Az Alkotmánybíróság 19/2014. (V.30.) AB határozatának elemzése

Tekintettel arra, hogy az internet és a blogoszféra világa egy emberként háborodott föl az Alkotmánybíróság (AB) legutóbbi, kommenteléssel kapcsolatos határozatán, igyekeztünk mi magunk is tüzetes vizsgálat alá vetni az ominózus AB döntést. A tárgyilagos vizsgálat lefolytatását és nemzetközi kitekintést követően arra jutottunk, hogy a helyzet korántsem olyan borús, mint ahogy azt egyes sajtóorgánumok beállítják.

Az AB határozatát fogadó sajtóvisszhang és felháborodás méreteit tekintve akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy az AB beütötte az utolsó szöget a honi sajtó- és szólásszabadság koporsójába azzal, hogy megállapította az internetes oldalak üzemeltetőjének objektív felelősségét az oldalon megjelenő kommentekért. Újságcikkek születtek a következő címekkel: „Az AB komment-döntése veszélyezteti a véleménynyilvánítás szabadságát” (nol.hu), „A kommentekkel összefüggő ítélet tovább csorbíthatja a véleménynyilvánítást” (napi.hu), és talán a pozitivdirekt.com tette a leghajmeresztőbb megállapítást: „Senki sincs biztonságban: akár a Facebook-oldalunkra mások által írt tartalomért is felelünk!”.

De valóban ennyire drasztikus fordulatot hozott az AB vitatott határozata?

Az ügy és a határozat lényege. A ratio decidendi

Az AB döntés alapjául szolgáló konkrét ügyben a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE) közleményben ítélte el az ingatlan.com üzemeltetőjének általános szerződési feltételeit, mert állítása szerint az tisztességtelen feltételeket tartalmazott. A rendes bírósági ítéletek és a Kúria felülvizsgálati határozata szerint a közlemény nem, viszont a közlemény alatt megjelenő kommentek sértőek és indokolatlanul lealázóak voltak, illetve ezek tekintetében a honlap üzemeltetője és nem a komment szerzője felelős.

Az MTE által benyújtott alkotmányjogi panaszt az AB nem találta megalapozottnak, mert megítélése szerint nem alkotmányellenes a rendes bíróságok által alkalmazott felelősségi alakzat (a honlap üzemeltetőjének objektív felelőssége), illetve e felelősségtől álláspontja szerint az sem mentesíti az üzemeltetőt, hogy moderálja-e a honlapon megjelenő kommenteket vagy nem. Az AB szerint „a jogsértő közleményekért való felelősség (és adott esetben a helytállási kötelezettség) független a moderálástól: egyedül a jogsértő közlés tényén alapszik.”

Az AB döntése tehát egyáltalán nem lazít a kommenteléssel kapcsolatos jogi kereteken, de a határozat lehetséges megítélését árnyalja néhány további körülmény is.

A bírósági gyakorlat alapján a honlap kártérítés-fizetésre kötelezése nem jellemző

Az elmúlt években a kommentekért való felelősség kérdése egyre többször rendes bírósági fórumok elé, és jellege folytán az internetes sajtó érdeklődésének homlokterébe került:

-          közismertté vált a Lázár János által kezdeményezett személyiségi jogi per,

-          már egy a Pécsi Ítélőtáblán jogerősen elbírált eset bekerült a Bírósági Döntések Tárába BDT 2013.2904 számon, illetve

-          a jelen ügy alkotmányossági megítéléséről AB határozat is született.

Ezen ügyek közös jellemzője, hogy a rendes bíróságok már eddig is alkalmazták a honlap üzemeltetőjének objektív felelősségének elvét, és a Lázár-ügy kivételével (ahol a bíróság által jóváhagyott egyezség zárta le a jogvitát) a bíróságok kártérítésre nem, csak a perköltségek megfizetésére kötelezték az alpereseket. Ez a gyakorlat illeszkedik a – Stumpf István alkotmánybíró különvéleményében is idézett – BDT 2013.2904 számú bírósági döntésben is kimondott elvhez, miszerint „az interneten hozzáférhető honlap fenntartója (közvetítő szolgáltató) akkor tartozik polgári jogi felelősséggel a honlapra mások által feltöltött ún. kommentek jóhírnevet sértő tartalmáért, ha a tudomásszerzést követően haladéktalanul nem intézkedik a jogsértő tartalom eltávolítása iránt.”

Tekintettel arra, hogy az AB határozata csak a honlap üzemeltetőjének objektív felelősségéről rendelkezik, de a jogsértés szubjektív szankciójáról nem, ezért álláspontunk szerint az AB kommentekkel kapcsolatos döntése a fent részletezett bírósági gyakorlatot nem teszi zárójelbe és nem írja felül.

Az internetes hírportálok és a Web 2.0 elkülönítése

Az AB határozat megítélése szempontjából nagyon fontos körülmény, hogy a többségi vélemény különbséget tesz a hírportálok illetve a Web 2.0 (blogok, Facebook, stb.) üzemeltetőinek felelőssége között. A többségi vélemény szerint „jelentős különbség van az internetes oldal üzemeltetője által szerkesztett, és ekként tartalmi egységet alkotó (tartalom)szolgáltatás és az úgynevezett Web 2.0, vagyis a közösségi oldalak és a tisztán véleményoldalak között […]. Ez utóbbiaknak nincs szerkesztőjük, és ezért nem is lépnek fel tájékoztatási vagy hasonló igénnyel: céljuk az internetes közösségbe tartozók közötti eszmecsere, egyáltalán, a kommunikáció lehetőségét biztosítani.”

Ez alapján tehát a fent idézett pozitivdirekt.com-on megjelent cikk – amely már a Facebook-os bejegyzések alatt megjelenő kommentektől is félti az internetezőket, – olyan következtetést von le az AB határozatából, amely teljesen ellentétes annak tartalmával. A blogjaink és Facebook-bejegyzéseink alatt megjelenő kommentek miatt nem perelhetnek bennünket sikerrel.

Paczolay Péter és Stumpf István párhuzamos ill. különvéleménye

További, bizakodásra okot adó körülmény, hogy az AB határozathoz fűzött párhuzamos és különvéleményekből látható: vannak olyan alkotmánybírák a taláros testületben, akik hajlanak a kommentekkel kapcsolatos felelősség cizelláltabb megítélésére.

Paczolay Péter alkotmánybíró párhuzamos véleményében hiányolja a többségi véleményből a konkrét ügy körülményeinek részletes elemzését és a honlap üzemeltetői felelősség differenciálását. Álláspontja szerint fontos, hogy a kérdéses komment beazonosítható vagy névtelen személytől származik-e, hiszen a „névtelen felhasználói kommentek az esetek túlnyomó részében eleve nem képesek jelentős jogsérelmet okozni,” illetve az is jelentős körülmény, hogy a jogsértő kommentre tekintettel mikor alkalmazzák a szubjektív jogkövetkezményt (kártérítés, sérelemdíj) is. Ehhez kapcsolódóan az AB elnöke kimondja, hogy a felróhatóság körében „az felel meg a szólásszabadság korlátozása arányosságának, ha kizárólag a kifogásolt bejegyzés jelzést követő eltávolítását (notice and take down) követeljük meg.”

Stumpf István alkotmánybíró különvéleményében lényegében szintén a felelősségi esetek differenciálását hiányolja a többségi véleményből (álláspontja szerint az objektív felelősségi alakzatnál arányosabb/enyhébb jogkövetkezmény a honlap üzemeltetőjének mögöttes felelőssége a kommentet szerző személyének sikertelen azonosítása esetén vagy az ún. notice and take down rendszer alkalmazása), és nem tartja kielégítőnek a honlap üzemeltető objektív felelősségének arányossága melletti többségi érveket. Az AB határozatban megfogalmazott hírportál és Web 2.0 elkülönítés kapcsán a különvéleményt megfogalmazó alkotmánybíró hozzáteszi, hogy „a többségi Indokolás fent hivatkozott részében nem azonosíthatóak teljesen világosan azok az ismérvek, amelyeknek megfelelő internetes oldalakkal szemben érvényesíthető a jelen ügyben a többségi Indokolás által arányosnak minősített felelősségi alakzat.”

Paczolay Péter párhuzamos véleményének utolsó mondatai arra utalnak, hogy a fenti felelősségdifferenciálást azért nem tette (még) magáévá a többség, mert az alapul fekvő tényállás szerint jelen ügyben a kártérítés vagy sérelemdíj fizetési kötelezettség fel sem merült. Mint az alkotmánybíróság elnöke fogalmaz: „a honlap üzemeltetőjének felelősségi körét most még alkotmányosan meghúzó jogértelmezés könnyen eredményezhet a szólásszabadságot aránytalanul korlátozó döntéseket,” így más esetekben minden bizonnyal szükség lesz az árnyaltabb indokolásra.

A DELFI-ügy

Az AB határozatot, és az annak nyomán veszélyeztetve látott véleménynyilvánítási szabadság helyzetét (ld. nol.hu cikk) más megvilágításba helyezi az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) előtti DELFI-ügy. Ebben az észtországi hírportálon közzétett kommentekkel kapcsolatos ügyben az észt bíróságok szintén megállapították a honlap üzemeltetőjének objektív felelősségét, és kártérítés fizetésére is kötelezték a honlap üzemeltetőjét. Az EJEB első fokon megállapította, hogy nemcsak az objektív felelősségi alakzat alkalmazása nem ellentétes az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Egyezmény 10. cikkével (véleménynyilvánítás szabadsága), de elfogadható mértékűnek tartotta a 350 euró összegű kártérítést is.

Az ügy jelenleg az EJEB Nagykamarája előtt van, így másodfokon az ügy megítélése még változhat. Jelen állás szerint azonban az EJEB úgy ítéli meg, hogy a honlap üzemeltetőjének objektív felelőssége nem korlátozza aránytalanul a szólásszabadságot, és az AB vitatott határozata csak illeszkedik ehhez a nemzetközi tendenciához. Ettől függetlenül persze megengedett újságírói túlzás lehet a véleménynyilvánítás szabadságának féltése, feltéve, ha egyéb ügyekben sem fogadják el az EJEB, mint az emberi jogok és alapvető szabadságok nagytekintélyű szakértőjének az állásfoglalását.

Következtetések

Kétségtelen, hogy az AB határozata és az abban foglalt indokolás több szempontból is kritizálható és nyilvánvalóan kiegészítésre szorul: ezeket a hiányosságokat nagyszerűen összefoglalják a fentebb már idézett párhuzamos és különvélemények, illetve annak kifejtésével is adós marad a többségi vélemény, hogyha egyszer a rendes bíróságokkal ellentétben álláspontjuk szerint az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény (Ektv.) alkalmazható az ügyben, akkor az indítványozó MTE által hivatkozott, az Ektv.-ben előírt tárhelyszolgáltatói korlátozott felelősségi szabály miért nem alkalmazható a jelen ügyben.

Az AB határozatának fenti hiányosságai ellenére is talán túlzás azt állítani, hogy a döntéssel a véleménynyilvánítás szabadsága egyértelműen és súlyosan sérült. Leginkább az igyirnankmi.atlatszo.hu oldalon megjelent, visszafogottságra intő cikkel (Jogi felelősség a kommentekért: pánikba azért nem kéne esni) értünk egyet: az AB ugyan nem lazította, de egyértelműen nem is szigorította a fennálló jogi kereteket.

*

Képek forrása:

http://www.tozsdeforum.hu/wp-content/uploads/2014/03/alkotm%C3%A1nyb%C3%ADr%C3%B3s%C3%A1g_d%C3%B6nt%C3%A9s_devizahitel_mti.jpg

http://www.bubblews.com/news/932478-does-it-hurt-you-if-bubbles-dont-like-or-comment-on-your-posts

1924 júniusában kezdte meg munkáját a Magyar Nemzeti Bank. A 90. évforduló alkalmából tekintsük át a bankjegy- és érmekibocsátás néhány jogi vonatkozását, megvizsgálva néhány érdekes kérdést. Mi határozza meg a bankjegyeinken levő aláírásokat, és egyáltalán miért vannak ott?

Bankjegyeink és érméink (valamint az emlékbankjegyek és emlékérmék) kibocsátása a Magyar Nemzeti Bank elnökének rendelete alapján történik. A Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény (MNBtv.) 23. §-ának (1) bekezdése szerint „a bankjegyek és érmék kibocsátását, címletét és külső jegyeit, valamint bevonását az MNB elnöke rendeletben hirdeti ki”, a 171. § (1) bekezdése pedig ismételten felhatalmazást ad az MNB elnökének, hogy ezeket a kérdéseket rendeletben szabályozza.

Ezekben a rendeletekben történik meg a fizetőeszközök fizikai jellemzőinek a körülírása, érmék esetében például az ötvözet összetételének, a súlynak, az átmérőnek és a peremvastagságnak meghatározása, valamint esetenként a külön felhatalmazás a gyűjtők által kedvelt, ún. „proof” kivitelű, tükörveretű érmék készítésére. Az Alaptörvény A) cikke értelmében hazánk neve Magyarország, így az MNB elnöke például a 19/2011. (XII. 5.) MNB rendeletben rendelkezett a „MAGYARORSZÁG” felirattal ellátott 10 forintos címletű érme kibocsátásról. Az ország nevének a feltüntetése az érméken világszerte általános, az Oroszországban alkalmazott megoldás, ahol az érméken nem az ország neve szerepel, hanem a Bank Rosszij felirat, kivételesnek tekinthető. Hazánktól eltérően egyes országokban az érmék kibocsátása nem a központi bank hatáskörébe tartozik, hanem az a pénzügyminisztérium feladata. Így az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a United States Department of the Treasury, illetve a Her Majesty’s Treasury felelnek az érmék kibocsátásért, a Federal Reserve és a Bank of England tisztán jegybankok.

A bankjegyek kibocsátásról rendelkező egyes rendeleteknek is hasonló a tartalma, a fizikai jellemzők meghatározása során azonban a rendeletek nem írják körül az egyes elemek nyomtatása során alkalmazandó nyomtatási eljárásokat, így azok minden bizonnyal a bankjegyeket előállító Pénzjegynyomda Zrt.-vel megkötött szerződésben kerülnek meghatározásra. A forintbankjegyeken alkalmazott nyomtatási eljárások megfelelnek a nemzetközi sztenderdeknek, így a főbb nyomatoknál (portré, értékjelzések, címer, MAGYAR NEMZETI BANK felirat és a hátoldali kép) alkalmazásra került a nagyfokú biztonságot nyújtó metszetmélynyomtatás, így ezek tapintással is érzékelhetők.

Érdekes kérdés a bankjegyeken található aláírások eredete és módja. Példaként nézzük meg az új biztonsági elemmel ellátott 2000 forintos címletű bankjegy kibocsátásáról szóló 6/2009. (II. 14.) rendeletet. A (4) bekezdés szerint a szövegtükörben a Simor, Karvalits, Király Júlia aláírások olvashatóak, a (14) bekezdés szerint azonban „a (4) bekezdés szerinti szövegtükörben olvasható évszám és névaláírások változhatnak”. Míg az évszám esetében egyértelmű, hogy mi tölti ki tartalommal a rendelkezést, a névaláírások esetében már érdekesebb a kérdés. Az MNB 2013. március 4-én hatályba lépett alapító okiratának 8.3-as pontja szabályozza a cégjegyzés módját a bankjegyeken. Eszerint „az MNB cégjegyzése bankjegyen az MNB elnöke és az általa kijelölt alelnök együttes aláírásával történik, úgy, hogy a fenti személyek cégjegyzés szabályai szerinti aláírása a bankjegyen nyomdai sokszorosítás útján kerül elhelyezésre”. Az 1/2014. (I. 17.) MNB utasítással kihirdetett szervezeti és működési szabályzat 1.5.2.1.1-es pontja ehhez igazítja a cégjegyzés módját, amikor megállapítja, hogy „az alelnök – a bankjegyen való cégjegyzés kivételével ‒ csak a főigazgatóval együttesen jogosult a Bank cégét jegyezni”. Így a 2013-ban nyomtatásra került 500 és 2000 forintos címletű bankjegyek esetében nem beszélhetünk új kibocsátásról, azok a korábbi rendeletekben meghatározott kibocsátásokhoz tartoznak. A fentieknek megfelelően ezeken a bankjegyeken már csak két névaláírás ‒ dr. Matolcsy György elnöké és dr. Balog Ádám alelnöké, mindketten ezen a módon használják aláírásukat a cégjegyzés során – található.

Ahogy láttuk, az alapító okirat és a szervezeti és működési szabályzat szerint a névaláírások esetében cégjegyzéssel állunk szemben, annak is egy kivételes formájával, a bankjegyen történő cégjegyzéssel. A Ctv. 8. §-a és a Ptk. 3:116. §-a alapján a cégjegyzés a cég írásbeli képviseletét jelenti. Ha pedig a bankjegyeken cégjegyzés található, az azt jelenti, hogy az MNB nevében tett (jog)nyilatkozattal van dolgunk. De miről nyilatkozik a felhasználók számára az MNB a bankjegyeken? A Ptk. 6:4. §-a szerint a jognyilatkozat joghatás kiváltására irányuló akaratnyilatkozat, ebben az esetben azonban nem találunk semmiféle akaratnyilatkozatot vagy kötelezettségvállalást a bankjegyen. A válasz a kérdésre az, hogy a cégjegyzést megelőző akaratnyilatkozat, amely korábban egy kötelezettségvállalás volt, az elmúlt évszázad során eltűnt a bankjegyeinkről.

Kötelezettségvállalást már az 1924-ben alapított MNB által 1926-ban kibocsátott bankjegyek sem tartalmaztak. Az Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott koronabankjegyeken viszont még a következő kötelezettségvállalás volt olvasható: „az osztrák-magyar bank e bankjegyért bárki kívánságára azonnal fizet bécsi és budapesti főintézeteinél … korona törvényes érczpénzt”. Ezt a nyilatkozatot követte a jegybank kormányzójának, főtanácsosának és vezértitkárának aláírása. A magyar példával ezen a ponton fel is hagyhatunk, mivel, bár az Osztrák-Magyar Bank létesítéséről és szabadalmáról szóló 1878. évi XXV. törvénycikkbe foglalt jegybanki alapszabály 83. cikke előírta, hogy „az osztrák-magyar bank köteles az általa kibocsátott jegyeket bécsi és budapesti főintézeteinél kivánatra azonnal törvényes érczpénzzel beváltani”, az alapszabály 111. cikke felfüggesztette a 83. cikk alkalmazását. Az Osztrák-Magyar Bank fennállása során soha nem szüntették meg a 83. cikk felfüggesztését, így a bank soha nem vált készfizetővé, bár ez a kérdés minden alkalommal heves viták forrása volt az Országgyűlésben, amikor a bank szabadalmát tízévente újratárgyalták.

Nemzetközi téren más volt a helyzet. A Bank of England által kibocsátott bankjegyeken a mai napig olvashatjuk az éppen hivatalban levő főpénztáros (Chief Cashier) ígéretét, miszerint „I promise to pay the bearer on demand the sum of … pounds”. Ez a felirat a 19. század közepe óta található meg a Bank of England bankjegyein, manapság már csupán hagyománytiszteletből, de korábban ez egy valós ígéret volt, mivel a Bank of England az Osztrák-Magyar Bankkal ellentétben készfizető bank volt. Így egy 10 fontos bankjegyért, amíg a font aranyalapú volt és a bankot készfizetési kötelezettség terhelte, tíz darab sovereign nevű aranyérmét kellett adnia a bemutatónak. Egy sovereign érme felelt meg egy fontnak, a font számolási egység volt csak.

Érdekes ebből a szempontból megvizsgálni a Federal Reserve által kibocsátott dollárbankjegyeket is. A FED bankjegyein a Treasurer of the United States és a Secretary of the Treasury aláírásai találhatóak, ami önmagában kérdéseket vethetne fel a jegybanki függetlenséggel kapcsolatban. Ennek is történelmi okai vannak, mivel a FED által kibocsátott bankjegy korábban a pénzügyminisztérium kötelezettségvállalása volt, hogy bemutatója számára rendelkezésre bocsátja az adott címletnek megfelelő mennyiségű aranyat, erről a bankjegy hátoldalán levő szöveg rendelkezett. Miután megszüntették az aranyban történő készfizetést a felirat eltűnt, az aláírások megmaradtak.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy ha jobban megvizsgáljuk azokat a fizetőeszközöket, amelyekkel napi szinten kapcsolatba kerülünk, érdekes jogi vonatkozásokra figyelhetünk fel, amelyek különösen izgalmassá válnak amiatt, hogy ma már csak történelmi és nemzetközi példák segítségével érthetjük meg a jelentésüket.

A kép forrása:

http://www.banknotenews.com/files/eb0b9a4f9828765cc15f59fd4bd8961a-2638.php

Egyes kártérítési perekben akkor sem élhet a felperes a költségfeljegyzés kedvezményével, ha ennek jogszabályi lehetőségei egyébként fennállnak, ugyanis gyakran előfordul, hogy a büntetőeljárás sértettjére a közvetítői eljárás ténye hátrányosabban hat a polgári eljárásban, mintha a mediációhoz nem járult volna hozzá, köszönhetően a bírósági gyakorlatnak.

A költségmentesség bírósági eljárásban való alkalmazásáról szóló 6/1986. (VI. 26.) IM Rendelet (a továbbiakban: Rendelet) közel 30 éve született, és az itt szabályozott költségfeljegyzési jogot megalapozó rendelkezések azóta sem változtak érdemben.

A személyes költségmentességben részesülő fél perben felmerülő illetéket, a felmerülő egyéb költségeket (pl. szakértői költségek) az állam viseli. Ezzel szemben a költségfeljegyzési jogban részesülő félnek a per kimenetelétől függően, annak jogerős befejezésekor pernyertességének-pervesztességének arányában kell megfizetnie az őt terhelő költségeket. A per során ezek megelőlegezésére nem köteles.

A Rendelet   3. § (1) bekezdés h) pontja szerint „bűncselekménnyel a személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott kár megtérítése iránti igény érvényesítése” miatt indult perben a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül költségfeljegyzési jog (tárgyi költségfeljegyzési jog) illeti meg.

Ez a jogszabályi hely gyakori hivatkozás a költségmentességi kérelmek jogalapjaként azokban a perekben, amelyekben az alperes helytállásának alapját a kötelező felelősségbiztosítás teremti meg, mivel maga a kár a biztosító biztosítottja által elkövetett szabálysértéssel vagy bűncselekménnyel okozati összefüggésben következik be.

A fentiek tükrében meglepőnek tűnhet az az általánosan irányadó bírósági gyakorlat, amely szerint az ilyen esetben előterjesztett költségfeljegyzési kérelmeket azzal utasítják el, hogy nem csatoltak a kérelem mellé a büntető ügyben született jogerős határozatot, amely megállapítaná magát a bűncselekmény elkövetését és a vádlott bűnösségét. Ez a bírói kívánalom azonban teljesíthetetlennek tűnik a közvetítői eljárásra utalt ügyekhez kapcsolódó kártérítési eljárásokban.

Fontos leszögezni, hogy a rendelet nem bűncselekményt megállapító határozatra hivatkozik, hanem a bűncselekménnyel okozott kárra.

A közvetítői eljárás lehetősége a büntetőeljárásban jogfejlődés eredménye, amelynek célja, hogy a felelősséget olyan módon állapítsa meg, hogy az igazodjon – a törvényi feltételek fennállása esetén – a társadalomra veszélyesség csekélyebb mértékéhez.

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény(a továbbiakban Be.) 2007. január 1-je [1] óta lehetővé teszi a közvetítői eljárás elé utalást a törvényben meghatározott feltételek teljesülésekor, így sok esetben a bírósági szakaszba el sem jutnak ezek a büntetőügyek, mivel a sértett hozzájárulása és a gyanúsított felelősséget elismerő nyilatkozata lehetőséget teremt az ügyben a felek által kötött megállapodásra, amely az eljárást lezárja.

Abban az esetben azonban, hogy ha az érintett felperesek e megállapodást is mellékelik kérelmükhöz, a legtöbb bíróság arra hivatkozással utasítja el a kérelmet, hogy az ártatlanság vélelmére tekintettel nem elfogadható egy személy bűnösként való kezelése addig, amíg a bűnösséget kimondó ítélet jogerőssé nem válik. Ezzel az indokolással azonban éppenséggel kiüresíti az eljáró bíróság a Rendelet itt tárgyalt jogszabályi rendelkezését, mivel elzárja a közvetítői eljárásban résztvevő sértetteket attól, hogy a polgárjogi perben költségfeljegyzési joguk lehessen.

A közvetítői eljárás (Be.  221/A. §) célja a törvény szövege szerint, „hogy a bűncselekmény következményeinek jóvátételét és a gyanúsított jövőbeni jogkövető magatartását elősegítse. A közvetítői eljárásban arra kell törekedni, hogy a gyanúsított és a sértett között – a gyanúsított tevékeny megbánását megalapozó – megállapodás jöjjön létre. Az ügy közvetítői eljárásra utalásának a büntetőeljárás alatt egy alkalommal van helye. Nem akadálya az ügy közvetítői eljárásra utalásának, ha a gyanúsított a bűncselekménnyel okozott kárt részben vagy egészben már önként megtérítette.”

Tehát a közvetítői eljárás alkalmazásának a bűncselekménnyel okozott kár jóvátétele a célja. Vagyis nem lehet a közvetítői eljárást alkalmazni akkor, ha nincs bűncselekmény, amelynek következményeit a bűncselekmény elkövetője enyhíthetné. A közvetítői eljárás alapfeltétele a bűncselekmény megvalósulása. Mivel az elterelés folytán a bűncselekmény – annak kisebb fokú társadalomra veszélyessége, és a terhelt felelősségének elismerése folytán – nem éri el a bírósági szakaszt, így értelemszerűen a bűncselekményt megállapító határozat sem születik.  De ez nem érinti az ártatlanság vélelmét, mivel a terhelt beismerő vallomása a mediáció alkalmazásának egyik fontos kritériuma.

A sértett azonban nem kerülhet rosszabb helyzetbe azáltal, hogy egy másik eljárásban hozzájárul a terhelt büntető eljárásának eltereléséhez, főleg nem akkor, amikor a költségfeljegyzési jog törvényi követelményei fennállnak és már igazolást is nyertek a közvetítői eljárással magával, illetve az abban született megállapodással.

Más megközelítésből a jogszabály szövegének értelmezése is azt az álláspontot támasztja alá, miszerint a közvetítői eljáráshoz hozzájáruló sértettet ugyanúgy meg kell, hogy illesse a költségfeljegyzési jog, mintha az ekkor még „csak” gyanúsított bűnösségét bíróság is kimondta  volna.

Közvetítői eljárásra a büntetőügyekben alkalmazható közvetítői tevékenységről szóló 2006. évi CXXIII. törvény   1. §-a alapján azok a Be.  hatálya alá tartozó ügyek kerülhetnek, amelyeket az ügyész vagy a bíróság közvetítői eljárásra utal.[1]

 A Be. hatálya alá pedig a Büntető törvénykönyvről szóló2012. évi C. törvény 5. § alapján a vétségek, illetőleg a bűntettek tartoznak, amelyek bűncselekménynek minősülnek.

 Ezen a logikai szálon haladva tehát nem érthető, hogy a közvetítői eljárásban lezáruló bűncselekmények miért nem merítik ki a bírósági gyakorlat szerint a Rendelet korábban már  hivatkozott 3. § (1) bekezdés h) pontjában foglaltakat.

Optimizmusra ad okot, hogy a fentebb írt és általánosnak minősített gyakorlat nem homogén, hiszen kivételek is akadnak, amelyek a korábbiakban kifejtett állásponttal azonosulva a költségfeljegyzési jog biztosítására közvetítői eljárás esetén is látnak jogi lehetőséget, szem előtt tartva a jogalkotót vezető jogfejlesztő szándékot. A kérdés csak az, hogy mikor válik általánossá és egységessé ennek az új szemléletnek a gyakorlata.

***

[1]     2006. évi LI. törvény a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról.

[2]     A büntetőügyekben alkalmazható közvetítői tevékenységről szóló 2006. évi CXXIII. törvény 1. § Ezt a törvényt azokban az ügyekben kell alkalmazni, amelyeket a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) alapján az ügyész, illetőleg a bíróság közvetítői eljárásra utalt.

A kép forrása:

http://www.hatalyonkivul.hu/wp-content/uploads/2013/01/pkkb.jpg

“Ha belátjuk, hogy vannak kritériumai a fair alkotmányozási eljárásnak, akkor az Alaptörvény elfogadása a tisztességtelen eljárás egy példája lehet” - írja Tóth Gábor Attila új könyvében. A jogok törvénye című mű eddig nem látott részletességgel elemzi, hogy miért volt “immorális” az Alaptörvény elfogadása és miért van szüksége új alkotmányra az országnak. Aktualitása miatt ezen kívül még egy fejezetet mutatunk be a könyvből: a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről szólót.

Nem a szabadsághoz, hanem a méltósághoz van joga az elítéltnek

Nem a személyi szabadsághoz való jog, hanem az alapjogok anyajoga, az emberi méltósághoz való jog sérelme miatt elfogadhatatlan a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés, mint büntetés. A könyv bemutatja, hogy ez az eltérő alapvetés nagyon lényeges különbséget eredményez: csak az esélyét kell megadni a későbbi szabadulásnak, az nem probléma, ha végül mégis a halálig tart a fogvatartás.

A német alkotmánybíróság például “kegyetlennek és megalázónak minősítette, ha az elítéltnek úgy kell haláláig rácsok mögött maradnia, hogy a törvények nem adnak lehetőséget az életfogytig tartó szabadságvesztés folytatásának hatékony felülvizsgálatára.” A strasbourgi bíróság gyakorlatából hasonló következtetés vonható le. De a “reményhez való jogot” nem sérti, ha “adott esetben végül gyakorlatilag a halálig tart”. A szerző megjegyzi, hogy a magyar szabályozás - ami alaptörvényi szinten teszi lehetővé a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés alkalmazását - valószínűleg a strasbourgi bíróság esetjogába ütközik. (A könyv a strasbourgi bíróság a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről szóló  Magyar László kontra Magyarország ügyben hozott ítélet előtt jelent meg.)

A tisztességtelen eljárás egy példája

„Kevesebb, mint három év alatt az eredeti normaszöveg mintegy húsz százaléka változott meg” – írja Tóth a könyv utolsó fejezetében, ahol az Alaptörvényt elemzi. Az új alkotmány elfogadása kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy még ma sem lehet tudni, hogy kik írták azt, a közvéleményt egyáltalán nem vonták be az új szöveg kialakításába – a nemzeti konzultációnak a szerző szerint semmi értelme nem volt, mert már az alkotmánytervezet elkészítése után került rá sor és a válaszokat sem értékelték ki hitelesíthető módon.

A szerző szerint az „alapító atyák” (az Alaptörvény létrehozói) cinikus módon álltak hozzá a parlamenti vitához is: összesen kilenc napot hagytak a legfontosabb törvény vitájára úgy, hogy már az elfogadásának és kihirdetésének időpontja is meg volt határozva. A szerző szerint az európai alkotmányozásokat segítő Velencei Bizottságot is példátlan módon hagyták ki a processzusból. Mindezek alapján Tóth arra a következtetésre jutott, hogy “ha belátjuk, hogy vannak kritériumai a fair alkotmányozási eljárásnak, akkor az Alaptörvény elfogadása a tisztességtelen eljárás egy példája lehet.”

A szerző viszont ennél is továbbmegy: azt írja, hogy az Alaptörvény egy autokratikus hatalom tartós berendezkedését mozdítja elő, ha nem is hozott ugyan diktatúrát az országra. Az igazságtalan választási rendszer ellenére ugyanis még lehetséges a kormány választásokon történő, békés leváltása. Mindezek miatt Tóth új alkotmány létrehozását tartja indokoltnak.

Mi lesz ha egyszer nem a Fidesz-KDNP győz?

A szerző egy új alkotmány megszületésének módjait is körüljárja, sorra veszi és elemzi a lehetőségeket. Tiszta helyzet lenne, ha az ellenzék szerezne kétharmadot: így új alkotmányt fogadhatna el. Ha az ellenzék győz ugyan, de nem kétharmaddal, akkor az „alku” és a „partnerség” közül kell választani. Előbbi a politikai verseny és tárgyalások, utóbbi a valódi párbeszéd keretei közti alkotmányozást jelenti.

Tóth szerint utópisztikus, hogy a ma versengő pártok összefogjanak, és együtt hozzanak létre olyan alkotmányt, amivel a társadalom többsége egyetért, pedig tartós és állandó alkotmányt a szerző szerint csak így kaphatna a magyar jogrendszer, erre lenne szükség.

Tóth szerint ha a szabadság szintje a jelenleginél is tovább csökken, és egy valóban elnyomó rendszer alakul ki, akkor az alkotmányos berendezkedést csak egy forradalommal lehet megváltoztatni – a jogon belüli módszerek ilyenkor nem működnek.

A könyv a kifejtett témákon kívül részletesen foglalkozik az alkotmányjog számos kérdésével, így az abortusszal és genetikai mérnökösködéssel, a személyi szabadságjogokkal és a gyűlöletbeszéddel is.

Tóth Gábor Attila: A jogok törvénye - Értekezések az alkotmányos szabadságról. Gondolat kiadó, 2014, 269. oldal, 2950 forint.

Kép: 168 óra.

Sokat és sok helyen olvashattunk már a sérelemdíjról, például itt és itt, az Ars Boni képzeletbeli hasábjain is. Új jogintézményről van szó, és megjelenése nem mentes sem a vitáktól, sem a következetlenségektől. Ez utóbbi iskolapéldája a természetvédelmi törvény polgári jogi felelősségről szóló szakasza, amelyet olvasva óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy a jogalkotó továbbra sem áll a helyzet magaslatán.

Jog és természetvédelem

A természetvédelmi törvény megfogalmazása szerint: „Az, aki a természet védelmére vonatkozó jogszabályokat, egyedi hatósági előírásokat megszegve kárt okoz, a kárt a Polgári Törvénykönyv fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályai szerint köteles megtéríteni.” (1) Ez egy rendkívül általános szabály, ezért a törvény azt is meghatározza, hogy melyek azok a negatív következmények, amelyekkel élő környezetünk károsodása járhat. Az ilyen veszteségek egyrészt pénzben nem feltétlenül fejezhetők ki pontosan, másrészt tipikusan nem is írhatók le a polgári jog kárfogalmának olyan általános ismérveivel, mint az értékcsökkenés vagy a gazdasági veszteség. A természeti károk ennél sokkal nehezebben forintosíthatók. Ki vállalkozhatna például annak megbecslésére, hogy mekkora anyagi veszteség lenne, ha a súlyosan veszélyeztetett vörös farkas kihalnal

A természetvédelmi törvény mindezeket szem előtt tartva úgy rendelkezik, hogy a természet védelmének szabályai megszegésével okozott „kár” magában foglalja a „tényleges vagyoni kárt” és az „elmaradt hasznot” (ezek például a védett faj eszmei értékét alapul véve becsülhetők meg), ugyanakkor „a károkozás felszámolásával kapcsolatban felmerült indokolt költséget” is (ilyen lehet például egy felgyújtott erdő oltásának költsége). „Nem vagyoni kárként” nevesíti a törvény a természeti állapot és minőség károsodásából eredő illetve a társadalom, annak csoportjai vagy az egyének életkörülményeinek romlásában kifejeződő veszteségeket. A társadalom (vagy csoportjai) életkörülményeinek romlásából fakadó nem vagyoni kár megtérítése iránt pedig lehetőség van az ügyészi keresetindításra azzal, hogy a megítélt „kártérítés” a környezetvédelmi (2) illeti. (3)

A szabályozás indokaival nehéz lenne vitatkozni, hiszen egy mindenképpen támogatandó célra, a természetvédelem egyre fontosabb és sajnos még napjainkban is háttérbe szoruló ügyének előbbre vitelére irányul. Hasonló megfontolásból tartalmaz garanciális szabályokat minderről a természetvédelmi törvényen túl a környezetvédelmi törvény, illetve az Alaptörvény is. (4) Mindazonáltal, mint minden garanciális szabályozás esetén, úgy itt is az igazi kérdés az, hogy a puszta deklaráción túlmenően a gyakorlatban is biztosított-e a megfelelő jogi védelem.

Jogalkalmazói irányok

A bíróságok az elmúlt években a fenti rendelkezésekre tekintettel konkrét ügyekben megállapíthatónak látták az ügyészi keresetindítás létjogosultságát és a nem vagyoni kártérítés megítélését.

A Zala Megyei Bíróság például még egy 2001-ben közzétett ítéletében úgy foglalt állást, hogy aki őzbakot engedély nélkül, jogellenesen lő ki, az a természetvédelmi törvény által oltalomban részesített faj egyedét pusztítja el, és ezzel a cselekményével nemcsak a vadászatra jogosultnak okoz kárt, hanem általában véve a természeti értékben is. A konkrét esetben a bíróság az alperest mindezek alapján a dologi káron felüli eszmei kár (130.000,- Ft) megfizetésére kötelezte. (5) A Szegedi Ítélőtábla pedig másik ügyben kimondta, hogy természetvédelmi területen az engedély nélkül végzett fakitermelés a természeti állapot (és ezáltal a társadalom, annak csoportjai vagy az egyének életkörülményei) romlását eredményezi, amely egyben az egészséges és zavartalan környezethez fűződő személyiségi jogot sérti, így az ezzel felmerülő nem vagyoni kár megtérítése iránt az ügyész keresetet terjeszthet elő. (6)

Azzal együtt tehát, hogy a jog önmagában nyilvánvalóan csak korlátozott eszközökkel hathat az emberek környezettudatosságára, a bírósági gyakorlat az egyes esetekben élni tudott a törvény által biztosított lehetőségekkel.

Jogalkotói mulasztás

Időközben megszületett és hatályba lépett az új Ptk., a természetvédelmi törvény fenti rendelkezései viszont továbbra is változatlan szöveggel hatályosak. Miért problémás ez így?

Nos, elsősorban azért, mert bár a természetvédelmi törvény nem vagyoni károkról és nem vagyoni kártérítésről szólva a Ptk.-ra utal, az új kódex azonban ezeket a fogalmakat már nem ismeri, hanem helyettük a személyiségi jogok megsértéséről beszél, amelynek szankciójaként sérelemdíj fizetésére kötelezhető a jogsértő. (7) A természetvédelmi törvény rendelkezései ilyen formában nemcsak hogy nem állnak összhangban a Ptk.-val, de felvetik annak kérdését, hogy egyáltalán alkalmazhatóak-e abban az esetben, ha a természeti értékek sérelméből fakadó személyiségi jogsérelmeket kívánják érvényesíteni. Szintén kérdéses, hogy az ügyész felléphet-e a korábbiak szerint.

Súlyos kérdések ezek. A természetvédelmi törvényben foglaltak megsértésére sajnos a továbbiakban is számítanunk kell, ami kellő alapot ad majd a jogsértés elleni fellépésre. Jelenleg azonban a hivatkozott szakaszok tulajdonképpen a semmibe mutatnak, olyan törvényhelyekre, amelyek nem léteznek. Így lesz mindez lex imperfecta, olyan norma, amelyhez jelenleg hatályos szövege alapján valójában nem fűződik szankció. A gyakorlatban pedig ez azt is jelenti, hogy közérdekű kereset esetén az ügyész nem tudna olyan jogszabályi rendelkezésre hivatkozni, amely alapján a társadalmat ért hátrányok kompenzációja kérhető volna.

Ellenvetésként persze lehet arra hivatkozni, hogy ilyen esetekben a jogalkalmazó minden bizonnyal – a szabályozási átmenetre és a jogalkotói célkitűzésekre tekintettel – nagyvonalúan járna el, és a tételes jogi szöveget „helyesbítve” nem vagyoni kártérítésről sérelemdíjra térne át. Ez azonban nem szükségszerűen lenne így, másrészt nem változtat azon – és ezért legalábbis kritizálható –, hogy a jogalkotó bár elfogadott egy új kártérítési rendszert, és a személyiségvédelem terén is koncepcionális változtatással élt a sérelemdíj bevezetésével, az egyes külön ágazati szabályokat a mai napig nem sikerült maradéktalanul ehhez alakítania.

Így a jogalkotói szándék ugyan elvileg megvan, a jelenlegi szabályozás nem igazán alkalmas a kitűzött célok elérésére. Mindez egyébként felveti az alaptörvény-ellenesség kérdését is, tekintve, hogy az egészséges környezethez való jog a testi és lelki egészséghez való jog nevesített feltételeként önállósult és önmagában vett intézményvédelmi kötelezettséget ró az államra (8), amelyet nem tud teljesíteni, ráadásul a korábban már elért jogvédelmi szinttől való visszalépés az ezt tilalmazó non derogation principle elvébe is ütközik.

Merre tovább?

A fent írtak alapján a jogalkotó számára mindenképpen megfontolandó lenne, hogy hozza összhangba a szabályozást. Például úgy, hogy a természetvédelmi törvény általános értelmező rendelkezései közé beemeli a kár fogalmát, és azt kiterjeszti az immateriális jogsérelmekre is (ilyen megoldást láthattunk a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló törvény esetében) (9). A másik, talán kézenfekvőbb megoldás, hogy kifejezetten a polgári jogi felelősségről szóló rendelkezések körét módosítja úgy, hogy ezáltal megteremti a sérelemdíj fizetésének jogalapját (ilyen irányban változott például az ügyvéd törvény is) (10).

Amíg ezek valamelyikére nem kerül sor, még az is könnyen előfordulhatna, hogy a természetet károsító jogsértő egy olyan formális okfejtéssel mentené ki magát a bíróság előtt, miszerint nem vagyoni kártérítés többé már nem létezik, ezért kizárólag a (vagyoni) károk megtérítésére , sérelemdíj fizetésére azonban nem, hiszen ez utóbbi anyagi jogi alapja hiányzik.

Kétségtelenül izgalmas érvelés volna, ahogy érdekes lenne látni azt is, hogyan döntene a bíróság.

Élő környezetünk védelme azonban mégis csak előre valóbb, mint az ilyen és ehhez hasonló jogi csemegék.

 

*

Jegyzetek

(1) 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről (Tvt.) 81. § (1) bek.

(2) A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény 57. §-a szerint a környezetvédelmi alap célfeladat fejezeti kezelésű előirányzat a környezetkímélő gazdasági szerkezet kialakításának ösztönzését, a környezeti ártalmak megelőzését, csökkentését, a bekövetkezett környezeti károk felszámolását – a külön törvényben meghatározott tájrendezést –, továbbá természeti értékek és területek fenntartását, a leghatékonyabb megoldások, továbbá a külön jogszabályban meghatározott tevékenységek esetén az elérhető legjobb technika ösztönzését, előmozdítását, a társadalom környezeti szemléletének fejlődését, valamint a környezetvédelmi kutatást elősegítő előirányzat.

(3) Tvt. 81. § (2)-(3) bek.

(4) ld. Magyarország Alaptörvénye XX. és XXI. cikk

(5) BDT2001. 383, Zala Megyei Bíróság 2. Pf. 20 290/2000/5.

(6) BDT2007. 1565, Szegedi Ítélőtábla Pf. I. 20 187/2006.

(7) 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről 2:52. § (1) bek.

(8) Ld. először: 28/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH 1994, 138.

(9) 2009. évi LXII. törvény 3/A. §

(10) 1998. évi XI. törvény 10. § (1)-(2) bek.

 

Képek forrása:

http://3.bp.blogspot.com/-DdEfL-AYTe8/TkVIlDzzFFI/AAAAAAAAAAg/8maqW_znCU4/s1600/004.jpg
http://pixdaus.com/files/items/pics/0/15/270015_53745e7ac2f94217a2061f3c033ec15c_large.jpg
http://b68389.medialib.glogster.com/media/39b572438a2437efd9c62b9f7f0325d84ce00254c48d6377eba965eb7eb1be79/air-pollution-1.jpg

 Az elmúlt napokban sorra láttak napvilágot azon hírek, amelyek a mesterszakok elvégzéséhez két felsőfokú nyelvvizsga szükségességét vizionálták. A futótűzként terjedő pánikroham közepén, néhány szívroham után, szerencsére néhány hírportál észbe kapott, értelmezte a jogszabályt, és rövid megjegyzéssel látta el korábbi cikkeit, hogy a legújabb verzió szerint ez a többletkövetelmény csak a nemzetközi kapcsolatok szak hallgatóira vonatkozik. Viszont a hírportálok szerint ez mindenkire vonatkozik, akinek a 2015-16-os őszi félévben hallgatói jogviszonya van. Most viszont a nemzetközi kapcsolatok szakon tanuló hallgatók kaptak a szívükhöz… Hogy is van ez?

Először is, mindenki nyugodjon meg. Eget rengető változások nem történnek, amik meg igen, azok különben sem vonatkoznak a már hallgatói jogviszonnyal rendelkezőkre. Azon szakok közül ugyanis, ahol eddig is több nyelvvizsgát követeltek meg a hallgatóktól, csak az alábbi szakokon történik változás:

- NEMZETKÖZI TANULMÁNYOK MESTERKÉPZÉSI SZAK

- NEMZETKÖZI TANULMÁNYOK ALAPKÉPZÉSI SZAK

- VALLÁSTÖRTÉNET MESTERKÉPZÉSI SZAK

Változatlanok maradnak a feltételek az alábbi szakokon:

- NEMZETKÖZI GAZDÁLKODÁS ALAPKÉPZÉSI SZAK

- TURIZMUS-VENDÉGLÁTÁS ALAPKÉPZÉSI SZAK

- PSZICHOLÓGIA MESTERKÉPZÉSI SZAK

 Változás még, hogy megszűnik a BIZTONSÁG- ÉS VÉDELEMPOLITIKAI ALAPKÉPZÉSI SZAK, illetve hogy 2014. június 2-től egy új szak, az ÖSSZEHASONLÍTÓ HELYI FEJLESZTÉSI TANULMÁNYOK MESTERKÉPZÉSI SZAK kerül bevezetésre.

A Változás

A kezdeti híresztelésekkel ellentétben, a nemzetközi tanulmányok mesterképzési szakhoz sem szükséges több nyelvből nyelvvizsga letétele. Az előírások (és ezek 2010. május 31-e óta változatlanok) eddig is 2 felsőfokú nyelvvizsga megszerzését tették kötelezővé ezen a szakon. Arra már korábban is lehetőséget nyújtott azonban a jogalkotó, hogy az egyik felsőfokú nyelvvizsga kiváltható legyen 2 középfokúval. A mostani módosítás [38/2014. (IV. 30.) EMMI rendelet] annyiban változtat a szabályozáson, hogy előírja: az egyik felsőfokú nyelvvizsgának szaknyelvinek kell lennie, illetve ha a hallgató az egyik felsőfokú nyelvvizsgáját 2 középfokúval kívánja kiváltani, akkor választhat, hogy szaknyelviként a felsőfokút vagy pedig a két középfokút teszi le. A módosítás összes újítása tehát az egyik felsőfok (vagy az azt kiváltó 2 középfok) szaknyelvivé minősítése. A leteendő nyelvvizsgák számában érdemi változás nem történik.

Hasonló a helyzet a nemzetközi tanulmányok alapképzési szakán is. A korábbi, két középfokú nyelvvizsga letételét előíró szabályozás az egyik nyelv vonatkozásában szintén a szaknyelvi minősítés megszerzését írja elő a hallgatóknak, megalapozva ezzel a mesterszaknál előírt követelménynek.

Könnyítés figyelhető meg a vallástörténet mesterképzési szakon. Míg korábban a képesítéshez szükséges nyelvvizsgák vonatkozásában előírás volt, hogy mindkettőt élő nyelvből szerezze meg a hallgató, most elegendő egy élő nyelvből letett felsőfokú is a képesítéshez, illetve a két középfok választása esetén már csak az egyik vonatkozásában lesz előírás az élő nyelvi minőség, a másik nyelvvizsga, latin, de akár ógörög nyelvből is letehető.

Kikre vonatkozik az új szabály?

A híresztelések szerint az új szabály mindenkire vonatkozik, akinek a 2015-16-os őszi félévben hallgatói jogviszonya van. Ez azonban nem igaz! A módosító rendelet ugyanis a következő átmeneti rendelkezést, vagyis alkalmazási szabályt fűzi a szabályozáshoz:

A nemzetközi tanulmányok alapképzési szakon, a nemzetközi tanulmányok mesterképzési szakon 2015. tavaszi félévében, valamint a vallástörténet mesterképzési szakon 2014. tavaszi félévében hallgatói jogviszonnyal rendelkezők esetében, továbbá mindhárom szakon a hallgatói jogviszonnyal nem rendelkező, már végbizonyítványt (abszolutóriumot) szerzett vagy záróvizsgát tett, de oklevelet nem szerzett volt hallgatók esetében az adott szakon a módosított idegennyelvi követelményekre vonatkozó rendelkezések nem alkalmazandók, rájuk a hallgatói jogviszony létesítésének időpontjában hatályos idegennyelvi követelményeket kell alkalmazni.

Vagyis például nemzetközi tanulmányok mesterképzési szakon azokra kell először alkalmazni a rendelkezéseket, akik a 2015. őszi félévben létesítenek majd hallgatói jogviszonyt. Azoknak sem kell megijedniük, hogy a többletszabályok szerint kell majd végezniük, akiknek van már hallgatói jogviszonyuk, viszont az adott félévben, jelen esetben 2015 tavaszán ez szünetel. Hiszen az ő hallgatói jogviszonyuk is korábban létesült, szünetelés esetén speciális helyzetről van szó: létező, csak éppen szünetel, de ettől nem tekinthető nem létezőnek, tehát semmiképpen nem vonatkozhat a hallgatói jogviszonyt szüneteltető hallgatókra az új szabályozás. Vagyis minden, jelenleg az adott szakok valamelyikén tanuló, de még a most, 2014 ősszel kezdőkre is a régi szabályok lesznek alkalmazandóak, hiába lépett hatályba a módosítás 2014. június 1-jén.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2014. május 20. napján a Baka kontra Magyarország ügyben elmarasztalta hazánkat az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk 1) bekezdésének és a 10. cikknek, azaz a tisztességes tárgyaláshoz való jognak és a véleménynyilvánítás szabadságának megsértése okán.

Magyarország az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikkét 1959-2013 között a Bíróság statisztikájaszerint mindösszesen 11 alkalommal sértette meg, ami a többi állam jogsértésével összehasonlítva átlagosnak mondható. Egyedül Törökország kirívó 224 elmarasztalással, utána következik Ausztria 34 míg Franciaország 30 esettel. Magyarország esetében a 10. cikk megsértése a hivatalos statisztika szerint az összes elmarasztalás 2%-át teszi ki, ami a többi országhoz viszonyítva elenyésző. A 6. cikkel kapcsolatos magyar statisztikáról pedig márkorábbi cikkünkben beszámoltunk.

Baka András kérelmező a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) elnöki mandátumának idő előtti megfosztását sérelmezte, amelyhez a kérelem szerint a véleményének és álláspontjának nyilvánosságra hozatala vezetett. Az ügy érdekessége, hogy az Egyezmény 36. cikke alapján a Bíróság engedélyezte, hogy az eljárásban a Magyar Helsinki Bizottság, Társaság a Szabadságjogokért, Eötvös Károly Intézet és a Lengyel Helsinki Alapítvány az Emberi Jogokért az eljárásban harmadik beavatkozó félként részt vegyenek. Az ügy másik érdekessége, hogy Sajó András magyar bíró nem vett részt az eljárásban, tekintettel arra azonban, hogy a nemzeti bíró akadályoztatása esetén a kormánynak lehetősége van ad hoc bíró kijelölésére, a magyar kormány Helena Jäderblom svéd bírót választotta a státuszra.

Az ügy körülményei:

A kérelmező 1991-2008 között az Emberi Jogok Európai Bíróságának bírája volt, később pedig az 55/2009 (VI. 24. ) országgyűlési határozattal megválasztották a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának elnökévé 6 éves mandátumra, tehát 2015-ig szóló időszakra. A Legfelsőbb Bíróság, illetőleg az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökeként négy ügyben folyamatosan fogalmazott meg bírálatot. Elsőként bírálta, hogy a legfőbb ügyész kiemelt ügyben bíróságot választhasson, másodikként a bírók nyugdíj korhatárának 70 évről 62 évre történő megváltoztatását kifogásolta, harmadrészt a Büntetőeljárási törvénykönyv módosítását, amely szerint bírói döntés nélkül a személyek az eddigi 72 óra helyett 120 óráig tarthatóak fogva illetőleg a legnagyobb és legerőteljesebb ellenvetést a bírósági rendszer teljes átalakítása ellen, nevezetes a bíróságokról illetőleg a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvényjavaslattal kapcsolatban fogalmazott meg.

Az Alaptörvény hatályba lépését követően a Legfelsőbb Bíróságot átnevezték Kúriára – a régi történelmi nevére – amellyel egyidejűleg 2012. január 1. napján megszűnt a kérelmező mandátuma, 3 és fél évvel korábban a kitűzöttnél.

Megjegyezendő, hogy az igazságszolgáltatást érintő intézkedések miatt az Európai Bizottság is eljárást kezdeményezett Magyarország ellen, amelynek eredményeként megállapították, hogy a magyar szabályozás ellentétes az uniós joggal, így további intézkedés megtétele szükséges. Végül a Bizottság 2012. július 7. napján keresetet nyújtott be az Európai Unió Bíróságához, tekintettel arra, hogy a magyar szabályozást ellentétesnek találta a 2000/78/EK irányelvvel. Az Európai Unió Bírósága végül elmarasztalta Magyarországot az igazságszolgáltatást érintő reformok miatt. Ugyanezen évben pedig a nyugdíjkorhatár leszállítása miatt 105 bíró az EJEB-hez kérelmet nyújtott be Magyarország ellen.

Vizsgált szabályok:

A strasbourgi Bíróság az 1949-es Alkotmánynak a Legfelsőbb Bíróságra vonatkozó 48. és 49. §-át vizsgálta a bíróságok szervezetéről és működéséről szóló 1997. évi LXVI. és a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvényekkel összhangban.

Továbbá vizsgálata alá vonta az Alkotmánybíróság 2012. július 16. napján hozott 33/2012. számú határozatát, amelyben alkotmányellenesnek minősítette és ezért megsemmisítette a bírákra vonatkozó kötelező nyugdíjkorhatárt a bírói függetlenség követelményének fényében. A másik vizsgált alkotmánybírósági döntés aIV/2309/2012 számú, amelyben az Alkotmánybíróság elutasította a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének alkotmányjogi panaszát, amelyben az Alaptörvény hatálybalépésével tisztségének megszűnését sérelmezte.

A hazai jogszabályok és döntések mellett figyelembe vette az alkotmányjogászokból álló, Európa Tanács konzultatív szervének azaz a Velencei Bizottságnak a véleményét továbbá az Európa Tanács ember jogi biztosának és a Parlamenti Közgyűlésnek az állásfoglalását is. Továbbá a vizsgált releváns nemzetközi dokumentumok között szerepelt a hetedik ENSZ Bűnmegelőzési és Elkövetők kezelésével foglalkozó Milánóban tartott kongresszus bírói függetlenségről szóló dokumentumai illetőleg még figyelmembe vette az Amerika-közi Ember Jogi Bíróság ítélkezési gyakorlatát is.

Bíróság döntése:

A strasbourgi Bíróság először azt vizsgálta meg, hogy köztisztviselő és állam közötti jogvitában jelen esetben a6§ 1) bekezdése alkalmazható-e. Ennek vizsgálatához a Vilho Eskelinen és mások kontra Finnország ügyet vette alapul, amely szerint 6. § 1) bekezdés akkor alkalmazható, ha a hatékony bírósági felülvizsgálat nem biztosított. Mivel jelen esetben a kérelmező számára sem a rendes bírósági út, sem pedig az Alkotmánybírósághoz fordulás lehetősége nem volt biztosítva, strasbourgi Bíróság megállapította jelen cikk sérelmét.

A 10. cikk megsértésével kapcsolatban a strasbourgi Bíróság megállapította, hogy a kérelmező megbízatásának idő előtti megszüntetése ellenreakció volt a kérelmező által nyilvánosan kifejtett kritikákkal és nézetekkel szemben, amelyet az igazságügyi reformok kapcsán megfogalmazott. Ez azonban beavatkozást jelentett a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlásába, tekintettel arra, hogy a kérelmezőnek a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökeként nem csak joga, hanem kötelessége is volt véleményt nyilvánítani.

A Bíróság egyhangú döntése szerint a 6. cikk 1) bekezdés és a 10. cikk tekintetében Magyarország megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét.

A strasbourgi Bíróság döntésében hivatkozott a Harabin kontra Szlovákia ügyre, amelyben Stefan Harabin, a szlovák Legfelsőbb Bíróság elnöke perelte a szlovák államot, mivel fegyelmi büntetést kapott és fizetésének 70%-át megvonták, tekintettel arra, hogy a pénzügyminisztérium embereinek nem tette lehetővé a Legfelsőbb Bíróság könyvelésének és gazdálkodásának áttekintését.

A Harabin és a Baka ügy érdekessége, hogy strasbourgi Bíróság mindegyik esetben azért állapította meg az Egyezmény 6. cikk 1) bekezdésének a sérelmét, mert a tagállamok nem biztosították a Legfelsőbb Bíróság elnökei számára a megfelelő és hatékony bírósági eljárást. Azonban maga a tagállam belső eljárását és a köztisztviselőkre vonatkozó szabályozását egyik esetben sem vizsgálta.

***

Képek forrásai:

http://echrblog.blogspot.hu/2013/04/new-case-law-developments-in-removal.html

http://nepszava.hu/picture/20518/normal/81/00081621.jpeg

Készen állsz a startupper életre, így első lépésként mi mást tennél, mint céget alapítasz. Logikus, nem? Talán meglepő, de nem mindig van ez így. Számos olyan eset fordulhat elő, amikor nem a legcélravezetőbb rögtön beleugrani a cégalapításba. Nézzük tehát, mikor és mikor ne alapítsunk céget!

Sok kezdő vállalkozó esik abba a hibába, hogy mindenáron saját céget akar. Akkor is, ha a rendelkezésre álló források, a tevékenység jellege, vagy a jövőre vonatkozó tervei ezt nem indokolják. Mondjuk inkább egyszerűen, a cég önmagában nem biztosíték a sikerre, sőt.

A vállalkozás, az üzlet elsősorban a pénzről szól. Ha egy üzlet nem éri meg, azt nem érdemes csinálni, hacsak nem a gazdasági racionalitáson kívüli tényezők vezetnek valakit (például a régi családi üzlet érzelmi okokból történő fenntartása vagy gyerekkori álom megvalósítása). Amikor azt mérlegeljük, megéri-e céget alapítani, ne csupán a szűk értelemben vett gazdasági tevékenységből elérhető bevételt, illetve a ráfordítandó költségeket vegyük számításba, hanem magának a cégnek az alapítási és fenntartási költségeit is.

Egy gazdasági társaság alapítása és fenntartása ugyanis jelentős összegeket emészt fel. Természetesen az aktuális kiadások a cég méretével, társasági formájával változnak, de általánosan elmondható, hogy a legkisebb betéti társaság létrehozása és működtetése is viszi a pénzt.

Az alapításkor jellemzően elsőként felmerülő kérdés, hogy az adott társasági forma minimálisan milyen nagyságú jegyzett tőkét igényel. A jegyzett tőke követelmények – az új Ptk. hatályba lépése óta – az alábbiak:

• Közkereseti és betéti társaság esetén nincsen kötelező tőkeminimum, azaz e társaságokat tetszőleges jegyzett tőkével megalapíthatjuk. Ez ugyan nagyobb mozgásteret ad az alapítóknak, hiszen nem szükséges jelentős összeget befizetni alapításkor, ám a valóságban nem jelent nagy előnyt, mivel a társaság indulásához szükséges tőkét így is be kell fektetni.

• Korlátolt felelősségű társaság esetén minimum három millió forint törzstőkét szükséges a társaság rendelkezésére bocsátani.

• Zártkörűen működő részvénytársaságok alapításához öt millió forint szükséges, míg nyilvánosan működő részvénytársaságok esetén az összeg már húsz millió forintra emelkedik.

(Erről a kérdésről a cégalapítás szabályairól szóló következő LegalUp! cikkben részletesen írunk.)

A jegyzett tőkén felül azonban további költségekkel kell számolni a cégalapítás során. A legtipikusabb, minden társaság esetében felmerülő költségek az alábbiak:

• az alapítás költségei (ügyvédi munkadíj, cégbírósági illeték, díjak, esetleg egyéb tanácsadók díjai, kötelező jegyzett tőke összege);

• könyvelő, ügyvéd és minden egyéb tanácsadó rendszeres vagy alkalmi munkadíja;

• alkalmazottak munkabére, megbízottak megbízási díja;

• esetlegesen irodabérlet, irodai berendezések, egyéb készkiadások;

• adminisztratív költségek, közterhek (adó, díjak, járulékok, illetékek).

A cégalapítás adminisztratív (jogi) költségei

Jogi szempontból elsősorban az adminisztratív költségek, valamint az ügyvédi munkadíj jelentik a legnagyobb tételeket. Nézzük, mit is jelent mindez:

Illeték

Iratmintás alapítás esetén, azaz, ha a cégalapítás egy egyszerűsített, gyors eljárásban történik, az alábbi eljárási illetékekkel kell számolni:

a) zártkörűen működő részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság esetén 50.000 forint,

b) közkereseti társaság, betéti társaság esetén 25.000 forint,

c) egyéni cég esetén 15.000 forint.

A nem iratmintás, normál eljárásban történő alapítás esetén az eljárási illeték a következő:

a) zártkörűen működő részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság esetében 100.000 forint,

b) közkereseti társaság, betéti társaság esetén 50.000 forint,

c) egyéni cég esetén 30.000 forint.

Közzétételi díj

Az eljárási illeték megfizetésén túl, szükséges egy egyszeri 5.000 forintos összeg megfizetése a Magyar Államkincstár számára, ami biztosítja azt, hogy a cégalapításunkról szóló hirdetmény megjelenjen a Cégközlönyben.

Ügyvédi munkadíj

Természetesen nem elhanyagolható az ügyvédi munkadíj sem. Az ügyvédi munkadíj minden esetben egyéni megállapodás tárgya és számos körülménytől függ. Összegét tekintve nincs biztos formula, sokszor akár nagyságrendi különbségek is lehetnek az egyes ügyvédek, ügyvédi irodák munkadíjai között. Általában véve a várható munkadíj átlagosan 50-100.000 forint körül alakul (mely tartománytól lefelé és felfelé is jelentős eltérések tapasztalhatók).

Ezek az adminisztratív (jogi) költségek egyszeri tételek, és már a cégalapítás kezdetétől terhet jelentenek a vállalkozónak. Ezeket a költségeket minimum fedeznie kell az alapításra elkülönített összegnek, míg a működtetés költségeit a cég operációjából keletkező bevételnek kell kitermelnie. Ha az alapításkor még az adminisztratív (jogi) költségek fedezete sem biztosított, nagy bizonyossággal elmondható, hogy túl korai vagy kiforratlan volt a cégalapítás, a számtanpélda vége pedig az, hogy nem éri meg megalapítani a céget, pusztán azért, mert túl nagy ráfordítást igényel a cég struktúrájának felállítása.

Startupok alapítása

Klasszikus startupok esetében azonban kicsit más kontextusban vetődik fel a probléma. A jellemzően innovációt, tudást, szakértelmet igénylő, tanácsadókat igénybe vevő, gyorsan fejlődő, a fejlesztésre hangsúlyt fektető kezdő vállalkozások „gyárilag veszteségesek” az induló fázisban, sokan a későbbiekben is (a Twitter például a mai napig alig tud érdemi profitot felmutatni). A startupoknál az ortodox iskola szerint a dinamikus fejlődésen van a hangsúly, nem a rövid távú profitabilitáson (a lényeg, hogy legyen traction). Ha visszatérünk a költségek fedezésének gondolatához, startupoknál jellemzően nem az operáció biztosítja a fedezetet, hanem a befektetők pénze, amely gyakran úgynevezett FFF pénz (friends, family and fools), illetve seed fázisú befektetés. Ha a működés finanszírozásának forrása (azaz a tőkebevonás lehetősége) nem adott, megint eljutunk a szomorú konklúzióhoz, hogy a vállalkozást nem lesz érdemes megalapítani.

Lehetséges alternatívák

A cégalapítás elhalasztása

Akkor mit is tegyünk? Ne kezdjünk vállalkozni? De, kezdjünk, mert vállalkozni jó és alapvető szükséglet egy kapitalista gazdasági rendszerben. Viszont érdemes végiggondolni, milyen formában tesszük ezt. Általános tanács, hogy minden döntés előtt számoljunk és legyen több tervünk. Ez igaz a cégalapításra is. Ha nem éri meg céget alapítani, ne tegyük. Hosszabb távra tervezve, lehet, hogy jobban jár a vállalkozó, ha elhalaszt egy megalapozatlan cégalapítást és egy későbbi időpontban, több tőkével, jobb üzleti tervvel, stabil alapokon vág bele. Az alábbiakat érdemes átgondolni.

Egyéni vállalkozó

Amennyiben nem a szó szoros értelmében vett startupot akarunk indítani, azaz konvencionálisabb üzletben gondolkodunk (tegyük fel, kerékpárboltot szeretnénk nyitni), ha kevés a bevételünk vagy rendszertelenül végzünk gazdasági tevékenységet, valószínűleg jobban megéri egyéni vállalkozóként tevékenykedni. Ebben az esetben az adminisztráció is jóval egyszerűbb, nem kell ügyvédhez fordulni a cégalapítás miatt, nem kell cégeljárási illetéket, közzétételi díjat fizetni, elég csupán az egyéni vállalkozói tevékenységet bejelenteni az okmányirodában, vagy elektronikusan az ügyfélkapun keresztül. Az egyéni vállalkozónak nem kell foglalkoznia egy önálló szervezet, entitás működtetésével, nincs taggyűlés és egyéb belső adminisztráció. Az adózás is egyszerűbb lehet, bár ez egy összetett kérdés.

Vannak azonban az egyéni vállalkozói működés ellen szóló érvek is. Elsősorban üzleti, stratégiai szempontból hasznos lehet, ha vállalkozásunk gazdasági társasági formában működik, mivel az üzleti partnerekkel, potenciális befektetőkkel egészen más helyzetből lehet tárgyalni egy ügyesen felépített cég tulajdonosaként. Kissé leegyszerűsítve, akadnak olyan helyzetek, amikor egy cég „optikailag” jobban mutat.

Más társasági forma

Ha mégis cégalapítás mellett döntünk, esetleg jól járhatunk egy betéti társasággal, nem kell feltétlenül korlátolt felelősségű társaságot alapítani. Nem elhanyagolható szempont, hogy betéti társaság esetén nincsen kötelező jegyzett tőke minimum, így nem kell három millió forintot leszurkolnunk, mint a kft-k esetében. Ha mégis kft-t alapítunk, általában meg lehet elégedni egy szerződésmintás cég alapításával, amellyel ügyvédi munkadíjat és cégbírósági illetéket spórolhatunk, illetve általánosan egyszerűbbé teszi az alapítás folyamatát. A lehetőségek itt nagyjából kimerülnek, ugyanis a kezdő vállalkozók nem fognak részvénytársaságot gründolni, bár meglepő próbálkozások azért akadnak.

Érdemes azonban megfontolni, hogy sem az egyéni vállalkozókat, sem a közkereseti, betéti társaságok tagjait nem védi a korlátolt felelősség intézménye, így akár személyes vagyonuk is veszélybe kerülhet, ha a dolgok rosszul alakulnak.

Startup helyett: csapatépítés

Ha klasszikus startupot kívánunk indítani (mondjuk egy alkalmazást fejlesztő tech céget), elsősorban az alapításkor rendelkezésre álló tőkét kell biztosítani akár saját forrásból, akár külső finanszírozással. Ha bizonytalan, hogy összejön-e a kezdőtőke, illetve, ami a klasszikus startupok esetében sokkal fontosabb, a későbbiekben lesz-e valaki, aki hajlandó pénzt tolni a vállalkozásba (seed befektető), gondoljuk át, érdemes-e rögtön belevágni és azt a kevés rendelkezésre álló pénzt is elégetni a cég szervezetének felállítására.

Sokan leírták már, hogy fejleszteni, ötletelni, csapatot építeni vállalkozás nélkül is lehet, sőt tanácsos is. Egyrészt gyorsan kiderül, hogy működőképes-e a társaság együtt, másrészt hasznos visszajelzéseket lehet szerezni a termékkel kapcsolatban, így tisztábban látszik, hogy mennyi potenciál van a startup elindításában. Ha valamelyik paraméter hiányzik, inkább maradjunk a további ötletelésnél, tervezésnél, lehet, hogy később valami sokkal nagyobb vállalkozás születik majd, azért, mert jobb feltételekkel vágtunk bele.

Összefoglalásul, ha gazdasági társaság alapításán gondolkoztok, előbb alapos számításokkal, tervekkel támasszátok alá, szükséges-e egyáltalán céget alapítani. Ha igen, akkor pedig fontoljátok meg, milyen társasági formát szeretnétek, azaz ne legyen túl nagy a kabát, ne járjatok úgy, mint a kilencvenes évek magyar vállalkozói, akik mindenáron részvénytársaságot szerettek volna, hogy egy kicsit is komolyan vegyék őket.

***

Képek forrása:

Matt Niemi – Corporation (https://flic.kr/p/KC3LA) (Licensz: http://creativecommons.org/licenses/by-nc/4.0/)

Brian Wilkins – Entrepreneur (https://flic.kr/p/bfQRh4) (Licensz: http://creativecommons.org/licenses/by-nc/4.0/)

Betsy Weber – Eric Ries-The Lean Startup, London Edition (https://flic.kr/p/beLX4X) (Licensz: http://creativecommons.org/licenses/by-nc/4.0/)

2014. május 20. napján hozott döntést a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága a Magyar László kontra Magyarország ügyben, melyben elmarasztalta hazánkat az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikk és a 6. cikk, azaz a kínzás tilalma és a tisztességes tárgyaláshoz való jog megsértése okán. A kérelmezőnek 2000 euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg 4150 euró eljárási költség mellett.

A 3. cikk az Emberi Jogok Európai Bíróságának (továbbiakban: EJEB v. Bíróság) statisztikája szerint négy részre oszlik: kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód, hatékony vizsgálat hiánya illetve a feltételes megsértés. A statisztika szerint 1959 és 2013 között eddig Magyarország összesen 11 alkalommal sértette meg az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát, 4 alkalommal pedig a hatékony vizsgálat követelményét. Az előbbiben az Orosz Föderáció 454, Törökország 279 míg Románia 122 elmarasztalással a legtöbb elmarasztalást magának tudhatja be. A második esetben Törökország 171, míg az Orosz Föderáció 123 elmarasztalással szintén a legtöbb jogsértéssel az első helyet mondhatja magáénak. A fentiekből látható, hogy Magyarország számszerű elmarasztalása a 3. cikk tekintetében más országokhoz viszonyítva elenyésző.

Az ügy körülményei:

A kérelmet Magyar László fogvatartott nyújtotta be a Magyar Köztársaság ellen 2010. december 9-én, aki jelenleg is a szegedi Csillagbörtönben tölti tényleges életfogytiglani börtönbüntetését. A kérelmező és kilenc másik bűntársa ellen 2002-ben büntetőeljárás indult különböző erőszakos bűncselekmények elkövetése okán, míg a 2003-ban benyújtott vádiratban 3 rendbeli emberölés, 19 rendbeli rablás, 19 rendbeli személyi szabadság megsértése, 4 rendbeli súlyos testi sértés, 4 rendbeli birtokháborítás és 3 rendbeli lopás miatt emeltek vádat. 2005-ben a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság tekintetbe véve, hogy az elkövető többszörös visszaeső, tényleges életfogytiglanra ítélte a kérelmezőt, míg a jogerős döntés 2010-ben született meg a Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán.

A Bíróság a tényleges életfogytiglannak az Egyezmény 3. Cikkelyébe ütközését, a nyolc éven át tartó eljárás jogosságát és a szegedi börtönnek a kérelmező által embertelennek minősített körülményeit vizsgálta.

A Bírósági döntési alapja

A Bíróság először megvizsgálta az 1978. évi IV. törvény (régi Btk.) vonatkozó rendelkezéseit, nevezetesen a 40. §-t, amely szerint: a szabadságvesztés életfogytig vagy határozott ideig tart, utána az 1978. évi IV. törvény ide vonatkozó szabályait vizsgálta az Alaptövény egyéni kérelemre vonatkozó rendelkezéseivel összhangban. Következő lépésként pedig az Európa Tanács, az Európai Unió és egyéb nemzetközi dokumentum alapján vizsgálták meg az életfogytig tartó szabadságvesztést, figyelembe véve a már kialakult strasbourgi gyakorlatot. Az utóbb említett kialakult gyakorlatot a Bíróság 2013. július 9-én meghozott Vinter és mások kontra Egyesült Királyság döntése szolgáltatta. Az ügyben Douglas Vinter, Jeremy Bamber és Peter Moore gyilkosságért életfogytiglani büntetésre ítéltek esetében állapította meg, hogy az Egyesült Királyság gyakorlata ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban: EJEE) 3. Cikkével, tekintve, hogy az elítélteket megfosztja azon jogától, hogy ügyük bizonyos idő elteltével felülvizsgálásra kerüljön, és valamennyi esélyük maradjon a szabadulásra, ami nem jelenti a szabadon engedés kötelezettségét.

A fentiek alapján meghozott döntés értelmében a magyar szabályozás az EJEE 3. Cikkét sérti, tekintettel arra, hogy semmilyen kötelezettség nem terheli a bíróságokat, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést meghatározott időközönként felülvizsgálják illetve, hogy a köztársasági elnök diszkrecionális jogkörébe tartozik az Alaptörvény által meghatározott egyéni kegyelem gyakorlása is, így a tényleges szabadságvesztést töltők számára semmilyen törvényi garancia nem marad, így a szabályozás ellentétes az EJEE-vel.

Másodsorban a Bíróság pedig az eljárás hosszát vizsgálta, amelynek kapcsán ismertette, hogy az észszerű idő követelménye az ügy összes körülményét figyelembe véve függ az ügy bonyolultságától, a felektől és az érintett hatóságoktól. Bár Magyarországgal szemben is számtalan elmarasztaló döntés született korábban e cikkel kapcsolatosan, a Bíróság mégis az alapügynek mondható Pélissier és Sassi kontra Franciaország esetre hivatkozott, amely alapján megállapította, hogy a kormány érvelése nem elfogadható.

Döntés:

Az utóbbi magyar döntésekre nem igazán jellemző módon, a Bíróság a 3. és a 6. Cikk esetében meghozott döntésében egyhangúan marasztalta el hazánkat. Paul Lemmens, a tanács belga bírója és egyben a Leuveni egyetem professzora azonban a döntéshez különvéleményét fűzött, amelyben nem értett egyet a kérelmező részére megállapított nem vagyoni kártérítéssel. Indoklása szerint, a kérelmezőt súlyos bűncselekmények miatt ítélték el, mint emberölés, személyi szabadság megsértése és súlyos testi sértés. Véleménye szerint megfelelő elégtétel lett volna az elítélt számára, hogy a Bíróság a 6. Cikk tekintetében megállapítja az Egyezmény megsértését.

Hatás:

A Bíróság döntésével véglegesen állást foglalt a szabadságvesztés kiszabása módjával kapcsolatban. Köztudottan a szabadságvesztés kiszabása esetén két fajta megoldás létezik: meghatározott a maximálisan kiszabható büntetés (pl.: Norvégiában bármilyen bűncselekmény esetén 21 év a maximum), illetve a másik megoldás, hogy nincsen felső határ, tehát tényleges életfogytiglan is a bíró döntésén múlik (pl.: Anglia, Magyarország). Utóbbi megoldás lehetőségét a Bíróság nem zárja ki, azonban megköveteli a felülvizsgálat lehetőségét. Ezzel a döntéssel így az időben pontosan meghatározott büntetés mellett foglal állást, ami azonban nem jelenti a szabadon engedés kötelezettségét, de mindenképpen garanciát épít a jogszabályi rendszerbe.

***

Kép forrása: http://www.echr.coe.int/Pages/home.aspx?p=court/events&c=#newComponent_1346161441747_pointer

2014 több szempontból is jelentős intézményi változásokat jelent az Európai Unió életében. Talán a legjelentősebb ezek közül a kettős többségi szavazási rendszerre való áttérés, amelynek alapján november elsejétől a Tanácsban a tagállamok legalább 55 százalékának az egyetértése szükséges egy döntés elfogadásához, a támogató országok népességének pedig el kell érnie az Unió össznépességének 65 százalékát.

Egy másik fontos változás az Európai Bizottság elnökének megválasztásához kötődik. A Lisszaboni Szerződés ugyanis – összhangban az Európai Parlament jogalkotási szerepének a növelésével – a Bizottság elnökének megválasztásának feladatát is Parlamentre osztotta. Ennek megfelelően a napokban került sor az európai pártcsaládok jelöltjeinek nyilvános vitájára és egyikük, a szocialista Martin Schulz, azt nyilatkozta, hogy a következő bizottsági elnök biztosan a pódiumon áll.
 

A helyzet ugyanakkor talán mégsem ennyire bizonyos. A jelölési jog ugyanis az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanácsot illeti, akik minősített többséggel tesznek javaslatot a Parlamentnek a bizottsági elnök személyére. A Európai Unióról szóló szerződés csupán azt a kötelezettséget rója az állam- és kormányfőkre, hogy vegyék figyelembe az EP választások eredményét és konzultáljanak, ebből azonban nem feltétlenül következik, hogy az EP saját elképzelései szerint alakul majd a jelölt kiléte.

Az EP buzgolkodása és a nyilvános vita persze nem meglepő. A proaktív fellépés – hasonlóan a megannyi különféle parlamenti berkekben készült jelentésekhez – csupán egy újabb lenyomata a brüsszeli elit kialakulására építő integrációelméletnek. Ennek központi felismerése mondhatni magától értetődő. Röviden úgy foglalható össze, hogy a brüsszeli intézményrendszer létrejöttével előbb-utóbb kialakul egy brüsszeli elit, aki a saját intézményi érdekeit követi és saját mozgásterének növelésén fog dolgozni. Ennek fényében nem meglepő, hogy a Parlament is folyamatosan azon fáradozik, hogy maximálisan kihasználja a szerződésben biztosított jogköreit.

Az EP helyzetbe hozása és a tévévita azonban a transzparencia jóindulatú felmutatásán túl kissé meg is bonyolíthatja a Bizottság elnökének kiválasztását és nemkívánatos mellékhatásokkal is járhat. A döntési folyamat ugyanis egy kétszereplős játék, melyben az EP-nek csupán a veto player szerep jutott. Az ilyen bikamerális típusú döntések esetében különféle kutatások az Európai Tanács, illetve a Tanács erősebb pozícióját hangsúlyozzák. Ráadásul minél nagyobb többségre van szükség az Európai Tanácsban vagy a Tanácsban, a súlypont annál inkább eltolódik az ő irányába. Extrém esetben például egyes döntésekhez a Tanács egyhangú döntéshozatala szükséges. Ez azt jelenti, hogy a Tanácson belül minden tagállam önálló veto playerként viselkedik, azaz minden tagállam preferenciáját figyelembe kell venni. Az EB elnök jelölése ennél annyiban egyszerűbb, hogy „pusztán” minősített többségre van szükség, ám a fent hivatkozott kutatás szerint az még így is erősebb szerepet ró az Európai Tanácsra, mint az egyszerű többséggel dönteni hivatott Európai Parlamentre.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a helyzet hátterében két különböző Európa-koncepció áll, melyeket maguk az említett uniós intézmények reprezentálnak. Ezek egyike úgy tekint az Európa-projektre, mint a tagállamok ügynökére. Ennek fényében hiába proaktívkodik az Európai Parlament, ha az Európai Tanács nem partner ebben és adott esetben a tagállamok átlépnek az elképzelésein. A másik megközelítést a föderalista EU elképzelésének nevezhetjük, melynek törekvése, hogy az új Bizottság a nemzeti kormányok megválasztásához hasonlóan kerüljön beiktatásra, azaz az EP választások teljes figyelembe vételével és annak legitimációs bázisára építve.

Hogy végül ki lesz a Bizottság új elnöke az hamarosan kiderül. Jelenleg pusztán arra a csúszós talajra érdemes felhívni a figyelmet, amelyre a tévévita vitte a európai döntéshozókat. A tétet ugyanis megnövelték, azonban ha az Európai Tanács „átlép” a paralmenti frakciók elképzelésein, az minden Lisszaboni erőfeszítés – mint az EP szerepének növelése, a nemzeti parlamentek aktivizálása a szubszidiaritás vizsgálaton keresztül stb. – ellenére súlyos érvágás lehet az EU demokratikus deficitjét tekintve. Persze lehetséges, hogy mindezt sikeresen megoldja az intézmények konzultációs kötelezettsége, mint ahogy az is, hogy a már lefolytatott háttéregyeztetések sarkallták a parlamenti frakciókat a vita megrendezésére.

***

Képek forrása:

http://www3.ebu.ch/files/live/sites/ebu/files/Frontpage%20News/2014/05/Five_candidates_PS.jpg

http://www.thetoc.gr/images/eng/articles/article_2839/article2839.w_l.jpg