Privatizált halálbüntetés, túlterjeszkedő jogos védelem, hibás ítéletek, zsúfolt börtönök. Merre tart a magyar büntető igazságszolgáltatás? Interjúnk második része Hack Péterrel.

A HVG egyik augusztusi lapszámában írja, hogy léteznek olyan esetek, ahol a cselekmény súlyával, az elkövetés módjával, az áldozatok számával arányos, társadalmilag elfogadható büntetés csak a halálbüntetés lehet. Érvelése szerint a halálbüntetés nélküli rendszer igazságtalansága teret ad az önbíráskodásnak. Ön szerint tehát a jelenlegi Btk.-t úgy kéne módosítani, hogy a halálbüntetést egyes esetekben megengedje az államnak? Melyek lennének ezek az esetek?

Ez egy teoretikus vita, a HVG kért fel kettőnket, hogy írjunk egy pro és egy kontra cikket a témáról. Azzal tisztában vagyok, hogy részint az Alkotmánybíróság döntése, részint az Európai Uniós csatlakozás, illetve az Európa Tanácsban betöltött tagság is kizárja jelen pillanatban a halálbüntetés alkalmazását, tehát én most nem szorgalmaznám a Btk. módosítását, az EU-ból és a Tanácsból való kilépést azért, hogy ezt meg tudjuk teremteni. Csak a morális alapokat vetettem fel, és azt próbáltam bemutatni, hogy elképzelhető olyan bűncselekmény, kifejezetten csak az élet elleni bűncselekmények között és ott is a sokszorosan minősülő bűncselekményeknél, ahol a jelenleg kiszabható legsúlyosabb büntetés sem áll arányban az okozott sérelemmel, és a büntetés nem állítja helyre a megbillent jogrendet. Sőt, tulajdonképpen indirekt módon azzal a következménnyel jár, hogy a jogalkotásunk mintegy privatizálja a halálbüntetést, tehát az államnak nem engedi meg, de magánszemélynek megengedi. Nemcsak az élet elleni támadás esetén, hanem a vagyon elleni támadás esetén is, hiszen a jelenlegi Btk. jogos védelmi szabályai szerint, hogyha valakit csoportosan, vagy éjjel támadnak meg, akkor a támadást úgy kell tekinteni, mintha az élet ellen irányulna. Nyilvánvaló, hogy minden csoportos támadás veszéllyel jár, de ha mondjuk öt tizenéves valakinek a mobiltelefonját akarja elvenni, akkor vajon indokolt-e, hogy az illető jogszerűen lelőhesse mind az ötöt, ha van önvédelmi fegyvere? A jogos védelem kiterjesztett szabálya olyan esetekben is megengedi, hogy az elkövető életét kioltsák, amit én saját morális alapomon elfogadhatatlannak tartok. Nem tartom elfogadhatatlannak a halálbüntetést, azt viszont igen, hogy egy vagyon ellen támadó embert minden érdemi vizsgálat nélkül ott helyben agyon lehessen ütni.

A halálbüntetést alkotmányellenesnek nyilvánító AB határozat indokolásában szerepelt, hogy a halálbüntetés visszafordíthatatlan büntetési tétel. Ugyanakkor a tényleges életfogytiglani ítéleteket sem vizsgálják felül. Lehet-e megoldása a justizmordnak (azok az esetek, amikor az igazságszolgáltatás tévedésből ártatlan embereket ítél el)? Működőképes gyakorlat lehet-e az EJEB által itthon bevezetni kívánt tényleges életfogytiglani ítéletek 25 évenkénti kötelező felülvizsgálata?

Én azt gondolom, hogy a téves ítélet minden körülmények között egy súlyos deficit az igazságszolgáltatásban. Király Tibor írta 1962-ben: ,, A büntetőügynek a sorsától emberek sorsa függ, a büntetőügy embereket tud megfosztani életüktől, vagyonuktól, becsületüktől, szabadságuktól.” Ez a megfogalmazás akkor nyilvánvalóan a halálbüntetés fényében szó szerint és közvetlenül is igaz volt, de ma is az. Nem csak halálbüntetéssel lehet ugyanis valakit megfosztani az életétől.  A Pusoma-ügyben, ahol egy ember három és fél évig ült ártatlanul, ugyan nem alkalmaztak halálbüntetést, de miután az elítélt kiszabadult, nem kapott munkát, nem tudott visszailleszkedni a közösségbe, amiben élt, ezért végül kiment a temetőbe és felakasztotta magát az apja sírjánál. Tehát a hibás ítélet így is elvette az életét. Én a hangsúlyt nem a büntetésre helyezném, hanem hogy minden olyan esetben, amikor utóbb kiderül, hogy hibás volt az ítélet, független, pártatlan testületekkel kellene megvizsgáltatni, hogy a konkrét ügyben mi vezetett a hibás ítélethez. A nemzetközi szakirodalom már számos ilyen hibaforrást tárt fel, például a közvélemény nyomását, a hibás tanúvallomásokat, vagy a rossz szakértői vizsgálatot. Az új szabályozás előrelépést hozott, ugyanis tényleges életfogytiglan esetében a bíróság mérlegelheti a múltat is, tehát azt a cselekményt, amiért a büntetés született, mérlegelheti az időközben eltelt időt is, és elképzelhető, hogy a körülmények vagy a személyiség olyan mértékben változik, hogy nem ugyanazt a büntetést alkalmazná huszonöt év után, mint eredetileg. Így csökkenthető a büntetés, de ugyanakkor arra is lehetőség van, hogy ha az elítélt nem változik meg, akkor egyszer s mindenkorra, mint veszélyforrást elzárhassák a társadalomtól.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága nemrég hozott döntése a hazai börtönök túlzsúfoltsága az Egyezmény 3. cikkébe, azaz a megalázó és embertelen bánásmód tilalmába ütközik. Az eljárás során a Bíróság kifejtette, hogy a feltárt szabálytalanságokat a lehető leghamarabb orvosolni kell. Ön szerint mi lehetne ennek leghatékonyabb módja?

Börtönépítés, nincs más megoldás. A börtönzsúfoltság 140%-os, bizonyos helyeken 200% fölötti, ezek valóban embertelen körülmények. A Magyar Helsinki Bizottság nemrég adott ki egy elemzést, amelyben kézikönyv formájában foglalták össze a szerzők az EJEB előzetes letartóztatással kapcsolatos gyakorlatát. Különösen hangsúlyozom, hogy itt olyan emberekről van szó, akiknek a bűnösségét még meg sem állapították. Az ő büntetés-végrehajtásban való elhelyezésük a legrosszabb. Bács-Kiskun megyében például egy olyan intézetben, amely 94 fő elhelyezésére volt alkalmas, 255 főt tartottak fogva, így a kihasználtság 271%-os volt. A letartóztatottak akár napi huszonhárom órát is a túlzsúfolt, nem elkülönített WC-vel rendelkező zárkában töltöttek, ugyanabban a légtérben végezték a szükségüket, étkeztek, és éltek egész nap. ,,Néhány zárkában annyira kicsi a mozgástér, hogy a lehajtott WC-deszkán ülve kénytelenek étkezni”, írja a jelentés. Ha valakit egy ilyen túlzsúfolt cellában hónapokig napi 23 órára bezárva tartanak az, ahogy a strasbourgi bíróság ítéletei is kimondják, a kínzás és az embertelen bánásmód tilalmába ütközik. Az egyik megoldás, a börtönépítés, ami el is indult, mivel a döntéshozó felismerte, hogy többe fog kerülni az elítélteknek kártérítést fizetni, mint felhúzni néhány új büntetés-végrehajtási intézetet. A másik megoldás pedig az – és ez a kevésbé népszerű, mert az elmúlt öt év jogpolitikájának ellentmond, hogy tulajdonképpen nem kéne mindenkit bezárni. A Helsinki Bizottság jelentésében rámutat arra is, hogy miközben a büntetőeljárási törvényben vannak lehetséges alternatívái az előzetes letartóztatásnak, mint a lakhelyelhagyási tilalom vagy a házi őrizet, addig például 2011-ben 2641 előzetes letartóztatással szemben 44 esetben használták csak a házi őrizetet, a lakhelyelhagyási tilalmat pedig 149 esetben. Az esetek sokkal nagyobb arányában lehetne ezeket használni, hiszen ma már elektronikus eszközzel ellenőrizhetőek.

A hatályba lépett reintegrációs őrizet intézménye, amely a kisebb súlyú bűncselekmény elkövetőinek teszi lehetővé, hogy elektronikus nyomkövető használatával büntetésük utolsó hat hónapját otthonukban tölthessék. A megoldás a börtönök túlzsúfoltságát is kezelni szeretné. Mit gondol erről?

Én ezt egy nagyon jó lépésnek tartom. Az előzetes letartóztatás helyettesítéseként is alkalmazni lehetne, a túlzsúfoltság csökkentésén túl is rendelkezik egy fontos előnnyel: ez pedig a reintegráció. Kaliforniában bevezették a három csapás intézményét, de elfogadtak egy olyan törvényt is, ami alapján az állam egy évig kifizeti börtönből szabadult elítéltek fizetését a munkáltatónak, ha legalább két évig alkalmazza őket és kiépítettek egy működőképes pártfogó felügyelői rendszert. Eközben itthon szinte semmit nem teszünk a börtönből szabadultak társadalomba való visszailleszkedéséért. A reintegrációs őrizet arról szól, hogy ad egy átmeneti időszakot a visszahelyezkedésre, amikor az elítélt elkezdhet újra akklimatizálódni. Ugyan még kvázi a büntetés-végrehajtás hatálya alatt áll, de már az otthonában lehet, már meg tudja ölelni a gyerekét, tud beszélni a hozzátartozóival, már el tud kezdeni keresgélni munkahelyeket. Az intézmény tehát valamilyen módon segíteni kívánja, hogy ne a semmibe kerüljön az, aki egyszer, rossz döntések folytán a társadalmon kívül helyezte magát.

Hogyan integrálhatók vissza az elítéltek a társadalomba, ha a jelenlegi irány szerint a büntetés-végrehajtás során nem az elítélt személyiségének pozitív irányú megváltoztatása, inkább az elzárás, a társadalom védelme a megvalósuló cél?

Itt látszik, hogy az utóbbi évtizedekben van egy rendkívül erős ,, though on crime”, tehát ,,kemények legyünk a bűnözéssel szemben” irány, ami megjelenik a Btk. olyan szabályaiban is, amelyek rendkívüli mértékben kiszélesítik a jogos védelem lehetőségét és nemzetközi összehasonlításban is példa nélküli módon lehetővé teszik, hogy olyan embereket is megöljenek, akik csak vagyon ellen támadnak. Mindezt egy olyan időszakban, ahol az Alaptörvény deklarálja az élet értékét, az élethez való jog fontosságát. Gyakorlatilag alig-alig vannak programok a börtönökben a reintegrációra, összehasonlítva nyugat-európai vagy akár amerikai példákkal. Természetesen a börtönök tesznek erőfeszítést iskolai képzések biztosítására, általában megvalósul valamilyen szakma oktatása is. Dehát a büntetés-végrehajtás is érzékeli a társadalmi igényt, hogy ,,legyenek kemények”, megjelenik az a szöveg, hogy ,,szanatórium a börtön”. Aki már egyetemi börtönlátogatás keretében járt büntetés-végrehajtási intézetben az tudja, hogy ezek nem szanatóriumok, de a büntetés-végrehajtás is tudja, hogy őt elsősorban azon az alapon kérik számon, hogy senki ne szökjön meg, senki ne kövessen el bent új bűncselekményt. A társadalom a többit nem kéri számon rajta. Nem kéri számon, hogy mi van azokkal, akik kikerülnek, az formálisan ,,nem is a büntetés-végrehajtás felelőssége”. Teljesen más társadalmi gondolkodásra és más döntéshozói látásmódra lenne szükség. A bűncselekmény elkövetőjének a sorsában legyen szava az igazságszolgáltatás szereplőinek, de legyen szava azoknak is, akik nem jogi, hanem szociális, pszichológiai szempontból vizsgálják az elítéltet.

Ha lehetősége nyílna egyetlen dolgot megváltoztatni jogszabályi úton, mi lenne az?

Szerintem jogszabályokkal nem lehet dolgokat alapvetően megváltoztatni. Ha valamin változtatni kellene, az a jogalkotás folyamata. Van egy olyan mondás, hogy a politika túl komoly dolog ahhoz, hogy csak politikusokra lehessen bízni. Ennek a parafrázisa a jogra is igaz, tehát a jog túl komoly dolog ahhoz, hogy csak jogászokra lehetne bízni. Hiányolom, hogy a magyar joggyakorlat az eddigieknél sokkal több tapasztalatot merítsen olyan társadalomtudományok által elért eredményekből, mint például a kriminológia, a pszichológia, a társadalomlélektan. Olyan igazságszolgáltatást kellene megteremteni, ahol a vádlott is, a sértett is, a tanúk és a társadalom is érti, hogy mi történik az eljárás során. Ahol nem muszáj, ne okozzon az állam kárt, ne viktimizáljuk másodszor is az áldozatokat, azzal, hogy egy személytelen, bürokratikus rendszerbe lökjük őket. Legyen fontosabb a sértett jóvátétele, mint a közösség igénye a megbüntetésre. A tanúkat lehetőség szerint ne kelljen hetente kétszer kihallgatni. Ha nem muszáj, ne tegyük tönkre senkinek az életét, ha valakit meg lehet menteni, akkor inkább próbáljuk meg őt visszaállítani az életbe.

***

A cikk az Ars Boni gyakornoki program keretében született.

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.