2014-ben ünnepelhettük Magyarország jelenkori történelmének egyik legjelentősebb eseményét, hazánk 2004-es EU csatlakozásának tíz éves évfordulóját. Erre tekintettel egy interjúval búcsúzunk 2014-től, amelyben a csatlakozási tárgyalások egyik kulcsszereplőjétől, a ma alkotmánybíró Dienes-Oehm Egontól kértük, idézze fel a 2004-es eseményeket.
Egyúttal köszönjük olvasóink megtisztelő figyelmét, találkozunk 2015-ben!
Hogyan zajlottak a csatlakozási tárgyalások?
Csatlakozási tárgyalásaink történései mikéntjének ismertetése előtt egy meghatározó jogi tényt kell hangsúlyozni. Nevezetesen: az Európai Unió, illetőleg jogelődje az Európai Közösségek nem hagyományos értelemben vett kormányközi nemzetközi szervezet, hanem az európai nemzetek egyre mélyülő és bővülő integrációját megvalósító jogközösség. Ez a nemzetközi jogközösség önálló intézményrendszerrel és saját jogrendszerrel rendelkezik, amelyek segítségével hatáskörében tagállamaira, azok természetes és jogi személyeire kötelező és kikényszeríthető normatív jogot alkot, illetőleg egyedi aktusokat hoz.
Az Unió tehát önálló intézményi struktúrája döntéseivel alakíthatta ki és alkalmazhatta a bővítési folyamatok nemzetközi jogi és intézményi kereteit, határozhatta meg mindenkor a csatlakozási tárgyalások során megvitatandó kérdéseket, illetőleg a lebonyolítás formáit és módját. Mindezek logikus következményeként az Európai Unióhoz történő csatlakozási tárgyalások fő tárgya hagyományosan a taggá válni szándékozó országgal az abban való megállapodás, milyen változások szükségesek az uniós jogrend, régebbi közismert nevén a közösségi vívmányok (acquis communautaire) csatlakozáskor hatályos szabályaihoz képest. Ezek a módosítások részben állandó jellegű, a csatlakozó országra vonatkozó jogi tényeket és adatokat jelentenek, másrészt pedig olyan átmeneti időre szóló eltéréseket, derogációkat, amelyek elsősorban az újonnan csatlakozót, ritkábban magát az uniót, illetőleg tagállamait ideiglenesen mentesítik az uniós jogrend szabályainak teljesítése, illetőleg alkalmazása alól. Fontos még megjegyezni, hogy amennyiben az Európai Unió párhuzamosan folytat csatlakozási tárgyalásokat két vagy több országgal, úgy jellemzően az egy időben, de külön-külön folyó tárgyalásokon az azonos kérdésekben való megállapodások egységesek.
Mindezek előrebocsátásával a következők szerint foglalhatók össze Magyarországnak az 1998. március 31-én kétoldalú kormányközi konferencia keretében megnyitott és 2002. december 13-án lezárt csatlakozási tárgyalásai. (Ezzel összefüggésben már indulásként rögzíteni érdemes, hogy a tárgyalásainkkal megegyező napon nyíltak meg Lengyelország, Csehország, Szlovénia, Észtország és Ciprus csatlakozási tárgyalásai, ugyanakkor 2002. december 13-án Szlovákia, Lettország, Litvánia és Málta csatlakozási tárgyalásai is befejeződtek.)
A csatlakozási tárgyalásaink időtartama alatt már az 1993-ban hatályba lépett és 1997-ben az Amszterdami Szerződéssel kiegészített és módosított Maastrichti Uniós Szerződéssel létrehozott 3 pilléres uniós jogrend jelentette azt az igazodási alapot, amelyhez képest a megállapodást igénylő kérdéseket meg kellett határozni.
A csatlakozási tárgyalások két szakaszban és 31 tárgyalási fejezetben folytak.
Az ún. átvilágítási szakaszban (screening) az Európai Bizottság vizsgálta és ellenőrizte Magyarország intézményi és jogalkotási, illetőleg jogalkalmazási illeszkedését az uniós jogrendhez. Az átvilágítások alapján több tucat – az uniós jogrendszer ágazataihoz igazodóan megállapított – fejezet tárgyalásai 1998 közepén kezdődtek és 1999 végén az utolsó fejezet is lezárult. A könnyebbeknél az átvilágítás már 1998 ősz elején befejeződött, ugyanakkor egyes nehezebb témáknál többszöri fordulóra is sor került, valamennyi esetben Brüsszelben. Az átvilágítások alapján készültek el az Unió, illetőleg Magyarország tárgyalási álláspontjai, amelyekben már mindkét fél csak azokra a kérdésekre összpontosított, amelyekben az uniós jogrend alkalmazása szempontjából derogációs igény merült fel, így azoknak az érdemi tárgyalásokon a megvitatása szükségessé vált.
Az érdemi tárgyalásokra valamennyi tárgyalási fejezet esetében annak átvilágítását követően került sor, előbb főtárgyalói, majd miniszteri szinten. A főtárgyalók készítették elő mindegyik fejezet tekintetében azt a megállapodás-tervezetet, amelyet miniszteri szinten a két fél képviselői ideiglenesen lezártnak nyilváníthattak. (Azért ideiglenesen, mert a csatlakozási tárgyalások teljes befejezéséig egyetlen megállapodás sem volt végérvényesnek tekinthető, ehhez 2002 decemberében a kormányközi konferencia döntésére volt szükség.) Főtárgyalói szinten Magyarországot kezdettől fogva Juhász Endre, az EU melletti brüsszeli missziónk nagykövete – jelenleg az Európai Bíróság magyar tagja – képviselte. Munkáját állandó tárgyaló delegáció segítette, benne az Integrációs Államtitkárság akkori vezetőivel (Gottfried Péter és jómagam), illetőleg a leginkább érintett tárcák szakértő képviselőivel.
Az Európai Unió tárgyalója a mindenkori soros elnökséget adó tagállam állandó képviselője (Coreper II.képviselője), küldöttsége tagjai pedig a tagállamok állandó képviselői voltak. A több mint egy tucat főtárgyalói tárgyalási fordulók mindenkor Brüsszelben zajlottak.
A miniszteri szintű tárgyalások az Európai Unió Általános Ügyek Tanácsa égiszében folytak. Magyarországot tehát akkori külügyminisztere Martonyi János, az Uniót a mindenkori soros elnökség országának Coreper II. nagykövete képviselte. A tárgyalásokra mindenkor az uniós elnökségi félév lezárásakor került sor az elnökség országának fővárosában. Minthogy a csatlakozási tárgyalások egyes fejezeteinek tárgyalásai folyamatosan zajlottak, ideiglenes lezárásuk is 1998. decemberétől 2002. decemberéig folyamatosan történt. 1998-ban (osztrák elnökség) három, 1999-ben (német és finn elnökségek) öt, 2000-ben (portugál és francia elnökségek) szintén öt, 2001-ben (svéd és belga elnökségek) tizenegy, 2002-ben a maradék hét fejezetet zárták le a felek. Utóbbiak a dán elnökség alatt, már miniszterelnöki szinten, a kormányközi konferencia lezárását is eredményezően történt, azon tehát akkori miniszterelnökünk, Medgyesy Péter vezette a magyar küldöttséget.
A kétoldalú konferenciák lezárását követően, 2003. első negyedévében történhetett meg a tíz ország csatlakozási tárgyalásai eredményeinek egyetlen okmányban történő rögzítése, azaz a tíz ország Európai Unióhoz történő csatlakozási szerződésének megszövegezése, ill. aláírása előkészítése. A több ezer oldalas, több részből, valamint mellékletekből és jegyzőkönyvekből álló szerződés aláírására Athénban, 2013. április 16-án került sor, hatálybalépése ez által a tíz újonnan csatlakozó állam taggá válása pedig 2004. május 1-jével történt.
Mennyiben volt partneri, illetve mennyiben volt versengő a viszony a többi csatlakozásra váró országgal?
Az erre a kérdésre adandó válasz akkor válik egyszerűvé és bárki számára könnyen érthetővé, ha röviden felidézzük az Európai Unió kibővítési folyamata negyedik hullámának, az európai integráció keleti irányú kiterjesztésének előzményeit.
Ez a folyamat történetileg nézve az Európai Közösségeknek és tagállamainak a Törökországgal, Görögországgal, Máltával és Ciprussal a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben megkötött társulási szerződéseivel indult. Ezek a társulási szerződések preambulumaikban viszonylag erőteljes ígéretet tartalmaztak az EK-hoz társuló országok jövőbeni csatlakozását illetően. Politikai megfontolásokból Görögország 1973. évi csatlakozásával vette kezdetét az integráció második, déli irányú hullámának, a jobboldali diktatúrákból demokráciává átalakuló mediterrán európai államokkal (a görögökön túlmenően 1986-ban Spanyolországgal és Portugáliával) való kibővülése. (Törökország azonban hiába nyújtotta be 1989-ben kérelmét, a csatlakozási tárgyalásai a közelmúltban történt formális megnyitásuk ellenére ténylegesen jelenleg sem folynak.)
A keleti irányú kibővítési folyamat valójában a Szovjetunió megszűnésével és a tömbjéhez tartozó régi és újonnan létrejövő államok demokratizálódásával és piacgazdasággá történő átalakulásával vált lehetővé, sőt történelmi szükségletté. Az Európai Megállapodás elnevezéssel illetett kétoldalú tárgyalási szerződések megkötésével először a három visegrádi ország (rajtunk kívül az akkori Csehszlovákia és Lengyelország), majd sorban a Jugoszláviából kiváló Szlovénia, a baltikumi országok, végül Horvátország lett az időközben Európai Unióvá fejlődött integráció potenciális tagjelöltje. A közép- és kelet európai államok várható (1994-ben elsőként Magyarország által benyújtott) csatlakozási kérelmét megelőzve, az Unió 1993-ban az ún. koppenhágai kritériumok meghatározásával fektette le (a valójában a korábbi csatlakozásoknál is alkalmazott) politikai, gazdasági és jogi követelményeit a taggá válni kívánó Európai Megállapodással rendelkezők számára. Negyedik követelményként pedig saját kibővítési képességét tette feltétellé, ami természetesen elsősorban financiális okokból történt, mivel a gazdaságilag az uniós átlagnál jóval fejletlenebb országok csatlakozását jelentő keleti kibővítésre, annak költségei miatt, ekkor még csak határidő tűzése nélkül voltak készek a tagállamok.
Végül az Európai Unió állam- és kormányfőinek a luxemburgi csúcsértekezletén 1997 decemberében döntés született a keleti irányú bővítési folyamatról. Az Európai Tanács ekkor – az Európai Bizottságnak a koppenhágai kritériumok alapján tett javaslata nyomán – három konferencia-sorozatot irányzott elő:
- „Európa Konferencia” a tagállamok és valamennyi társulással rendelkező állam részére össz-európai kérdésekben (pl. környezetvédelem, igazságügyi együttműködés.) Az e célból 1998. március 12-i londoni konferencián azonban éppen az a Törökország nem vett részt, amelynek érzékenysége kezelésére ( hogy nem marad ki az európai folyamatból) találták azt ki.
- „Csatlakozási folyamat” azoknak a társult országoknak a számára, amelyek még nem voltak kellően felkészültek a csatlakozási tárgyalások megkezdésére, így Lettország, Litvánia, Szlovákia (politikai okból), Románia és Bulgária, illetőleg az ebben az időszakban belépni nem szándékozó Málta. Az 1998. március 30-ai brüsszeli konferencián meghívottként a harmadik konferencia tagjai is részt vettek.
- „Csatlakozási tárgyalások megnyitása” Magyarország, Csehország, Észtország, Lengyelország, Szlovénia, valamint Ciprus (az ún. 5+1-ek „Luxemburgi Csoportja”), mint a tagsági tárgyalások megnyitására érett országok számára. Ezt a konferenciát szintén Brüsszelben, 1998. március 31-én tartották.
Úgy a „Csatlakozási folyamat”, mint a „ Csatlakozási tárgyalások” csoportja nyitott volt abban az értelemben, hogy a két csoport között az átjárás elvben mindkét irányban lehetségest volt, a teljesítmény függvényében. Ekkor azonban – és még sokáig – a harmadik, a csatlakozási tárgyalásokat március 31-ével megkezdő csoport számára sem volt időpont a tárgyalások befejezésére, a taggá válása.
A korabeli események felidézéséből nyilvánvalóan és egyértelműen következik, hogy az 5+1 ún. Luxemburgi Csoport tagjai számára csak a partnerség, az együttműködés volt elfogadható magatartás. Hasonló helyzetük, az uniós átlagnál alacsonyabb gazdasági fejlettségi szintjük ugyanis egyértelműen tárgyalási álláspontjaik folyamatos egyeztetését és az egyeztetett álláspont egyéni képviseletét tette szükségessé, ha a csatlakozási tárgyaláson eredményt akartak elérni. Ezért, ill. éppen az értelmetlen és felesleges versengés kizárása céljából az 5+1 csoport tagjai folyamatosan értékelték egymás között az országaikban megtartott egyeztetőkön a csatlakozási tárgyalások történéseit és összehangolták képviselendő álláspontjaikat.
A csatlakozási tárgyalásokból kimaradt másik csoport országaival természetszerűleg ilyen rendszeres egyeztetés nem volt, hiszen velük 2000 végéig (Romániával és Bulgáriával még később is) csak átvilágítások folytak. (Az 1999. decemberi Helsinkiben tartott csúcsértekezleten mindazonáltal a tagállamok ismét politikai megfontolásokból úgy döntöttek – hogy a csatlakozási tárgyalásokat a „Csatlakozási folyamat” 6 tagjaival is mielőbb meg kell kezdeni. Ezzel egy időben az 5+1 csoport tagjaival is lelassult a csatlakozási tárgyalások folyamata, világossá vált számukra, hogy az 2002. január 1-jére elképzelt taggá válás időpontja nem lesz tartható. Ezek a szinte kizárólag az Unió belső problémáira visszavezethető negatív jelenségek azonban az 5+1 csoporton kívül csatlakozásra váró országgal való kapcsolatoktól függetlenek voltak és azokat a jövőre nézve sem befolyásolták. Négy ország végül is az 5+1 „Luxemburgi Csoport” tagjaival együtt lett részese a tíz ország csatlakozási szerződésének, Románia és Bulgária csak később, 2007. január 1-jétől vált taggá.
Melyik volt Ön szerint a legegyszerűbb és a legproblematikusabb tárgyalási fejezet?
Az érdemi tárgyalások kezdetén, az osztrák elnökség alatt tárgyaltuk a tudományra és kutatásra, az oktatásra és képzésre, valamint a kis- és középvállalkozásokra vonatkozó fejezeteket. Ezekben az uniós vívmányok átvétele és alkalmazása semmilyen nehézséget nem jelentett Magyarország számára, így e fejezeteket már 1998 decemberében lezártuk.
A nehezebb, ill. problematikusabb fejezetekből nyilvánvalóan jóval több volt.
Ezek közül elsőnek az időben is korábban megnyitott négy gazdasági szabadságra (az áruk, a személyek, a szolgáltatások, ill. a tőke szabadságára) vonatkozó fejezeteket emelném ki, amelyek egymástól elkülönített tárgyalásainak megkezdésére 1999-ben került sor, lezárásuk azonban csak 2001 júniusában a svéd elnökség alatt történt. E fejezetek tárgyalása egyébként nem csak azért folyt vontatottan, mert az uniós jog alóli átmeneti kivételek nagy száma ezt indokolta, hanem azért is, mivel azok éppen arra az időre estek, amikor az Unió felgyorsította a csatlakozási tárgyalásokat a „Csatlakozási folyamat”országaival. Különösen a személyek szabad áramlása, ill. a tőke szabad mozgása fejezetek okoztak gondot a tárgyaló feleknek. Előbbiben az Unió tagállamai a munkaerő mozgásának korlátozására, az 5+1 csoport tagjai (és az e fejezeteket később tárgyaló országok) pedig a tőke mozgása fejezetben a termőföld külföldiek által megszerzését tiltó, ill. korlátozó nemzeti szabályaik fenntartására vonatkozóan igényeltek minél hosszabb átmeneti időszakot az uniós jogrendszer mozgásszabadságot biztosító elsődleges, ill. másodlagos szabályainak alkalmazása alól. Az áttörés – magyar javaslat alapján – 2001 tavaszán tartott EU-magyar főtárgyalói tárgyalásain történt, amikor is a felek megegyeztek e két elvi kérdés összekapcsolásában és konkrét kivételek szövegében és időtartamában, aminek következtében valamennyi, a gazdasági szabadságokra vonatkozó fejezet júniusban lezárhatóvá vált. Említést érdemel egyrészt az, hogy a megegyezés eredménye valamennyi csatlakozó ország számára irányadóvá vált, másrészt pedig az, hogy az utolsó korlátozásokra vonatkozó derogáció, a számunkra oly fontos termőföld vásárlási tilalom fenntarthatósága éppen a csatlakozás tízéves évfordulója napján szűnt meg.
Érdekes módon a korábbi csatlakozások alkalmával tárgyaló feleknek a megállapodás létrehozását illetően legtöbb nehézséget okozó és legnagyobb kompromisszumkészséget igénylő pénzügyi vonatkozású kérdések által érintett fejezetekben (regionális politika, kohéziós politika, költségvetés, mezőgazdaság) az egyezség megszületése viszonylag kevesebb nehézséget vetett fel, mint Magyarországnak és a velünk együtt csatlakozóknak. A korábban csatlakozó kohéziós országok (Görögország, Spanyolország, Portugália), ill. a mezőgazdaság terén valamennyi tagállam – az uniós támogatási politikák szabályai szerint összehasonlítva – jóval nagyobb pénzügyi támogatásokhoz jutott, mint a tízek a 2003. évi csatlakozási szerződésük során. Az Unió ezen elvi döntése a saját „kibővítési képességének” teljesítését jelentő, a tagállamok között 2002 októberében nehezen létrehozott kompromisszumon alapult, amelynek következtében a konferenciák záró szakaszán csak az egyes új tagállamokat megillető összegeknek az e kompromisszumnak megfelelő szétosztása maradt, illetőleg a pénzügyi keretfeltételek kisebb javítására, növelésére nyílt lehetőség.
Jóval nehezebb volt Magyarországnak megállapodnia a már 2000-ben megnyitott versenyfejezet a lezárásában, amely végül is szintén a 2002. decemberi záró konferencián történt meg. Az uniós versenypolitikáról és versenyjogról tudni kell, hogy az a négy gazdasági szabadság mellett az Európai Unió egységes belső piacának alapköve. Az Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó versenypolitika fő célja éppen az, hogy a vállalati versenykorlátozó magatartások és a tagországok állami támogatásai ne torzíthassák el azt a tisztességes versenyt, amelyre az egységes belső piac épül. Az uniós versenyjog állami támogatásokra vonatkozó alfejezetében szinte az utolsó pillanatokban sikerült az Unió és Magyarország főtárgyalóinak és szakértőinek létrehozni azt a kompromisszumot, amely a hazai jogszabályok által az ún. nagy befektetőknek nyújtott (tehát az uniós jog szempontjából diszkriminatív) jelentős nagyságú adókedvezmények fennmaradását – a szerzett jogok meghatározott konverziójával – átmeneti időszakra biztosították.
Hogyan emlékszik vissza a társadalmi várakozásokra és a népszavazás időszakára?
A társadalmi várakozásokat illetően nem szívesen vállalkoznék a válaszadásra, mivel arra nézve nem rendelkezek markáns és hitelt érdemlő személyes benyomásokkal és tapasztalatokkal. Ami emlékezetemben megmaradt az inkább az, hogy a lakosságot a csatlakozásnál jobban foglalkoztatták a belpolitikai események a 2002. évi kormányváltás után, a már korábban is érzékelhető megosztottság a társadalomban felerősödött.
Ennek tudható be vagy sem, nem tudom, az mindenesetre meglepett, hogy a népszavazáson a részvétel nem érte el az 50 %-ot. Megnyugtató volt számomra ugyanakkor, hogy az azon résztvevők több mint 80 %-a igent mondott a csatlakozásra, mert azt jelezte, igenis összességében a társadalom pozitív várakozásokkal tekint a jövőbeni tagságra.
Mit gondol, mennyire lehetünk elégedettek 10 évvel a csatlakozás után? Mennyire sikerült kihasználnunk az Unió adta lehetőségeket?
Azt hiszem az első kérdésre mindenki csak a saját eredeti várakozásához képest adhat választ. Ami engem illet, ezért tartózkodnék az egyértelmű válaszadástól ez esetben is, mivel saját várakozásaim nem teljesülése többnyire tőlünk független globális tényezőkre vezethető vissza. Elsősorban a 2008 őszén kirobbant gazdasági világválságra és következményeire gondolok, de nem tekinthetek el a tavaly ősszel az Egyesült Államok és az Európai Unió meglehetősen aktív ukrajnai szerepvállalásától sem, illetőleg az ukrán-orosz konfliktustól és annak nyomán a hidegháborút felidéző jelenlegi világpolitikai helyzettől sem. Mindezek az Unió gazdasági versenyképességének csökkenésével, a tagállamok egymásközti szolidaritásának gyengülésével jártak, amelynek negatív következményeit a felzárkózásban félúton járó közép- és kelet-európai új tagállamok nyilvánvalóan jobban megérzik.
A második kérdésre adandó válasz természetesen jó részt következik az előzőből. Nem vitatom, hogy az uniós tagság talán kevesebb lehetőséget tudott biztosítani hazánk fejlődéséhez az eredetileg reméltnél és mindennek tőlünk független okai is vannak, sőt azok a meghatározóak. Nem szabad azonban megfeledkeznünk saját gazdaságpolitikai hibáinkról sem, amelyek jelentősen hátráltatták a remélt előnyök kihasználását.
A kép összességében vegyes, a megítélés elsősorban attól függ milyen szemszögből, nézőpontból közelítjük meg az uniós lehetőségeket. Azok az állampolgárok például, akik jobb fizetséggel kecsegtető állásokra, vagy diákok, akik egyetemi tanulmányaik külföldön való folytatására vágytak nyilván a tagság nyújtotta lehetőségek kihasználói közé tartoznak, miként azok is, akiknek az egységes belső piacon való részvétele, közreműködése kitágította üzleti tevékenységét. Másoknak viszont a megnövekedett gazdasági verseny éppenséggel piaci helyzetét érinti hátrányosan. Ha pedig kizárólag az uniós költségvetésből részünkre járó pénzügyi forrásokról beszélnénk, úgy szintén összetett a kép: a bennünket illető keretek kihasználása a régebbi kohéziós országokhoz képest gyenge, de a velünk együtt csatlakozó országokhoz képest a 60 %-os felhasználás szép eredmény.
Második helyre a személyek szabad mozgását, harmadikra pedig a többi gazdasági tényező (az áruk, a szolgáltatások, illetőleg a tőke) mozgásának diszkriminációmentes szabadságát biztosító uniós vívmányokat tenném. Előbbit annyiban tartom többnek Magyarország számára, hogy a Trianon-trauma több évtizedes fogságában a többi szomszédos államban élő magyar nemzetiség országhatárokon való szabad átjárását (kivéve jelenleg még a kárpátaljai, ill. a vajdasági magát magyarnak való lakosságot) gazdasági, ill. üzleti cél nélkül is biztosítja.
Következő fontos dolognak azt tartom, hogy a demokratikus európai nemzetek családjához tartozás bennünket is önfegyelemre nevel olyan esetben, amikor az uniós tagság alapkövetelményeinek (parlamenti demokrácia, jogállam, versenyen alapuló piacgazdaság, szociális vívmányok, alapjogok tiszteletben tartása stb.) tiszteletben tartását a rendszerváltozást megelőző közel félévszázad hamis reminiszcenciája veszélyeztetheti.
Végezetül, bár tudom, ezt sokan első helyre teszik, megemlítem azt az uniós pénzügyi forrásokból származó, tagságunk évtizede alatt több ezer milliárd forint értékű anyagi támogatást, amelyek tehermentesítették a magyar költségvetést. Ezekből autópályák épültek, egészségügyi-, kulturális és oktatási fejlesztések történtek és számos más infrastrukturális beruházásra került sor.
2004-ben még a Lisszabon előtti Európai Unióhoz csatlakoztunk. Hogy látja, csatlakozásunk 20. évfordulóján hogyan fog kinézni az integrációs szervezet? Ön szerint hány tagja lesz tíz év múlva az Európai Uniónak?
Az önálló intézményekkel rendelkező európai integrációnak már az Európai Közösséget létrehozó alapszerződésben, a Római Szerződés preambulumában lefektetett célja volt az európai nemzetek egyre szorosabb olyan uniójának létesítése, amely fokozatosan felszámolja az európai megosztottságot.
Ebből eredt az Unió elmélyülésének és bővítésének alapelve, amelyek történései és dialektikus egysége hatotta át – és ha kisebb nagyobb zökkenőkkel is – a közelmúltig biztosította az európai integráció fejlődését.
A Lisszaboni Szerződés 2007. december 13-ai aláírása után, de még 2009. január 9-ei hatálybalépése előtt írtam egy hosszabb, közel húsz oldalas tanulmányt „Merre tovább Európa” címmel, amely az Európai Tükör folyóirat 2008. áprilisi számában jelent meg. Ebben a cikkben az Unió jövőbeli fejlődését és feladatait meghatározó adottságok és problémák elemzése mellett felvázoltam a rövid és középtávon várható fejleményeket, az uniós szintű és tagállami tennivalókat, valamint az Európa hosszabb távú jövőjével kapcsolatos, az elemzett politikai, gazdasági és jogi tényeken alapuló várakozásaimat. Kifejtettem továbbá az Unió jövőjére vonatkozó stratégiai érdekeinket, a rövid és középtávon szerintem ellátandó feladatokat.
A tanulmány bevezetőjében kifejtett jövőképem szerint „2025-ben Európa – politikai és a követett értékeket illetően homogén – nemzetei csak olyan egységben tudnak megfelelni a felerősödött globalizációs kihívásoknak, amely az unió intézményeiben és az integráció tartalmában egyaránt a föderatív elemeket juttatja túlsúlyra, valamint ha a gazdasági fejlettséget tekintve már nincs a tagok között számottevő, az integráció működését akadályozó különbség.” A gazdasági fejlettségbeli szintkülönbség jelentős csökkenését a gazdaságilag erős és homogén Európai Unió előfeltételének tekintve, – megvalósítása időtartamát a jelenlegi 28 tagra vetítve – legkevesebb tíz-tizenöt évre vizionáltam és ebből eredeztetve kevéssé ítéltem valószínűnek, hogy 2020 előtt újabb balkáni állam felvételére kerülhetne sor. Nem zártam ki ugyanakkor a gazdaságilag az uniós átlagnál fejlettebb Svájc, illetőleg az Európai Gazdasági Térség államainak (Norvégia, Izland, Liechtenstein) gyorsított felvételét, amennyiben ezek az államok ezt kívánják.
Tanulmányomban a jövőre vonatkozó bármilyen várakozás, „jóslat” azzal a fenntartással történt, hogy semmilyen, akkor előre nem látható drámai fejlemény az európai építkezést, az elmúlt tíz év 13 új taggal való kibővülést követő szükségszerű „emésztést” (ami az egyenetlen uniós fejlődés folytán egy hosszabb elmélyülési szakasz beiktatását igényelte) nem zavarja meg.
Nos, már cikkem megjelenése után a „katasztrófa-forgatókönyvek” egy lehetséges változata megvalósult. A már jó ideje lappangó gazdasági recesszió 2008 őszén robbanásszerű pénzügyi válságot eredményezett, amelynek következményeiből Európa lényegében nem tudott felgyógyulni. Paradox módon ez a történés inkább a kibővüléssel kapcsolatos várakozásomat támasztotta alá, amennyiben egyre inkább lehetett hallani és olvasni a további kelet-európai irányú uniós csatlakozási lehetőségek beszűküléséről. (Ráadásul a pénzügyi válságból kikecmergő Izland sem tartja ma már olyan fontosnak a csatlakozást, mint 2009-ben.)
Ugyanakkor tavaly novembere óta egy új típusú, eredendően politikai (külpolitikai) jellegű válság bontakozik ki az ukrán-orosz konfliktus nyomán, amelynek napjainkban kiszámíthatatlanok a következményei. Ma nem tudom kizárni azt az eshetőséget sem, ami a jelenlegi hidegháborút idéző körülmények között valóssá teheti a még egy éve is elképzelhetetlent: tisztán politikai célzatból Ukrajna konkrét uniós tagsági ígérethez jut.
A kérdésre vonatkozó válaszom tehát egyszerű: nem kívánom a delphoi jósda modernkori változatát megnyitni. Nem láthatom előre hány tagja lesz 2024-ben az Európai Uniónak, miként azt sem, hogy a valóságos (a föderatív elemeket túlsúlyra juttató) európai integráció helyett döntően politikai célokat, elsődlegesen a béke megőrzését és a nagyhatalmak békés egymás mellett élését biztosítani igyekvő külpolitikai projektté válik-e az Európai Unió integrációs szervezete, ebből a célból túlterjeszkedvén akár az európai kontinensen is.
*
Képek forrása:
http://www.afhok.hu/images_hirek/pic_648.jpg
http://eu10.kormany.hu/download/9/12/a0000/eu10%20logo%20kicsi.jpg
http://archivum.magyarhirlap.hu/sites/default/files/field/image/2014/04/29/hungary_eu.jpg
