Szekeres Zsolt vendégszerző írása

Az üzletek vasárnap zárva tartatásának lehetősége nem először merül fel Magyarországon, az előzőektől eltérően viszont az Országgyűlés most elfogadta a KDNP javaslatát. A törvény azonban komoly alkotmányossági kérdéseket vet fel.

Az Alaptörvény (a továbbiakban: Atv.) VII. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy Magyarországon minden embert nagyfokú szabadság illet meg vallása gyakorlásában, beleértve ebbe a különböző vallásos cselekmények végzését. Ez utóbbi magában foglalja az adott vallás által szentnek nyilvánított nap tiszteletét, az aznapra előírt viselkedésminta követését, mely alaptörvényi védelmet élvez.

Az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) több határozatában is rámutatott arra, hogy az államnak tisztelnie kell az általános személyiségi jogként felfogott hit- és vallásszabadságot, és nem ítélkezhet azok tartalmi kérdéseiben. Az AB itt a magyar alkotmányos hagyomány egy régi elemét erősítette meg, melyet az Alaptörvény is meghatároz a VII. cikk (3) bekezdésben: e szerint az állam és az egyházak elkülönülten működnek.

Az AB foglalkozott már a vallási ünnepen való munkavégzéssel, és megállapította: az államnak nem kötelessége mindenkinek biztosítani, hogy vallása szerint ünnepnek számító napon ne kelljen dolgoznia. Az AB kifejtette: nem feltétlenül alkotmányossági kérdés az, hogy egyes országok történelmi sajátosságaik miatt különböző szabadnap-politikájukat hogyan érvényesítik, ameddig az nem jár egyetlen vallás megengedhetetlen preferálásával sem (pl. minden ünnepnapját munkaszüneti nappá nyilvánítják).

Az AB a 13/2013. (VI. 17.) AB határozatában lefektette az előző Alkotmány alapján hozott határozatainak az Alaptörvény elfogadása utáni hivatkozási feltételrendszerét. Az indokolás [32] pontja szerint ennek akkor van helye, ha szoros tartalmi vagy szövegszerűségi hasonlóság van, továbbá ha az Alaptörvény értelmezési szabályai és a konkrét ügyet figyelembe véve nincsen akadálya. Így az AB kimondta: fenntartja az állam és az egyházak viszonyának kereteit kimondó határozatait, melyek kibontják az államtól való különválasztás pontos fogalmát.

Az államnak nem kötelessége senki számára sem törvényben explicite biztosítani azt, hogy vallása szerinti ünnepnapjait munka nélkül tölthesse. Erre kellő garanciát adnak a Munka Törvénykönyve szerint mindenkinek járó munkaszüneti napok. Emellett meggyőződés elleni dolgoztatás esetén a bírósági út vagy az Egyenlő Bánásmód Hatóság is képes hatékony segítséget nyújtani a sértettnek.

Az általános vasárnapi zárva tartás – kevés, nem világnézeti, hanem hasznossági alapon nyugvó kivétellel – azonban túlmegy az AB határozatban kimondottakon, hiszen ezzel az állam egy, a kereszténységhez köthető vallási csoport által szentnek tartott napot jelöl ki kötelezően munkaszünetivé. Az AB határozat nagy hangsúlyt fektet az egyes államok történelmi hagyományainak vizsgálatára, és elismeri, hogy a munkaszüneti napok (pl. húsvét, karácsony) már nemcsak vallási tartalommal bírnak, álláspontom szerint az általános vasárnapi tilalom mégis a kereszténység vasárnap-központú szertartásainak megengedhetetlen preferálását jelenti a nem keresztény vallások gyakorlatával szemben.

Az AB fent idézett, 10/1993. számú határozatában rámutatott arra, hogy a vasárnap – hasonlóan sok más, eredetileg vallási ünnephez, mint a húsvét vagy a karácsony – elvesztette szakrális jellegét és világiasodott, így a törvény valóban csak a családok szabadidejéről szólna, mint ahogyan ezt az indokolás is kiemeli. Egyik sarkalatos pontja szerint a vasárnap a családok együttlétének legkézenfekvőbb ideje, hiszen ezen a napon a gyerekek nincsenek iskolában. Ezen logika alapján azonban a szombati nap kötelező pihenővé minősítése is megoldás lehetett volna, a jogalkotó mégis a vasárnap mellett döntött. Az érvelés továbbá csak az év egy adott idején érvényes, hiszen az iskolai szünetek időtartama alatt nemcsak vasárnap lehetnének együtt a családok. Nem következetes a törvény azon szakasza sem, amely a 200 négyzetméternél nem nagyobb vásárlóterű családi üzletek nyitva tartását engedné. Ha a törvény valóban a családok relaxált együttlétét kezelné prioritásként, akkor nem engedné meg pont nekik, hogy a számukra pihenőnapként rendelt vasárnapot mégis munkával tölthessék.

A törvény továbbá nem képes kezelni a felgyorsult élet- és munkaformák által kiváltott helyzeteket, melyek már meghaladták a hagyományos hétköznap – hétvége ellentétpárt. Ezzel aránytalanul nehezíti a munkájukat máshogy végzők szabadságát, limitálva számunkra a vásárlással töltött időt.

A fentiek tükrében a vasárnapi választás esetleges, kiterjesztése az egész évre pedig az eredeti indokolás talaján sem tűnik célszerűnek. A törvény tehát csak részben lehet alkalmas a családok együttlétének biztosítására, „mellékhatásként” viszont garanciát ad a keresztény vallások gyakorlóinak a hitük szerinti szent nap munka nélkül töltésére, míg a nem keresztény vallásúak számára ezt nem teszi automatizmussá.

Ez ellentétes az AB ésszerűségi tesztjével, amely egyes viszonyok szabályozásánál több szempontot mérlegelhet: egyenlőkként kezelte-e a jogalkotó az azonos helyzetben lévőket, alkalmas-e a szabályozás a jogalkotó céljának elérésére, az esetleges megkülönböztetés ezzel szoros tartalmi egységet képez-e, stb. Megállapítható, hogy a vasárnapi nyitva tartási tilalom –a fent már részletezett okok miatt – nem feltétlenül alkalmas a jogalkotó céljának elérésére, illetve a célzott hatás kiváltására.

Ez egyrészt sérti az Atv. VII. cikk (3) bekezdését, mivel állami garanciát vállal egy vallás(csoport) rituális napjának „szabaddá” tételére, másrészt pedig nincs összhangban a 46/1994. (X. 21.) AB határozattal sem, amely kimondja, hogy az állam senkit sem hozhat olyan helyzetbe, melynek eredményeként meghasonlana önmagával. A más vallású, vagy ateista boltosoknak pedig a megélhetéshez szükséges bevétel elérése érdekében könnyen ilyen helyzettel kellene szembenézniük.

Egy jogállamban alapvető kötelezettség, hogy az állam ne gördítsen akadályokat az emberek szabad vallásgyakorlása elé, de a döntés, hogy valaki meg akarja-e tartani a kereszténység vasárnapi munkavégzést tiltó szabályát, illetve mit szeretne kezdeni a szabadnapjával, a magánautonómia keretében kell, hogy megszülessen – állam ezt nem diktálhatja. A tervezett szabályozással tehát az állam megsértené a 10/1993. (II. 27.) AB határozatban lefektetett elvet, amely szerint az állam nem nyilváníthatja egy vallási közösség minden ünnepnapját munkaszüneti nappá, miközben a többi vallás ünnepnapjait érintetlenül hagyja.

Megállapítható továbbá, hogy a vasárnapi zárva tartás diszkriminatív, és az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény 9. §-a szerinti közvetett hátrányos megkülönböztetést valósít meg. Látszólag ugyanis a vasárnapi zárva tartás mindenkire érvényes és egyforma hatásai vannak, a fentiekben kifejtettek azonban azt mutatják, hogy vallási meggyőződés miatt egyes csoportokat lényegesen nagyobb arányban érint hátrányosan, mint másokat, akik velük egyébként összehasonlítható helyzetben vannak, hiszen ebben az esetben a vallási különbség nem lehet legitim csoportképzési ismérv.

Az AB gyakorlata szerint a különbségtétel alapja csak olyan indok lehet, amely alkotmányosan értékelhető, tehát nem lehet önkényes. A törvény ezt az elvet két ok miatt is sérti.

Egyrészt a vasárnapi zárva tarttatás állami garanciát vállal a kereszténység szent napjának munkamentessé tételére, ami a fent már kifejtettek alapján ellentétes az Alaptörvényben foglalt állami semlegesség követelményével. A jogalkotó ezen törvénnyel homogén csoportok közül az egyik vallásgyakorlását könnyíti meg állami eszközökkel, ami egy szekuláris jogállamban nem megengedhető.

A vasárnapi munka tilalma azonosan érint mindenkit – a törvényben meghatározott kivételektől eltekintve – abból a szempontból, hogy vallásra való tekintet nélkül nem dolgozhatnak. Az állampolgárok ilyen szintű homogénként kezelése azonban ismét ellentmond az AB gyakorlatának, amely kimondja: a jogalkotónak figyelemmel kell lennie az egyes állampolgárok egyéni szempontjaira. Ha valaki a vasárnapot munka nélkül kívánja tölteni, erre a Munka Törvénykönyve szerint megvan a lehetősége, azonban azok, akiket nem kötnek vallási megfontolások a vasárnaphoz, nem feltétlenül szeretnének pihenni ezen a napon – a törvény mégis erre kényszeríti majd őket.

A csoportképzés másik kritikus pontja a törvény által kivételként kezelt családi üzlet, amelynek árusítótere nem haladja meg a 200 m²-t. Az indokolása nem szól arról, miért pont ekkora terület alatt tarthatnak nyitva az üzletek, felette pedig miért nem. Nem szólnak sem alkotmányossági, sem ésszerű érvek az üzleteknek a 200 m² árusítótér, mint határvonal mentén való csoportokra bontására. Az üzletek körét – amely nyitva tartás szempontjából homogén csoportként kezelendő – árusítótér alapján differenciálni nem ésszerű, így nem alkotmányos az, ha az üzletekre mérettől függ a szabályozás. Üzleteken belül legitim csoportképző elv lehet például az általuk árusított termék jellege, amely indokolhat bizonyos szigorításokat – ilyen például a dohányboltok ablakainak esete. Ugyanígy nem alkotmányos a tulajdonosi körön alapuló különbségtétel sem, hiszen ez sem eredményez minőségi különbséget az üzletek között. Kijelenthető tehát, hogy a törvény 6.§-ban foglalt kivétel önkényes, így alaptörvény-ellenes.

Az üzletek vasárnapi bezáratása tehát – kevés, a családvédelmi indíttatást egyébként erősen megkérdőjelező kivételtől eltekintve – ellentétes az Alaptörvényben lefektetett elvekkel és Magyarország alkotmányos hagyományaival. Reméljük, hogy a fentiek a jogalkotónak is segítségére lehetnek céljának alkotmányos elérésében.