Olvashattuk az interneten, hogy az olivabogyó-fúrólégy komoly károkat okoz az olajbogyó termésben, és ez ellen génmódosított fúrólégy „kipróbálása” kezdődött meg,[1] Tavaly októberben megjelent a hír, hogy az EU-ban új génmódosított növény kaphat köztermesztési engedélyt az Európai Bizottságtól. Az elmúlt évben a Vidékfejlesztési Minisztérium roadshowt szervezett az ország több pontján, a Minisztérium Stratégiai Főosztálya pedig úgynevezett GMO-térképet készített (www.gmoterkep.hu), mindezeket abból a célból, hogy az embereket tájékoztassa a GMO különböző hatásairól és az ország GMO-mentes stratégiájáról.
Az országgyűlés 2013 októberében elfogadta a Biológiai Biztonságról szóló Cartagena Jegyzőkönyv felelősségről és jogorvoslatról szóló Nagojai-Kuala Lumpur-i Kiegészítő Jegyzőkönyvének kihirdetéséről szóló törvényt,[2] amellyel elismeri a Kiegészítő Jegyzőkönyv kötelező hatályát Magyarországon.
Az év végén pedig még az a precedens értékű luxembourgi ítélet is megszületett, amely helyt ad Magyarország és a hozzá csatlakozó országok keresetének, miszerint 2010-ben az Amflora elnevezésű génmódosított burgonya forgalmazását, takarmányként történő felhasználását engedélyező eljárás során a Bizottság több eljárási hibát is vétett, például nem megfelelően vonta be a tagállamokat a döntéshozatali folyamatba. Ez a döntés nem csak azért érdekes, mert Magyarország megnyerte a küzdelmet, hanem hosszútávon is jelentőséggel bír, hiszen hatással lehet a további, jövőbeni engedélyezési folyamatokra is.[3]
Az imént felsoroltak alapján elmondhatjuk, hogy a GMO napjainkban igen aktuális és megosztó kérdés, különös figyelemmel a közelmúlt híreire, miszerint az Európai Bizottság tervezi, hogy engedélyezni fogja az 1507-es elnevezésű génmódosított kukorica termesztését az EU-ban, annak ellenére, hogy ezt mindössze 5 tagállam támogatja.[4] Mivel a géntechnológiára, engedélyeztetésre, termesztésére illetve általánosságban a génmódosított organizmusokra vonatkozó szabályok egy nagyon szerteágazó és összetett területet alkotnak, ezért ebben a cikkben a génmódosított organizmusokra vonatkozó szabályozások közül egy szűk területet emeltem ki, − a géntechnológiával kapcsolatos felelősség kérdésén belül − a génmódosított vetőmagok együtt-termesztése során érvényesülő felelősségi szabályokat járom körbe. A cikk első részében az alapfogalmak tisztázása után az együtt-termesztés feltételeire térek ki, a második részben pedig az együtt-termesztés során érvényesülő felelősségi szabályok értelmezésére kerül sor.
Mi az a géntechnológia, mit jelent a GMO és mit értünk az együtt-termesztés alatt?
A géntechnológia fogalmi meghatározás szerint egy laboratóriumi eljárás, melynek során a szervezet DNS-szerkezetének egy részét a géntechnológia molekuláris módszereivel megváltoztatják. Ennek eredménye a genetikailag módosított organizmus (GMO), vagyis azok az élő szervezetek, − az ember kivételével − amelyekben a genetikai örökítő anyagot (DNS) úgy változtatták meg, ahogy az a természetben magától nem fordulna elő.[5]
Az együtt-termesztés − más néven koegzisztencia − pedig a GM-fajták és a hagyományos fajták egyidejű nemesítését, vetőmagtermesztését és árutermesztését jelenti − egy országban, egy régióban, egy falu határában vagy egy gazdaságban − úgy, hogy a megtermelt termések eredeti tulajdonságaikat a különböző kultúrák sajátosságaikat megőrizzék, és az EU-követelményeknek is megfeleljen.[6] Ez a fogalom meghatározása, de az izgalmas kérdés az az, hogy ez egyáltalán megvalósítható-e? Erre a jogászok aligha tudnak választ adni, hiszen még maga a génmódosítás következményei is ismeretlenek a kutatók számára. Ekkor felmerül a kérdés, hogyan lehet ezt biztonságosan megvalósítani, illetve egyáltalán lehet-e együtt- termeszteni? Az Unió az irányelvek, ajánlások megalkotása mellett teret enged a tagállamoknak a GMO-kal kapcsolatos szabályok megalkotásában. Magyarország elzárkózik a génmódosítástól, az Alaptörvényben[7] az alapjogok között szerepel a testi és lelki egészséghez való jog, amelyhez kapcsolódik a genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdaság.
Ettől függetlenül van géntörvényünk[viii], szabályozásunk a koegzisztenciára, elfogadtuk a Kiegészítő Jegyzőkönyvet, tehát mindenképpen foglalkozunk a kérdéssel. Mindazok ellenére, hogy egyes nézetek szerint a koegzisztencia szabályozása csak pár évig alkalmazható, hiszen azt követően, hogy a GM-növény termesztése engedélyezetté válik egy országban, − ami a növények szempontjából csupán egy meghatározott terület, a vetőmag nem áll meg a határnál, szél hatására hosszú utat is megtehet − a koegzisztencia rövid időn belül kivitelezhetetlen lesz. Abban az esetben ugyanis, amikor a GM-fajták vetésterülete eléri az adott faj termőterületének 30-40 %-át, már lehetetlen lesz mind a biológiai, mind a fizikai génáramlás megakadályozása.[ix] Tehát akár a raktározás, szállítás során vagy már a földeken a hagyományos és a módosított magok akarva-akaratlanul keveredhetnek. Hazánk két szomszédos államában – Szlovákiában és Romániában – legálisan termesztenek GM növényeket, a pollen pedig nem áll meg a határoknál, elég hamar bekövetkezhet szennyezés. Tehát ezeket átgondolva a teljesen tökéletes GMO-mentesség megőrzése elég gyorsan illúzióvá válhat.
Mik a koegzisztencia feltételei?
Fajsúlyos kérdésről van szó mikor az együtt-termesztésről beszélünk, hiszen a GM és nem GM szervezetekkel történő mezőgazdasági művelési formák együttélése érinti a mezőgazdaságot, erdőgazdálkodást, a halászatot, beleértve a földtulajdon kezelését, a teljes élelmiszergazdaságot, a regionális és kommunális területgazdálkodást és gazdasági fejlődést, a fogyasztó védelemét és természet védelemét[x] tehát ezek ismeretében mondhatjuk, hogy nagy felelősség nyugszik a szabály alkotóinak vállán. A jelenlegi szabályozás szerint, ha egy gazda GM növényt szeretne termeszteni – olyat, amely már engedélyt kellett, hogy kapjon az európai eljárási rendszerben, tehát ettől független folyamatról van szó – akkor először egy oktatáson kell részt vennie, ahol az EU-s szabályok alapján tájékoztatják a GM növényekkel kapcsolatos információkról majd ún. termesztési engedélyért kell folyamodnia a hatósághoz, aminek államigazgatási előfeltétele[xi] az izolációs távolságon belül fekvő földtulajdonos vagy a földhasználó hozzájárulásának beszerzése (a hazai birtokviszonyokat figyelembe véve egy átlagos méretűnek számító 6 hektáros terület esetében ez 57 szomszéddal való egyeztetést jelent, tehát nem egy egyszerű feladat) amennyiben ez nem sikerül, az engedély nem adható ki.[xii] Ha a hozzájárulások megvannak, akkor a hatóság – a szakhatósággal való konzultáció nyomán – az engedélyt megadja. Együtt- termesztés során, törvényi előírás alapján pufferzónákat kell kialakítani, amik azok a területek a különböző fajták között, amelyek bármely irányú fizikai keveredés, pollenszennyezés, idegen beporzás és egyéb szennyezés megakadályozására szolgálnak és elválasztják egymástól a GMO-kkal hasznosított területeket a hagyományostól. A védőtávolság mértékében viszont egyáltalán nincsen egyetértés az Unióban, ahány ország, annyi a pufferzóna mérete, van ahol 20 m, van ahol 400 m ez a távolság. Ennek oka, hogy a pufferzóna biztonságát, mértékét sokan vitatják, az lehet, hogy a védőtávolság hatékonyan csökkenti a kijutó virágpor mennyiségét, hiszen kísérletek eredménye alapján a kukoricatábla melletti hatméteres sávban hullik ki a kukorica virágporának kilencven százaléka, de ez a fajtahibridek létrejöttével szemben védelmet nem nyújt. A virágpor tíz százaléka ugyanis sokkal messzebbre is eljuthat, tehát a kísérletek szerint 800 méteres izolációs távolság szükséges a két tábla között ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen fajtahibrid-képződés[xiii]. Ezek alapján nem könnyű szabályozást alkotni, melyik is lenne a legbiztonságosabb távolság, egyáltalán beszélhetünk-e biztonságos távolságról? Akár beszélhetünk, akár nem, fontos szerepük van a károkozás esetére vonatkozó felelősségi szabályoknak, amelyek kifejtésére a cikk második részében kerül sor.
Szerző: Zágon Orsolya
