Romlik a szabadsághoz való jog, vagy a statisztika mást mond?

2014.03.27. 08:52 Ars Boni

Az Emberi Jogok Európai Bírósága január óta kétszer marasztalta el Magyarországot. Az elmarasztalás oka mindkét esetben az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikkének, azaz a szabadsághoz és biztonsághoz való jog megsértése volt, azon belül is, az előzetes letartóztatás elhúzódása.

Hearing Chiragov and Others v. ArmeniaAz 5. cikk megsértése okán történő elmarasztalás nem jellemező Magyarországra. A Bíróság hivatalos statisztikája szerint 1959 és 2013 között e jogalapon összesen 26 esetben marasztalták el hazánkat. Ezen cikk megsértésének dobogóján 626 elmarasztalással Törökország, 549 elmarasztalással az Oroszországi Föderáció és 288 elmarasztalással Lengyelország állnak. A Magyarországra lebontott százalékos statisztika alapján azonban látható, hogy az 5. cikkre alapított kedvezőtlen ítéletek a hazánkat érintő összes elmarasztalásnak csupán a 3%-át teszik ki. Ezzel szemben az összes elmarasztalás 85%-a, a 6. cikk, azaz a tisztességes tárgyaláshoz való jog megsértése alapján történt, 2%-a a szólásszabadság megsértése miatt, míg a fennmaradó 9% az összes többi jogsértést foglalja magában.

Összességében azonban megállapítható, hogy hazánkat az Emberi Jogok Európai Egyezményének megsértése okán érintő elmarasztalások 88%-át (5.cikk és 6.cikk) a bírósági eljárások elhúzódása és az eljárási hibák teszik ki.

A 2014. év első döntése a Nagy Gábor kontra Magyarország ügyben született, 2014. február 11-én. A Strasbourgi Bíróság összesen 4.100 euróban marasztalta el Magyarországot, melyből a kérelmezőnek 3.000 euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg és további 1.100 euró perköltséget rótt a magyar állam terhére. A kérelmezőt három gépjármű feltörésének és egy gépjármű feltörése kísérletének gyanúja miatt 2010. december 6-án a Pesti Központi Kerületi Bíróság (a továbbiakban: PKKB) előzetes letartóztatásba helyezte, majd ezt újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozása végett 2011. április 13 napjáig meghosszabbította. A Fővárosi Törvényszék azonban megállapította, hogy aújabb bűncselekmény elkövetésének gyanúját nem alapozza meg a gyanúsított munkanélkülisége így előzetes fogvatartása jogellenes.

A kérelmező beadványát az 5. cikk (3) bekezdésére és az 5. cikk (4) bekezdésére alapozta, és a Bíróság mindkét cikk tekintetében elmarasztalta Magyarországot az Egyezmény megsértése miatt.

5. cikk (3) bekezdés: „letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró, vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék.”

Az esztendő második magyar ügyében (Gál kontra Magyarország), 2014. március 11. napján hozta meg döntését az Emberi Jogok Európai Bírósága. A kérelmező a VIII. kerületi Önkormányzati Hivatal Gazdasági Tanácsának volt a tagja, amikor 2008. november 25. napján előzetes letartóztatásba helyezték csalás és más bűncselekmények elkövetésének gyanúja miatt.

A kérelmező kérte, hogy szüntessék meg az előzetes letartóztatást vagy helyezzék házi őrizetbe, azonban a kérelmet a PKKB az elrejtőzés veszélye és tanúk befolyásolásának /megfélemlítésének, tárgyi bizonyítási eszközök, okirat megsemmisítésének, meghamisításának veszélye miatt a kérelmet elutasította. 2008. december 8-án az első fokú döntést a Törvényszék jóváhagyta azzal a kiegészítéssel, hogy az előzetes letartóztatás elsődleges indoka a további bűncselekmény elkövetésének veszélye. 2008. december 22-én a kérelmező előzetes fogva tartását a PKKB a büntetőeljárásról szóló törvény (a továbbiakban: Be.) 129. § (2) bekezdés b) és c) pontjára hivatkozva 2008. március 27. napjáig meghosszabbította.

2009. január 14-én a Fővárosi Bíróság (mai nevén: Törvényszék) helybenhagyta az első fokú döntést, azonban érvelését kiegészítette a Be. 129. § (2) bekezdés d) pontjával, azaz az előzetes letartóztatásba helyezett személy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el.

2009. március 24. napján újabb két hónappal hosszabbította meg a PKKB az előzetes letartóztatást a Be. fentebb említett 129. § (2) bekezdés b), c) és d) pontján kívül a várható büntetés súlyosságára és a bűntársakkal történő összejátszás veszélyére való tekintettel.

2011. május 13-áig az előzetes letartóztatást újra és újra meghosszabbították, míg végül az első fokú bíróság a kérelmezőt kiskorú gyermekeire tekintettel házi őrizetbe helyezte. Az ügyészség fellebbezése alapján a másodfokú bíróság, a Fővárosi Ítélőtábla az első fokú döntést megváltoztatta és 2011. június 17. napjával ismételten őrizetbe vetette a kérelmezőt.

A kérelmezőt 2011. december 16-án, tehát bő három évvel (37 hónappal) az előzetes letartóztatását követően helyezték végül szabadlábra, azonban 2012. február 24. napján bűnösnek találták csalás, korrupció, hűtlen kezelés, hatalommal való visszaélés és magánokirat-hamísítás bűncselekmény elkövetésében, és – egyelőre nem jogerősen – nyolc év hat hónap szabadságvesztésre ítélték. A fellebbezést a Kúria még nem bírálta el.

A Bíróság Magyarországot elmarasztalta az 5. cikk (3) bekezdésének, azaz a letartóztatott azon jogának megsértése okán, hogy ésszerű időn belül állítsák bíróság elé, vagy ellenkező esetben helyezzék szabadlábra. Azonban a Bíróság elutasította a kérelmet a 8. cikk, tehát a családi-, és magánélethez való jog, valaminta 6. cikk, azaz a tisztességes tárgyaláshoz való jog megsértése tekintetében.

A bíróság így 3.100 euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg a kérelmezőnek – az általa indítványozott 100.000 euró helyett. Az ügy másik érdekessége, hogy az eljárás másik szereplője, Hunvald György ügyében a Strasbourg 2013. december 10-én hozott döntést, amelyben szintén elmarasztalta Magyarországot az 5. cikk megsértése miatt, azonban a Bíróság a kérelmező által igényelt 22.105.103 forint vagyoni és 10.000.000 forint nem vagyoni kár helyett itt is mindössze 2.700 euró kártérítést ítélt meg.

Folytassa, Ügyvéd Úr! – avagy miért „nem szabad bedőlni az új Ptk.-nak”

2014.03.26. 08:22 Ars Boni

Az új polgári jogi kódex kodifikációja során egyértelmű volt, hogy megtartandóak a létező jog jól bevált, továbbra is működőképes rendelkezései, ugyanakkor a március 15-én bekövetkezett magánjogi rendszerváltás nem hagyhatta figyelmen kívül a gazdasági és társadalmi viszonyok mai követelményeit. Így habár a Ptk. jelentős részben megőrzi az 1959-es törvénykönyv szabályait, kétségtelenül forradalmi újításokat is magával hoz, melyek alkalmazása aligha lehetséges a régi és új szabályok kapcsolatának, a jogalkotó szándékának alapos ismerete nélkül. Különösen igaz e megállapítás az új Ptk. hatodik könyvének szabályaira, ami egyes rendelkezéseivel számos negatív és pontatlan kritikát hívott életre. A Vékás Lajos és Gárdos Péter által március 21-én tartott előadása alapján azonban ezekre csak annyit mondhatunk, hogy „nem szabad bedőlni az új Ptk.-nak”.

Carry-On-Camping-headerMárcius 21-én az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a szerződési jog közös szabályait érintő legfontosabb változások elemzésére került sor a Jogi Továbbképző Intézet szervezésében megrendezetttanfolyamsorozat aktuális eseményén. Az új Ptk. hatályba lépésére felkészítő szemináriumon ez alkalommal Vékás Lajos akadémikus, professor emeritus és Gárdos Péter ügyvéd foglalták össze, hogy mire érdemes kiemelt figyelmet fordítani a hatodik könyv első és második részének kapcsán, mely tárgykörök közül e héten az elévülést kívánjuk górcső alá venni.

 Az időmúlás joghatása – szerződések avagy kötelmek?

Az új Ptk. megalkotása során a jogalkotó egyrészt áttekinthető szerkezetre, másrészt az azzal járó kodifikációs előnyökre kívánt törekedni, melyre kiváló példa az elévülés szabályainak elhelyezése. Az 1959-es Ptk.-tól eltérően az új kódex nem a szerződési jog, hanem a kötelmekre vonatkozó közös szabályok közzé illesztette be az elévülést. Ennek oka, hogy a tulajdoni igényekkel szemben – melyek főszabály szerint sosem – a kötelmi követelések valamennyi esetben elévülnek. Az elévülés tehát nem csupán a szerződésből eredő, hanem valamennyi kötelmi követelés tekintetében bekövetkezik. Igaz e megállapítás természetesen azon kötelmi jogi igényekre is, amelyek szerkezetileg adott esetben nem a hatodik könyvben kerültek elhelyezésre, melyre kiváló példaként említhető a kötelesrész, mint igény.

  Autonómia – határon innen és túl

A kötelmek közös szabályainak diszpozitív természetéből adódóan következik, hogy az elévülés az eddigiektől eltérően nagyobb arányban fog jelentőséghez jutni. A törvény ugyanis egyes rendelkezéseivel külön jogvesztő határidőket állít fel, azonban amely határidők esetében nem szerepel ez a kitétel, ott egyértelműen elévülési határidővel áll szemben a jogalkalmazó. Igaz, az alanyi jog az esetleges elévülési határidő eltelte után sem vész el, annak azonban bíróság útján való kikényszerítése már nem lehetséges. Így ha valaki alappal hivatkozik az elévülési idő elteltére, a bírósági úton való igényérvényesítést nem teszi lehetővé az az alanyi jog, ami visszaesett puszta alanyi jog állapotába, vagyis ami elvesztette az igény állapotát. Mindezen rendelkezések mögött az a jogpolitikai indok húzódik meg, ami egyrészt a jogosult nemtörődömsége miatt nem kíván állami segítséget nyújtani az igényérvényesítéshez; másrészt a bizonyítás megnehezedése, Vékás Professzor Úr szavaival élve az „emlékezet elhomályosulása”.

 A hatodik könyv diszpozitivitása megjelenik továbbá az elévülési határidő eseteges módosításának kérdéskörénél is. A felek autonómiájának fokozatos elismerése lehetővé teszi, hogy a régi törvénykönyvtől eltérően – amely csak az elévülési idő meghatározott korlátok közötti meghosszabbítását tette lehetővé –; az új Ptk. alapján az elévülési idő akár korlátlanul meghosszabbítható vagy meg is rövidíthető. A felek autonómiájának korábbi csorbítását veti tehát el a jogalkotó, amikor is a felek kockázatvállalását teszi lehetővé a bizonyítás esetleges nehézségeinek felmerülése miatt. A továbbiakban tehát pusztán a felek kreativitása szab határt az elvülési idő megrövidítésének, ami – a szemináriumon felmerült kérdésekre adott válaszok alapján – akár egy hét, egy nap is lehet. Egyetlen objektív korlát azonban még a felek egybehangzó akarata esetén sem léphető át: a felek autonómiája sem terjedhet ki az elévülés teljes kizárására, mivel ez esetben a megállapodás semmisnek minősül.

 „Megszakadás” vagy „megszakítás”?

A következes fogalomhasználatnak megfelelően a 6:25.§ (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az elévülés megszakításával az elévülés újból kezdődik. E jogi finomság oka, hogy a joghatás eléréséhez a jogosult aktív közrehatására van szükség, értelmetlen lenne tehát „megszakadásról” beszélni. A legszembetűnőbb változás azonban nem a megfogalmazás tudatosságában keresendő. Az ’59-es Ptk.-t jól ismerő jogalkalmazónak a legszembetűnőbb változás az elévülés megszakításának körében a követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítás, mint elévülést megszakító jogi tény elhagyása az új kódexből. A változás indoka, hogy ez az esetleges megszakítási ok épp magával az elévülés lényegével áll szemben, mivel az írásbeli felszólítás elsősorban épp az igényérvényesítési határidő meghosszabbítására, nem pedig az igény érvényesítésére ad lehetőséget. Felmerülhetnek emellett természetesen gyakorlati problémák, kritikák is, amik a figyelem középpontjába az elévülés bekövetkezésének közel korlátlan időre történő kitolására hívták fel a figyelmet a fizetési felszólítással kapcsolatban – ami a jogbiztonság követelményével egyértelműen ellentétes.

 Véget vetett-e azonban a hatályba lépett új törvény teljes egészében azoknak a problémáknak, amik a megszakítási cselekménnyel összefüggésben merültek fel a bírói gyakorlatban? Valóban nem eredményezheti-e az elévülés megszakítását a fizetési felszólítás? Ahogyan ez oly sok esetben Vékás Professzor Úr által is kiemelésre került, itt sem szabad bedőlni az új Ptk.-nak. A kódex hatodik könyvének diszpozitivitása ez esetben is azt jelenti, hogy a jogalkotó egy modellt kívánt nyújtani a jogalkalmazónak, azonban az ettől való eltérés – kifejezett tiltás hiányában – itt is megengedett. A gyakorlatban joggal merül fel tehát a kétely, hogy a szerződés részévé válhat-e a törvényi modelltől eltérően más elévülést megszakító ok. A válasz természetesen: igen. Érdemes e kérdéskör kapcsán kiemelt figyelmet fordítani az általános szerződési feltételekre, amelyek révén adott esetben épp a fizetési felszólítás válhat a szerződés részévé. Kérdésként merülhet fel – és merült fel az előadás során is többekben -, hogy nem minősül-e egy ilyen szerződési feltétel tisztességtelennek és ez által semmisnek. A válasz azonban erre a kérdésre, mint sok másra is, ismételten az, hogy nem szabad bedőlni az új Ptk.-nak, ugyanis ez esetben nincs szó előnyről, az általános szerződési feltétel tehát nem lesz tisztességtelen.

 Mindezeket összegezve kijelenthető, hogy az új Ptk. elévülésre vonatkozó szabályai – az elévülés nyugvásának kivételével – alapjaiban változtatták meg a korábbi szabályozást, azonban a hatodik könyv diszpozitivitása miatt e novumok szerepe a gyakorlatban akár elhanyagolható mértékre is szorítható.

Amennyiben további változásokkal kíván megismerkedni akár az új Ptk. hatodik könyvének, akár magának az egész kódexnek a tekintetében, kövesse az Ars Bonit, avagy vegyen részt a legutóbbihoz hasonló szemináriumon az ELTE-JOTOKI szervezésében.

*

kép forrása: http://www.inspiredcamping.com/wp-content/uploads/2012/09/Carry-On-Camping-header.jpg

Kolláth György: nem várható, hogy legitim választások legyenek

2014.03.25. 08:30 Ars Boni

Ars Fori rovatunk következő témájaként a választójoggal foglalkozunk. Ennek keretében arra kértük a téma szakértőit, hogy az általunk felsorolt rengeteg kérdés közül legalább öt megválaszolásával járuljanak hozzá az új választójogi rendszer jobb megértéséhez, illetve a változások lehetséges következményeinek feltérképezéséhez. Ezúttal Kolláth György alkotmányjogász, az ELTE és a TF címzetes egyetemi docense válaszol.

 *

 Mit gondol a rendszerváltás óta mennyiben befolyásolta a választási rendszer a pártrendszert és ezáltal a közjogi berendezkedésünket?

 Az 1989-ben egyszeri alkalomra készült, ill. szóló parlamenti választójogi törvény bevált, jól működött 2010-ig: közjogilag is, de a pártrendszer relatív, ugyanakkor indokolt mérvű stabilitása szempontjából szintén. Biztosította ez a törvény (és a Vet.) a demokratikus választási alapelveknek és a nemzetközi, ill. uniós mércéknek is megfelelő szabad, tisztességes, átlátható választásokat, előmozdította azok legitim eredményét. Gond a 20 év alatt nem elsősorban jogalkotási, hanem jogkövetési tekintetben mutatkozott meg: két lényeges kivétellel. Egy: a párt-, és kampány-finanszírozás, ill. annak kontrollja elégtelen volt és maradt. Kettő: a választókerületi „utánaigazítás” rossz volt, majd részrehajló módja miatt tovább romlott. Kisebb, de érzékelhető gondja-baja volt, illetve lett még az arányosság kritériumának elégtelensége. Helyénvaló volt a parlamenti küszöb alkalmazása, így többpárti, mégis – jogi tekintetben – működőképes parlamentek képződtek 20 év alatt. Más kérdés, hogy a frakciófegyelem fair módon kialakulni, átalakulni, elvszerűen, s egyben hatékonyan (együtt)működni nemigen tud(ott).

 KollathMennyiben változik mindez az új szabályokkal? (Mennyiben segíti a nagy pártokat, ad-e lehetőséget a kisebbeknek a bejutásra, biztosítja-e a kormányozhatóságot, mennyire válik aránytalanná a rendszer?)

 Hiba volt az új – kétharmaddal átvitt, így rendkívül részrehajló, önkényes és időleges – választójogi normákat kritikus tartalmuk és módjuk szerint megalkotni. Ez így nem az erő, hanem az előre felismert, bekalkulált fair versenyre való képtelenség manifesztuma lett. Drasztikusan a többségi elv felé mozdult el a rendszer, holott ennek az ellenkezője kellett volna. Szétszakadni látszik a rendszer: 20-25 jelölt szerepel a szavazólapokon, így bornírt módon csekély, kicsiny többséggel is lehet nyerni. Mindez nem a kikristályodás, hanem a szélhullás irányába mutat. Túl nagy ár azért, hogy a dezorganizáltak között és ellenében egy centrum nyerhessen. Minthogy a választójog a jogállam részét alkotó demokratikus legitimáció gyakorlati megvalósulása, sőt és továbbá a népszuverenitás valós, reális leképeződése (e népképviselet döntően maga a közvetett demokrácia), egyszersmind pedig a legfőbb alapjogok egyike: nos, mindhárom vonatkozásban pártos visszalépés, visszaesés következett be a 2010-2014-es években. Ha 8.1 millió választópolgár közül és a zöme ellenében 2,7 millió vokssal, 53%-kal parlamenti 2/3-hoz lehet jutni, ám még azt a szisztémát is tovább egyirányúsítják: ez rombolja magának a választójognak, s általa a jogállamiságnak is a minőségét, tekintélyét, alkotmányos rendeltetését. Európa másfelé tart, mi „keletiesedünk”.

 Ön szerint szükség volt a korábbi választási rendszer reformjára?

 Finomhangolására egy nagyon tiszta, független, pártsemleges monitoring révén, annak konklúziójaként igen: önérdekű többségi átszabására nem. Ezt szemléletesen a 386 fős parlament afrikai stílusú (?) „zsugorítása” tükrözi. 20 év értékeinek, bevett megoldásainak, arányainak a megtartásával kellett és lehetett volna megfelezni a Házat, s talán ennek során, ill. keretében kidobni a megyei pártlistát. De a meghozott változtatások önérdekűek: nem hogy kicsit lejtenek, de meredeken egy irányba húznak az új megoldások. Konszenzusképtelen kialakításuk kezdettől következetes bojkottot indokolt volna. Egészében véve is egyirányú, önkényes és földcsuszamlásszerű a módosítás: a 2010-es nyerő mértékekkel 2014-ben még nagyobb mandátumarány képződnék. Nem fair az egyforduló előírása és annak indokolása sem, és problematikus a nemzetiségi választási rend megformálása is. Társadalmi támogatás nem övezte ezt a fajta változtatgatást: prognózisom szerint legkésőbb 2018-ra új jogi infrastruktúra lesz szükséges.

Nemzetközi összehasonlításban mit gondol a új szabályozásról? Van esetleg olyan minta, amelyet követhetett a jogalkotó?

 Egy elemet, elvet említek: elmozdulás kéne az arányos rendszer irányába. Demagóg ellenérv, hogy „de a nép utálja a pártokat”. Ösztönző, a konszenzus felé való nyitás is kéne, mert nélküle akár 2-4 millió választó, főként a csömör okán marad távol. Két opció volna talán itt: 1) Az eddiginél sokkal inkább szavatolni a 4 klasszikus alapelv gyakorlati érvényét (mivel a közvetlenség kivételével a másik hármat veszély fenyegeti). 2) Sokkal jobban, sőt preventíve számolni kellene a strasbourgi ítélkezés ide vonatkozó elveivel, precedenseivel, főként a szabad joggyakorlás – idézem – „körülményei” megfelelőségével. 

Hogyan értékeli az új jelölési rendszert?

 Egészében véve rossznak: időzavarban, mennyiségi jellegű, mások elől elhappoló hajsza folyt időntúl is. Hibásan megtört az egy választó, egy ajánlás elve, joggal való visszaélés látszik a törvényi mértéket jócskán meghaladó aláírásgyűjtés, raktározás, beélesítés vonatkozásában; a kopogtatócédulás rendszert elutálták, ám nála rosszabbal álltak elő.

A kampányszabályozás kényes kérdése volt a politikai reklám és a politikai hirdetés fogalmának különválasztása és a kapcsolódó médiaszabályozás, amely miatt az Európai Bizottság is vizsgálatokat folytatott. Mi a véleménye az új kampányszabályozásról, a kampány eszközeiről?

 E kérdés válasza még lesújtóbb, mint az előzőé. De jure és de facto vonatkozásban e téren az esélyegyenlőség elveszett. Ám itt is bejött, hogy célzatosan, hamisan mit is kéne utálni (a kereskedelmi médiát): nem támogató, hanem korlátozó logikával nyúltak majd’ mindenhez hozzá, ami csak annak kedvez, aki minden tekintetben készen (hadrendben?) áll. Nem látni összhangot az egyébként részben új tartalmú Btk., és a tilos, szabad, közömbös kampány-metodikák között. Az új eljárási törvény bornírt mértékben és módon sikerületlen jogszabály: kezdve annak tönkretett, kilúgozott, amúgy viszont változatlanul számon kérhető, normatív alapelveivel. 

Lát-e pozitív változásokat a kampányfinanszírozás terén?

 Úgynevezett liberalizációt igen, azt a szemléletet, hogy van itt pénz, csak igényelni kell. De nem azonos alapú az egyéni jelöltekre és a pártokra vonatkozó normacsoport, légies az elszámolás is, tehát sok év alatt sem sikerült biztonságos és kontrollálható rendet kialakítani: talán nem is ez volt a cél, csak ennek színlelése. „Burundi mintájú” eltérések, (nívó)különbségek lehetnek a büdzsé, a tér, a metódus és a kültéri jelenlét tekintetében a választáson indulók között.

Mit gondol az egyfordulós rendszerről?

Hiba és kamu az ideológiája, főként, hogy pártos okból csakis „elvtelen” alkukat vizionálnak. Ebben sem egyféle, döntő, megtakarításos pénzkérdés egy normális demokrácia, és annak keletkezése. Mégsem baj, ha már így lett, de összecsiszolása a többi elemmel még hátra van (az egyforduló ui. megnövelné a voksolás előtti időigényt választási szövetségkötésekre, előzetes minikoalíciókra, ám hiába). Úgynevezett liberalizációt igen, azt a szemléletet, hogy van itt pénz, csak igényelni kell. De nem azonos alapú az egyéni jelöltekre és a pártokra vonatkozó normacsoport, légies az elszámolás is, tehát sok év alatt sem sikerült biztonságos és kontrollálható rendet kialakítani: talán nem is ez volt a cél, csak ennek színlelése. „Burundi mintájú” eltérések, (nívó)különbségek lehetnek a büdzsé, a tér, a metódus és a kültéri jelenlét tekintetében a választáson indulók között.

 Hogyan ítéli meg a választókerületek megrajzolását? Mi a véleménye ennek sarkalatos szabályozásáról?

 Tankönyvi tétel, hogy miként lehet(ett volna) tárgyilagosan és független szakértelem közreműködésével térképészkedni. Másként történt: kerületek, települések etc. oda-vissza csatolgatása művi és önérdekű lett. Az Alaptörvény alapvetően üres maradt, felhatalmazással utalt ki fontos témát, lásd: kettős állampolgárok voksolása. Formailag sarkalatos lett az új joganyag, érdemében viszont képződött benne és általa alkotmánysértő megoldás is. A kétféle értelemben vett külhoniak szavazási módjának különbsége sérti a jogegyenlőséget, de a Római Szerződést is. Komoly kontroll, megalapozás, konszenzus mindeme körben sem volt.

Mi a véleménye a megyei listák megszűnéséről?

 Önmagában nem gond, ám egy rendszer része. Akkor jó a megyei listás mód, ha a polgárok ismerete és kötődése okán éppen a helyén van, ugyanakkor kiváltható adekvát módon az új, fair szisztémába(n), és közömbös, ha csak úgy kidobják. Helyben, megyében azért még volna ismeretség X,Y,Z személyiségéről, országosan már ez felvizeződhet. Riasztó és elkeserítő, hogy országos listán olyan alakok is bejuthatnak, akiket helyben vasvillával kergetnének el: ez mire való, kinek jó?!

Mit gondol a töredékszavazatok számításának változásairól?

 Önleleplező, rendszeridegen műhiba a győztes kompenzálása.

 Az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény szerint, ha a nemzetiségi a nemzetiségi listára kíván szavazni és nemzetiségiként regisztrál, akkor az országos listára nem szavazhat. Mi a véleménye a megoldásról?

 Hiba! Elvtelen, ill. sikerületlen az a két mód, mely szerint egy-egy kör nem kettő, hanem csak egy-egy szavazólapot kap. Ez nem bruttó-nettó játék dolga volna. A problémát próbálták ekként kodifikálni, nem annak reális, összefüggő, kimunkált, széles körben megalapozott, egyeztetett, kiérlelt módját. Ez a lényegi vonása az egésznek is.

Mi a véleménye a belföldön lakóhellyel nem rendelkező állampolgárok választójogának szabályozásáról? Hogyan ítéli meg a levélben történő szavazás lehetőségét?

Ha valakinek joga van valamire, de valós, reális esélye nincs vagy alig, ill. szűkítve van, akkor az jogvesztő, ergo nem alkotmányos. Azonos megoldás kellett volna – levélbeni metódus is – mindkét nem honi aktív választói körre nézve. Egyezménysértés ez, várhatók strasbourgi perek: kár.

Összességében hogyan értékeli a változásokat? Van olyan változás, ami módosításra szorul, esetleg veszélyeket rejt? Van esetleg olyan külföldi példa, aminek a bevezetését érdemes lenne megfontolni egy újabb reform alkalmával?

Summázatként: nem várható, hogy fair, tiszta, átlátható és esély-egyenlő, ergo legitim választások legyenek 2014. áprilisában: sem de jure, sem de facto. Egy egyébként angol nyelvű, friss dolgozatomból idézem a két zárómondatot: Jellemzően a demokratikus ellenzék érve a voksolásban való részvétel mellett az, hogy a titkosság a fülkében még biztosítható. A választási kihívások, kilátások jogállami szempontból olyanok, mint amikor a kártyajátékos – hogy 21-gyel nyerhessen – 19-re lapot kér.

Változások a választójogi rendszerben – interjú Halmai Gáborral

2014.03.24. 11:12 Ars Boni

 

Ars Fori rovatunk következő témájaként a választójoggal foglalkozunk. Ennek keretében arra kértük a téma szakértőit, hogy az általunk felsorolt rengeteg kérdés közül legalább öt megválaszolásával járuljanak hozzá az új választójogi rendszer jobb megértéséhez, illetve a változások lehetséges következményeinek feltérképezéséhez. Elsőként Halmai Gábor egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok doktora (ELTE TáTK Európai Tanulmányok Tanszék; 2011-2014 vendégprofesszor – Princeton University) válaszol.

*

Mit gondol a rendszerváltás óta mennyiben befolyásolta a választási rendszer a pártrendszert és ezáltal a közjogi berendezkedésünket? Mennyiben változik ez az új szabályokkal?

Az alábbiakban számba veszem az új szabályozás legfontosabb anyagi és eljárási jogi változásait, kitérve az új választási rendszer egyes elemeinek külön kérdésekben is felvetett, általam problematikusnak tartott részeire, mint a kampányszabályozás és –finaszírozás, az egyfordulós rendszer, a választókerületek megrajzolása, a töredékszavazatok számításának változása, a nemzetiségi listára történő szavazás, valamint a belföldön lakóhellyel nem rendelkező állampolgárok választójogának szabályozása, illetve a levélben történő szavazás lehetősége.

halmaigabor1311

 1. Az aktív és a passzív választójog rendszerét részben már maga az Alaptörvény, részben pedig az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény átalakította.

 a) Az Európai Emberi Jogi Bíróság döntéseinek végrehajtásaként – helyeselhető módon – az alkotmányozó már az Alaptörvény elfogadása során megszüntette a szabadságvesztés büntetésüket töltők és a cselekvőképességükben korlátozott személyek kizárását a választójogból.

 b) Üdvözölni kell, hogy az új Alaptörvény megszüntette a Magyar Honvédség és a rendvédelmi szervek aktív, illetve három éven belül visszavonult hivatásos tagjai passzív választójogának 2010 nyarán bevezetett korlátozását.

 c) Az Alaptörvény még csak lehetőségként utalt arra, hogy a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok is választójogot kaphatnak, az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény végül biztosította is számukra ezt a jogot, igaz, csak listás szavazatot adhatnak le, egyéni jelöltekre nem voksolhatnak.

Önmagában a nem rezidens állampolgárok választójogának biztosítása nem feltétlenül ellentétes az európai alkotmányos konszenzussal, Magyarország esetében azonban történelmi okokból mindez – különösen a választott megoldásra tekintettel – problémákat vethet fel. A határon túli állampolgárok száma a részükre választójogot biztosító országokban jellemzően alacsony, voksuk a nagyon kiélezett eredményektől eltekintve nem szokta érdemben befolyásolni a parlamenti választás eredményét. Magyarország esetében ugyanakkor szakértői becslések közel ötmillióra teszik a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező állampolgárok számát, mivel az 1929 után kivándoroltak valamennyi leszármazójukra is átörökítették a magyar állampolgárságot. Mivel pedig nem egy külön, limitált számú mandátumot eredményező rendszerben gyakorolhatják a határon túli állampolgárok a választójogukat, elvben előállhat olyan helyzet is, amikor döntően befolyásolják a parlamenti többség összetételét. Ez viszont a demokratikus legitimáció szempontjából problémás lehet, hiszen így azokon múlhat a kormányzati főhatalom, akik nem viselik teljes egészében döntésük következményeit.

Felveti viszont a diszkrimináció problémáját a külföldön szavazó magyar állampolgárok eltérő szavazási lehetősége. Míg a magyarországi lakhellyel nem rendelkező állampolgárok szavazhatnak levélben, a lakhellyel rendelkezők kénytelenek felkeresni a nagykövetségeket, konzulátusokat. Ez például az Egyesült Államok esetében három városban (Washington, New York, Los Angeles) való szavazást lehetőségét jelenti, ami sok kint tartózkodó esetében megoldahatatlan technikai és/vagy anyagi akadályt jelenthet. Ugyanakkor a lakhellyel nem rendelkezők levél-szavazása felveti a visszaélés lehetőségét, részben már az elektronikus bejelentkezés,  illetve az elküldött szavazatok ellenőrzésének nehézségei miatt.

2. Az új választójogi törvény a korábbi 386 fősnél lényegesen kisebb, 199 képviselőből álló Országgyűlést tételez. Ez a változtatás a választók régi akaratával esik egybe, ugyanakkor szükségszerűen magával vonta a kétszavazatos, 176 egyéni választókerületből, legfeljebb 152 közvetlenül választható, megyei listás mandátumból és legalább 58 töredékszavazatokkal, országos listán megszerezhető képviselői helyre épülő korábbi rendszer megváltoztatását.

a) Az új választási rendszer megőrzi a kétszavazatos, többségi és arányos elemet egyaránt tartalmazó jellegét, az ugyanakkor sokkal inkább többségi karakterű, mivel 106 egyéni választókerülethez csak 93 listás mandátum társul, vagyis az egyéni választókerületek aránya 45,6%-ról 53,3%-ra nő. Ez azonban belül van az európai alkotmányos hagyományokon, különös tekintettel arra, hogy számos más országban tisztán többségi jellegű választási rendszer érvényesül.

b) Az egyéni jelöltállításhoz az új rendszerben arányosan kevesebb ajánlásra van szükség, mint a korábbi törvény szerint. Az egyéni választókerületekben az első fordulóban az eddigi abszolút többség helyett már relatív többség is elég, ami a pártszerkezet tömbösödéséhez vezet ugyan, de a demokratikus elveket nem sérti.

c) Mivel a listás mandátumok a csökkentett számuk mellett megyei szinten már nem lettek volna arányosan kioszthatóak, ezért az új rendszerben az országos listákra érkeznek a választók közvetlen szavazatai és a töredékszavazatok egyaránt.

A rendszer a listás képviselői helyek esetében az 5%-os, eddigi is érvényesülő küszöböt fenntartja, emellett kis mértékben szigorít a listaállítás számszaki feltételein (a korábbi szabályokat az új rendszerre vetítve azelőtt arányosan 23,64 egyéni jelölt kellett a listaállításhoz, míg az új szabályozás 27 egyéni jelöltet követel meg), illetve területi kötöttségein (korábban 7 megyei lista kellett az országos lista állításához, az új rendszerben 10 megyéből, köztük kötelezően a fővárosból kell a megkívánt 27 egyéni jelöltnek összejönnie).

Töredékszavazatnak az új törvény szerint nem csak a vesztes egyéni jelöltekre leadott szavazatok minősülnek, hanem a győztes egyéni jelölt mindazon szavazatai is, amelyekkel a második helyezett jelöltet egynél több szavazattal megelőzte. A győztes jelölő szervezet „kompenzációja” így azzal jár, hogy a rá szavazók az egyéni mandátum útján is, illetve a töredékszavazatok útján is befolyásolják a parlament összetételét, ami a választójog egyenlő súlyának indokolatlan korlátozása, egyben az európai gyakorlatban teljességgel ismeretlen.

3. A választókerületek határait, illetve az egy megyében megszerezhető mandátumok számát a jogalkotó az elmúlt 22 évben nem igazította hozzá a népességmozgásokhoz, így – az Alkotmánybíróság megállapítása szerint is – komoly aránytalanságok keletkeztek a rendszerben, ami már a különböző választókerületekben lakó választópolgárok választójogának egyenlő súlyát veszélyeztette.

Mindenképpen szükséges volt ezért, hogy az új választójogi törvény újrarajzolja az egyéni választókerületek határait. A döntést publikált tudományos kutatás, nyilvános társadalmi egyeztetés vagy jogorvoslati lehetőség nem előzte meg, azt szinte teljes titokban a jelenlegi kormánypártok maguk készítették elő. Ez már önmagában is gyengíti a választókerületi lehatárolás legitimációját. További problémát jelent, hogy a választókerületi lehatárolást kétharmados törvény tartalmazza, mindenféle rendszerszerű, kikényszeríthető korrekciós lehetőség nélkül, ami a későbbiekben nagyban megnehezíti, hogy a népességmozgáshoz hozzá lehessen igazítani majd a választókerületi beosztást.

A megalkotott új választójogi törvény valamennyi publikált, empirikus alapon nyugvó elemzés szerint a jelenlegi kormánypártok számára kedvezően alakítja át a választókerületi rendszert. A leginkább kirívó példa szerint az új választókerületi lehatárolás Veszprém megyében 2006-ban az egyéni mandátumok 100%-át a Fidesznek juttatta volna, míg ténylegesen a párt azoknak csak 57,1%-át szerezte meg. A baloldali pártok által egyértelmű többséggel megnyert 2006-os parlamenti választás győztese az új választókerületi beosztás szerint a Fidesz lenne, vagyis az új törvény egyértelműen a jobboldal számára kedvezően alakítja át a választókerületi beosztást – anélkül, hogy ezt bármilyen jogorvoslati eljárásban kifogásolni lehetne.

4. A magyar választási rendszer mindeddig nem biztosította a nemzeti és etnikai kisebbségek kedvezményes országgyűlési képviseletét. A kisebbségi személyek és szervezetek eddig sem voltak elzárva attól, hogy jelöltként vagy jelölő szervezetként elinduljanak a választásokon, azonban rájuk ugyanazok a mandátumszerzési szabályok vonatkoztak, mint a többségi nemzethez tartozókra.

A kisebbséghez tartozó személyeknek az új törvény szerint előzetesen kell dönteniük arról, hogy pártlistára vagy kisebbségi listára akarnak-e szavazni, így – helyeselhető módon – nem jutnak több szavazathoz, mint a többségi nemzet tagjai.

A kisebbségi jelölő szervezetek számára az új törvény két kedvezményt biztosít: rájuk az 5%-os listás küszöböt nem kell alkalmazni, illetve az első listás mandátumot az egyébként szükséges szavazatszám negyedével is megszerezhetik. Ha még a kedvezményekkel sem tud a lista mandátumot szerezni, annak vezetője tanácskozási jogú „szószólóként” vehet részt az Országgyűlés munkájában.

A kialakított megoldás ugyan nem biztosít automatikusan, minden kisebbség számára teljes értékű parlamenti mandátumot, ez azonban a magyar viszonyok között nem is lenne kívánatos. A magyar kisebbségi szabályozás 13 nemzeti és etnikai kisebbséget ismer el, így valamennyiük mandátumhoz jutása őket helyezné a mérleg nyelve szerepébe az Országgyűlésben, amihez a választói támogatottságuk hiányozna. A kisebbségi jelöltek és jelölő szervezetek számára biztosított kedvezmény nagysága a választójog egyenlőségén belül még elfogadható legnagyobb mértékű, a „szószóló” intézménye pedig biztosítja azt is, hogy a kellő választói támogatással nem rendelkező kisebbségek képviselői is megjeleníthessék álláspontjukat a parlamenti vitában.

5. A választási eljárás új szabályozása az alábbi pontokon módosult:

a) A törvény 2012-ben elfogadott első változatának 151. §-a volt a politikai kampány korlátozásáról szóló rendelkezés archetípusa, innen került át a tilalom alaptörvényi szintre a Negyedik Alaptörvény-módosítással. Eredeti formájában a törvény nem tartalmazta ezt a kizáró szabályt. A törvény szövegéhez benyújtott módosító javaslat végül úgy rendelkezett, hogy médiaszolgáltatónként egyenlő időt kell az egyes pártok rendelkezésére bocsátani. Az Országgyűlés ezt a változatot fogadta el, és ez került a köztársasági elnökhöz is aláírásra.

A köztársasági elnök a választási eljárási törvény előbb ismertetett korlátozását – más rendelkezésekkel együtt – alkotmányellenesnek tartotta, ezért az Alkotmánybírósághoz fordult, amely egyetértett az indítvánnyal, és a véleménynyilvánítás és a sajtószabadság korlátozását diszkriminatívnak és aránytalannak ítélte. A tárgyban született határozat indokolása szerint azért, mert egyrészt eltérően kezeli a pártlistákon szereplő és azon nem szereplő pártokat, másrészt a politikai kampány szabályozásának céljával – a megengedett hirdetési felületek típusai alapján válogatva – túlságosan szűk keretek közé szorította vissza a politikai reklámokat. Amikor a kormánytöbbség újra megszavazta a korlátozást, immár az Alaptörvény szintjére emelve, a módosítás egyszerre írta felül a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság érveit.

Az Alkotmánybíróság megjegyezte, hogy a korlátozás éppen a társadalom legszélesebb körét elérő médiaszolgáltatókat, a magán-televíziótársaságokat zárja ki. A határozat a véleménynyilvánítás szabadságát és a média szerepének fontosságát szem előtt tartva elemezte a korlátozás célját, és arra a következtetésre jutott, hogy a kampányt a közmédiára szűkítő szabályozás nem szolgálhatja a kampánykiadások csökkentését vagy a kiegyensúlyozott kampányt. Az Alkotmánybíróság szerint az is alátámasztja, hogy a korlátozás diszkriminatív és aránytalan, hogy nem találunk hasonló kizáró szabályt a(z elektronikus) médiaszolgáltatásokon kívül. A határozat szerint a politikai reklámok kitiltása a filmszínházakból – amely része volt az eredeti szabályozásnak, de az Alaptörvény módosításába nem került bele – még kevésbé hozható kapcsolatba a törvény kinyilvánított céljával, ezért ezt a korlátozást is megsemmisítette.

Végülis a Negyedik Alaptörvény-módosítással szembeni nemzetközi tiltakozás eredményeként az Országgyűlés 2013. szeptember 16-án elfogadta az Alaptörvény Ötödik módosítását, amely megengedte a kereskedelmi rádiós és televíziós műsorszolgáltatóknak a politikai hirdetések sugárzását, a közszolgálati médiához hasonlóan azonos feltételekkel és ingyenesen. Ugyanakkor miután a kereskedelmi médiumok nem kötelezhetőek a hirdetések sugárzására, nem tűnik valószínűnek, hogy azok ingyenesen a pártok rendelkezésére bocsátanák műsoridejüket.

b) A kampányfinanszírozás tekintetében a szabályozás minden, országos listát állító párt számára 995 millió Forint összegig teszi lehetővé kampányköltségek elszámolását, amiből  a párt támogatottságától függően 150-600 millió származhat az állami költségvetésből. Ezt az összeget akkor sem kell visszafizetni, ha a párt nem jut be a parlamentbe. Az egyéni képviselőjelöltek a korábbi szabálynak megfelelően egy millió forint költségvetési támogatást kapnak kampányra, amit azonban vissza kell fizetni, ha a jelölt nem éri el legalább 2 százalékát a szavazatoknak.

Ön szerint szükség volt a korábbi választási rendszer reformjára?

Politikai célok elérése érdekében bizonyára, hiszen a választókerületi beosztás említett kétharmadossá tételének és a felsorolt új anyagi és eljárási szabályok többségének nyilván ki nem mondott célja a jelenlegi kormánytöbbség választási győzelmének lehetőség szerinti garantálása volt, amivel természetesen nem állítom, hogy ha megnyerik a választásokat, ez kizárólag vagy akárcsak részben is ennek lesz köszönhető, de ez nem a jogalkotói szándékok, hanem a politikai erőviszonyok kérdése. E céljukhoz a kétharmadosságot saját kétharmados mandátumarányukat kihasználva vették igénybe. Mindez a jövőre nézve nem indokolja a kétharmadosság követelményének eltörlését a választási szabályok valóban kompromisszumot igénylő rendelkezései tekintetében, de azt igazolja, hogy a kétharmadosság funkciója a kormány kétharmados mandátumarányának esetében nem tud megvalósulni. Sajnálatos módon a megváltoztatott választási szabályok tovább csökkentik a kétharmados mandátumarányhoz szükséges, eddig is aránytalan, de legalább 50 % fölötti szavazatarányt.

Természetesen nem lehet egyetérteni a választási rendszermek a kormánypártok választási győzelmét szolgáló megváltoztatásával, ugyanakkor természetesen a változtatások egy része alkotmányosan szükséges, más része pedig nem kifogásolható. Mindenképpen módosítani kellett a választókerületeknek a népességváltozások következtében kialakult, egyes helyeken már a két és félszerest is meghaladó alkotmányellenes aránytalanságával. Ez azonban nem indokolta a gerrymanderinget, és annak kétharmaddal történő bebetonozását. Alkotmányosan nem kifogásolható sem a mandátumok csökkentésének célja, sem pedig a vegyes rendszer fenntartása, az aránytalanság növelése azonban igen, különösen, ha az a jelenlegi politikai erőviszonyok közepette nyilvánvalóan a kormánypártok választási győzelmét segíti elő. Tovább fokozza a problémát, hogy az így könnyebben elnyerhető kétharmados többség mind a sarkalatos törvények, mind pedig az alkotmányozás/alkotmánymódosítás tekintetében monopolhelyzetet eredményez. Önmagában is aggályokat vet fel olyan állampolgárok tömeges választójoghoz juttatása, akik nem élnek és nem is kívánnak a magyar törvények hatálya alatt élni. Ugyanakkor az ilyen frissen honosított, magyarországi lakhellyel nem rendelkező állampolgárok választójogának megvalósítási módja további komoly alkotmányossági problémákat vet fel, akárcsak az önmagában nem kifogásolható nemzetiségi mandátum megszerzésének szabályozási megoldása.

Hogyan ítéli meg a választókerületek megrajzolását? Mi a véleménye ennek sarkalatos szabályozásáról?

Az egyetlen komoly és jelentős változás a kétharmadosság tekintetében, hogy az új anyagi jogi törvény kétharmados passzusai kiterjednek a választókerületek kialakításának eddig kormányrendeleti szabályaira. Ezzel a jelenlegi kétharmados kormánytöbbség az egyébként számára kifejezetten kedvező, így gerrymandering tartalmú beosztást megváltoztathatatlanná tette egy jövendő más, a kétharmados arányt el nem érő kormánytöbbség számára. Ezt a megoldást kritizálta az Európa Tanács Velencei Bizottsága is a törvényről szóló véleményében, javasolva, hogy a beosztást egy független bizottság hatáskörébe kellene utalni. (http://www.venice.coe.int/webforms/documents/?pdf=CDL-AD(2012)012-e)

Nemzetközi összehasonlításban mit gondol a új szabályozásról?

Az Európa Tanács Velencei Bizottsága a magyar választási törvényről elfogadott már idézett véleményben elsősorban a választási rendszer kialakításának egyoldalúságát kritizálta: „Any fundamental changes, such as those to the electoral system, the determination of electoral boundaries and the method of allocating seats should be done on the basis of a broad and inclusive discussion, including various political points of view. Such a broad public consultation encourages pulic trust and confidence in an electoral process.” (p.5.)

Összességében hogyan értékeli a változásokat? Van olyan változás, ami módosításra szorul, esetleg veszélyeket rejt?

Az új választási rendszer legfontosabb problematikus változásai a korábbihoz képest a következőkben látom:

  • Az anyagi jogi szabályok kizárólag a kormánypárti képviselők szavazataival kerültek elfogadásra (az MSZP és az akkori LMP nem vett részt azok megszavazásában, a Jobbik pedig nem támogatta őket).
  • Az egyéni választókerületi mandátumok arányának növekedésével erősödött a rendszer többségi és aránytalan jellege, ami még jobban megkönnyíti a 2/3-os mandátumarány kialakulásának nemkívánatos lehetőségét.
  • A választókerületek kialakítása során alkalmazott gerrymandering a jelenlegi kormánypártoknak kedvez.
  • Az új rendszer bevezette a győztes kompenzációjának világszerte szokatlan intézményét, tovább növelve a győztes győzelmének aránytalanságát.
  • A rendszer fenntartotta az ajánlások visszaélésekre alkalmat adó intézményét.
  • A magyarországi lakóhellyel nem rendelkező állampolgárok választójogának bevezetése két szempontból is felveti a diszkrimináció gyanúját. Egyrészt a lakóhellyel rendelkező választópolgárokhoz képest ők pártlistára nem szavazhatnak, ugyanakkor velük ellentétben számukra biztosított a levélben szavazás  lehetősége.
  • A 13 nemzetiség regisztrált tagjai számára biztosított kedvezményes mandátum lehetősége, elsősorban a nagy számú roma választópolgár esetében rengeteg elveszített pártlistás szavazat lehetőségét hordozza magában egyetlen nemzetiségi mandátumért. Ezen kívül az elektronikus nemzetiségi regisztráció szabályai felveti a visszaélés lehetőségét.
  • Az új választási eljárási szabályok közül alkotmányossági aggályokat vet fel

- a Nemzeti Választási Bizottság mandátumának a két parlamenti ciklusnál is hosszabb időre, kilenc évre történt emelése,

- a pártok médiakampányának gyakorlati korlátozása a kormánypártok befolyása alatt álló közszolgálati médiára (a kereskedelmi médiumok csak belátásuk szerint adhatnak azonos mennyiségű ingyenes műsoridőt a pártoknak),

- a kampányfinanszírozás új szabályai sem zárják ki a korrupció lehetőségét.

Ami a szükséges módosításokat illeti, értelemszerűen, az említett egyoldalú, a kormánytöbbségnek kedvező jogalkotást a kifogásolt pontokon fel kellene váltani egy, a parlamenti pártok konzultációján alapuló új szabályozásnak, de erre csak akkor van lehetőség, ha a jelenlegi demokratikus ellenzéki erők kétharmados szavazataránnyal megnyernék a választásokat, hiszen a kétharmadosság még nem minősített többségű győzelmük esetén sem ad erre lehetőséget, ha azt a jelenlegi kormánypártok  nem kívánják.

 

*

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a  Facebookon.

 

Alkotmányos-e a minősített többség? – Egy sarkalatos adójogi rendelkezés nyomában

2014.03.23. 17:18 Ars Boni

 

2013-tól lehetőségünk van ún. Stabilitás Megtakarítási Számla nyitására. Az új jogintézmény lényegében alkalmas arra, hogy a számlatulajdonosok külföldről a magyar adóhatóság számára mindeddig láthatatlan pénzeket hozzanak haza, s a feltételek fennállása esetén ehhez személyi jövedelemadótól mentesen jussanak hozzá. A Stabilitás Megtakarítási Számlára vonatkozó részletes szabályok olyan sarkalatos törvényben kaptak helyet, amely az Alaptörvény szerint “a közteherviselés alapvető szabályait” tartalmazza. Adódik a kérdés: helyesen döntött-e a jogalkotó, s dönthet-e erről az Alkotmánybíróság?

Finance - Financial injection - Finance

A 2011. decemberi jogalkotási dömping egyik elemeként került be a jogrendszerbe a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló 2011. évi CXCIV. törvény (a továbbiakban: Gst.), melynek több passzusát az Alaptörvény megfelelő rendelkezéseire utalva minősített többséggel fogadta el a jogalkotó. A Gst. V. fejezete a közteherviselés, míg VI. fejezete a nyugdíjrendszer alapvető szabályait rögzíti. A kétharmados szavazatarány alkotmányos alapját az Alaptörvény 40. cikke adja:

„A közteherviselés és a nyugdíjrendszer alapvető szabályait a közös szükségletek kielégítéséhez való kiszámítható hozzájárulás és az időskori létbiztonság érdekében sarkalatos törvény határozza meg.”

A Gst.-ben különösen az adórendszert érintő rendelkezések rendkívül sokszínűek: a fizetési kötelezettségek fajtáinak és megállapításának részletezése mellett helyet kaptak itt egyes adónemekre vonatkozó átfogó szabályok, közép- és hosszú távú célkitűzések, valamint a családi adókedvezmény körvonalai is. A Gst. V. fejezetét egy utólagos módosítás egészítette ki a Stabilitás Megtakarítási Számla jogintézményének szabályaival: ennek következtében egy adójogi megoldás részletes kibontásához minősített többség kapcsolódik. Az alkotmányossági problémát lényegében az Alaptörvényből fent idézett „alapvető” szó értelmezése jelentheti. A következőkben azt vizsgálom, mennyiben tekinthető a Stabilitás Megtakarítási Számla Gst.-be épített összes rendelkezése a közteherviselés alapvető szabályának, vagyis indokolt-e esetükben az Alaptörvényből következő sarkalatos minősítés?

A kérdés egyáltalán nem bagatell, vagy pusztán elméleti:mivel ha a válasz igenlő, azzal azt is állítjuk, hogy a magyar adórendszer alapvető szabályai közé tartozik az igazságos közteherviselést több tekintetben is sértő adóamnesztia részletes szabályozása.[1]

 _

1. A Stabilitás Megtakarítási Számla

E sajátos megoldás lényege, hogy a speciális számlán elhelyezett, 5 millió forintot nem meghaladó összegre az általánosnál kedvezőbb adószabályok vonatkoznak. E mellett a pénz megszerzésének módja és időpontja sem firtatható. A jogalkotó célja a Gst.-ben is elismert módon az volt, hogy az eltitkolt, nem ritkán illegálisan szerzett jövedelmeket bevonhassák a közteherviselésbe. Tulajdonképpen adóamnesztiával állunk szemben: a számlára befizetett összeg eredetét az illetékes hatóságok nem vizsgálhatják, megdönthetetlen vélelmet állít fel a Gst. arra vonatkozóan, hogy a befizető a számlán történő elhelyezés pillanatában szerezte jövedelmét. A fizetési kötelezettség keletkezésének időpontja az a nap, amikor a befizető részére a számlát kezelő kifizetést folyósít az odahelyezett összegből. A befizető a személyi jövedelemadót (a továbbiakban: Szja.) leszámítva valamennyi egyéb közteher alól mentesül felvett pénze után, sőt, az idő múlásával a speciális Szja. is folyamatosan csökken, 5 év után pedig teljesen eltűnik. Innentől tehát a szóban forgó jövedelem adómentes.

Ezen az úton az állam esetleg utólag hozzájuthat a jogellenesen meg nem fizetett közterhek egy részéhez, mérsékelheti devizában való eladósodásának mértékét, továbbá csökkentheti a „láthatatlan”, illetve külföldre vitt jövedelmek körét. A számlát nyitó magánszemélyek mentesülnek a jövedelem eltitkolásának kockázata alól, az eredeti fizetési kötelezettség egy részének teljesítésével megelőzhetik az esetleges eljárásokat velük szemben. Gyakorlatilag tisztára moshatják pénzüket. A Gst. felhatalmazása alapján a szabályrendszert a Stabilitás Megtakarítási Számla végrehajtási rendelete teszi teljessé a számla működtetésével kapcsolatos technikai szabályok megállapításával.

James, I think your cover's blown!

2. Az Alkotmánybíróság hatásköre

Az alkotmányi környezet ismeretében megkerülhetetlen, hogy mindenekelőtt az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) eljárási lehetőségét támasszuk alá. Az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdése (egyszerűsítve a cizellált szöveget) a közterheket érintő szabályozás alkotmányossági felülvizsgálatának lehetőségét főszabályként kizárja mindaddig, ameddig az államadósság GDP-hez viszonyított aránya az 50%-ot meghaladja.

Azonban e korlát alól az Alaptörvény két kivételt enged (amikor tehát mégis eljárhat az Alkotmánybíróság): bizonyos alapjogok sérelmét, valamint azt az esetet, „ha a törvény megalkotására, vagy kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvénybe foglalt eljárási követelmények nem teljesültek”. Jelen esetben egy alkotmányi szinten meghatározott eljárási feltételről beszélünk, e körben tehát az AB hatásköre biztosan nem korlátozott. Ez alapján a testületnek módja lenne egy megfelelő indítvány esetén a minősített többség alkotmányosságát elbírálni. Mint később látni fogjuk, ez az eljárási lehetőség más irányból is megalapozható. A formai mellett számos, a tartalmi alkotmányossági felülvizsgálat lehetőségét támogató érv is felhozható.[2] Ebből kiindulva tehát az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdésére hivatkozva nem zárható ki a Gst. sarkalatos rendelkezéseinek sem formai, sem tartalmi alkotmányossági felülvizsgálata.

 _

3. A sarkalatosság-koncepció, és az alkotmánybírósági gyakorlat

A kétharmados szavazatarány az előző Alkotmány esetében főként egyes törvényekhez, nem pedig meghatározott tárgykörökhöz, rendelkezésekhez kapcsolódott. Ennek megfelelően a kétharmados és az egyszerű többséget igénylő törvények csoportja jól elhatárolódott egymástól. Bizonyos esetekben mégis felmerült annak lehetősége, hogy egy adott törvény tartalmazhat egyszerre minősített- és egyszerű többséghez kötött rendelkezéseket, erre példaként az önkormányzati törvény, vagy a rendőrségi törvény említhető.

Az AB főként ezek kapcsán foglalkozott a kétharmados szabályozás határaival, ami annál is figyelemreméltóbb, mert a problémát a testület éppen egy, az általam vizsgált „alapvető” rendelkezés fogalmához közelálló kategória, a „lényegi elem” segítségével kívánta feloldani [egyebek mellett: 54/1996. (XI. 30.) AB határozat, 4/1993 (II. 12.) AB határozat, 55/2010. (V. 5.) AB határozat, 1/1999. (II. 24.) AB határozat, 31/2001. (VII. 11.) AB határozat]. A testület azt az álláspontot képviselte, hogy a megjelölt kétharmados tárgykörök lényegi elemeit kell feltétlenül minősített többséggel szabályozni, egyéb vonatkozásban az egyszerű többség is elegendő.

Az Alaptörvény elfogadása változást hozott a sarkalatosság koncepciójában is: az Alaptörvény azt jelöli meg, hogy mely tárgykörökre vonatkozó részletes, vagy alapvető rendelkezéseket kell kétharmaddal elfogadni (a felhatalmazás tehát nem a teljes törvényre, hanem annak csak bizonyos rendelkezéseire szól), az egyes törvényekben pedig az ún. sarkalatossági záradék rögzíti, hogy mely passzusokra vonatkozik ez az alkotmányos követelmény. Ennek számunkra fontos gyakorlati következménye kétirányú: egyrészt megszaporodhat az egyes rendelkezések sarkalatosságát vitató indítványok száma, bár eddig csak néhány ilyen ügy került a testület elé. Másrészt a Megtakarítás Stabilitási Számla esetében is a sarkalatossági záradékból ered a minősített többség, tehát egy esetleges beadvány nem magát a sarkalatos adóügyi rendelkezést, hanem az egyszerű többséggel elfogadott sarkalatossági záradékot támadná. Ez tovább erősíti azt a megközelítést, hogy az AB-nak a tárgyalt hatásköri korlát ellenére van hatásköre a kétharmados szavazatarány alkotmányossági felülvizsgálatára.

 

4. Az „alapvető szabály”

Az alkotmányjogi háttér feltárását követően érkezhetünk el a probléma gyökeréhez: az „alapvető” kifejezés értelmezéséhez. Helyzetünket nehezíti, hogy semmiféle jogi kötőerővel bíró meghatározás nem áll rendelkezésre e kategória azonosítására. További probléma, hogy a „közteherviselés alapvető szabályainak” köre tudományos fogalomnak sem tekinthető, ilyen csoportosítással legfeljebb a jogi ismeretterjesztésben[3] szembesülhetünk. Az „alapvető” szó annyira része legszűkebb szókincsünknek, hogy értelmező szótárak, enciklopédiák sem foglalkoznak vele. Ebből következően a szó általánosan elfogadott nyelvtani értelmezését hívhatjuk csak segítségül. Az „alapvető szabály” általános érvényű definíciója aligha állítható össze, tartalma azonban jó eséllyel körvonalazható. Erre két irány kínálkozik: formai, valamint tartalmi ismérvek mentén gondolkodhatunk.

Előbbi kapcsán az „alapvető szabály” attól válik ilyenné, hogy az Országgyűlés minősített többséggel fogadta el az adott rendelkezést és a sarkalatossági záradékban kifejezésre juttatta, hogy a közteherviselés alapvető szabályáról van szó. Ezen erősen jogpozitivista felfogás alkalmazása esetén a kétharmados többség, a széles körű politikai támogatás a központi elem, szakmai, alkotmányossági mércék csak az adott kereteken belül érvényesülhetnek.

A tartalmi elemzést igénylő értelmezés azt feltételezi, hogy az érintett normákat meghatározott szempontrendszer alapján tekintjük alapvetőnek, vagy rekesztjük ki azokat e körből. Az AB ekkor a kritériumok kijelölésében és érvényesítésében juthat szerephez. Az alapvető rendelkezés terminológia konszolidált értelmezésébe az adott tárgykört lehatároló, azt teljes mértékben átható, valamennyi szegmensére érvényes normák kerülhetnek. Így ilyenek egyes alapelvek, célkitűzések, vagy a konkrét esetben a fizetési kötelezettségek típusainak nevesítése.

A Stabilitás Megtakarítási Számla esetében már az is erősen kérdéses, hogy egyáltalán helye lehet-e az alapvető szabályok között, joghatásánál fogva dogmatikailag inkább az Szja. törvény adókedvezményeket taglaló rendelkezései között lenne a helye. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a számlára vonatkozó részletes adószabályok nem tekinthetők olyanoknak, amelyek alapvető fontosságúak, így minősített többséget igényelnének. De még ha el is fogadjuk, hogy a Stabilitás Megtakarítási Számla elsődleges jelentőségű jogintézmény, akkor is legfeljebb körvonalai kaphatnak helyet a közteherviselés alapvető rendelkezései között, a részletesebb kifejtésnek más adótörvényekben, egyszerű többség mellett lenne helye. A Stabilitás Megtakarítási Számla sarkalatossá minősítésének logikáját követve szinte a teljes Szja. törvényhez minősített többség volna rendelhető.

Az pedig további kérdés, hogy minősíthető-e a közteherviselés alapvető szabályának egy olyan megoldás, amely az adójogi normák megsértésének következményei alól mentesít. A helyzet rendezésére jó példát adhat a családi adókedvezmény intézményesítése: az Alaptörvényben is találkozhatunk vele [Alaptörvény XXX. cikk (2) bekezdés], de találhatunk rá vonatkozó, a részleteket rögzítő rendelkezéseket a Gst.-ben és a Szja. törvényben is.

MAN TGA Cement Mixer Szükséges hangsúlyozni, hogy a Stabilitás Megtakarítási Számla szabályainak sarkalatos jellege nem önmagában jelent igazán nagy kockázatot, sokkal inkább figyelemre méltó, hogy egy új lehetséges jogalkotási technikára mutat rá: egyes adózással/nyugdíjjal összefüggő jogintézményeknek a közteherviselés/nyugdíjrendszer alapvető szabályaként való megjelölésével azok sarkalatos rendelkezéssé minősíthetők, így módosításuk később jóval nehezebb lehet. Annak érdekében, hogy ezt megelőzzük, célszerű lenne az „alapvető szabály” formula tartalmának jogalkotói rögzítése vagy jogértelmezői kibontása, hogy átlátható módon legyen meghatározható, mely rendelkezések minősülhetnek az Alaptörvény 40. cikke alapján sarkalatosnak és melyek nem. Ehhez a fentebb vázolt definíció kiindulópontként szolgálhat.

_

Összességében azt gondolom, erősen megkérdőjelezhető, hogy az Alaptörvény 40. cikke alapján helye lehet-e konkrét jogintézmények, különösen azok részletszabályai „alapvető szabállyá” nyilvánításának, és így minősített többséghez kötésének. A Stabilitás Megtakarítási Számla sarkalatos rendelkezésbe foglalását kifogásoló megfelelő indítvány esetén az AB minden bizonnyal érdemben vizsgálná a beadványt és jó eséllyel helyt is adna egy ilyen felvetésnek. A kérdéskör megnyugtató rendezéséhez hosszabb távon annak körvonalazására lesz szükség, hogy mely ismérvek alapján érhető tetten egy adójogi norma alapvető jellege.

_

*

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a  Facebookon.

*

 

Képek forrása:

http://www.flickr.com/photos/29468339@N02/4561376850/

http://www.flickr.com/photos/23912576@N05/2962194797/

http://www.flickr.com/photos/49432626@N08/5101958022/

 


[1] Ezúton szeretném megköszönni Kecső Gábornak, az ELTE ÁJK Pénzügyi Jogi Tanszék tanársegédének tanácsait, észrevételeit és a témáról vele folytatott eszmecserét.

[2] Az Alaptörvény AB hatáskörét korlátozó 37. cikk (4) bekezdés értelmezésétől függ, hogy arra tekintettel kizárható-e az adórendszer alapvető szabályainak tartalmi felülvizsgálata. Formális értelemben a Gst. nem központi adóról szóló jogszabály, ezért arra korlátozás nem vonatkozik, a hét „tilalmazott” törvény körébe nem sorolható. Tartalmi szempontból azonban kétségtelenül központi adónemről rendelkező normákról beszélünk, így ésszerűtlenül kiterjesztő értelmezés esetén az eljárási lehetőség kizárható.

[3] www.slideshare.net/…/fundamentals-of-taxation

www.amazon.com › … › Business & MoneyAccounting

 

Középpontban a választási rendszer

2014.03.22. 20:07 Ars Boni

 

A törvényhozási ciklus lezárulásával párhuzamosan az MTA TK Jogtudományi Intézetének szervezésében hétről hétre meghívott szakértők tekintik át az egyes jogterületeken azokat a változásokat, amelyeket a sarkalatos jogalkotás hozott. Az előadássorozat legutóbbi etapjában a választójogi rendszer került górcső alá, hiszen az elmúlt években új választójogi és választási eljárási törvényt is köszönthetett a magyar közjog.

_

Our University Internal Election

A beszélgetésen, amelyet Jakab András intézetigazgató moderált, Dezső Márta, Bodnár Eszter, Cserny Ákos, Halmai Gábor, László Róbert és Pozsár-Szentmiklósy Zoltán alkotmányjogászok, egyetemi oktatók voltak a meghívottak. Habár egy közös, irányított kérdéssor alapján előre rendszerezhették az álláspontjukat, mégis mindannyian más-más szempontot emeltek ki, amely vezérfonal mentén végighaladtak a pozitívnak és negatívnak tartott változásokon; mindemellett a vélemények több ponton is egyeztek.

Halmai Gábor a legszembetűnőbb, „leghangosabb” változásokat kívánta sorba venni. Hangsúlyozta, hogy a választási rendszer korábban is a kétharmados többséget igénylő jogalkotási tárgyak közé tartozott, ezen a téren az egyedüli újdonság a választókerületek beosztásának rendeletiről sarkalatos törvényi szintre emelése: a választókerületi térkép jelenleg az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény mellékletét képezi. Ahogyan erre pozitívumként Dezső Márta is rávilágított, a választókerületek újraszabályozásával a jogalkotó többéves alkotmányellenes mulasztást orvosolt, mivel az Alkotmánybíróság már 2005-ben, majd 2010-ben is felhívta rá a figyelmet, hogy a régi beosztás – elavultságánál fogva – az egyenlőség választási alapelvének sérelméhez vezet. Az AB további javaslataira viszont már kevésbé volt tekintettel a törvényalkotó: azzal együtt, hogy az elvárásoknak megfelelően a szabályozás kikerült a Kormány kezéből, a jogalkotó egyúttal túlzásba is esett azzal, hogy az egyszerű többség vagy egy független szakértői bizottság helyett a sarkalatos jogalkotás körébe utalta a területi beosztást, ami így egy esetleges kormányváltás esetén – Halmai szófordulatával élve – könnyen bebetonozódhat.

Dezső Márta másfajta megoldást is felvetett, amely megakadályozhatta volna, hogy a kétharmaddal való visszaélésnek, illetve a gerrymanderingnek akár csak a gyanúja is felmerüljön: egy független, erre a célra felállított szakértői testület létrehozását. László Róbert szintén kiemelte, hogy – bár ebben a kérdésben a szakértők sem tudnak konszenzusra jutni – akár normálisnak is tekinthető, hogy a kétharmados többség sajátos helyzetét és az ezzel járó lehetőségeket a saját érdekei felé hajló kézzel ragadja meg, a választókerületek átrajzolása mégis aligha menthető, mivel láthatóan a mindenkori jobboldalnak kedvez.

Ugyancsak visszatérő, minden résVote Hereztvevő által megemlített súrlódási pont volt a töredékszavazatok rendszerének átalakítása, azaz, hogy idén már a győztes, mandátumot szerző jelölő szervezet is kompenzációhoz jut töredékszavazatok formájában. Ez Halmai álláspontja szerint még inkább fokozza az arányosság torzulását, amelyet a csökkentett létszámú parlamenti mandátumok eloszlása (106 egyéni választókerületben, 93 országos listán megszerezhető mandátum) egyébként is megalapoz. Hozzá hasonlóan László Róbert is azon elemek közé sorolta a győztes-kompenzációt, amelyek a mindenkori legnagyobb pártnak kedveznek.

Dezső Márta az egyes választási alapelvek számbavételével ragadta meg a rendszer megfelelő, illetve hiányos pontjait. Úgy találta, pozitívumként értékelhető a választás szabadságának mint új elemnek a bevezetése, sőt a közvetlenség érvényesülése sem kifogásolható. Ami pedig az általánosságot illeti, ez a korábbinál teljesebben valósul meg a választásra jogosultak körének kiszélesedésével, hiszen a választójog már csak állampolgársághoz kötött, a magyarországi lakóhely megszűnt állandó követelmény lenni.

Nem lehet azonban szó nélkül átsiklani az Alaptörvény azon mondata felett, amely a választójog teljességének lakóhelyhez kötését lehetővé teszi – a megfogalmazás erősen aggályos, nem zárja ki ugyanis, hogy amennyiben létezik teljes választójog, úgy létezhet részleges is, holott ez egy demokratikus választási rendszer alapjait teszi megkérdőjelezhetővé. Szintén többen (Dezső Márta, Cserny Ákos, Halmai Gábor) kétségeiknek adtak hangot a választás titkosságával kapcsolatban, amelyre a levélben szavazók esetében aligha van garancia. Ráadásul a magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgárok az alapelvek érvényesülésének tekintetében halmozottan hátrányos helyzetben vannak, hiszen – az egyenlőséget sértő módon – nekik csak országos listára áll módjukban szavazni.

Bodnár Eszter is a rendszer egy sajátos jellemzőjét emelte ki: a fogyatékossággal élők és a fogvatartottak választójogát vizsgálta. Rávilágított, hogy a mostani szabályozás a strasbourgi emberi jogi bíróság precedenseinek nyomán alakult ki, és míg az Alkotmány minden gondnokság alá helyezett személyt kizárt a választójogból, az újraszabályozás óta a gondnokság alá helyezésnél a bíróságnak az érintett belátási képességének fényében, egyedi döntésben kell határoznia a választójogról. Hiába történt azonban kétségtelen előrelépés e téren, szabályozásunk továbbra sem felel meg a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló 2007-es ENSZ egyezmény azon kritériumának, miszerint a választójogot azonos feltételekkel kell biztosítani a hátrányos helyzetűek számára is.

A fogvatartottak esetében az elmúlt évek terméke a hazai közjogban a közügyek gyakorlásától való eltiltás intézménye, ami azt hivatott szolgálni, hogy a szabadságvesztésre ítélteket csak akkor korlátozzák választójoguk gyakorlásában, ha az általuk elkövetett bűncselekmény összefüggésben áll azzal és indokolttá teszi a korlátozást. A gyakorlat viszont sajnos azt mutatja, hogy a közügyektől eltiltást az esetek elsöprően nagy hányadában, szinte mindig automatikusan elrendelik, így újfent sérül az egyenlőség alapvető tétele.

Mindemellett nemcsak a választójogosultságra vonatkozó rendelkezések hagynak maguk után kívánnivalót: a téma szakértői több ponton kifogást emeltek a választási eljárás egyes elemeivel szemben is. Nem véletlenül kavart nagy port az elmúlt hónapokban például a megújult kampányszabályozás. Ahogyan ezt László Róbert is hangsúlyozta, súlyos anomáliát jelent, hogy nem azonosak a pártszínekben indulók és az egyéni jelöltek finanszírozási lehetőségei; de nem kisebb probléma az sem, hogy teljesen érdektelenné tették a médiát a politikai tartalmú hirdetések közzétételében és ezzel a politikai nyilvánossághoz való tevékeny hozzájárulásban.

Pozsár-Szentmiklósy Zoltán ezt a gondolatmenetet – a választási rendszert az egyes állampolgár szemszögéből, az alapjogok érvényesülése felől megközelítve – vitte tovább, amikor a nyilvánosság beszűkülése révén az egyén információszabadsághoz és ennek folytán a véleménynyilvánításhoz való jogának sérelmét kifogásolta, hiszen az új szabályok mellett a választópolgárok jóval kevésbé lehetnek részesei a politikai diskurzusnak, mint korábban. Ezen túl afelett sem szabad elsiklanunk, hogy egyrészt az ellenzékkel szemben a Kormány lehetőségei az állampolgárok tájékoztatására továbbra is nyitottak, másrészt ennek az anyagi hátterét a választók adóforintjai nyújtják, akárcsak az országos listát állító pártok számára a kampánytámogatási célból nyújtott összegeket.

Az elmúlt időszakban közbeszéd tárgyává vált, Dezső Mártát és Cserny Ákost idézve „komolytalan” jelöltállítási rendszert ugyancsak érték kritikák. A kopogtatócédulák helyét átvevő ajánlóívek és annak a lehetősége, hogy egy választópolgár már több jelölt indulását is támogathatja, elősegíti a voksok szétforgácsolódását, az ajánlások értékének hanyatlását, illetve táptalaját képezi a manipulációnak vagy – még rosszabb esetben – a személyes adatokkal való visszaélésnek. A jelöltek nyilvántartásba vételét kísérő zúgolódás az utóbbi aggályt különösen alátámasztotta: közel sem biztos, hogy az ajánlók adatai nem kerültek át egyes esetekben a preferált párttól egy másikhoz. Noha tetten érhető a pozitív irányba történő elmozdulás igénye, még messze vagyunk egy olyan, jelentősen kevesebb visszaéléssel terhelt rendszertől, amilyen például a pártok indulásának kaucióhoz kötésére épülhetne.

Mindezek fényében nem mehetünk el említés nélkül amellett, hogy a Vjt. és a Ve. egyaránt szinte kizárólag a kétharmados parlamenti többség szavazatával került elfogadásra – egy ilyen kiemelt, hagyományosan minősített többséget igénylő törvényhozási tárgykörnél a konszenzus ennyire szembetűnő hiánya legalábbis aggályosnak nevezhető.

A választási rendszer újraszabályozása tehát kétségtelenül magával hozott számos minőségi újítást is, a hibák viszont tartogatnak jó pár tanulságot a jövőre nézve: a választások jogi szabályozása olyan témakör, amely a jelenleginél mélyebb átgondoltságra tarthat igényt.

_

*

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a  Facebookon.

*

Képek forrása:

http://www.flickr.com/photos/93154619@N00/3086998079/

http://www.flickr.com/photos/62518311@N00/73686445/

 

Egy új állam születik? De lehet, hogy már meg is szűnt?

2014.03.20. 10:48 Ars Boni

November óta zavargások és tüntetések jellemezték az ukrajnai közéletet, amely végül Janukovics elnök lemondatásához és a korábbi ellenzék hatalomátvételéhez vezetett. Az ukrán helyzet azonban akkor eszkalálódott igazán, amikor a Krím-félszigetet megszállta az orosz hadsereg. Az eredmény, úgy tűnik, az, hogy pár nap leforgása alatt alakult egy új állam, amely rögtön be is olvad egy másikba.  

putin

2014. március 16-án a Krím-félszigeten népszavazást tartottak, amelyen 83,1 %-os részvétel mellett 96,77 %-os többséggel megszavazták az Orosz Föderációhoz való csatlakozást. A népszavazást gyakorlatilag minden állam illegitimnek ítélte, kivéve magát az Orosz Föderációt. Vlagyimir Putyin, az Orosz Föderáció elnöke pedig a népszavazást követően hétfőn rendeletet írt alá arra vonatkozóan, hogy a Krím Köztársaság egy független állam.

A független Krím Köztársaság kikiáltása a hétfői napon némi meglepetést jelentett; főként azt követően, hogy erre vonatkozóan nem szerepelt kérdés a népszavazáson. A Krím Köztársaság függetlensége kinyilvánításának magyarázata abban áll, hogy a Krím Orosz Föderációhoz való csatlakozásának jogi folyamata államközi szerződésben kerülne rögzítésre.

Túl azon, hogy a Krím több szimbolikus lépést is tett arra vonatkozóan, hogy Oroszországhoz közeledjen, döntöttek az időzóna és a pénznemváltásról is, és valószínűleg dönteni fognak a teljes orosz joganyag átvételéről. Egy olyan jogharmonizáció következhet be, amely számtalan kérdést vet fel, és nem valószínű, hogy felelősségteljesen levezényelhető pár hét alatt, tekintve, hogy egy 2,3 milliós lakosságú területről van szó.

Az államközi szerződéssel való csatlakozás szintén több kérdést vet fel. Az államiság, mint nemzetközi jogi fogalom egyik legelterjedtebb definíciója szerint egy államnak rendelkeznie kell állandó lakossággal, meghatározott területtel, egy kormánnyal és azzal a képességgel, hogy más államokkal kapcsolatot alakítson ki. Ez az a tulajdonság, amelyet alapvetően belső és külső szuverenitásnak nevezünk az államiság definiálásánál. Más meghatározásoknál még nyilvánvalóbb az a megközelítés, amely a szuverén állam körülírásakor hangsúlyozottabban emeli ki a külső befolyástól való mentesség fontosságát. Ennek a problematikussága a Krím esetében már most is érzékelhető a nemzetközi közösség negatív reakcióiból. A független államiság (például az annak fogalmi elemét képező főhatalom) akár formális megjelenését is erősen megkérdőjelezi a Krím-félszigeten az idegen fegyveres erők jelenléte.

Sajnálatos módon Oroszország a nemzetközi jog alapelveit több helyen is sérti, és elmondható, hogy egyes cselekedetei az ENSZ Alapokmányával is ellentétesek. Szintén sérelmet szenved az ENSZ Közgyűlés Államok közötti baráti kapcsolatok és együttműködés nemzetközi jogi alapelveiről szóló nyilatkozata, amely részletezi és kiegészíti az ENSZ Alapokmányban foglalt kötelezettségeket. Kiemelhető a nyilatkozat pontjai közül az államok területi épségére és függetlenségének megsértésétől való tartózkodásra vonatkozó része.

A Krím Köztársaságnak önálló államként való elismerése vélhetően nem fog könnyedén menni tekintve, hogy 1945 óta egyetlen olyan utódállam sem volt (volt gyarmatokon kívül), amely az elődállam tiltakozása ellenére ENSZ-taggá vált volna. Az egyoldalú elszakadások esetei közül eddig mindössze Banglades esete említhető eredményes kísérletként, azonban a Pakisztántól való 1971-es elszakadás gyakorlatilag Kelet-Pakisztán sikeres szabadságharcának volt az eredménye. A kelet-európai térségből a balti államok függetlenségét említhetjük példaként, amelyet azonban szintén jóváhagyott a Szovjetunió Központi Tanácsa, így gyakorlatilag a Daloló Forradalom sem tekinthető tisztán egyoldalú elszakadásnak.

Miért fontos akkor az Orosz Föderációnak, hogy a Krím egy független állam legyen? Egy állam több különböző módon jöhet létre a nemzetközi jog szabályai szerint. Kiválhat például egy másik államból – tulajdonképpen ezt állítja most magáról a Krím Köztársaság, de jó példa erre a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságból kilépő Szlovénia esete is. Egy államszövetség fel is oldódhat, több szuverén államot hozva létre úgy, mint ahogy ez történt Csehszlovákia vagy a Szovjetunió felbomlása kapcsán. Természetesen a fent említett folyamatokkal ellentétes államalakulás is lehetséges, például amikor államok egyesülnek vagy egybeolvadnak.

A közelmúlt történelmének ehhez kapcsolódó legnevezetesebb példája természetesen a „két Németország” egyesülése, pontosabban a Német Demokratikus Köztársaságnak a Német Szövetségi Köztársaságba való beolvadása. Ezt a történelmi, államok közötti folyamatot azonban szintén a tágabb nemzetközi közösség, sőt a második világháborúban nyertes négy nagyhatalom által is aláírt nemzetközi megállapodás hozta létre.

Államok egyesülésére sikeres példát gyakorlatilag nem is lehet találni. A közelmúlt történelmének egy szintén érdekes, ám kudarcba fulladt kísérlete az Egyesült Arab Köztársaság, amely Szíria és Egyiptom 1957-1961-ig tartó bilaterális nemzetközi megállapodásán alapuló közös államalakulata volt. Hasonló példa még a szintén rövid időtartamot megélt Szenegál és Gambia közötti társulás (Szenegambia, 1982-1989) és még rövidebb életű kezdeményezés volt a Marokkó és Líbia közötti unió megteremtésére irányuló törekvés (1984-1986).

Az Oroszországgal történő egyesüléshez az első lépéseket már megtette a Krím Köztársaság és Szevasztopol városa, amikor az Orosz Föderáció alkotmányos törvényei szerint megállapodást írtak az orosz elnökkel a csatlakozásukról, amely megállapodást Vlagyimir Putyin ratifikáció céljából benyújtott a Dumának. A megállapodást sürgősségi eljárás keretében megvizsgálta Oroszország Alkotmánybírósága is, és azt az Orosz Föderáció alkotmányával összhangban lévőnek ítélte meg. Meglehetősen valószínű, hogy az orosz törvényhozás sem fog akadályokat gördíteni a föderáció bővülése elé, amelynek azonban nemzetközi diplomáciai és gazdasági következményei egyelőre előreláthatatlanok. A nemzetközi jog viszont alighanem egy újabb érdekes esettel gazdagodik.

*

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a  Facebookon.

*

Kép forrása:

http://talkvietnam.com/uploads/2014/03/russian-president-vladimir-putin-right-gives-a-news-conference-at-his-country-residence-of-novo-ogaryova-outside-moscow-afpalexey-nikolsky-1452632-russian-president.jpg

Alkotmánybírósági mulasztás, kúriai jogvédelem

2014.03.19. 11:39 Ars Boni

Egy jobb horoggal kiütötte a Kúria a végtelen, mondhatni formátlan formalizmusba forduló Alkotmánybíróságot a választási eljárásjog területén? A taláros testület jelenleg még a földön, a bíró számol rá; kíváncsian várjuk, felkel-e még, vagy a Kúria lesz az új bajnok a választási eljárási jogok alkotmányos védelmében.

 

2009666-rocky_iv_original_k

Miről is van szó? Amint arról korábbi cikkünkben is beszámoltunk, az Alkotmánybíróság 2014. március 13-án az alkotmányos szempontok vizsgálatának mellőzésével utasította el a Kúria Kvk.III.37.183/2014/10. számú végzésével  szemben benyújtott alkotmányjogi panaszt, majd március 17-én, lényegében az Alkotmánybíróság által megvizsgált üggyel azonos tényállásban a Kúria – szakmailag is helyes – érdemi döntést hozott.

Az ügy megítélése látszólag egyszerű. Kormányrendeleti szinten került korlátozásra alapvető jog, s ennek alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság nem mondta ki, a Kúria azonban mégis ezt alapul véve hozta meg döntését. Az Alkotmánybíróság hibázott, tényleges szerepét pedig az adott ügyben átvette a Kúria.

Ha jobban megvizsgáljuk a döntéseket, két jelenséget figyelhetünk meg:

1. Az Alkotmánybíróságon immár olyan erőteljes formalista szemlélet uralkodott el az alkotmányjogi panaszok vizsgálata terén, hogy már az egyébként befogadható panaszokat is elutasítja valamilyen vélt formai hibára hivatkozva, illetve

2. A Kúria döntésére szerencsére alapvető hatással vannak az alkotmánybírák – akár csak különvéleményben megfogalmazott – érvelései, azok nagyon rövid idő alatt a Kúria határozatainak indokolásában köszönhetnek vissza.

Az ügyek lényege

Egy adott településen egy magánszemély kifogást nyújtott be, amiért az ottani képviselőjelölt választási plakátjai villanyoszlopon kerültek elhelyezésre. Az erről készített fényképei alapján az illetékes Országgyűlési Egyéni Választókerületi Választási Bizottság megállapította a jogsértés tényét, miszerint a képviselőjelölt plakátjának elhelyezése sérti a 224/2011. (X.21.) Korm. rendeletben (a továbbiakban: Rendelet) megállapítottakat. Annak 3. § (2) bekezdés a) pontjában rögzített tilalom ugyanis (jogellenes azon reklám célú berendezés a kihelyezés időpontjától függetlenül, amely közvilágítási-, villany- és telefonoszlopon került elhelyezésre) a Rendelet 1. §-a miatt a választási plakátokra is kiterjed. Ez a szabályozás ugyanakkor a indítványozó szerint nincs összhangban az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében elismert szabad véleménynyilvánításhoz való joggal, továbbá a XXIII. cikk (1) bekezdésében elismert választhatóság jogának gyakorlásával. Hiszen a választási plakát elhelyezése a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jog védett gyakorlása körébe tartozik. A jelöltek ezen túlmenően még passzív választójoguk gyakorlásával is élnek a kampányidőszakban tett közléseikkel, mikor a szabad szólásnak a választási eljárásról szóló törvényben (a továbbiakban: Ve.) biztosított eszközei használatával a választók megszólítására törekednek.

A plakátok elhelyezésével kapcsolatban a Ve. 144. §-a zárt szabályrendszert alkot, így a választási plakátokra csak az ott megállapított rendelkezések vonatkoznak. A Ve. 144. § (3) bekezdése szerint plakátot a kampányidőszakban – a következő bekezdésben meghatározott kivételekkel – korlátozás nélkül lehet elhelyezni. A korlátozás tehát csak olyan lehet, amely megfeleltethető a Ve. 144. § következő bekezdéseiben foglaltaknak. A Rendeletben foglalt szabályozás pedig egyik körbe sem tartozik. Így egy, az alkotmánybírósági gyakorlatban is nevesített alapjog rendeleti szintű korlátozására kerül sor.

Kúria vs. Alkotmánybíróság

Mégsem beszélhetünk azonban arról, hogy a két testület fent idézett döntései ellentétben állnának egymással, ahogyan azokkal a megállapításokkal is óvatosan kell bánni, hogy az Alkotmánybíróság szentesíti, vagy legalábbis szemet huny az alapjogok rendeleti szintű korlátozása felett. Bár vitatható módon, de az Alkotmánybíróság érdemben nem foglalt állást a kérdésről: az indítványt formai feltételek alapján utasította vissza (álláspontjuk szerint nem tartalmazott az indítvány alkotmányjogilag értékelhető indokolást), ami pedig az utóbbi időben elég általános tendencia az alkotmányjogi panaszok terén. Nem tisztünk megítélni, hogy jelen esetben miért döntött szubjektív érzet alapján a testület többsége a formai elutasítás mellett, véleményem szerint azonban abban az esetben, ha a testület befogadja a kérelmet, nem juthatott volna más eredményre, mint a Rendelet Ve.-re vonatkozó része alaptörvény-ellenességének megállapítására. Ami, bár a visszautasítás miatt elmaradt, a kisebbségi véleményen lévők (tehát az alkotmányjogi panasz megalapozottsága mellett érvelők) különvéleményben mégis részletesen kifejtették a kérdés érdemi vizsgálata során irányadó álláspontjukat is, és konklúzióként rögzítették, hogy mivel az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése szerint az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, a választási plakát elhelyezésének kormányrendeleti szinten történő, a Ve. szabályain túlmutató tiltása a véleménynyilvánításhoz való jogot közvetlenül korlátozza. Erre csak törvényben kerülhetne sor.

A Kúria nem egész egy hónappal ezelőtt még úgy ítélte meg ezt a kérdést egy hasonló ügyben, hogy mivel a Rendelet 1. §-a értelmében tehát a Ve. 144. §-a szerinti plakátra (plakátokra) is alkalmazandók a Rendelet szabályai, ezért a választási plakátokra is vonatkozik a tilalom, helyt adva ezzel a választási bizottságok döntésének. Az alkotmánybírósági végzés különvéleményében foglalt tartalmi megállapítások azonban beépültek a Kúria gyakorlatába, így a következő, hasonló tényállás elbírálásakor már alkotmányjogilag helyes megállapításra jutottak, és kimondták, hogy a választási plakát elhelyezésével kapcsolatban a választási szervek a Ve. 144. §-ának való megfelelést vizsgálhatják csak, a közúti közlekedési szabályokat, illetve a reklámtáblák elhelyezésére vonatkozó rendeleti szabályokat nem alkalmazhatják. Kiemeli továbbá, hogy a Rendeletbeli szabályozás nem ronthatja le a korlátozás nélküli elhelyezést.

A Kúria számára – aki két hasonló ügyben hozott eltérő tartalmú döntést – a második döntés meghozatalakor jelentős útmutatóként szolgált Stumpf István alkotmánybíró különvéleménye: „A bíróságnak ebben a helyzetben a Kormány rendelete és a sarkalatos törvény közötti kollíziót – az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésére, IX. cikkére, 15. cikk (4) bekezdésére és 28. cikkére tekintet­tel – a Ve. javára kellett volna feloldania.”

Konklúzió

Bár az Alkotmánybíróság érdemben nem foglalt állást a kérdésben, ez mégsem jelenti a rendeleti szintű alapjog-korlátozás legitimációját, ehhez ugyanis tényleges alkotmánybírósági döntés szükségeltetne, amit a jelen ügyben hozott „nem-döntés” nem helyettesíthet. Az Alkotmánybíróság felelőtlen, formai alapon visszautasító gyakorlata azonban mindenképpen felülvizsgálat tárgyát kell, hogy képezze, a testületnek önreflexiót kell tanúsítania, mert jelenleg az alkotmányjogi panasz léte nem hogy csökkenti a bárki által kezdeményezhető utólagos normakontroll (az actio popularis) megszüntetése okozta hiányt, hanem tovább növeli azt, csökkentve ezzel a jogvédelem szintjét. Ezzel szemben a Kúria gyakorlata kifejezetten helyes irányba halad. Üdvözlendő, hogy az Alkotmánybíróság által kimunkált szempontokat – még ha azok csak különvéleményi formában jelennek is meg – rövid idő alatt a határozatok meghozatalának alapjaként fogadja meg, beépítve azt a bírói gyakorlatba.

8:7

2014.03.18. 02:18 Ars Boni

Ha eddig bárki is kételkedett volna az alkotmánybíráskodás kettős természetében, illetve annak politikai relevanciájában, az most biztosan felülvizsgálhatja korábbi álláspontját. Mint ahogy az is, aki esetleg kételkedett abban, hogy rendszerbe kódolt jelenséggé vált az a szemléletbeli törésvonal, melyet leegyszerűsítő módon a “régi” és “új” alkotmánybírák közt húzhatunk meg (kivétel ez alól Stumpf István, egyes esetekben Szalay Péter, a „régiek” csoportjában pedig Lenkovics Barnabás), és amely előbb-utóbb elvezet az újonnan megválasztottak dominanciájához. Sajnos minderre legszembetűnőbben a kampányidőszakban és a véleménynyilvánítás szabadságának apropóján került sor.

 87_1

Egy kis elmélet

 Az alkotmánymódosítás módozatait firtató jogirodalmi álláspontok között régóta meghonosodott a legitimitás – legalitás alapján történő vizsgálódás, és különös tekintettel az alkotmányos és az alkotmányellenes alkotmánymódosítás kérdésének elemzése. E második vitából – döntőbíróként – az  Alaptörvény negyedik módosítása is kivette a részét, az utóbbi lehetőséget lényegében fogalmilag kizárva a hazai alkotmányos rendszerben.

Mindazonáltal úgy tűnik, egy másik dichotómiával is számolnunk érdemes: az explicit (alkotmányozói) és az implicit (bírói, értelmezés útján megvalósuló) alkotmánymódosítás párosával. Utóbbi legális verziójának az az eset tekinthető, mikor az Alkotmánybíróság (AB) szövegértelmezéssel egyre több aspektust olvaszt ki az alkotmány szövegéből, illegális párjának pedig az alkotmányellenes törvényhozói vagy végrehajtó hatalmi jogi aktusok (törvények, rendeletek) alkotmánybírósági jóváhagyása tekinthető. Ez történt most, mikor az AB visszautasította a választási plakátok ügyében benyújtott alkotmányjogi panaszt, amelynek végeredménye szerint alapjog ezúttal rendeletben is korlátozható. A többségi érvelés ugyanis lazán átlépett a kérelmező jogforrástani érvelésén [ideértve a korábbi 1 /2013. (l. 7.) AB határozatban foglaltakat is] és arra a szelektív olvasásra utaló következtetésre jutott, hogy “az indítvány nem tartalmaz alkotmányjogilag értékelhető indokolást az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegére, illetőleg arra nézve, hogy a bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével.” A végzés a lényegi döntésen felül egyben szembeötlően tanúskodik az alkotmánybíróságon belüli erőviszonyok megváltozásáról is. Míg 2012-ben a bírák kényszernyugdíjazása apropóján elnöki szavazattal 7:7 arányban a “régiek” kerekedtek felül, mára a kiegészült testület 8:7 arányban az “újak” többségét eredményezte.

87_2

Az eset értékelése

A kérdéses ügy nem újkeletű. Az alaptörvényi szinten is bevezetett politikai reklám-, és politikai hirdetés-fogalmak régóta viták kereszttüzében állnak. Az Európai Parlamenti választások miatt uniós kompetenciát is érintett a kérdés, így a kilátásba helyezett kötelezettségszegési eljárás elrettentő jellege elvezetett az Alaptörvény ötödik módosításához, mely egyben érdekes eleme lehet a kortárs szuverenitás-elméletekről szóló vitáknak is.

Jelen helyzetben az egyik parlamenti párt (az ügy lényegét tekintve teljesen mindegy, hogy melyik párt) villanyoszlopokon elhelyezett plakátjának ügyében robbant a bomba. A végzés részletes elemzésétől itt és most eltekintek, ellenben néhány – véleményem szerint lényeges – szempontra felhívnám a figyelmet.

Egyrészt: látványos, hogy az ügy megítélésére rendelkezésre álló mindösszesen háromnapos határidő ellenére mennyire terjedelmes különvélemények születtek a végzéshez. Látványos továbbá az is, ahogy az elnöki állásfoglalás nem pusztán az ügy befogadhatóságát bizonyítja, hanem az ügy további érdemi kimenetelét is mintegy “modell döntésként” tárja fel. Az elnöki különvéleményhez minden ellenző alkotmánybíró csatlakozott.

Másrészt: érdemes felhívni a figyelmet a döntés apropóján az előadó bíró (jelen esetben Dienes-Oehm Egon) szerepének fontosságára. Az ún. agenda setter pozíciójának óriási szakirodalma van az ún. közösségi döntések elméletében (public choice theory), nem véletlenül. Mindennek felismerése és alkalmazása az alkotmánybírósági munkafolyamatra pedig megjelent Pokol Béla egyik nemrég megjelent írásában is („a szignálás hatalmi kérdései”). A jelenség röviden úgy foglalható össze, hogy az előadó bíró készíti el a szöveget, amelyet a testület megvitat és amelyről szavaz, így személye (és szemlélete) alapvetően befolyásolja a döntés kimenetelét.

Harmadrészt: érdemes felemlegetni azt a hiányosságérzetet, ami egy alapjoggal foglalkozó döntés nyelvezetéből jelen esetben kimarad. Túl azon, hogy az AB egyértelműen hibás döntést hozott, mikor nem vette figyelembe az égbekiáltó jogforrástani problémát az alapjog rendeleti korlátozásával kapcsolatosan [t.i. hogy alapjogot csak törvényben lehet korlátozni, „más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával”Alaptörvény I. cikk (3) bekezdés], felmerülhet kérdésként, hogy hol van a szövegből a “demokratikus közvélemény kialakulásáért” történő aggódás és az alapjog-barát megközelítés.

Mi adhat azonban a 8:7-es arány ellenére okot a bizakodásra? Egyrészt jóhiszeműen bízhatunk abban, hogy ez csak eseti tévedés volt. Másrészt jelentős fejlemény, hogy március 17-én a Kúria egy újabb ügy megítélésében az elnöki különvéleményben szereplő érvelés szerint hozta meg határozatát. Végül pedig eszünkbe juthatnak olyan klasszikus filozófiai kérdések, mint hogy “Ki őrzi az őrzőket?” (Quis custodiet ipsos custodes?) és hangsúlyozhatjuk például a szakmai közvélemény szerepét, az ún. reputációs piacot. Amit tenni lehet tehát az, hogy felhívjuk a figyelmet a döntés elfogadhatatlanságára és bízunk benne, hogy a szakmai presztízsveszteség terhe jobb belátásra bírja az implicite alkotmányellenesen alkotmányt módosító bírákat.

 

*

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a  Facebookon.

*

Képek forrásai:

https://www.flickr.com/photos/wojszyca/8703201622/

https://www.flickr.com/photos/antonymartin/2203256357/

Mitől véd meg a kétharmad? – Interjú Kukorelli Istvánnal – II. rész

2014.03.17. 08:43 Ars Boni

 

Mérlegen az Alaptörvény címmel megjelent a Stádium Intézet első kiadványa. A kötetben nyolc alkotmányjogász, köztük Sólyom László és Tölgyessy Péter fejtik ki gondolataikat az Alaptörvényről. Az Ars Boni részleteket közöl az egyes interjúkból, ezúttal Kukorelli István volt alkotmánybíróval, az ELTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszékének vezetőjével készített beszélgetésünk második részét olvashatják.

*

 

A mai napig kiemelt érzékenységgel kezelt jogterület a véleménynyilvánítás szabadsága. Korábban Ön alkotmánybíróként a szólásszabadság szigorú büntetőjogi korlátozását ellenző, markáns véleményének adott hangot több különvéleményben is. Az elmúlt húsz év tapasztalatai alapján továbbra is érvényesnek tartja korábbi álláspontját?

Ez megint egy értékvita, meg is kaptam a liberális jelzőt ezeknél a különvéleményeknél. (…) Én azt nem értem soha, hogy miért félünk? Persze most is rikácsolnak, az ember jár futballmeccsekre, látja a falfirkákat, de miért akarunk minden áron a büntetőjog eszközeihez nyúlni, mint ultima ratio-hoz? Én ezt nem gondolom liberális felfogásnak. Menekülés, hogy minden ilyen helyzetben hozom a büntetőjog eszközét és lecsapok. Nem kell börtönbe zárni a véleménynyilvánítást. A történelem igazolja vissza, hogy az sosem demokratikus. (…) Szerintem a magyar politikai kultúrát jó lett volna ebbe az irányba mozdítani. Nem egészen így alakult a történet, és ez bizony jelentősen meghatározza a nyilvánosság mostani szerkezetét. Mindent átruházunk az államra, a büntetőhatalomra és nem a – Bibói értelemben vett – civil kurázsi felől közelítjük meg a kérdést. Azt látjuk, hogy a nyilvánosság a hatalom elől mindig meghátrál, és én nem érzem jól magam, amikor a közmédia ennyire paprikajancsi, ennyire függ a politikai hatalomtól, mert akkor az egyik demokrácia-kritérium sántít.

A politikai nyilvánosság szerkezetének kell működnie! Én sem tartom korlátlannak a véleménynyilvánítás szabadságát, erről szó sincsen, de nagyon-nagyon kényes és fontos szabadságjog ez. Továbbra is egyetértek azzal, amit akkor mondtam, hogy ez alakítja a demokratikus közvéleményt. Ebben pedig nem ingat meg sem az internet, sem más újabb fejlemények, még ha nem is tetszik ez a felelőtlen és korlátlan világ, amit nyilván szabályozni kell. Szerintem, ha egyesek szélsőséges dolgokat írnak, akkor arra válaszolni kell, és az kiegyensúlyozza majd a közgondolkodást. Én ebből a szempontból gondolkodtam és gondolkodom most is.

Alkotmányjogász körökben gyakran kritizálták az Alkotmánybíróságot, amiért szerintük nem foglalt eléggé keményen állást az elmúlt időszakban. Mások szerint reális veszély volt az egész intézmény megszüntetése és emiatt komoly nyomás nehezedett a testületre. 2011 júliusában azt nyilatkozta, hogy az alkotmánybíróknak el kell dönteniük, hogy átlépik-e a Rubicont. Hozzátette, hogy „ha én most a testület tagja lennék, azon múlna, hogy felállok-e vagy sem, hogy milyen irányt vesz majd a következő hónapokban az AB.” Az eltelt időszak alapján lemondana, ha a helyükben lenne?

Ezt akkor tudná igazán korrekt módon és erkölcsösen megválaszolni az ember, ha tagja lenne a csapatnak. Minden egyéb szituációban felelőtlen a vélekedés. Nagyon valószínű, hogy a lemondás több alkotmánybírónak megfordult a fejében. (…) Meg lehet ítélni mindenkit az alapján, hogy milyen politikai mezőkből küldték a cégbe. Mindig jelen volt, mindig érezni lehetett az alkotmánybírák hozzáállásán, az összetételben, az állásfoglalásokban, hogy melyik kormány rendeletének vagy melyik ciklus törvényének a fölülvizsgálatáról van szó, ami súlyos hiba. Most azonban különösen érezni lehet ezt. Tartsunk névsorolvasást az Alkotmánybíróságon! Hogy próbál, például Stumpf István autonómiát kiharcolni magának, ha tud, vagy Szalay Péter, Lenkovits Barnabás és így tovább. Majd a történelem megítéli, hogy sikerült-e. És ez már túlmegy azon, hogy a hatáskört mennyire kurtították meg és az mekkora érvágás, ez már szerepfelfogás kérdése. Tulajdonképpen politikai fogság van, amit most hatáskörileg is előidéztek, de lassan a személyi összetételben is megjelenik. Én attól a kritikus ponttól félek, amitől kezdve az intézmény nem tölti már be a rendeltetését. (…)

Kukorelli3

A köztársasági elnök megválasztásának szabályai lényegében változatlanok maradtak az új alaptörvényben. Korábban több helyen is kijelentette, hogy híve a közvetlen választásnak. Ma is jó megoldásnak tartaná?

Az államfő közvetlen vagy közvetett megválasztása húsz éve vita Magyarországon. Kétségtelen, hogy a közvetlen elnökválasztásnak nincsen hagyománya a történeti alkotmány miatt, de maga a köztársasági elnöki intézmény is csupán húsz éves múltra tekint vissza. (…) Érvek és ellenérvek is vannak, ez egy nagyon érdekes demokrácia-vita. Kétségtelenül értékvita is; melyik legitimál jobban? Ha a nyilvánosság felől közelítem meg, akkor jóval kívánatosabb egy közvetlen választás.

Ha végiggondoljuk, hogy hol találták ki a magyar köztársasági elnököket – erről tudnék mesélni, néhánynak ugyanis fül- és szemtanúja lehettem – az valahogy számomra nem demokratikus. Egy belső, zárt paktum-jelölés jobban is pártosít, mint egy nyilvános vita, mert ez utóbbi esetben inkább meggondolja az adott politikai szereplő is, hogy kit jelöl, hiszen a jelölt a választásokon vásárra viszi a bőrét – gondoljunk csak a legutóbbi köztársasági elnökre.

Sokan a történeti hagyományokra hivatkoznak a jelenlegi választási rendszer kapcsán.

1946-ban azért kellett ilyen választási rendszert létrehozni, hogy elő se fordulhasson olyan, hogy nincsen köztársasági elnök, mert egyébként még rosszabb helyzetbe kerültünk volna. Tehát a Duna jegén, közfelkiáltással, relatív többséggel vagy bárhogy, de kellett, hogy legyen köztársasági elnök. Ez a napnál világosabb a mai szemlélő számára. Ezt az átkosban példaként tanítottuk, és akkor az valóban pozitív volt. De ezt miért visszük tovább most? Húsz év tapasztalata után miért akarunk továbbra is ugyanolyan relatív többséget?

Érdemes megnézni milyen köztársasági elnöki választások voltak eddig. Nagyon komoly demokrácia-deficittel találkozunk. Az nem legitimáció, hogy a végén a mindenkori kormány adhat személytől függetlenül köztársasági elnököt relatív többséggel. Maradjon közvetett választás, de akkor legyen olyan, mint az egyik balti országé, hogy először kétharmad kell, másodszor is kétharmad kell, majd ha nem eredményes így sem a választás, akkor az Országgyűlés feloszlik. Ne vigyem le oda, hogy két ember köztársasági elnököt adhat Magyarországnak. Nem tudom ugyanis másként értelmezni a szabályt, mint hogy ha ott van rossz esetben két képviselő, és igennel szavaznak titkosan, akkor megválasztották a köztársaság elnökét. Nonszensz!

A közvetlen demokrácia híve vagyok, és ha valamiben, hát ebben nem ingott meg az álláspontom, sőt erősödött. Ott voltam kivétel nélkül mindegyik köztársasági elnöki választáson a Parlamentben. Két esetben is majdnem otthagytam a Parlamentet a díszpáholy, minden egyéb udvariasság és a protokoll ellenére mert méltatlan ez a választási hercehurca, ami ott zajlik. Hangsúlyozom, ez a személyektől független.

Ön támogatta a vizitdíjról szóló népszavazás kiírását az Alkotmánybíróságon. Általánosságban helyesli, hogy ilyen volumenű kérdésekről legyen népszavazás, vagy ez konkrétan egy olyan eset volt, amelyben az Alkotmány alapján így kellett döntenie, de nem feltétlenül tartja helyesnek, ha ezekben a kérdésekben népszavazást lehet tartani?

Igen, ennek politikai visszhangja is volt bőséggel. Politológusok ehhez a háromdíjas népszavazáshoz kötik a Fidesz kétharmados sikertörténetét. Nagyon nehéz kérdés volt ennek a jogi része, mert rendkívül komoly dilemmák nehezítették az értelmezést, úgy szoktam mondani, hogy ez a klasszikus 49-51 vagy 51-49-es döntés.

Szakmai meggyőződésből döntöttem, ahhoz képest húztam meg a határt, hogy mi a költségvetési törvény műfajilag, mi maga a költségvetési jog. Az se jó álláspont ugyanis, hogy minden kérdés költségvetési vonzatú, mert akkor soha nem lesz népszavazás, hogy sarkítsam a dolgot. Mégis, mint mondtam, ma is nyugtalan vagyok, nem politikailag, hanem alkotmányosan: eltaláltuk-e a költségvetési jog és a népszavazás kapcsolatát ebben a döntésben. Visszautasítom viszont, hogy politikai összefüggése lett volna ennek, hiába mondják, hogy ezzel beléptem a Fideszbe. Akárki kezdeményezte volna a háromdíjas népszavazást, ugyanaz lett volna a döntésem abban a történelmi szituációban.

Kukorelli4

Térjünk át a határon túli magyarok állampolgárságára és választójogára. 2004-ben a kettős állampolgárságról szóló referendum kiírását ellenezte az Alkotmánybíróságon. Mit gondol a jelenlegi megoldásról?

A referendumról annyit, hogy megóvhattuk volna egy óriási sebtől a magyar nemzetet. Meggyőződésem, hogy az lett volna alkotmányosabb, ha nem engedjük át azt a provokatív kérdést. Számomra az egyik legnehezebben elviselhető hiba volt az a határozat. (…) A jelenlegi megoldás számomra elfogadható, mindazonáltal problémákat vet fel, különösen a szavazási módok felől. Ha már valaki magyar állampolgár, akkor nem lehet kettős mércével mérni, minden magyar állampolgárnak egyforma választójoga kell legyen, így ahány választójoga van egy magyar állampolgárnak, azt mind biztosítani kell. Az a megoldás, hogy a listás szavazásra korlátozzák a határon túli magyarok szavazati jogát alkotmányellenes, sérti a szavazategyenlőség elvét. Nem lesz könnyű összebékíteni ezt a vegyes választási rendszerrel.

A szavazat egyenlőségének elvéhez kapcsolódik a nemzetiségieknek biztosított országgyűlési képviselet és a nemzetiségi szószóló intézménye. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény szerint, ha a nemzetiségi a nemzetiségi listára kíván szavazni és nemzetiségiként regisztrál, akkor az országos listára nem szavazhat. Mi a véleménye a megoldásról?

Prejudikálás nélkül mondom, hogy ez ordítóan alkotmányellenes megoldás. Ez megint megbontja a parlamenti jog logikáját. A nemzetiségek is a politikai nemzet, az államnemzet részei, kimondja ezt az Alaptörvény. Egy nemzetiségi szavazónak is, mint magyar állampolgárnak, két szavazata van – az országos listára és az egyéni jelöltre is voksolhat. Az egy más kérdés, hogy ő regisztrált, mint nemzetiségi szavazó. Ez egy kiegészítő pozitív diszkriminációs szabály. Láthatóan összezavarja a két intézményt, hogy akkor hova regisztráljak. Akikben tudatosul, hogy a nemzetiségi listára regisztrálással elvesztik az országos listára szavazás lehetőségét, azok nem fognak nemzetiségiként regisztrálni. A kevésbé tudatos polgárok esetében pedig törvényességi problémák tömkelege merül majd fel a szavazás helyszínén. Miért csak ezt a szavazólapot kapom, hogyhogy nem kapom az országos listát? Botrányok lesznek a szavazókörökben.

Bizakodó a magyar demokrácia és az alkotmányosság jövőjét illetően?

Pesszimista semmiképp nem vagyok, bosszús annál inkább. Mégpedig azért, mert lehetett volna jobban csinálni. Konszenzuálisabb módon, kevésbé a hatalom nézőpontjából, nem ilyen gyors menetben, nem látványtervezés alapján. Hatékonyan természetesen, de megkérdezve szélesebb köröket. Az alapanyag, amivel dolgozott a mostani alkotmányozás, eleve adott volt, és kész ruhából mindig könnyebb valamit alkotni. Összességében így sem vagyok pesszimista, mert úgy látom, hogy ebből még jó is kijöhet felelősségteljes értelmezéssel. Nagy teher lesz ez az Alkotmánybíróság számára és bízom benne, hogy esküjük szerint és nem a küldő intézmény vagy a politikum felől gondolkodva értelmeznek majd.

A legnagyobb felelősség az alkotmányosság jövőjét illetően tehát az Alkotmánybíróságot terheli?

Több szereplőn is múlik majd. Bizonyos intézményeket bedugtak a konnektorba, mások pedig kisebb frekvencián működnek mostantól. Az Alkotmánybíróságnak valóban nagyon komoly felelőssége lesz, mivel az alkotmányértelmezés alapvetően az ő feladata marad a jövőben is. Senkinek nem lenne az érdeke, hogy közjogi válságba fussunk bele az új választások környékén, és megbénuljon a kormányzás. Szerintem az alkotmányjog-tudománynak sem érdeke, hogy ebbe az irányba gondolkozzon. Az Operába se mentem el ünnepelni, az utcára se mentem ki. Azt remélem, hogy ez az álláspont, a „Kerekasztal” híveinek nézete, egy erősödőben lévő álláspont.

süti beállítások módosítása