számára elméletileg rendelkezésre álló eszközöket, és forgatókönyveket. Az alábbiakon kívül természetesen léteznek még megoldások, amennyiben például a parlamenti pártok egyezsége vet véget a konfliktusnak, ennek értékelése azonban nem alkotmányjogi, sokkal inkább politikai kérdés.

I. Népszavazással az Alaptörvény ellen

Ellenzéki politikusok közötti vitákban felmerült korábban annak a lehetősége, hogy az Alaptörvényt, és a rá épülő közjogi berendezkedést egy mindent eldöntő, nyilvánvalóan és kimondottan Alaptörvény-ellenes népszavazással töröljék el.

Annak ellenére, hogy ez a gondolat az ellenzék részéről is erőteljes elutasításra talált, és jelenleg az egyik legvalószínűtlenebb forgatókönyvnek tűnik, érdemes megvizsgálnunk ezt a lehetőséget is, mivel a közjogtörténetben egyáltalában nem példa nélküli. A francia V. Köztársaság pontosan ilyen körülmények között született, hiszen a korábbi berendezkedés közjoga szerint a De Gaulle által kiírt népszavazással nem lehetett volna módosítani az alkotmányt.

Annak, hogy egy kormány ehhez az eszközhöz nyúljon, minden bizonnyal nagyon súlyos társadalmi és politikai válság kell, hogy megágyazzon, hiszen egy ilyen népszavazás feltételezi, hogy a kormány negligálja az Alkotmánybíróság döntéseit, amely természetesen nem engedhetné át a népszavazást, hiszen az Alaptörvény szerint az alkotmány megváltoztatása kizárt tárgykör. A jogfolytonosság megszakításának társadalmi és politikai ára hatalmas lenne, ugyanakkor soha nem szabad az ehhez hasonló extrém helyzeteket kizárni egy berendezkedés vizsgálatakor, mivel egy alkotmány államszervezeti szabályait éppen az ilyen extrém helyzetek kezelésére kell megalkotni.

Sarkalatos

II. Népszavazással a sarkalatos törvények ellen

Eddig viszonylag keveset vizsgált lehetőség, hogy a sarkalatos törvényeket népszavazással is felül lehetne írni. Ez az út, bár tartogat buktatókat, önmagában nem lenne alkotmányellenes.

A sarkalatos törvények a népszavazás szempontjából ugyanolyan törvénynek minősülnek, mint a feles többséggel elfogadottak, ezért amennyiben a megfelelő érvényességi és eredményességi küszöböket eléri a népszavazás, lehetséges ilyen módon módosítani a kétharmados jogszabályokat.

Ebben az esetben a következő jogi problémák adódhatnak:

1) Nem ütközik-e kizárt tárgykörbe a módosítás?

a) Választójogi törvények

Ennél a pontnál egyből kiesik a választójogi törvény a módosítható törvények köréből, mivel ezt az Alaptörvény 8. cikk (3) c) kifejezetten megtiltja.

b) Nem vonatkozhat az Alaptörvény módosítására

Erre abban az esetben kerülhet sor, amennyiben a népszavazással behelyettesíteni kívánt szöveg az Alaptörvénnyel ellentétes. Ennélfogva egy kétharmados törvényt nem lehet kiüresíteni (például két másik lényegtelen paragrafusra kicserélni), és az sem tehető fel népszavazásra, hogy az érintett kérdések a jövőben feles többséggel módosíthatók legyenek-e, mivel az Alaptörvény a legtöbb helyen kifejezetten kimondja, hogy az adott szabályozási tárgy (alapvető) szabályait sarkalatos törvény határozza meg, ez a megoldás viszont ezzel nyilvánvalóan ellentétes eredményre vezetne.

Ezzel szemben az alkotmányjogilag nem támadható, ha a választópolgárok népszavazással döntenek abban az egyébként az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdésben, hogy milyenek legyenek például a közteherviselés és a nyugdíjrendszer alapvető szabályai.

c) Nem lehet népszavazást tartani a központi költségvetésről

Kérdés, hogy milyen összefüggést lát az Alkotmánybíróság a költségvetés és például az egykulcsos adó között. Megítélésem szerint nincs olyan szoros kapcsolat a kettő között, amely meggátolná egy erről szóló kérdés feltételét, amennyiben az adott tárgyév költségvetését nem érinti.

Akár az Alaptörvény szövegét vizsgájuk (nem véletlenül szerepel benn a költségvetési törvény, és nem bármilyen, költségvetési vonzattal bíró törvény), akár az alkotmányozó célját (stabil, tervezhető kormányzás), azt állapíthatjuk meg, hogy az egykulcsos adó jövőre vonatkozó kivezetése nem érinti az adott tárgyév költségvetését, ezáltal nem veszélyezteti a kormányzás stabilitását és kiszámíthatóságát.

Ha ezzel ellenkező következtetésre jutnánk, az nagy mértékben kiüresítené a népszavazás intézményét, hiszen nehezen tudunk olyan intézkedést megnevezni, amely ne érintené egy következő év költségvetését.

2) Egyértelműségi teszt

Világos, hogy ha az aktuális kormány népszavazással akarja módosítani a sarkalatos törvényeket, akkor a megemelt érvényességi küszöb miatt ezt jó eséllyel csak egy népszavazáson tudja elérni. Nem valószínű ugyanis, hogy több mint négy millió választópolgárt egymás után többször is el lehet vinni az urnákhoz. Ez pedig arra kényszeríti a kormányt, hogy az összes fontos kérdést egy referendumon vigye dűlőre. Ekkor viszont egy sor értelmezési kérdés merülne fel, hiszen tömören, ugyanakkor mégis világosan kell feltenni a kérdéseket a választópolgároknak.

3) Az eredmény elszabotálása

A következő pont ma ismét nem tűnik reálisnak, és az egyes szereplőktől jogellenes magatartást feltételez, azonban hogy reális képet kapjunk az egyes forgatókönyvekről, úgy gondolom, mégis számolnunk kell vele. A magyar közjogban a népszavazás eredménye által nem módosul automatikusan a törvény, azt továbbra is a parlamentnek kell végrehajtania. Ahhoz azonban, hogy ez jogszerűen megtörténjen, a sarkalatos törvényeket továbbra is kétharmaddal kell módosítani. Ez pedig obstrukcióra ad lehetőséget az ellenzéknek, ami egy válságos helyzetben, egy vitatott jogszerűségű vagy eredményű népszavazás után előfordulhat, hogy nem lesz valószínűtlen lehetőség az ellenzék előtt.

Ez teljes patthelyzetet teremtene, hiszen az Alkotmánybíróság bár kimondhatja a mulasztás jogszerűtlenségét, mégsem kötelezhetné az ellenzéket a törvény elfogadására, ugyanakkor a nem megfelelő többséggel elfogadott jogszabályt sem minősítheti alkotmányosnak.

A következő megoldások egy meglehetősen bonyolult kérdéskört érintenek, amelyre jelen cikk keretein belül nem térhetünk ki részlegesen. A probléma a kétharmados törvények születése óta fennáll, és arra vonatkozik, hogy mi számít kétharmadosnak, a tárgykörről szóló törvény egésze, vagy csak a szabályozási tárgy legfontosabb elemei. A mi szempontunkból a releváns kérdés tehát az, hogy mit is jelent valójában az Alaptörvény T) cikk (4) bekezdése: „A sarkalatos törvény olyan törvény, amelynek elfogadásához és módosításához a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”? Az Alaptörvény alapján megalkotott sarkalatos törvények minden betűjét kétharmados szavazataránnyal lehet megváltoztatni, vagy csak egyes törvényi rendelkezések megváltoztatásához kell a minősített többség?

Az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlata szerint az Alaptörvényig az érintett kétharmados törvény minden rendelkezésének módosítása minősített többséget igényelt. A jogalkotó az Alaptörvény elfogadása után a sarkalatos törvényeknél azonban bevezette az ún. sarkalatossági klauzulák intézményét, amellyel az érintett sarkalatos törvények végén maga határozza meg, hogy az Alaptörvény értelmében mely rendelkezések számítanak sarkalatosnak.

Az Alkotmánybíróság eddigi döntései ((42/2012. (XII. 20.), X/704/2013., és 13/2013. (VI. 17.) AB határozat)) az alábbi irányba mutatnak:

1. Az Alaptörvény szövege alapján minden érintett szabályozási tárgy esetében külön kell eldönteni, hogy mely törvényi szabályok tekinthetők sarkalatosnak.

III. Egyszerű többséggel módosítani a sarkalatos paragrafusokat

Az egyik lehetséges megoldás, hogy az új parlament egyszerű többséggel módosítja a jogalkotó által sarkalatosnak minősített paragrafusokat, például törli vagy módosítja a gazdasági stabilitási törvényben az egykulcsos adóra vonatkozó rendelkezéseket.

Ebben az esetben, amennyiben az ellenzék absztrakt normakontrollt kér (ezt valószínűsíthetjük), akkor az Alkotmánybíróságnál pattog a labda, amely a következő döntéseket hozhatja:

(1) Elutasítja az indítványt, ezáltal alkotmányosnak nyilvánítja a módosítást, és gyakorlatilag felülírja a sarkalatossági taxációt kiemelve onnan az érintett rendelkezéseket.
(2) Megsemmisíti a módosítást, arra hivatkozva, hogy a tartalma alapján az Alaptörvény szerint az adott paragrafus sarkalatosnak minősül.

(3) Megsemmisíti a módosítást, és megerősíti az Alaptörvény előtti gyakorlatát, miszerint a kétharmados törvények minden paragrafusa kétharmadosnak számít. - Az Alkotmánybíróság jelenlegi gyakorlata ez utóbbi lehetőséggel ellentétes irányba mutat.

Ez a forgatókönyv adott esetben (amennyiben az Alkotmánybíróság elfogadja az új kormány közjogi felfogását) önmagában alkotmányos lehet, mégis rengeteg buktatót tartalmaz. Amennyiben az új többség több sarkalatos törvény sok rendelkezését módosítja (ami a sarkalatos jogszabályok nagy száma, és tárgyköreik alapján valószínű), az Alkotmánybíróságot óriási feladatok elé állítja, aminek az lehet a következménye, hogy a sokáig elhúzódnak az ügyek. Ez pedig a bizonytalanság, és a döntések hatása miatt szinte beláthatatlan következményekkel járhat.

IV. A sarkalatos törvények nem kétharmados szakaszainak módosításával vagy feles többségű törvényekkel kiüresíteni a sarkalatos paragrafusokat

A következő módszer sem túl elegáns, mégis számolnunk kell vele. A sarkalatos törvények legfontosabb szakaszait akár úgy is megpróbálhatja semlegesíteni egy új kormány, hogy vagy a sarkalatos törvények sarkalatossági klauzulák által fel nem sorolt paragrafusait módosítja, vagy egyszerű feles törvényekben olyan részletszabályokat helyez el, amelyek ellehetetlenítik, vagy kiüresítik az eltávolítani kívánt paragrafusokat. Az ügyben a végső szót az ellenzék valószínűsíthető indítványára ebben az estben is az Alkotmánybíróság fogja kimondani.

Ez a forgatókönyv alkotmányjogi szempontból helytelenebb az előzőnél, hiszen milyen képet ad egy államról, ha a saját kormánya játssza ki jogszabályi kötelezettségeit.

VI. Kiskapu? A sarkalatosság klauzulák módosításával

A jogalkotó a sarkalatos törvények végén található klauzulákban határozza meg, hogy az Alaptörvény adott szakasza szerint a törvény mely részei számítanak sarkalatosnak, azaz melyek módosítása kíván kétharmados többséget.

Felmerül azonban a kérdés, hogy milyen többséggel módosíthatók a sarkalatossági klauzulák? A válasz az, hogy mivel a klauzula önmagát nem minősíti sarkalatosnak, ezért elvileg egyszerű többséggel. (Lásd pl.: a gazdasági stabilitási törvény, vagy a családok védelméről szóló törvény végén található klauzulákat.)

Bár dogmatikai magyarázatot még találhatunk a jelenségre (maga a sarkalatossági záradék nem tekinthető az alaptörvényi tárgykör végrehajtásának), logikailag ugyanakkor meglehetősen értelmetlennek tűnik ez a konstrukció, hiszen semmi értelme bizonyos paragrafusokat kétharmados többséggel védeni, ha egy egyszerű többséget igénylő módosítással feles többségű szakaszokká konvertálhatók. Így bár elvileg lehetőség van arra, hogy a jogalkotó, először feles többséggel a klauzulát módosítva kigyomláljon szakaszokat a kétharmadot igénylők közül, majd ezeket feles többséggel módosítsa, ez azonban aligha marad több jogtechnikai játéknál, hiszen az utolsó szó természetesen itt is az Alkotmánybíróságé.

Nyílt jogtiprás, pusztuló jogbiztonság, rengeteg feleslegesen felemésztett idő és energia. Ez várhat ránk, ha nem sikerül értelmes megoldást találni a sarkalatos dilemmákra.

A kép forrása: http://www.kobanya.info/index.php/kozelet/itemlist/category/25-lapos-p%C3%A9ter-blogja?start=24

Az írás eredetileg az arsboni.hu oldalon jelent meg. Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

8 komment

Hirdetés

Kövess minket facebookon!

Ars Boni

Címkék

Archívum

Feedek

Blogajánló

"Miért nem figyeltek a tűzoltókra?" – Interjú Kukorelli Istvánnal – I. rész

2014.03.16. 09:40 Ars Boni

Hatályba lépett az új magánjogi alaptörvény! II.

2014.03.15. 09:00 Ars Boni

A sérelemdíj és a felelősségbiztosítás viszonyának egyes kérdései II.

2014.03.14. 17:22 Ars Boni

Már csak 2 nap és itt az új magánjogi alaptörvény!

2014.03.13. 15:29 Ars Boni

Alaptalanul riogat a sajtó: nem lesz káosz a társasági jogban

2014.03.12. 00:45 Ars Boni

Módosított világ II.

2014.03.10. 16:03 Ars Boni

Krím: szempontok a ráción innen

2014.03.08. 07:00 Ars Boni

A módosított világ I.

2014.03.07. 10:17 Ars Boni

Sarkalatos dilemmák II.

2014.03.06. 09:27 Ars Boni

Sarkalatos dilemmák

2014.03.05. 10:14 Ars Boni

Hirdetés