Nem lehet többé fémketrecbe zárni az előzetes letartóztatásban lévő vádlottakat az orosz bírósági tárgyalásokon, mert a strasbourgi bíróság Nagytanácsa szerint ez megalázó bánásmód. A két férfit erőszakos bűncselekményekkel vádolták meg 12 éve, mindkettejük büntetőügye több mint hat évig tartott. Egyiküket minden vád alól felmentették, a másik férfit egy vádpontban találták bűnösnek. Oroszországot az eljárás hossza miatt is elmarasztalták (6. cikk).

A Pussy Riot énekese, Nagyezsda Tolokonnyikova az egyik bírósági tárgyalásán. Forrás: NME.com

Nem foglalkozom az érveléseddel, de amúgy nem értek egyet vele

Az indítványozók szerint Oroszországban minden egyes vádlottat, akit előzetes letartóztatásba helyeztek, minden tárgyaláson fémketrecben tartanak, ami szerintük megalázó bánásmód.

Az orosz állam azzal védekezett, hogy a nem túl tágas fémketrec (a konkrét ügyben 1,5-ször 2,5 méteres) a bírósági tárgyalás rendjének fenntartása és a szökés megakadályozása miatt szükséges. Így lehet megakadályozni, hogy a vádlottak kárt tegyenek másokban, illetve hogy a hallgatóság, vagy a sértettek sérülést okozzanak a vádlottaknak. Arra is hivatkoztak, hogy a két férfit súlyos, erőszakos bűncselekményekkel vádolták meg, ezért volt fontos a ketrecben tartásuk.

Mivel az Emberi Jogok Európai Egyezmény 3. cikke (kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód tilalma) abszolút tilalmat fogalmaz meg, nincs lehetőség kimentésre: semmilyen körülmény nem indokolhatja a megalázó bánásmódot. A bíróság az ítéletben ezért leszögezte, hogy:

A Bíróság nem foglalkozik azzal, hogy a ketrecek alkalmazása … a konkrét körülmények alapján valaha is igazolható lenne a 3. Cikk alapján, ahogyan azt a[z orosz] Kormány a beadványában meg akarta mutatni az állítólagos biztonsági kockázatokra való utalással. [Svinarenko és Slyadnev kontra Oroszország ítélet, 137. bekezdés első mondata.]

Ettől függetlenül a bíróság mégis részletesen kifejtette, hogy miért nincs igaza az orosz államnak abban, hogy a tárgyalóterem rendjének fenntartása érdekében szükséges a terheltek ketrecben tartása. Az előbb idézett mondat után rögtön ez következik:

Ez utóbbival kapcsolatban, mindenesetre, a Bíróság nem fogadja el, hogy egy ilyen fenyegetés fennállt volna. [Svinarenko és Slyadnev kontra Oroszország ítélet, 137. bekezdés második mondata, a szerző fordításai.]

A bíróság szerint az orosz bíróságok sosem foglalkoztak azzal, hogy a vádlottak tényleg veszélyesek-e, nem vizsgálták a vádlottak személyiségét és az sem volt elegendő indok a bíróság szerint, hogy korábban erőszakos cselekmények miatt már el voltak ítélve.

A Nagytanács felhívta a figyelmet arra, hogy korábban több ügyben foglalkozott már a bíróság a ketrecben tartott vádlottak ügyével, ezekben kimondták, hogy semmi sem indokol egy ilyen szintű biztonsági intézkedést. Egy korábbi ügyben pedig, a bíróság nem találta jogsértőnek a ketrec alkalmazását.

Talán nem véletlen, hogy a Nagytanács befogadta az orosz kormány kérelmét, és foglalkozott az üggyel, de ennek oka semmiképp sem az, hogy egyetértett volna az orosz érvekkel. Sokkal valószínűbb, hogy pontot szeretett volna tenni a kérdés végére (figyelembe véve az egymással ellentétes ítéleteket is).

A nagytanácsi ítéletben a bíróság többször hangsúlyozta a 3. cikk abszolút jellegét, ennek is köze lehet ahhoz, hogy a korábbi ítéletekben mérlegelte a bíróság a ketrecek szükségességét. Több bíró is fűzött párhuzamos indoklást a döntéshez, amiben azt kifogásolták, hogy a bíróság még ebben az ítéletben sem tette eléggé egyértelművé, hogy a kínzás tilalma minden körülmények között abszolút, ezért értelmetlen azon elgondolkodni, hogy milyen indokok szólnak mellette, miért szükséges a ketrecek használata.

George Nicolaou ciprusi és Helen Keller svájci bíró azt kifogásolta, hogy a bíróság túl hosszan foglalkozott azzal, hogy a ketreceket előíró jogszabály nem volt megfelelő. Ezzel szerintük ugyanis a contrario azt a látszatot keltheti az ítélet, mintha megfelelő jogszabályok alapján elfogadható lenne a ketrechasználat. Johannes Silvis holland bíró szerint pedig miután a bíróság kimondta, hogy a ketrecek használata megalázó bánásmódnak minősül (tehát a 3. cikk tilalma alá esik), felesleges volt egy későbbi bekezdésben külön leírni, hogy a ketrecek használatát a jelen esetben nem lehetett megindokolni. “Hogyan lehetett volna? … A 3. Cikk abszolút jogokat biztosít. … Csak megfontolni egy ilyen lehetőséget, még ha itt a Bíróság nemleges választ ad is, gyengítheti azt, ahogyan az abszolút jogokat értelmezi” – írta [Silvis bíró különvéleménye, második bekezdés. A szerző fordítása.].

Tényleg ártatlannak tűnik, akit egy titkos rendelet alapján tartanak ketrecben?

A bíróság egyetértett a beadványozókkal, hogy a ketrecben tartásuk aláássa az ártatlanság vélelmét. A bíróság tagjai, a tanúk és a nyilvánosság is úgy látja őket, mintha már bűnözők lennének. Ez csökkenti annak lehetőségét, hogy a bíróság valóban pártatlan és igazságos ítéletet hozzon.

Külön érdekes, hogy a ketrecekről egy nem nyilvános közös igazságügyi, belügyi miniszteri és legfelsőbb bírósági körlevél szólt. A bíróság szerint ez már önmagában is problémás volt, mert egy “demokratikus társadalomban” rendkívül fontos, hogy a jogszabályokat meg lehessen ismerni. Ez volt egyébként az a jogszabályalkotási probléma, amire a különvéleményükben Nicolaou Keller bíró utaltak.

A statisztika szerint messze a legtöbbször Oroszországot marasztalja el a bíróság kínzás tilalma miatt. 2013-ban például 11 kínzás tilalma miatti elmarasztalásból 7 volt orosz ügy (pdf).

Szovjet módszer

Az ítéletből kiderül az is, hogy az orosz állam szerint először 1992-ben alkalmazták a fémketrecet egy gyilkos védelme érdekében. Őt a hozzátartozók agressziójától kellett megvédeni. Az oroszok érvelését (hogy a ketrec a szökések, erőszakos cselekmények megakadályozása érdekében fontos) némileg gyengítette, hogy a statisztika szerint egy évben sem volt 7-nél több szökés, vagy erőszakos cselekmény a bíróságokon. A kormány szerint ezek a számok a ketrecek nélkül magasabbak lettek volna.

A bíróság összegyűjtötte, hogy az Európa Tanács mely országaiban használnak vagy használtak fémketreceket. Örményországban, Azerbajdzsánban, Grúziában, Moldovában és Ukrajnában volt standard eljárás az előzetes letartóztatásban lévő vádlottak ketrecben tartása. Örményország és Grúzia felszámolta ezt a gyakorlatot, Moldova és Ukrajna pedig most van ebben a folyamatban, itt fémablakos kis szobácskákra cserélik a ketreceket. Néhány fémketrecet üvegre cseréltek Azerbajdzsánban is. Albániában, Szerbiában, Franciaországban és Lettországban bizonyos körülmények között lehetséges a vádlottak ketrecben, vagy üvegablakos külön helyiségben tartása, míg Olaszországban beszüntették ezt a gyakorlatot, amit a 80-as években a maffia- és terrorperekben vezettek be.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

A szabadalmi oltalmat a tudományos fejlődés és ezen keresztül a társadalmi jólét alapjaként szokás kezelni, amely megkérdőjelezhetetlenül minden jogrendszer részét kell hogy képezze. Vajon ez a paradigma mennyire igaz? Minden találmányra egyenlően az? A fejlődő országok példáján keresztül látható, hogy a szabadalmak léte igenis komoly kihívások elé állítja ezen országok egészségügyi rendszerét és közvetlenül számos beteg halálában játszhat kulcsszerepet. Mi a jog válasza ezekre az aggodalmakra?

A szellemi alkotások joga – a szellemi tulajdon (IP) – az iparjogvédelmi jogot és a szerzői jogot foglalja magában. A Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) nem határoz meg IP definíciót, csupán felsorolja milyen oltalmi formákat ismer el idetartozónak. Ehhez hasonlóan, átfogó meghatározást a magyar jogban sem találunk, az egyes oltalmi formák védelmét az új Ptk.-t követően is külön törvények látják el. Közös azonban ebben a szerteágazó joganyagban, hogy a tulajdon tárgya immateriális: az úgynevezett alkotás, amely nem azonos az azt esetlegesen megtestesítő dologgal. (Képletes példa erre a regényen fennálló szellemi tulajdon, illetve a a regényt tartalmazó könyv egy példányán fennálló tulajdonjog.) Erre reflektál e jogterület elnevezése a német (Geistiges Eigentum), a svéd (immaterialrätt) illetve magyar szabályozásban egyaránt.

Miért léteznek szabadalmak?

Ez a terület a tudás alapú társadalmakban kiemelkedően fontos, különösen igaz ez az iparvédelem körébe tartozó szabadalomra, amely a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SZTNH) meghatározása szerint „a találmányok jogi oltalmát biztosítja azáltal, hogy a szabadalom tulajdonosa számára a versenytársakhoz képest előnyösebb pozíciót teremt a termékek és technológiák piacán“. Azonban a szabadalmak jelentőségére vonatkozó, közhelyszerű kijelentésen túl felmerül a kérdés: miért biztosít az állam kizárólagos jogot a szabadalmasnak, miért hoz létre egy időleges monopóliumot, noha a versenyjog eszközein keresztül általános szabályként fellép a versenyt akadályozó tevékenységekkel szemben? Többek között ez az ellentmondás inspirálta a XIX. század szabadalom-ellenes mozgalmát, amely a szabad piac egyik gátjaként azonosította ezt a jogintézményt, s amely mind az Egyesült Államokban, mind Németországban jelentős vitát generált, Hollandiában pedig egyenesen a szabadalmakra vonatkozó jogszabályok 1869-es hatályon kívül helyezéséhez vezetett (megjegyzendő azonban, hogy 1910-ben újra a szabadalmakat szabályozó törvényt fogadtak el).
Mi indokolja tehát a szabadalmak létezését? Fritz Machlup az An economic review of the patent system című könyvében a szabadalmak mellett felhozott érveket csoportosítva négy elméletet különített el. Az első,természetjogi elmélet szerint minden embernek természetes tulajdonát képezik saját ötletei; a második,monopóliumon keresztül megszerzett jutalom elmélete alapján pedig a monopóliumból származó gazdasági előny a feltalálói tevékenységért járó jogos ellenszolgáltatás, mintegy annak a munkadíja. Ezt a két elméletet napjainkban háttérbe szorítja a másik két, Machlup által meghatározott érvrendszer. A monopólium – profit – ösztönző elméletet lényege, hogy a monopóliumból származó profit hiányában csökkenne az innovációs hajlandóság, másrészt ahol szabadalmi rendszer nélkül a profit nem garantált, ott bizonyos szektorok befektető, illetve tőke nélkül maradnának. Végül, a titokcsere-elmélet azzal érvel, hogy amennyiben a találmány nyilvánosságra hozatalát a társadalom nem honorálná megfelelően, a feltalálók titokban tartanák újításukat, ennek következtében csökkenne a találmányok alkalmazásából eredő össztársadalmi hasznosság.

Ugyan ezek az érvek döntőnek hathatnak, mégsem általános érvényűek. Ahhoz, hogy a szabadalmi rendszer pozitív hatásai érezhetőek legyenek, egy bizonyos fejlettségi szint elengedhetetlen. Ennek megértéséhez elég átgondolni, milyen infrastruktúra szükséges például egy új gyógyszer kifejlesztéséhez. A fejlődő országok esetében többnyire nemcsak hogy az ehhez szükséges technika hiányzik, de az úgynevezett generikus gyógyszerek – azaz a szabadalmaztatott (innovátor) gyógyszerekkel azonos hatóanyagot tartalmazó, de más gyógyszergyár által előállított, vagy az eredeti gyógyszer oltalmi idejének lejárta után, legálisan, vagy az eredeti szabadalmat sértő módon, az oltalmi idő lejárta előtt piacra dobott, olcsó készítmények – legyártása is komoly kihívást jelent. Ehhez ugyanis szükség van a szabadalmi leírás megértésére, továbbá az úgynevezett reverse-engineering-re – vagyis arra a képességre, hogy a megszerzett mintapéldány alapján „visszafejtéssel” a gyártási folyamatot meg tudják ismerni – valamint arra, hogy ezek alapján az adott terméket le is tudják gyártani. Az ilyen hű másolatok elkészítése többnyire már önmagában jelentős szaktudást igényel. Az úgynevezett kreatív másolatok, még inkább az innovatív megoldások, pedig értelemszerűen ennél is többet.

Éppen ezért a fejlődő országok importálni kénytelenek, a fejlett országokból származó termékek árát pedig sokan nem tudják megfizetni. Az egészségügyet érintő következmények ugyan nem egyedüliek – az oktatás és más szektorok is érintettek – azonban ez a szektor kapta és kapja ma is a legtöbb figyelmet. A WHO szerint a fejlődő országokban halnak meg a legtöbben olyan fertőzésektől és betegségektől, amelyek gyógyszeres úton kezelhetőek lennének. Nem véletlen, hogy a szigorú szabadalmi rendszereket leginkább a fejlődő országok felől éri kritika. Általánosan vitatott, hogy a fejlődést egy szigorú nemzeti szabadalmi szabályozás előmozdítja-e, vagy éppen ellenkezőleg, egy fejlődő ország esetében csak még erősebb lemaradást okoz.

Milyen megoldások lehetségesek egy ország saját szabadalmi rendszere kialakításakor?

A legkézenfekvőbb megoldás a nemzeti szabadalmi rendszer olyan kialakítása, amely a generikus gyógyszerek előállításának kedvez és általában a technikai felzárkózást részesíti előnyben. A kérdés az, mekkora a mozgástere egy országnak a szabadalmi szabályok kialakításában, ehhez pedig a nemzetközi egyezmények ismerete szükséges.

A szabadalmakra vonatkozó nemzetközi szabályozás története a nemzetközi harmonizációs törekvéseket tekintve meglepően régre nyúlik vissza, egészen a Párizsi Uniós Egyezményig (PUE, 1883), ugyanakkor fontos leszögezni, hogy az iparjogvédelem máig nemzeti szinten szabályozott joganyag. Azt, hogy az egyes nemzetek törvényhozói milyen minimumszabályoknak kötelesek megfelelni a szabályozás kialakításakor, ma az 1994-ben megkötött TRIPS Egyezmény határozza meg. Ezt megelőzően az országok viszonylag nagy szabadságot élveztek, a Párizsi Uniós Egyezmény tagjai is: az egyenlő elbánás elvén, a független szabadalom elvén és az uniós elsőbbség elvén kívül nagyjából szabadon határozták meg iparjogvédelmi szabályaikat. Ez azért kiemelkedően jelentős, mert a XIX. században jelentős ipari, és ezen belül gyógyszeripari fejlődést mutató országok (USA, Svédország) és a XX. században felzárkózó országok (Japán, Dél-Korea), mind éltek a lehetőséggel és kevésbé szigorú szabályozást vezettek be, mint ami az akkoriban legfejlettebb térségre volt jellemző (Anglia, Németország). Ezek az országok kezdetben rendszeresen alkalmaztak reverse-engineering technikákat, illetve csak a használati mintaoltalomhoz hasonló védelmet biztosítottak a jogosultaknak (ami többek között enyhébb bejegyzési feltételrendszert jelent, ugyanakkor emiatt kevésbé hatékony védelem, általában rövidebb oltalmi idővel). A gyógyszeripari termékek teljes kizárása az oltalmi körből szintén nem volt ritka megoldás – Dániában 1983-ig, Finnországban egészen 1995-ig(!) nem terjedt ki a szabadalmi oltalom gyógyszerekre.

Később ezek az országok egy bizonyos gazdasági-technikai fejlettséget elérve, a szigorúbb szabályozás felé mozdultak el, hiszen az az immár megerősödött szabadalmasok igényeit támogatta, ösztönözte az innovációt, stb. Ez a jelenség volt később megfigyelhető Kínán és Indián. A TRIPS Egyezmény elfogadását követően (1994) azonban a minimumfeltételek jóval magasabb szintet követelnek meg, igaz ugyan, hogy a leginkább elmaradott országokra (least developed countries – LDCs) némileg enyhébb szabályok vonatkoz(hat)nak, azonban a leginkább leszakadt, például egyes afrikai országok képviselői mégis amellett érvelnek, hogy ezek a kedvezmények nem elegendőek.

Lehetőségek a TRIPS Egyezményben

Megoldásként kínálkozik, különösen a gyógyszeripari termékek esetén a szabadalmi kényszerengedély(compulsory licence) jogintézménye. Ráadásul az Egyezmény 2005-ös módosításakor kodifikált 31bis. cikkellyel kiegészítve – elvben – ez a lehetőség még bővült is. Korábban ugyanis – néhány szűk kivételtől eltekintve – a tagállamok kényszerengedélyt csupán a saját nemzeti piacukra bocsáthattak ki. Így például, ha a szabadalom jogosultja csak igen magasa áron vagy nem kielégítő mennyiségben volt hajlandó bizonyos, az Egyezményben meghatározott sürgősségi közegészségügyi probléma kezelésére megfelelő gyógyszert forgalmazni, az adott ország engedélyezhette az országban a szabadalmazott gyógyszer egy másik, alacsonyabb árat ígérő gyárnak a gyógyszer gyártását és forgalmazását. Azokban az esetekben azonban, ahol ilyen szükséghelyzet egy gyógyszeriparral nem rendelkező országban merült fel, ez a megoldás értelemszerűen nem jelentett effektív segítséget. A kiegészítéssel azonban a kényszerengedélyt kibocsátó állam egy másik állam területére is engedélyt adhat a forgalmazásra. A valóságban azonban ez a kiegészítés nem érte el a kívánt hatást, 2013-ig egyetlen egyszer alkalmazták: Kanada bocsátott ki kényszerengedélyt egy kanadai gyógyszergyárnak, hogy egy másik kanadai szabadalmas antiretrovirális gyógyszerét legyárthassa, majd azt Ruandába forgalomba hozza. Az LDC országok képviselői szerint a hosszadalmas és bonyolult eljárásrend valójában közel ellehetetleníti ennek a lehetőségnek az alkalmazását.

Nemzetközi szervezetek állásfoglalása és a fejlődő országok álláspontja

A LDC országok tekintetében két releváns szervet érdemes megemlítenünk, amelyek megkeresésre átvilágítják egy adott országban a szellemi tulajdon helyzetét, majd a majd az észlelt problémákat figyelembe véve, de lege ferenda ajánlást adnak ki. Ugyan ezek az ajánlások, javaslat csomagok többnyire nem nyilvánosak, az általános irányelveket, amelyeket ezek a szervek követnek, tudni lehet. Ennek alapján pedig elég érdekes helyzetbe kerülhet az az ország, amely mindkét szervezettől ajánlást kér, valószínűleg éppen ellenkező megállapításokat fognak tartalmazni.

Elsőként kell említeni az 1967-ben alapított, fent említett WIPO-t, amelynek célja, hogy „védje a szellemi tulajdont az egész világon, és ösztönözze, elősegítse a kreatív tevékenységeket”. Többek között ebből is a szigorú szabadalmi szabályozás és a szellemi tulajdon erős védelme melletti kiállás következik. A másik releváns szerv, az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD), amely inkább fejlődés orientált szerv, az adott ország sajátságos gazdasági struktúráját, fejlettségi szintjét jobban figyelembe vevő, a LDT országokkal kiemelten is foglalkozó intézmény. Állásfoglalásaikban sokszor alacsonyabb sztenderdek alkalmazását javasolják, mint amit a nemzetközi közösség – köztük is a leginkább fejlett országok – elvárna.

Ugyan a TRIPS Egyezménynek számos fejlődő ország a tagja, de nem mellesleg azért, mert egy óriási nemzetközi szerződéscsomagot fogadtak el, ahol a TRIPS tagság egyfajta melléktermékként jelentkezett több ország esetében. Az elfogadott „csomag” a Marrakeshi Egyezmény volt, amely létrehozta a Világkereskedelmi Szervezetet (WTO). A fejlődő országok egy részét csatlakozásról a WTO 2001-2006 között rendezett tárgyalási fordulóján elfogadott Doha-menetrend pontjai győzték meg (a fejlődő országoknak a világkereskedelembe történő erősebb integrációját ígérték, főként a számukra kulcsfontosságú mezőgazdaság területén: az exporttámogatások, és a hazai termelés támogatásának eltörlését tűzték ki célul). Mint azt később számos fejlődő ország nehezményezte, mindez nem valósult meg, a fejlett országok továbbra is élnek többek mezőgazdasági termékek esetén exporttámogatásokkal. Így a tárgyalások során született alkut, hogy a szellemi tulajdont szigorúbb szabályozásnak vetik alá cserébe a fejlett országok mezőgazdasági piacainak megnyitásáért,a fejlett országok nem tartották be – hangzik a fejlődő országok felől a kritika.

Ezt az érveléstelfogadva és az egyes országokban jelentkező, bizonyos szabadalmak miatt kielégíthetetlen szükségletet érzékelve kijelenthető, hogy a probléma korántsem egyszerű és nem valószínű, hogy teljesen kielégítő megoldás születik majd a WTO következő esedékes Miniszteri Konferenciáján. Pedig, ahogy számos afrikai akadémikus fogalmaz, nem a segélyezési rendszer csiszolgatása a megoldás, hanem azon eszközök használatának lehetővé tétele, – például generikus gyógyszerek mielőbbi gyártása – amelyekkel a most jelentős szellemi tulajdonnal rendelkező országok egykor éltek annak érdekében, hogy elérjék azt a fejlettséget, ahol most vannak.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

A képek forrásai:

http://www.codex99.com/typography/images/paige/1874_patent_lg.gif http://www.mamfamedical.com/UserFiles/Image/homepage.jpg

Korábbi Ars Fori rovatunkban az új választójogi rendszer került mérlegre. A választások elmúltával arra voltunk kíváncsiak, hogyan teljesültek interjúalnyaink várakozásai. Ezúttal Pozsár-Szentmiklósy Zoltán alkotmányjogász, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar tanársegédje válaszol.

*

Mennyiben igazolódtak be előzetes elvárásai, hipotézisei?

A korábbi interjúban megfogalmazott állításaim szerint (a) problematikus az ajánlóívek rendszere, elsősorban a többes ajánlás lehetősége, (b) a politikai reklámokra és politikai hirdetésekre vonatkozó korlátozások alkotmányosan nem elfogadhatók, (c) az országgyűlési egyéni választókerületi beosztásra vonatkozó szabályozás mind formájában, mind pedig tartalmában újragondolásra szorul, (d) a magukat nemzetiségiként regisztráló választópolgárok esetében nem érvényesül a választójog egyenlőségének követelménye, amennyiben nemzetiségi képviseletük a politikai képviselet rovására valósul meg, (e) nem igazolható, hogy a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgárok magyarországi lakóhellyel rendelkező polgártársaikkal ellentétben csak egy, listás szavazattal rendelkeznek, és (f) hasonlóképpen nem igazolható, hogy a magyarországi lakóhellyel rendelkező, de a szavazás napján külföldön tartózkodó választópolgárokat (a magyarországi lakóhellyel nem rendelkezőkkel ellentétben)  a szabályozás kizárja a levélben szavazás lehetőségéből.

Az országgyűlési választás tapasztalatai a korábbi állítások nagy részét visszaigazolták. A Fővárosi Törvényszék az elmúlt időszakban több perben kimondta, hogy a választópolgároknak jogukban áll megtudni, hogy személyes adataik mely pártok ajánlóívein szerepelnek – azaz visszaéltek-e adataikkal az azok átmásolása útján, amit a többes ajánlás rendszere sajnos lehetővé tesz. Sajnálatos, hogy a választási eljárási törvény legújabb módosítása erre úgy reagál, hogy a jövőben az ajánlóíveken szereplő adatokkal kapcsolatban csak a jelöltek és listák választási szervek általi nyilvántartásba vételének jogerőssé válásáig kérhető tájékoztatás – kiüresedik tehát az időben ezt túllépő bírósági jogorvoslat lehetősége. Az EBESZ választási megfigyelő missziójának előzetes megállapításai szerint a kampány alacsony intenzitású volt, elsősorban a politikai hirdetésekre és reklámokra, valamint a médiára vonatkozó korlátozások következményeként. A szervezet megállapítása szerint hasonló okból nem teljesültek a médiához való akadálytalan és egyenlő hozzáférés nemzetközi követelményei – ami elsősorban a választópolgárok jogait érinti. A választási eredmények alapján világossá vált, hogy a nemzetiségiként regisztrált választópolgárok szavazatai egyik nemzetiség esetében sem eredményeztek mandátumot, a választott szabályozási megoldás tehát a célcsoport részvételi hajlandóságára figyelemmel sem tekinthető sikeresnek. Lényeges megállapítás, hogy a levélszavazással összefüggésben a szabályozásban megjelenő különbségek az EBESZ megfigyelő missziójának értékelése szerint súlyosan veszélyeztették az egyenlő választójog elvének érvényesülését.

A választások fényében lát-e a szabályozásban módosítási, pontosítási szükségességet?

Az alkotmányos korrekció érdekében valamennyi, fentiekben érintett kérdésben körültekintő újraszabályozásra van szükség. Érdemes azt is hozzátenni, hogy a választójogi szabályozás és a kapcsolódó jogintézmények szabályozása komplex szakmai és rendkívül érzékeny alapjogi kérdéseket érint, megkerülhetetlen tehát ezt megelőzően a széleskörű szakmai egyeztetés. Az is világos követelmény, hogy a választásra vonatkozó szabályozás – mivel az alkotmányos normákhoz hasonlóan a politikai közösség fennmaradásához kapcsolódó legfontosabb kérdésekről szól – a versenyfeltételeket illetően konszenzust igényel a versengő politikai szereplők között. Az alkotmányos korrekcióra az idei országgyűlési választás tapasztalataira is figyelemmel, olyan időben kell sor kerüljön, hogy kellő idő maradjon a következő választásokra történő felkészülésre a választási szervek, a versengő politikai szereplők és a választópolgárok számára egyaránt.

Hogyan értékeli a nemzetiségi listák, illetve a levélben történő szavazás működését?

Technikai értelemben a választás új elemeinek előkészítése és lebonyolítása nem okozott különösebb nehézséget, azonban a szabályozás tartalmával összefüggésben megfogalmazott megállapításokra figyelemmel elkerülhetetlen annak korrekciója. Arra is érdemes figyelmeztetni, hogy a levélszavazás esetében – részben annak természetéből következően – a szabályozás több vonatkozásban nem biztosíthatja teljes körűen a szavazáshoz kapcsolódó garanciális követelmények érvényesülését: a szavazatok leadása során nem érvényesül feltétlenül a titkosság követelménye, amennyiben pedig a szavazási levélcsomagokat aktivisták vagy politikai szervezetek gyűjtik össze és továbbítják a választási szervek felé, úgy azok útja sem ellenőrizhető. Fontos eredmény azonban, hogy a szabályozás korábbi, szakmai és civil szervezetek fellépése nyomán kialakított korrekciójának köszönhetően a szavazatokat kísérő szavazási iratok vizsgálatának lehetősége útján a sajtó és a versengő pártok számára is ellenőrizhető a leadott levélszavazatok valódisága. A választás egyik fontos tanulsága, hogy – a nagyszámú érvénytelen levélszavazat alapján – nagyobb figyelmet szükséges fordítani a levélszavazás módjával kapcsolatos tájékoztatásra.

Mi a véleménye a győzteskompenzáció körül kialakult alkotmányossági kérdésekről?

A győzteskompenzáció, az egyéni választókerületben győztes jelölt relatív többségéhez szükséges voksokon felüli szavazatainak töredékszavazatként történő hasznosítása, kétségkívül a szabályozás problematikus eleme. Funkcionálisan nem tekinthető kompenzációnak – sokkal inkább a győztes premizálásának –, a választási rendszer egészéből következően pedig alkalmazására a kormányzóképes parlamenti többség kialakítása miatt sincs szükség. Megfontolandóak azok az érvek, amelyek a leadott szavazatok súlyának meg nem engedhető különbsége alapján állítják a szabályozás alkotmányellenességét – arra figyelemmel, hogy a győztes egyéni választókerületi jelöltre leadott szavazatok lényegében kétfelé bontva, a választási rendszer egyéni választókerületi és listás elemében is mandátumot eredményeznek, szemben a többi jelöltre leadott szavazattal, amelyek (töredékszavazatként) kizárólag a listás ágon hasznosulhatnak. Az Alkotmánybíróság az érvelést részletesen kifejtő alkotmányjogi panaszt sajnos nem fogadta be, így egyelőre nem tudtunk meg többet a kérdés lehetséges alkotmányjogi értékeléséről. Meggyőződésem, hogy a választott szabályozási megoldásnak az alkotmányos szempontok mellett a választási rendszer integritásának követelményére figyelemmel sincs helye a választási rendszerben.

Hogyan értékeli a választások technikai lebonyolítását?

Örvendetes, hogy a választások lebonyolítása különösebb szervezési vagy technikai problémák nélkül zajlott – ezt az EBESZ választási megfigyelő missziójának előzetes megállapításai is visszaigazolják. A professzionális szervezés azonban egy minden alkotmányos követelménynek megfelelő választásnak csak alapfeltétele, ami önmagában semmiképpen nem bizonyul elegendőnek.

Korábbi Ars Fori rovatunkban az új választójogi rendszer került mérlegre. A választások elmúltával arra voltunk kíváncsiak, hogyan teljesültek interjúalnyaink várakozásai. Elsőként Halmai Gábor (egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok doktora, ELTE TáTK Európai Tanulmányok Tanszék; 2011-2014 vendégprofesszor, Princeton University) válaszol.

 *

Mennyiben igazolódtak be előzetes elvárásai, hipotézisei?

Azt gondolom, minden nárcizmus nélkül mondhatom, sajnos teljes egészében. Az első körkérdés kapcsán azt mondtam, hogy bár a Fidesz kétségkívűl meg fogja nyerni a választást, de győzelmének arányát erősen torzítani fogja részben a választási rendszerben a kormánypártok által egyoldalúan bevezetett változtatások, részben a média és a kampány manipulációja. Ezt nem csak én mondom, hanem az EBESZ független választási megfigyelőinek szokatlanul kritikus előzetes értékelése is. Ahogy mondtam, az ellenzék nem ezek miatt veszítette el a választást, de a Fidesz kétharmados győzelme egyértelműen az általuk kialakított politikai és jogi környezet eredménye. Ezek a praktikák nem a kétharmadhoz végülis szükséges egy, hanem legalább két tucat mandátumot hoztak a Fidesznek. Ezeknek az elcsalt mandátumoknak egy részét pontosan számszerüsíteni lehet. A győztes-kompenzáció hat, a magyarországi lakhellyel nem rendelkező határon túliak választójoga további egy plusz mandátumot eredményzett, és a rendszer aránytalanságának növelése is legalább tíz parlamenti helyet hozott. Ennek a korábban is létező aránytalanságnak a méretei olyan radikálisan felerősödtek, hogy például egy LMP-s mandátum elnyeréséhez több mint háromszor annyi szavazatra volt szükség, mint egy Fidesz mandátumhoz. Ez az arány 2010-ben nem érte el a kétszerest. Az aránytalanság egy bizonyos mértékén felül már felmerül a választójog egyenlőségének kérdése. Azt gondolom a mostani magyar rendszer elérte ezt a mértéket. Erre még a 4. kérdés kapcsán visszatérek. Sokkal nehezebb számszerüsíteni a gerrymandering hatásait, de bizonyos, hogy ez is hozott néhány mandátumot a Fidesznek. Ami ennek kapcsán nyilvánvaló, hogy a kormánypártok a saját maguk által 2011-ben meghatározott szabályokat sem tartották be. Akkor ugyanis azt tették a törvénybe, hogy a választásokat megelőző év első napjától kezdve, vagyis 2013. január 1. után már nem nyúlnak a választókerületek beosztásához. 2013-ben kétszer változtattak, és ehhez még csak a tilalmi szabályt sem módosították, mindössze annyit mondtak, hogy erre a választásra ezek nem alkalmazhatóak. Ugyancsak nehéz mérni a lakóhellyel nem rendelkező új állampolgárok és a rezidens, de külföldön tartózkodók eltérő szavazási szabályainak hatását. Annyi bizonyos, hogy az előbbiek számára, akiknek 95.5 %-a (egészen Hazafias Népfront-os eredmény!) a Fideszre szavazott, a törvény minden könnyítést tartalmazott a regisztrációtól a gyakran az Erdélyi Nemzeti Tanács által szervezett nyilvános levélben szavazáson, illetve annak egyáltalán nem biztonságos Magyarországra szállításáig. Ezzel szemben a feltehetően a kormánnyal szemben kritikusabb, magyarországi lakóhellyel rendelkezőket minden eszközzel el kívánták téríteni a szavazástól, ami sikerült is, hiszen a két nagyjából azonos populáció tagjai közül az utóbbiak aránya kb. egynegyede volt az előbbieknek. Az elrettentés kezdődött a regisztráció jelentős megnehezítésével, majd folytatódott a levélszavazás lehetőségének hiányával, és ezzel komoly utazási terhekkel, végül befejeződött a személyazonosítás törvényellenes követelményeivel. Ez utóbbi sok megjelent regisztrált szavazó elutasításához vezetett, ahogy azt a New York-i konzulátuson személyesen megtapasztalhattam.

A választások fényében lát-e a szabályozásban módosítási, pontosítási szükségességet?

Szerintem az aránytalanságnak ez a mértéke már nem tartható. Ugyancsak nem tartható a győzteskompenzáció rendszere, valamit a külföldön szavazók eltérő szavazási szabályozása. A választókerületek beosztását független szakértői testületre kell bízni, és persze meg kell szüntetni annak kétharmados törvénnyel való bebetonozását. A szűken vett választójogi anyagi és eljárási szabályokhoz tartozik a Nemzeti Választási Bizottság egyoldalú összetételének, a médiakampány és a kampányfinanszírozás szabályozásának megváltoztatása, valamint a kis, „üzleti” pártok könnyű nyilvántartásbavételének megszüntetése. A kereskedelmi médiában lehetővé kell tenni a kampányt, és nem csak akkor, ha ezek hajlandók ingyen adásidőt biztosítani, mert mint láttuk, nem hajlandóak. A közszolgálati média egyoldalúságának megszüntetése persze túlmegy a választójogi szabályozás keretein. A jelölt- és listaállításnak semmi más célja nem volt, mint a választók megtévesztése a különböző ellenzéki jelölő szervezetekkel kapcsolatban. A lakóhellyel nem rendelklező új állampolgárok választójogával kapcsolatban végiggondolandó, hogy azon kívűl, hogy ők biztosítták a Fidesznek a 2/3-hoz szükséges egy mandátumot, mi a valódi értelme ennek, a még egyenlőségi szempontból is kérdéses a rendszernek. Az a képviselő ugyanis, aki ezeknek a szavazatoknak a révén a parlamentbe kerül – akit persze nem tudunk azonosítani – bizonyosan nem a határon túli választópolgárokat képviseli.

Hogyan értékeli a nemzetiségi listák, illetve a levélben történő szavazás működését?

A nemzetiségi listák kudarcot vallottak. Ez a szabályozás legfeljebb a roma és esetleg a német kisebbségnek biztosított esélyt a parlamenti helyekre, de láthatóan a pártlistás szavazatoktól való eltérítéstől való félelem még ennek a két kisebbségnek a képviseletét sem biztosította. Erre utal, hogy a Fidesz-barát Lungo-Drom látványosan lebeszélte tagjait már a regisztrációról is. A levélben szavazás természetesen kiterjesztendő valamennyi külföldön szavazóra, de ehhez sokkal több garanciára van szükség. A jelenlegi rendszer rengeteg visszaélésre ad lehetőséget, és számos jel utal arra, hogy történtek is ilyen visszaélések, és sérült a titkosság is. A konzulátusokon tapasztaltakról már beszámoltam. A saját szemem előtt tagadták meg két olyan, a nyilvántartásban szereplő választópolgárnak a szavazást, akik érvényes lakcímkártyával és amerikai fényképes jogosítvánnyal, és egyikük még egy néhány napja lejárt magyar vezetési engedéllyel is igazolta magát. A külképviseleti szavazatszedő bizottság képviselője egy, az NVI által kizárólag számukra készített útmutató alapján követelt érvényes magyar személyazonosító igazolványt, annak ellenére, hogy a választási eljárási törvény csak azt írja elő, hogy a választópolgárnak igazolnia kell magát, anélkül, hogy specifikálná a dokumentumot, vagy utalna más jogszabályra ezzel kapcsolatban. Azon a napon csak azon a helyen 28 hasonló elutasítás történt.

Mi a véleménye a győzteskompenzáció körül kialakult alkotmányossági kérdésekről?

Ahogy korábban mondtam, a jelenlegi rendszer több szempontból felveti a választójog egyenlőségének sérelmét. Mindenekelőtt a rendkívüli aránytalanság miatt, de a győzteskompenzáció is annyiban, amennyiben ennek eredményeként egy szavazat az egyéni mandátum mellett még listás mandátum megszerzéséhez is hozzájárul, márpedig ezáltal a győztesre leadott szavazat nem egyenlő a vesztesre leadottal.

Hogyan értékeli a választások technikai lebonyolítását?

Rengeteg gyanús elem volt a választások lebonyolításával kapcsolatban. Ennek legfőbb szabályozási problémája, hogy a külföldről érkező szavazatokat kizárólag a választási irodák és nem választott bizottsági tagok végezhették. De a választások éjszakáján volt egy időszak, amikor a Fidesznek több mint 13 ezerrel több kompenzációs szavazata volt, mint a végleges adat. Azután az OVI vezetője a levélszavazatok mintegy tíz százalékának összeszámlásakor tízszer annyi érvénytelen szavazatról beszélt, mint amennyi a végleges érvénytelen szavazatok száma volt.

Az adatvédelem reformja már évek óta az Európai Unió céljai között szerepel. A személyes adatok védelmét jelenleg a 95/46/EK irányelv szabályozza, melynek érvényesüléséhez tagállami implementáció szükséges. Ezt a megoldást számos kritika éri napjainkban, többek között az eltérő tagállami átültetés miatt. Éppen ezért nem meglepő, hogy a megfelelőbb jogi szabályozás érdekében a tervek szerint az irányelvet rendelet váltja fel, mely közvetlenül alkalmazandó minden tagállamban. A rendelettervezetet az Európai Bizottság 2012-ben mutatta be, a Parlament pedig számos módosítással 2014-ben fogadta el. A tervezet jelenleg a Miniszterek Tanácsa előtt van, de az adatvédelmi rendelet számos pontját érintően nehéz egyezségre jutni.

Interjúnkban dr. Szabó Endre Győzőt, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) elnökhelyettesét kérdeztem egy új szabályozás helyességéről, annak hatásairól, illetve a rendelettervezetben rejlő előnyökről és hátrányokról.

Az interjú olvasása során figyelemmel kell lenni arra, hogy a beszélgetés időpontja május 13-a előtt történt. Május 13-án került sor az Európai Unió Bíróságának a Google Spain szempontjából hátrányos megállapításokat tartalmazó előzetes döntéshozatali eljárásban hozott döntés kibocsátására. A Google Spain ügynek (C-131/12. sz. ügy) jelen interjú tekintetében is relevanciája lehet, azonban ezen megállapítások esetlegesen releváns konzekvenciái az interjú anyagába még nem kerülhettek bele.

*

Dr. Szabó Endre Győző 2012. óta a NAIH elnökhelyettese. Korábban a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium főosztályvezető-helyettesi tisztségét látta el. Az Európai Unió magyar elnöksége alatt az adatvédelmi munkacsoport elnökeként tevékenykedett, ezen túl korábban számos más, adatvédelmi tárgyú tisztséget és pozíciót is betöltött.

Ön szerint indokolt az egységes rendeleti szabályozás bevezetése?

Igen, az Európai Bíróság értelmezése szerint már a mostani uniós irányelv is a teljes a harmonizációt tűzte ki célul. A teljes harmonizáció pedig teljesen egységes szabályozást jelent Európai Unió szerte. És ha ezt a gondolatot visszük tovább, akkor arra jutunk, hogy valóban, mivel a rendeleti forma a harmonizációnak egy erősebb formáját valósítja meg, a rendeleti szabályozás a megfelelő.

Vannak azonban olyan kérdések, ahol meg kellene hagyni némi tagállami mozgásteret. Ez viszont a rendelet ellen szól.

Mondok egy-két példát. A Skandináv államokban a médiával kapcsolatos szabályozás egész más logika és sokkal érzékenyebb állampolgári figyelem mellett valósul meg, mint – tegyük fel – a déli államokban vagy akár Magyarországon. Másrészről vannak olyan országok, például az Egyesült Királyság, ahol az adatvédelmi nyilvántartásnak egy központi állami regiszterként olyan szerepe van, amely más országokban elképzelhetetlen. Időszakonként meg kell újítani, fizetni kell érte, tehát egy igen komoly bevételi forrás is. Nyilvánvaló, hogy a tagállamok hasonló kérdéseket hozhatnak fel, és azt mondhatják, hogy mi ebből nem kívánunk engedni. Összességében tehát jelenleg a jogalkotás őrlődik e két forma, azaz az irányelv, illetve a rendelet között.

Másrészt, jelen esetben azzal a kérdéssel állunk szemben, mint amely más uniós szabályok esetében is felmerült. Ugyanis sok esetben előfordul, hogy egy jogi aktus műfajában rendelet, de szövegében inkább irányelv, és – épen ellenkezőleg – van olyan irányelv, amely olyan precízen szabályoz, hogy szinte rendelet. Az adatvédelmi rendelettervezet esetében is ez a kérdés merül fel.

Végül, a szabályozás erőssége a tárgyát érintő kérdésektől is függ. A rendelet mellett szól, hogy például a hatály kérdésének, a definícióknak, az érintetti jogoknak, alapelveknek egy rendeleti erejű vagy precizitású, részletezettségű szabályozása szükséges. Ettől eltérően nehézkesebb az egyes tagállami hatóságok eljárásának rendeleti szintű szabályozása: Hiszen, ha belegondolunk, egy közigazgatási eljárási kódexet nemzeti szinten is nagyon nehéz összeállítani, hát még eljárási szabályokat Uniós szinten.

Jelenleg azt tapasztaljuk, hogy a rendelettervezet elfogadása számos nehézségbe ütközik, sok ponton nehéz egyezséget találni. Ön szerint ennek mi lehet az oka?

Ha az eljárását nézzük ennek az elfogadásnak, akkor vannak töréspontok, nehézségek. Az egyik töréspont mindenképpen az, hogy az adatvédelemnek van egy horizontális szabályozási igénye. Tehát van egy törvény, vegyük Magyarországon az Info. tv.-t [Az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. tv., a továbbiakban „Info tv.” - a szerk.], és ez a törvény a direkt marketingtől kezdve az egészségügyi adatok kezelésén át érvényesül a büntetés-végrehajtásban, az oktatásban, mindenhol. Ha viszont ez az érvényesülési igény megvan, akkor nyilvánvaló, hogy az ipari, mezőgazdasági és minden egyéb szereplő hozzá kíván szólni, és ügyesen lobbizni. Ennek összehangolása óriási egyeztetést igényel, és kódolva vannak a konfliktusok is. Ennek alapján nem meglepő, hogy nehéz az erre vonatkozó jogszabály elfogadása.

A másik töréspont pedig a Bizottság és a tagállamok között húzódik. Egyébként ez nem csak az adatvédelmi dosszié kapcsán van így. A Bizottság eredetileg egy, mint az Unió érdekeit képviselő szerv lép fel, ezzel szemben a tagállamok nem szívesen adnak át újabb meg újabb hatásköröket a Bizottságnak. És ha ennek a kockázatát látják, nem nehéz a tagállamokat csatasorba állítani, egységes ellenzéket kovácsolni. És akkor bizony el is halhat a bizottsági javaslat.

A reformtervezethez kacsolódó NAIH álláspont [1] helyes célkitűzésnek tartja a személyes adatok védelmét, az adatok áramlásának biztosítását, a személyek, érintettek jogainak erősítését, a harmonizációt. Konkrétan milyen pozitív eredményeket hozhat az új szabályozás a mostanihoz képest?

Ha komolyan vesszük, hogy az Európai Unió valóban a négy alapszabadság kiterjesztését hozza magával, akkor a személyes adatok tagállamok közötti továbbítása semmilyen tekintetben nem képezheti akadályát e szabadságok gyakorlásának. Azaz, ha – tegyük fel – valaki kiköltözik Írországba, akkor az Uniónak úgy kell viselkednie minden kérdésben (vegyük példának a családi pótlékot, vagy egyéb társadalombiztosítási ügyeket), hogy teljes körűen kiszolgálja azt a polgárt, akit azzal kecsegtettek, hogy bárhova megy, ugyanazt a szabályrendszert tapasztalja és élvezheti ezeknek a szabadságoknak a gyümölcseit. Gyakorlatilag a személyes adatok szabad áramlása szükségszerű következménye azoknak a célkitűzéseknek, amelyeket az Európai Unió megfogalmazott.

A személyes adatok védelme nem áll sokszor mindezekkel ellentmondásban?

Valóban, ez egy nehezen kibogozható kérdés. Ugyanis ha elfogadjuk, hogy legyen mindenhol ugyanolyan szintű védelem, akkor elképzelhető, hogy egyes állampolgárok vélhetik úgy, hogy nem kötnek egy olyan kompromisszumot, amely végső soron a saját államuk által megalkotott szabályoknál kedvezőtlenebb vagy gyengébb szintű védelmet eredményez, ellentétben azzal, amit egyébként az ottani szabályozás garantál. Ugyanakkor az irányelv ezt a kérdést tulajdonképpen már áttörte: egyrészt azonos szintű védelmi szintet kíván, másrészt a védelmi szint különbözőségére hivatkozással nem lehet a személyes adatok áramlását megakadályozni. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy száz százalékban azonos szintű védelem nem lesz, mert az gyakorlatilag képtelenség.

Meg tudna tehát nevezni olyan új, előre mutató jogintézményeket, amelyeket a rendelettervezet vezetne be?

Az új jogintézmények között mindenképpen előrelépés lenne az előzetes adatvédelmi hatástanulmány, a privacy impact assessment. De itt mindenképpen felemeljük a mutatóujjunkat, hogy csak a valóban indokolt helyzetekben írható elő ilyen adminisztrációs teher. Tehát a mi értelmezésünkben ez egy fék a jogrendszerben, azonban még nem tudjuk megjósolni, mi lesz a végső eredménye.

A kedvező hatás illusztrálása érdekében vegyünk egy példát: ha valaki kamerás megfigyelést tervez, akkor a jog nem azt mondja, hogy ez tilos, hanem hogy jól tervezd meg, hajts végre egy elemzést. Drágábbá tesszük, lassabbá tesszük, és akkor elgondolkozik az adatkezelő, hogy valóban szükség van-e erre. Ilyen módon próbálja a szabályozás gátolni, hogy minél szűkebb körre zsugorodjon a magánszféra.

A rendelettervezet másik újítása két új alapelvnek, a privacy by design-nak (beépített adatvédelem)[2]  és a privacy by default-nak (alapértelmezett adatvédelem) [3] a bevezetése. Gyakorlatilag a privacy by design eddig is benne volt az adatvédelmi köztudatban. Bizonyos értelemben nem új, mert a mindenkori hatósági álláspont szerint, ha nem tervezik meg előre egyes intézkedések, folyamatok esetleges buktatóit és azok megoldásait, akkor előbb-utóbb ennek megmutatkoznak a hibái, és valószínűleg az egyik jogilag is definiálható hibája adatvédelmi jogi természetű lesz.by default-nak (alapértelmezett adatvédelem) a bevezetése.

Harmadik kiemelendő újdonság a felejtéshez való jog, a right to be forgotten koncepciójának újfajta kimunkálása. A helyzet ugyanis az, hogy a ’95-ös irányelv papíralapú megközelítéséből az adatáramlás, adatmozgás átlépett egy, alapvetően számítógépes adatkezelést alapul vevő digitális környezetbe, egy új dimenzióba. Olyan információk válnak elérhetővé, amelyek a korábbi, az internet előtti generációk számára teljesen feledésbe merült adatok voltak. Lehet, hogy osztálytalálkozókon, vagy erre-arra megemlítették, de a széles közvélemény számára ezek az információk elérhetetlenek maradtak. Így a korábbiakkal szemben „beég” a közemlékezetbe rengeteg olyan információ, amelyeknek egy idő után – hogy úgy mondjam – lejárna a szavatossága.

És Ön szerint az adatok végleges elérhetetlenné tétele a gyakorlatban kivitelezhető? 

Nem szeretnék szakértőként válaszolni a kérdésre, de hallottam már olyat, hogy az adatok, azaz minden digitális információ mellé olyan meta adatokat lehet társítani, amelyek egyszerűen egy idő után megakadályozzák az adatoknak a kereshetőségét. Persze ebben a kérdésben nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az üzleti világgal, az üzleti szereplőkkel egyeztetni kell, akiknek pedig nem fűződik érdekük ahhoz, hogy plusz beruházásokkal, plusz eljárásokkal a saját dolgukat megnehezítsék. Ezért van a tudományos életnek különösen nagy szerepe, amikor ilyen jellegű szabályokat akarunk bevezetni. És a tudományos élet szereplői szerint ez lehetséges. Ilyen téren én óvatos optimizmussal tekintek a jövőbe. Nyilván vannak kételyek, hogy ez hogyan alkalmazható a gyakorlatban, de én azt gondolom, hogy a jogalkotó nagy hibát követne el, ha legalább nem próbálná meg a kérdést ily módon szabályozni.

Ahogy tehát említettem, el tudom képzelni, hogy megfelelő privacy beállítások révén az ember be tudná állítani, hogy a feltett adatok egyfajta szavatossági idő után gyakorlatilag kereshetetlenné, megjeleníthetetlenné válnának.  Ennek az lenne a lényege, hogy ha egy adat már nem releváns, akkor azok az adatok már ne is legyenek elérhetőek.

A másik esetben az adatalany azelőtt kíván élni törléshez való jogával, mielőtt az említett szavatossági idő lejár. Ez óriási terhet róna minden szereplőre. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy valamilyen rendszerezés szerint tudni kellene, hogy kiről, milyen adatot tartanak nyilván. Teljes mértékben dzsungelharcnak tűnik.

Mindazonáltal hozzá kell tenni, hogy a digitális környezet jogi eszközökkel való szabályozása egy eléggé komplex kérdés. A kiinduló pont az, hogy az egyén az információs önrendelkezési jogát szabadon gyakorolhatja. Szép elv, nem is tudunk mást kimondani az emberi méltóságból kiindulva, mint azt, hogy mindenki maga rendelkezik a személyes adataival. Azt kell a digitális környezetben látni, – és most vehetünk közösségi oldalakat tipikusan -, hogy ami egyszer kikerül, képtelenség a kontrollt gyakorolni utána. Ha a felhasználó ezt nem gondolja végig, mielőtt az adatokat megosztja, akkor utána a jog már nagyon nehezen tud segítséget nyújtani.

Mi az, amit a jelenleg hatályos irányelvben kifejezetten rossznak tart? Tehát, amiről úgy gondolja, hogy megváltoztatandó?

Nagyon éles kritikával nem illetném az irányelvet. Apróbb problémákat tudnék említeni.

A szabályok a hatály, az alkalmazandó jog tekintetében nagyon nehézkesek, nehezen alkalmazhatóak. Az megnyugvás lesz, ha e helyett egy jobb szabályozás lép hatályba.

Az adatvédelmi nyilvántartás a rendelettervezetben már nem szerepel. Én azt gondolom, hogy ezt a kérdést [- az adatkezelők nyilvántartásának kérdését - a szerk.] teljesen újra kell gondolni, mert egy szervezetről való tájékozódás esetében nem feltétlenül egy központi regiszter megnyitása a legcélravezetőbb. Javasolt inkább az adatok saját honlapon, elérhetőségen való közzétételét valamilyen egységes kötelezettségként előírni, de mindezt nem centralizáltan, hanem decentralizált módon.

Egyetért azzal, hogy ezentúl kisebb mozgástere lesz a nemzeti hatóságoknak a majdani rendelet közvetlen alkalmazandósága miatt?

A kisebb mozgástér nem feltétlenül a legjobb értelmezés. A cél valójában az, hogy az új rendszer mindenkinek jogbiztonságot nyújtson, tehát ha az érintettet sérelem éri, tudja, hogy hova forduljon, milyen eredményre számíthat, szerte az Európai Unióban, bárhol is kezeljen személyes adatokat az adatkezelő. Én ezt nem szűkülésnek, hanem alkalmazkodásnak nevezném. Ha új szabályok lesznek, nyilvánvaló, hogy a hatóságoknak ezekhez alkalmazkodni kell majd.

Itt érdemes kitérni a one-stop-shop gondolatára, amely azt jelenti, hogy ha több tagállamban működik egy adott szervezet, nemzetközi téren látja el feladatait, és ha valahol panasz jelentkezik egy adatalanyt ért vélt sérelem miatt, akkor a fő letelepedési hely szerinti tagállami hatóságnak kellene eljárnia. Én azt gondolom, hogy ez alapjaiban elhibázott gondolat. Ugyanis ha valakinek panasza van például egy egyesült királysági telefontársasággal szemben, akkor e szerint a tervezett szabály szerint fordulhat ugyan a magyar hatósághoz panasszal, de nekünk azt át kellene adnunk a briteknek, akik nyilvánvalóan azt kérnék, hogy fordítsunk le mindent. Akkor – bár elvileg egy harmonizált szabályt kellene alkalmazni – a rendszer mégsem egyszerűsödik. Én tehát azt gondolom, hogy ez az egyablakos megoldás egy brüsszeli gondolatkísérlet, amely egy elefántcsonttoronyban, a nemzeti valóságtól teljesen elszakadt bürokraták által kitalált működésképtelen elgondolás. A szándékot értem: jogbiztonságot, egységes jogvédelmet biztosítani mindenkinek. Ugyanakkor én nem tudom elképzelni, hogy ez a gyakorlatban működne. Nem titok, hogy óriási viták vannak erről. Magyarország egyébként következetesen szkeptikus ezzel kapcsolatban. Egyszerűen nem látjuk, ezt hogyan lehetne alkalmazni a gyakorlatban. És bár a hibák is egyértelműen látszanak, mégis sok olyan tárgyalópartner van, aki ennek ellenére támogatja ezt a megoldást. Információim szerint a Tanácson belül ezen akadt meg a tervezet tárgyalása.

A rendelettervezetet sok kritika éri a gyakorlati alkalmazhatatlansága miatt, többek között azon az alapon, hogy a valóságban kivitelezhetetlen, megtartja a korábbi szabályozási nehézségeket, és a túlzott adminisztratív terheket, annak ellenére, hogy kimondott célja ezeknek csökkentése.  Ezt számos gazdasági szereplő már megfogalmazta. Ön mit gondol erről?

Igen, ez valós veszély. Nem válhat a szabályozás kontraproduktívvá azáltal, hogy ikszelgetésből állna, hogy „igen, ez is megvan, az is megvan”, és közben pedig az érintett nem képes a jogait megfelelő módon érvényesíteni pont a szabályok tengere miatt. Kétségtelen, hogy nagyon messze van még az a kikristályosodott tervezet, amelyre azt mondhatnánk, hogy sikerült ezt a veszélyt elkerülni. Úgy tippelem, hogy ha lesznek is ilyen adminisztratív terhek, legalább minimális nemzeti mozgástér marad majd egy-két ilyen jellegű túlkapás nemzeti szinten való kezelésére.

Mi a véleménye a rendelettervezet által megemelt adatvédelmi bírságról, amely a parlamenti álláspont szerint súlyos esetben egymillió euró, vagy a világszintű éves árbevétel 5 %-a is lehet? Nem tartja túlzónak?

Valóban, kicsit talán soknak tűnik, különösen, ha azt vesszük, hogy vannak olyan iparágak, amelyek ugyan nagy forgalmat bonyolítanak le, de a haszonkulcsuk egyébként nagyon alacsony. És ha ott ennek alapján mérnénk a bírságot, akkor irreális összegek jöhetnének ki. Nagyon nehéz ezt pontosan meghatározni. Az üzenet egyértelmű: a hatóságok elrettentő erejű szankció kiszabására legyenek feljogosítva. A bírság összegét ennek ellenére én nem sokallom.

A magyar törvényben jelenleg egy ezzel az összeggel össze nem hasonlítható bírságtétel van, amely 100 ezertől 10 millió forintig terjed. Ez a 10 millió szerintem nagyobb ügyekben, nagyobb, multinacionális cégeknél nagyon kevés. Még nyitott kérdés, hogy lesz-e módosítás ezen a téren, vagyis lesz-e ennél nagyobb bírság. A harmonizáció mindazonáltal ezen a téren üdvözlendő, mert elejét veszi a forum shoppingnak, azaz annak a gyakorlatnak, hogy helyezzük abba a tagállamba a fő letelepedési helyünket, ahol egyébként a legrugalmasabb és a legkedvezőbb az EU – szabályozás.

A rendelettervezet nagy hangsúlyt fektet a harmadik, azaz nem EGT államba történő adattovábbításra, amely államokban az adatkezelési szabályozás nem feltétlenül felel meg az Unió elvárásainak. Ön szerint a megfelelő védelmi szint biztosítása a jövőben biztosított lesz?

Ez is egy erősen vitatott terület. A szöveg sokat alakul, így becslésekbe nem bocsátkoznék, de a tervezet valóban elég rugalmas megközelítést alkalmazott. Én ezt a rugalmasságot azzal indoklom, hogy nyilvánvalóan szabályozási verseny

van, melyben az Európai Unió próbál egy egységes szabályozási rendszert kialakítani. Jelenleg három szabályozási centrum létezik, mivel az Egyesült Államok is megfogalmaz adatvédelmi igényeket, és az ázsiai-pacifikus régiónak is van egy elég jól szabályozott standardja arra nézve, hogyan kell adatokat kezelni, adatokat továbbítani. Azonban a versenybeli jó pozíció megtartásához szükséges a rugalmasság. Az Európai Unió azt szeretné viszontlátni, hogy versenyelőnybe, vagy legalábbis versenyhelyzetbe kerül, mert vele viszonylag rugalmasan lehet gazdasági tevékenységet folytatni, hiszen az egyes műveletekhez kötődő személyes adatok továbbításának nincsenek túlzottan szigorú feltételei. A szabályozás valóban kicsit megengedőnek tűnik, de én azt gondolom, hogy a Tanács ezt nagyon szigorúan górcső alá fogja venni. Én abban bízom, – és végső soron ez a tét -, hogy az európai uniós polgárok adatait olyan módon nem lehet szabadon áramoltatni a térségen kívül, amely jogaik súlyos sérelméhez vezet.

A rendelettervezet elfogadása jelentene-e Magyarországra nézve jelentős szabályozási munkálatokat?

Ha megvalósulna az, amit én a legvalószínűbbnek tartok, azaz, hogy az alapvető kérdéseknek rendeleti vagy rendeleti jellegű szabályozása lesz, emellett az eljárásra nézve és bizonyos nemzeti sajátosságokkal szemben megvalósul egyfajta uniós tolerancia, azaz egyfajta irányelvi jellegű szabályozás lép működésbe, akkor mindenképpen olyan lesz, mintha egy új törvényünk lenne, ami egyébként időről-időre megtörténik. Amiből az következik, hogy az új szabály az Info. tv.-t teljesen hatályon kívül helyezi. Valószínű az is, hogy lesz szabályozási és átültetési kötelezettségünk.

A rendelettervezet elfogadása milyen új eljárási, szervezési intézkedéseket tenne szükségessé a NAIH részéről? Milyen munkateherre számítana ezzel kapcsolatban?

Az biztos, hogy a munkát egy kicsit fel kellene pörgetni. Egyrészt meg kell tanulni az új szabályokat, meg kell vitatni az új jogértelmezési kérdéseket, de mindezt egy nemzetközi csapat tagjaként. Ez egy fokozott nemzetközi kapcsolattartást igényelne.

Az is valószínű, hogy a felépítésünk átalakulna a következőkben. Sokkal közelebb kellene hozni az adatvédelmi hatóságokat egymáshoz. Én egyébként optimista vagyok ebben a tekintetben, mert ha ez megvalósulna, akkor intenzívebb lenne a kommunikáció akár ügyintézői szinten is.

Végül záró kérdésként, Ön szerint mikorra várható a Rendelet elfogadása?

Hát nincs itt az üveggömb az asztalomon… Valójában ezt senki nem tudja. Én 2015-ös dátumot hallottam, amikor az Egyesült Királyság miniszterelnöke elmondta, hogy a rendelettervezetet 2015-ben el lehetne fogadni, ezután pedig két év felkészülési idővel, tehát 2017–re léphetne hatályba. Végső soron én valahol 2017 és 2020 közé saccolnám, de nem teszem ezt jó szívvel, mert én azt hittem, hogy ebből gyorsabban lesz elfogadott jogszabály.

Másfelől mind a Bizottság, mind a Parlament összetétele jelentősen megváltozott és a jövőben is változni fog. Kérdés ilyenkor, hogy mit lehet kezdeni a Tanácsban megrekedt álláspontokkal. Jelenleg a Tanács térfelén pattog a labda. Én attól félek, hogy ez még éveket vesz igénybe. De az biztos, hogy ha egy jó szabályozás születik, akkor nem is baj, ha most várunk még egy-két évet, mert utána aztán akár évtizedekre ez határozza majd meg a mozgásterünket.

Jegyzetek:

[1] A NAIH álláspontja az Európai Bizottság által javasolt új adatvédelmi szabályozással kapcsolatban. Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság. 2012. 10. 09. http://www.naih.hu/files/NAIH-allaspontja-EU-adatved.pdf

[2] privacy by design: adatvédelmi irányzat, egy adott szervezet alapvető működési elve az adatvédelmi szempontoknak való megfelelés, ezért működését, struktúráját ezek maximális figyelembevételével alakítja ki, az adatvédelmi szempontokat már az egyes működési fázisok megtervezésekor beépíti és így biztosítja az adatvédelem teljes körű érvényesülését. Lásd: http://www.naih.hu/adatvedelmi-szotar.html

[3] privacy by default: szintén adatvédelmi irányzat, mely szerint személyes adatok gyűjtésére, kezelésére, illetve feldolgozására csak és kizárólag az adatalany kifejezett kérésére kerülhet sor. Lásd: http://www.naih.hu/adatvedelmi-szotar.html

 *

Képek forrása:

https://www.google.hu/search?q=szab%C3%B3+endre+gy%C5%91z%C5%91&tbm=isch&imgil=rg4zax5Iu_450M%253A%253Bhttps%253A%252F%252Fencrypted-tbn3.gstatic.com%252Fimages%253Fq%253Dtbn%253AANd9GcSjIZZe6QJorAqqiehOL2mhdSkl0L1zFaKDJ0Ioze1vRILTvA6U%253B223%253B212%253BH5Dd7K-t07u_aM%253Bhttp%25253A%25252F%25252Fwww.naih.hu%25252Felnoekhelyettes.html&source=iu&usg=__QcD11d0BJWpQlZE6arfyCo–C1k%3D&sa=X&ei=5sS6U69wkMDsBrS2gdAJ&ved=0CDcQ9QEwBQ&biw=1280&bih=906#facrc=_&imgdii=_&imgrc=rg4zax5Iu_450M%253A%3BH5Dd7K-t07u_aM%3Bhttp%253A%252F%252Fwww.naih.hu%252Fimages%252FSZABO_ENDRE_GYOZO_213_11_14_WEB3.jpg%3Bhttp%253A%252F%252Fwww.naih.hu%252Felnoekhelyettes.html%3B223%3B212

https://www.google.hu/search?q=szab%C3%B3+endre+gy%C5%91z%C5%91&tbm=isch&imgil=rg4zax5Iu_450M%253A%253Bhttps%253A%252F%252Fencrypted-tbn3.gstatic.com%252Fimages%253Fq%253Dtbn%253AANd9GcSjIZZe6QJorAqqiehOL2mhdSkl0L1zFaKDJ0Ioze1vRILTvA6U%253B223%253B212%253BH5Dd7K-t07u_aM%253Bhttp%25253A%25252F%25252Fwww.naih.hu%25252Felnoekhelyettes.html&source=iu&usg=__QcD11d0BJWpQlZE6arfyCo–C1k%3D&sa=X&ei=5sS6U69wkMDsBrS2gdAJ&ved=0CDcQ9QEwBQ&biw=1280&bih=906#facrc=_&imgdii=rg4zax5Iu_450M%3A%3BGt6pwKvVZyx-5M%3Brg4zax5Iu_450M%3A&imgrc=rg4zax5Iu_450M%253A%3BH5Dd7K-t07u_aM%3Bhttp%253A%252F%252Fwww.naih.hu%252Fimages%252FSZABO_ENDRE_GYOZO_213_11_14_WEB3.jpg%3Bhttp%253A%252F%252Fwww.naih.hu%252Felnoekhelyettes.html%3B223%3B212

„Az Alkotmánybíróság felelőssége ebben az új helyzetben rendkívüli, mondhatni történelmi” (1)

Azzal, hogy az Alaptörvény ablakot nyit közjogunk történeti dimenziói felé, új távlatokat kapott a jogértelmezés, ami lehetőség, de kockázatokat rejtő kihívás is egyben. Az R) cikk (3) bekezdése az alkotmányértelmezés egyik eszközeként jelöli meg a történeti alkotmány vívmányait, ezáltal olyan kategóriát emel alaptörvényi szintre, amelynek sem elméleti tartalma, sem gyakorlati alkalmazhatósága mindeddig nem tisztázott. (2)

Magunk több ízben tettünk már kísérletet egy munkafogalom, és a mögötte álló elméleti rendszer kidolgozására. (3) Álláspontunk szerint a történeti alkotmány vívmányának fogalma általános szinten a következő: az a jogfolytonos történeti alkotmány alapján keletkezett jogforrás, amelynek az Alaptörvénnyel való releváns kapcsolata kimutatható; létezik olyan értelmezése, amely nem ellentétes a jogállami értékekkel; beilleszthető napjaink interpretációs kereteibe. Ezen kívül természetesen számos más tudományos nézőpont is létezik, amelyek a teljes elutasítástól (4) a részleges elfogadásig széles skálán mozognak. Noha egységes koncepció az Alkotmánybíróság gyakorlatában jelenleg nem tapintható ki, az említett folyamat nem hagyhatta érintetlenül a testület munkáját sem. A következőkben azt vizsgáljuk, hogyan jelent meg az elmúlt két és fél év során az Alkotmánybíróság gyakorlatában a történeti alkotmány vívmányaira való hivatkozás. Holt betűje lesz-e az Alaptörvénynek az R) cikk (3) bekezdése, vagy szervesen beépül az alkotmányos kultúrába? S ha utóbbi valósul meg, nem válik-e annak alkalmazása visszaélések táptalajává?

A történeti előzményekre való visszautalás az alkotmányértelmezés során korábban sem ismeretlen jelenség: leggyakrabban Kukorelli István élt alkotmánybíróként ezzel a módszerrel, például 2004-ben. A változás abban ragadható meg, hogy 2012 elejétől folyamatosan növekszik az ilyen irányú utalások száma. Jól jelzi a folyamat kezdeti stádiumát, hogy a történeti alkotmány vívmányait kevésbé a határozatok indokolásai, inkább az ezekhez fűzött különvélemények említik. Vitathatatlan azonban, hogy az Alkotmánybíróság mint testület, illetve az egyes alkotmánybírák is felismerték a probléma súlyát, így az időről időre szerephez jut az alkotmányjogi érvelésekben.

A testület kezdeti attitűdjét a probléma megfogalmazása, valamint egy későbbi megoldás kidolgozásának igénye fémjelzi. (5) A történeti alkotmány vívmányait nevesítő első alkotmánybírósági határozat (amely a bírák kötelező nyugdíjazásának ügyében született) alapvető jelentőségű megállapításokat tett, amikor egyrészt szétválasztotta a történeti alkotmányt és a történeti alkotmány vívmányait, másrészt kimondta, hogy a vívmányok körét az Alkotmánybíróságnak kell meghatároznia. (E tételt utóbb Szalay Péter alkotmánybíró egy különvéleménye is megerősítette.) A határozathoz fűzött egyik különvélemény felvetette egy, a problémával foglalkozó külön elméleti tematikus ülés megtartását is.

*

Elméleti megfontolások

Az egyik markánsan kirajzolódó megközelítés nem a vívmány-fogalom definiálására törekszik, hanem azt próbálja lehatárolni, hogy mi az, ami biztosan nem tartozhat a történeti alkotmány vívmányai közé. Ez az érvelések hátterében érzékelhető felfogás illeszkedik az Alkotmánybíróság fent ismertetett tapogatódzó hozzáállásához. Az Operaház gazdasági viszonyairól szóló jelentés kiadása tárgyában született 21/2013. (VII. 19.) AB határozat jó példa a távolságtartó értelmezésre: a vívmányok keletkezése lehetséges időszakának kijelölésekor csupán a „hagyományos értelemben vett” történeti alkotmány végpontját rögzíti, ám az esetleges, tradicionálisnak nem tekinthető értelmezésekről hallgat.

Ezzel elérkeztünk az egyik legvitatottabb kérdéshez:
a történeti alkotmány időbeli kereteinek megállapításához. Abban szinte teljes egyetértés mutatkozik, hogy a történeti alkotmányfejlődés végpontja az 1949-es kartális alkotmány elfogadása volt (e mellett ld. például Szívós Mária alkotmánybíró különvéleményét itt). E tekintetben Juhász Imreálláspontját érdemes még említeni, amely nyitva hagyja annak lehetőséget, hogy a kartális alkotmány és annak módosításai is a történeti alkotmány vívmányainak részét képezhessék (bár ezt nem állítja), továbbá az 1990 és 2012 között keletkezett, az Alaptörvény negyedik módosításával hatályon kívül helyezett alkotmánybírósági határozatokat vívmányként értékeli. E megállapítás gyakorlati jelentőségét mérsékli, hogy a testület már korábban kimondta, hogy megfelelően indokolt esetben az Alkotmánybíróság korábbi határozatai felhasználhatók az érvelésekben. Véleményünk szerint a „történeti alkotmány” mint olyan, önálló jogi tartalommal rendelkező fogalom, amelynek „történeti” jelzője nem egyszerűen a múltbéli jellegre utal. Az Alaptörvény hatálybalépését megelőzően keletkezett alkotmánybírósági határozatok ezért – a bevezetésben ismertetett definíciót alapul véve – nem képezhetik a történeti alkotmány vívmányait, hiszen azok nem a jogfolytonos magyar történeti alkotmány, hanem a kartális alkotmány korszakában és alapján keletkeztek.

Pokol Béla egy különvéleményében egyedi koncepciót vázol fel: nem konkrét időpontot ad meg, hanem a jogfejlődés egy szakaszához kapcsolja az Alaptörvény rendszerében értelmezhető történeti alkotmány végpontját. E mozzanat az írott jog megjelenése, amely véleménye szerint már nem viseli magán a történeti alkotmány alapvető jellegzetességeit, így kívül esik a vívmányok lehetséges körén. Érzékelhető az is, hogy azok a történelmi korszakok, amelyekben a jogfolytonos történeti alkotmány felfüggesztésre került (például a Tanácsköztársaság, vagy a Szálasi-rezsim), mindeddig reflektálatlanul maradtak az alkotmánybírák vizsgálódásaiban és értelmezésében.

A fentebb vázolt gondolatmenetek a probléma elméleti vizsgálatán alapulnak; céljuk általános jelleggel alkalmazható tételek megfogalmazása.

 *

Gyakorlatias megközelítés

A másik lehetséges módszer a gyakorlat felől közelít, konkrét helyzeteket kezel, éppen ezért kevésbé általános jellegű. Az e megoldást választó alkotmánybírák felsorolás-szerűen adják meg az egyes ügyek szempontjából relevánsnak vélt múltbéli joganyagot, így kutatva a vívmányok után. Az ilyen kiemeléseknek is két további módja ismert eddig: egymás mellett jelent meg a normák egy körülírt csoportjának nevesítése (pl. „a polgári átalakulást konstituáló törvények” a történeti alkotmány részei), majd e körből egyes jogszabályok (pl. a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:IV. tc.) és elvek kiragadása. Itt ismét a korábban említett, puhatolódzó állásponttal szembesülünk: ezek a taxatív listák csupán részlegesek és nem merészkednek túl az Alaptörvény hatályos szövegéből egyébként is levezethető normatartalmon. Inkább arra szolgálnak, hogy a más értelmezési eszközök segítségével levezetett eredményt történeti oldalról támasszák alá.

A bírák korhatár előtti nyugdíjazásáról szóló alkotmánybírósági határozat indokolása leszögezi: „[a] bírói függetlenség elve, ennek elemeivel együtt, minden kétséget kizáróan vívmány. Az Alkotmánybíróság ezért megállapítja, hogy a bírói függetlenség és az ebből eredő elmozdíthatatlanság elve nemcsak az Alaptörvény tételes szabálya, hanem a történeti alkotmány vívmányai közé is tartozik.”           Ezt az értelmezést megerősíti Szalay Péter már idézett, későbbi különvéleménye, amely részletesen vezeti le, hogy „a történeti alkotmány vívmányának kell tekinteni azokat a szabályokat, amelyek a bírói függetlenség jogintézményét hazánkban bevezették, illetve szabályozták.” E szabályok közül szintén az 1869:IV. törvénycikket emeli ki, fontos azonban rögzítenünk, hogy a megfogalmazás („azokat a szabályokat, amelyek”) nem zárja ki, hogy a bírói függetlenség körében más jogi normák is a történeti alkotmány vívmányát képezhessék. E megállapítás ahhoz az elméleti kérdéshez vezet, hogy azonos tárgykörben lehetséges-e a történeti alkotmány több vívmányának párhuzamos létezése. A különvélemény igenlő választ ad, amellyel magunk is egyetértünk, hiszen a „történeti alkotmány” egy olyan, időben kiterjedt időszakot (is) jelöl, amelyben azonos életviszonyokat számos különböző jogi norma rendezhetett, ezek vívmány-jellege pedig külön-külön, önállóan értékelendő. A különvélemény hiányolja a határozatból „a történeti alkotmány fentiekben ismertetett, a jelen üggyel közvetlen összefüggésbe hozható, máig időtálló vívmányára” való hivatkozást, amelyet az érvanyagot erősítő elemnek tekint.

Érdemes kiemelni a Balsai István által jegyzett határozatok némelyikében (például itt) felbukkanó törekvést, amely az indokolás tartalmi részét azzal kezdi, hogy az R) cikk (3) bekezdéséből származó értelmezési kötelezettségének eleget téve fog vizsgálni bizonyos szempontokat. Nem minden, hasonló bevezetést tartalmazó indokolásban található végül történeti elemzés, de például a vádelv alkotmányos jelentőségének ismertetésével kezdődő indokolás a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896:XXXIII. törvénycikk bizonyos normáit gyakorlatilag vívmányként értékeli azzal, hogy kimondja a vádelv alapvető, garanciális jelentőségét és közvetlen kapcsolatát az Alaptörvénnyel.

Fellelhető olyan határozati indokolás is, amely egy konkrét jogterület (az öröklési jog) történeti fejlődését vázolja fel, az R) cikk (3) bekezdésére való külön hivatkozás nélkül. Ez utóbbi két döntés eljárása közel áll azokhoz az intézménytörténeti áttekintésekhez, amelyek szórványosan a 2012-t megelőző alkotmánybírósági határozatok érveléseiben is megfigyelhetőek.

 *

Összegzés

Bármely ismertetett módszert is tekintjük, elmondható, hogy egyelőre egyik sem tárja föl a probléma gyökerét, csupán részletkérdések vizsgálatába bocsátkozik, ezért a válaszok sem lehetnek teljes körűek. Ennek oka részben az eltelt idő rövidsége, részben a probléma újszerűsége.

Összességében megállapítható, hogy az elmúlt nem egészen két év alatt az Alkotmánybíróság több előremutató, a téma szempontjából alapvető lépést tett. Ilyen például a történeti alkotmány és a történeti alkotmány vívmányainak fogalmi elválasztása. Örvendetes, hogy a vita a testületen belül is folyamatosan jelen van, de egy majdani, átfogó koncepció kontúrjai jelenleg még nem azonosíthatók. Az Alkotmánybíróság határozataiban eddig megjelent álláspontok széttartóak, belőlük nem rajzolódik ki egységesnek tekinthető dogmatika. Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy a testület nem is határolta be magát az R) cikk (3) bekezdésének későbbi alkalmazását illetően, így a kérdés továbbra is minden irányban nyitott. Álláspontunk szerint a vizsgált megközelítések szintetizálása volna célszerű, amely egykellően objektív, mégis rugalmas értelmezési keret kimunkálásához vezethet; egy ilyen rendszer mintáját pedig az alapjogi bíróságok gyakorlatában bevett tesztek szolgáltathatják.

 *

 Jegyzetek:

(1) 33/2012. (VII. 17.) AB határozat, Indokolás [75]

(2) E cikk a Joghistória c. folyóirat 2013. novemberi számában (18. évf. 2. sz.) megjelent írásunk aktualizált változata.

(3) Milánkovich András – Szentgáli-Tóth Boldizsár: A magyar történeti alkotmány értelmezése. A közjogi átalakulás és a történeti alkotmány.Joghistória 2005 (16. évf.) 2. sz. 34-37. o.; Milánkovich András – Szentgáli-Tóth Boldizsár: Díszítő elem, vagy új értelmezési távlatok? A magyar közjog történeti dimenziói az Alaptörvény tükrében. Közjogi Szemle, 2014 (7. évf.) 4. sz. 65-74. o.

(4) Pl. Szente Zoltán: A historizáló alkotmányozás problémái – a történeti alkotmány és a Szent Korona az új Alaptörvényben. Közjogi Szemle, 2011 (3. évf.) 3. sz. 1-13. o.

(5) Pl. Indokolás [195] (Pokol Béla alkotmánybíró különvéleménye) „A történeti alkotmány vívmányai, mint értelmezési alapok még a jövőben kibontandó feladatot jelentenek az Alkotmánybíróság számára […]

*

Képek forrása:

https://m.blog.hu/az/azamerikaifiu/image/aranybulla/bulla2.jpg

http://www.tnantik.sk/Hypertext/Obrazky/obrazky_soubory/image155.jpg

A brazil csapat középhátvéd kapitánya sárga lapjai miatt hagyta ki a totális összeomlással és történelmi vereséggel végződő vb-elődöntőt, idén pedig már 22-re nőtt azon játékosok száma, akik eltiltás miatt hiányoztak a Bajnokok Ligája fináléjáról. A következőkben a jog logikáját és belső törvényszerűségeit a futball szabályaira alkalmazva vizsgálom, hogy vajon jogos-e eltiltani valakit sárga lapjai miatt.

A labdarúgás nem véletlenül a legnépszerűbb sport a világon. Magában foglal minden mítoszt, amitől az emberek évezredek óta megborzonganak. A hős vagy az ellenség motívuma, a drámai pillanatok, a nagy bukások, a hihetetlen feltámadások és a győzelem szinte mindenekfelett. Az egyéni zsenialitás és a közösségi érdek, vagy a szabálykövetés és a normák áthágásának dilemmái mind-mind az emberi együttélés alapkérdéseihez vezetnek minket. Úgy gondolom ezért, hogy a foci ebből a szempontból a társadalmi lét esszenciájának is tekinthető, így nem meglepő, ha e két világ szabályrendszere is hasonló. A futball szabályai magukon viselik a jog összes jellemzőjét, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

A valódi normák természetesen itt sem a törvénykönyvek betűjét jelentik, a mindennapi gyakorlat rendre átírja a rendelkezéseket. Vajon melyik szabálykönyvben találja meg az ember a következő mondatot: „A tizenhatoson belül elkövetett kisebb súlyú szabálytalanságért nem jár büntető”? De melyik focikedvelő ne legyintene a leírt szituációra: „Ezt sehol nem fújják be!”

A szabálykönyvek a joghoz hasonlóan reagálnak a változásokra, és ezt jórészt valamely kényszer vagy a növekvő társadalmi felháborodás váltja ki. Ilyen volt például a lesszabály, amelyet többször is módosítottak, attól függően, hogy az elöl üdülő csatároknak szerették volna megnehezíteni a gólszerzést vagy éppen a támadójátékot akarták segíteni.

Legújabban a gólvonal-technológia volt az, ahol az általános felzúdulás a szabályok változtatására késztette a vezetőket; a következő problémás területnek pedig a sérülést szimulálva időt húzó játékosok ügye tűnik. Ötletek természetesen már felmerültek a megoldásra, kész szabály egyelőre azonban még nem érett meg.

Ahogy a jogalkotó is gyakran meglepődve tapasztalja, hogy mit hoz a való élet, úgy a futball szabályait módosítók is gyakran szembesülnek azzal, hogy nem csak a társadalmi viszonyok, de a foci is túl bonyolult ahhoz, hogy mindent előre megtervezzünk.

Ilyen volt például az idegenben rúgott gól bevezetése az európai kupameccseken, amelynek kimondott célja az volt, hogy bátrabb játékra és gólszerzésre sarkallja az idegenben játszó csapatot. Ma úgy tűnik, ezzel egyet sikerült biztosan elérni: sokkal óvatosabb játékra ösztönözni a hazai csapatot, hiszen lassan minden edző megértette, hogy ilyen szabályok mellett az 1-0 egy nagyon jó eredmény, ehhez képest a 2-1 szinte katasztrófa. Ezért a hazaiak nem támadnak 1-0 után, a vendégeknek pedig sokszor az egy gólos vereség belefér, így marad a tapogatózás. A fiatal koruk óra gyakran hetente több tízezer „idegen” szurkoló előtt játszó játékosoknak nem jelent gondot a hazai pálya hiánya, a semleges néző pedig sokszor érzi úgy, hogy két teljesen különböző meccs bár összességében döntetlent hozott (például 2-2, 3-3) egy fura szabály tesz igazságot hosszabbítás vagy tizenegyesek helyett.

Ehhez hasonló anomáliát mutat például a sárga lapok utáni eltiltás intézménye, amelynek lényege, hogy meghatározott számú sárga lap után egy meccsre automatikusan eltiltják a játékost. Az alábbi videó jól mutatja, hogy gondok vannak a szabályozással. Luka Modric, a Real Madrid játékosa repül a középpályán kézzel egy labdáért egy már megnyert meccsen egy kiscsapat ellen, hogy sárga lapot provokáljon ki magának.

Több más esetben is egyértelművé vált, hogy a játékosok szándékosan adattak maguknak sárga (vagy akár piros) lapot így lenullázva lapjaik számát, ha tudták, hogy könnyebb meccs következik, és így az esélyét is el tudták kerülni egy esetleges eltiltásnak a rangadókról.

Itt kanyarodnék vissza a bevezető gondolatokhoz. Vajon a jog törvényszerűségei szerint indokolt-e, jogos-e a sárgalapok utáni eltiltás?

Ahogy a legtöbb ember örül, ha nem találkozik jogásszal, úgy a futball is a bíró, és pláne a fegyelmi bizottságok beavatkozása nélkül igazán nagyszerű. Éppen ezért csak ott és csak olyan mértékben van szükség külső beavatkozásra, amennyiben ez mások jogai vagy a közösség érdekében elengedhetetlen. Fel kell tennünk tehát a kérdést, hogy

1. Alkalmas-e a szabály a cél elérésére?

2. Enyhébb illetve más típusú korlátozással nem érhető-e el a kívánt cél?

3. Arányban áll-e a beavatkozás mértéke az elérhető eredményekkel?

Először azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy mi a célja a büntetésnek? A büntetőjog válasza erre kettős: Speciális és generális prevenció.

A szabályozás kimondott célja a futballban is az, hogy elejét vegye a durva játéknak. A rendelkezés mind az „elkövetőt”, mind a „társadalmat” arra próbálja nevelni, hogy ügyeljen a játék tisztaságára, ne kövessen el szabálytalanságokat.

Ekkor azt kell kérdeznünk magunktól, van-e összefüggés a sárgalapos eltiltások, és a tiszta játék között? Ha az utólagos eltiltás (nem két sárgáért kapott) piros lap vagy szándékos és nem büntetett durvaság miatt jár, akkor természetesen egyértelmű a helyzet.

Hogy jobban a mélyére nézzünk a problémának, gondoljuk át, hogy miért kapnak általában a játékosok sárga lapot? A leggyakoribb esetben elkésett labdaszerzési kísérlet miatt, többnyire a szabály megsértésének szándéka nélkül. Nem az ilyen szabálytalanságok miatt durvul el a sport, és éppen a szándékosság hiánya miatt nehezen képzelhető el, hogy az ő magatartásukra komoly hatást lenne képes gyakorolni a szabály.

Jó példa erre Xabi Alonso esete a Bajnokok Ligája legutóbbi elődöntőjében. Az egész mezőny egyik leghiggadtabb és legrutinosabb játékosa összesítésben 4-0-ás állásnál egy ütemet késett egy szerelési kísérletnél, és már a sípszó pillanatában szomorúan elterült a füvön, mert tudta, hogy mi következik: a sárga lap miatt ki kell hagynia a döntőt. Ha ő nem tudta megfékezni a mozdulatait, akkor vajon ki lenne erre képes egy ilyen kiélezett szituációban?

A játékvezetés hektikusságát eddig még nem is említettem, hiszen vannak játékvezetők, akiknek ha bevallják ezt, ha nem, az a taktikájuk, hogy akkor kezdenek el sárgákat osztogatni, ha úgy érzik, hogy különben elkezdene kicsúszni a kezük közül a meccs. Ebben az esetben is hiába „úszta meg” kisebb büntetéssel sok színesfém tolvaj (az utóbbi években keményen megemelték a büntetési tételeket) vagy Zuschlag János (korábban nem kapott Magyarországon politikus ilyen súlyos büntetést) a bűncselekményt, amikor a társadalomnál elkezdett betelni a pohár, a legutoljára lebukottakon verték el a port. Úgy gondolom tehát, hogy a szabály összességében nem alkalmas a cél elérésére, sem az egyén, sem a futballista-társadalom szintjén.

Elérhető-e enyhébb korlátozással is a cél? Véleményem szerint igen, és ebbe az irányba már történnek is tapogatózások. A futballt nem a sárga lapos szabálytalanságok teszik durvává. Az alattomos sportszerűtlenségek ellen pedig egyelőre hatékony módszernek tűnik a felvételek alapján történő utólagos eltiltás. Harapásnak, ütésnek, sérülés szándékos okozásának valóban nincs helye a futballpályán. Felmerült korábban a zöld lap ötlete, amely a kiállításnak egy enyhébb formája lett volna (10 percig kellett volna lenn maradni), és bár triviálisnak hangzik, de azon is el lehet gondolkodni, hogy ha túl durvának tartja egy bíró a meccset, miért nem ad több sárga lapot? Ha pedig azt akarják megakadályozni, hogy ne lehessen szabálytalanságokkal széttördelni a játékot egy jobb csapat ellen (az elmúlt évek világverő együttesei megmutatták, hogy azért ez nem nagyon szokott sikerülni), akkor erre is vannak módszerek más sportokban (például egy jó helyről elvégezhető szabadrúgás meghatározott számú szabálytalanság után).

Itt egy újabb jogi kérdést kell felvetnem. Ez pedig a ne bis in idem vagyis a kétszeres értékelés tilalmának a büntetőjogi elve. A sárga lap nem egyszerű megrovás, nagyon komoly következménye van: ha védekező középpályás vagy védő kapja, a piros lap veszélye miatt óvatosabban kell játszania, és egy kisebb taktikai szabálytalansággal is emberhátrányt okozhat a csapatának.

Megfontolandó, hogy a sárga lapos eltiltás a visszaesőket sújtó büntetőjogi szankciókkal lehet rokon, ennek azonban ellentmond, hogy a joggal ellentétben a futballban nem kerül ki valaki a visszaeső elkövetőket fenyegető szankciók köréből, mert meghatározott ideig nem követ el szabálytalanságot. A brazíliai vb-n például hiába kapta valaki az első sárga lapját az első meccsen, ha a következőt az ötödiken kapta, ugyanúgy el lett tiltva egy meccsre. Ehelyett általános amnesztia van hatályban, hiszen minden korábbi lap eltörlésre kerül a negyeddöntők után. A látszólagos hasonlóság ellenére véleményem szerint a fő különbség a normaszegés gyakoriságából következik. A sárga lap mindennapos része egy mérkőzésnek (A világbajnokság ilyen szempontból legkeményebb meccsén például 8 sárga lapot osztott ki a bíró), bűncselekmény elkövetése kirívó normasértés a modern társadalmakban, ezért egy sárga lapot érő szabálytalanság sokkal inkább a szabálysértés tényállásával állítható analógiába. Hogy csak a legutóbbi példát említsem, Thiago Silva a második és az ötödik meccsén szerezte sárga lapjait, a másodikat azért, mert az ellenfél kirúgásra készülő kapusának kezéből kisodorta a labdát. Összességében ezért úgy gondolom, hogy jelenlegi futballszabályok duplán büntetik az egyént és a csapatot is ugyanazért a cselekményért.

Végül tegyük fel a kérdést, hogy összességében arányban van-e az eltiltás által okozott hátrány a várt előnyökkel? Egy bajnokság ebből a szempontból a menthetőbb kategóriába tartozik, a Bajnokok Ligája vagy egy világverseny legfontosabb meccsei azonban mind a sportot kedvelők mind a játékosok számára a legmagasabb értékkel bírnak. Sportolók egész életeket tesznek fel arra, hogy ezeket a csúcsokat elérjék. Egyszerűen nem fair, és a legtávolabb áll a sport szellemétől megfosztani őket ettől egy a gyakorlatban kétes értékű szabály miatt. A problémát szerencsére már a sportvezetők is észlelték, hiszen a negyeddöntők utáni amnesztia újítását a FIFA a következő indokolással látta el: „A cél, hogy elkerüljük, hogy egy játékosnak ki kelljen hagynia a döntőt az elődöntőben kapott sárga lap miatt.”

Az eszköz alkalmatlan, a büntetés aránytalan és kétszeres. Reméljük, a döntéshozók legközelebb még tovább mennek, és következő világbajnokságon már senkit nem sújtanak vele.

Korábbi írásunkban beszámoltunk arról, hogy milyen aggályokat vet fel a sporttörvény legújabb módosítása, ugyanis az abban foglalt szabályozás a személyes adatok védelméhez fűződő alkotmányos jog korlátozását jelenti. Pedig ennek korlátozásra csak akkor van alkotmányos lehetőség, ha az megfelel a szükségességi-arányossági tesztnek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya legyen megfelelő arányban egymással, a korlátozás csak az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazásával valósítható meg.

A köztárasági elnöknek megvolt az Alaptörvény adta esélye, hogy vétót emeljen a törvény ellen, és végső soron az alkotmányos dilemma megválaszolását az Alkotmánybíróság elé vigye, ezzel azonban nem élt. AzAlaptörvény 6. cikk (4) bekezdése értelmében, ha a köztársasági elnök a törvényt vagy annak valamely rendelkezését az Alaptörvénnyel ellentétesnek tartja, a törvényt az Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak megküldi. A sporttörvény módosításánál könnyen belátható, hogy az alapjog sérelmének reális veszélye áll fenn, tehát az alaptörvény-ellenesség feltételezhető. Ilyenkor pedig a köztársasági elnöknek nincs mérlegelési lehetősége. Az Alaptörvény ugyanis úgy fogalmaz, hogy „megküldi” és nem úgy, hogy „megküldheti”. Ennek ellenére a törvényt mégis aláírta, az a Magyar Közlöny 91. számában 2014. július 3-án kihirdetésre került. A jövőben a szurkolók előtt két út kínálkozik, hogy a törvény mégis az Alkotmánybíróság elé kerülhessen.

1. Az alapvető jogok biztosának eljárása

Az alapvető jogok biztosa határozott kérelmet tartalmazó indítványban kezdeményezheti az Alkotmánybíróságnál a jogszabályok Alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálatát, ha az ombudsman álláspontja szerint a jogszabály alaptörvény-ellenessége fennáll. Ehhez az alapvető jogok biztosának honlapjánkezdeményezni kell az ügy elindítását a szükséges paraméterek kitöltésével. Az alapvető jogok biztosa bevonásának előnye, hogy ez az eljárás akár azonnal (a cikk elolvasása után) is megindítható.

2. Alkotmányjogi panasz

Az előző eljáráshoz képest, csak jóval később kerülhet az Alkotmánybíróság elé a kérdés az alkotmányjogi panasz alkalmazásával. Az alapvető jogok biztosának eljárásához elegendő ugyanis, hogy a biztos szerint a jogszabály alaptörvény-ellenessége fennáll. Az alkotmányjogi panaszhoz már tényleges jogsérelem is szükséges. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény értelmében [23. § (2) bekezdés] az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz fordulhat, ha

-          az alaptörvény-ellenes jogszabály rendelkezésének alkalmazása vagy hatályosulása folytán közvetlenül, bírói döntés nélkül következett be a jogsérelem

-          nincs a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás, vagy a jogorvoslati lehetőségeit az indítványozó már kimerítette.

A szükséges elemek tehát a személyes érintettség, a jogsérelem bekövetkezése, az, hogy ezt a jogsérelmet maga a jogszabály okozza, amely alaptörvény-ellenes, és ne legyen jogorvoslati lehetőség, vagy ha van, azt merítse ki a személyesen érintett.

Mivel a törvényt kihirdették, és a kihirdetését követő napon, vagyis 2014. július 4-én 0 órakor hatályba is lépett, megnyílt a lehetőség az alkalmazása előtt, ennek ellenére csak akkor élhetünk az alkotmányjogi panasszal, ha az alkalmazása során tényleges jogsérelmet szenvedünk el, tehát amikor először veszi le biometrikus adatainkat a szurkolói kártyánál а sportesemény szervezője és kezdi meg az adatkezelést. Nehezíti a helyzetet, hogy a jogalkotó objektív határidőt is megjelölt az alkotmányjogi panasz benyújtására, ezt ugyanis csak az alaptörvény-ellenes jogszabály hatálybalépésétől számított száznyolcvan napon belül lehet megtenni. Ez a végső dátum pedig 2014. december 31., ezt követően már nem lehet közvetlen alkotmányjogi panasszal élni. Annak ellenére tehát, hogy a törvénymódosítás hatályba lépett, ha év végéig ténylegesen egyik stadionban sem alkalmazzák az új rendszert, nem élhetünk már ezzel a lehetőséggel.

A panasz benyújtásának feltétele a jogorvoslat kimerítése, illetőleg benyújtható közvetlenül akkor is, ha nincs a „jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslat”. A sportesemény szervezőjének a törvény adja a jogot a biometrikus adatok kezelésére. Ez persze nem zárja ki, hogy az, akinek az adatait kezelik bírósághoz forduljon az adatkezelés miatt, mivel azonban a vitatott előírás kógens szabály (vagyis attól eltérni nem lehet), az adatkezelés kérdésében nincs mérlegelési lehetőség. A jogvitában a bíróság eljárása ebben a részében formális – csak azt vizsgálhatja, hogy a sportesemény szervezője jogosult-e az adatkezelésre, azt nem lépte-e túl, illetőleg hogy az adatkezelés során betartották-e a törvényben előírt eljárási szabályokat –, így az nem tekinthető a jogsérelmének hatékony orvoslására szolgáló, arra alkalmas jogorvoslatnak. Az Alkotmánybíróság is arra az álláspontra jutott egyik korábbi döntésében [33/2012. (VII. 17.) AB határozat], hogy nem támasztható az Alkotmánybíróságról szóló törvény. 26. § (2) bekezdése szerinti panasz benyújtásának feltételeként olyan jogorvoslat kimerítésének követelménye, amely – a vonatkozó jogi szabályozásból következően – nem alkalmas arra, hogy a panaszos jogsérelmét orvosolja. Ezek alapján nem kell a biometrikus adatok kezelése esetén semmilyen jogorvoslattal élni, egyből kezdeményezhető az Alkotmánybíróság eljárása.

Alkotmányjogi panasszal az élhet, akinek Alaptörvényben biztosított jogát az egyedi ügyben alkalmazott, illetőleg hatályosuló jogszabályi rendelkezés sérti. Vagyis a panasz befogadhatóságának feltétele az érintettség, tehát – ahogy az Alkotmánybíróság fogalmaz – az, hogy a panaszos által alaptörvény-ellenesnek ítélt jogszabály a panaszos személyét, konkrét jogviszonyát közvetlenül és ténylegesen, aktuálisan érintő rendelkezést állapít meg, s ennek következtében a panaszos alapjogai sérülnek. A személyes adatok védelméhez fűződő jog alapjog, ez a feltétel tehát teljesül, az adatkezeléssel pedig a személyes érintettség is megvalósul.

A törvény hatálybalépése miatt innentől már a szurkolók kezében van a lehetőség, hogy az alkotmányos intézményrendszer útján érvényesítsék jogaikat, és a sérelmezett szabályozást az Alkotmánybíróság elé vigyék.

Képek forrása:

http://www.colourworks.co.za/wp-content/uploads/2011/09/eye-tech.jpg

http://ultrasliberi.hu/wp-content/uploads/2013/06/ujpest-ftc-kissrac.jpg

http://ultrasliberi.hu/wp-content/uploads/2011/04/0IMG_1395.jpg

A köztársasági elnök előtt a szurkolói körök felháborodását kiváltó biometrikus adatok kezelését lehetővé tevő sporttörvény-módosítás, amely nagy valószínűséggel sértheti a személyes adatok kezelésének szabályait.

Személyes adat kizárólag meghatározott célból, jog gyakorlása és kötelezettség teljesítése érdekében kezelhető. Mégpedig csak olyan személyes adat, amely az adatkezelés céljának megvalósulásához elengedhetetlen és a cél elérésére alkalmas, olvasható az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvényben [4. § (1) és (2) bekezdés]. Majd hozzáteszi: a személyes adat csak a cél megvalósulásához szükséges mértékben és ideig kezelhető.

A T/156. számon, képviselői önálló indítványként előterjesztett sporttörvény módosításhoz fűzött indoklásban az előterjesztő kifejti, hogy a kulturált, családbarát szurkolási formák érvényesülése és a rendbontó, hangulatromboló magatartási cselekmények visszaszorítása érdekében szükségessé vált a jelenlegi szabályozási rendszer módosítása. A módosítás ezért azt a célt tűzi ki, hogy а sportesemény szervezők а modern technológia segítségével már beléptetésnél kiszűrhessék azokat, akik korábbi rendzavarásukkal veszélyeztették а fair plау szellemét а lelátókon.

Ennek elérése érdekében már eddig is alkalmazott volt a névre szóló belépőjegy és bérlet, amelyen a belépésre jogosult személy nevét, születési helyét és idejét, valamint lakcímét a jegyvásárláskor feltüntették. Sportszervezet esetén pedig lehetőség volt klubkártya (személyazonosításra alkalmas, kedvezményekre jogosító kártya) alkalmazására is.

A javaslat túlnyúl a jelenlegi kereteken. Előírja, hogy amennyiben а szervező klubkártya előírását is kötelezővé teszi, annak kiadását innentől kezdve csak fényképpel ellátott formában teheti meg, nem elegendő pusztán a személyazonosításra alkalmas adatok feltüntetése (eddig is volt már olyan klub, amelyik a jegy vásárlásához fényképes szurkolói kártya kiváltását írta elő). Ezen túl, mivel meglátása szerint bizonyos technológiák segítségével kiszűrhető, hogy а korábban rendbontást elkövető személyek más személyazonosságával belépjenek а stadionokba, lehetővé kívánja tenni, hogy а sportesemény szervezője а klubkártya kiváltásának előírása mellett, а személy képmásából, íriszképéből vagy vénalenyomatából generált, vissza nem fejthető, titkosított, algoritmizált alfanumerikus kódot (HASH-kód) kezelhessen. Ez utóbbi rendelkezéssel teremtené meg a személyes adat kezeléséhez szükséges felhatalmazást, ugyanis személyes adat csak akkor kezelhető, ha ahhoz az érintett hozzájárul, vagy azt törvény közérdeken alapuló célból elrendeli.

A jövőben a belépőjegy vagy a bérlet birtokosának személyazonosságát úgy ellenőriznék, hogy:

1. a személyazonosság igazolására alkalmas igazolványban szereplő személyes adatait egybevetik a belépőjegy vagy a bérlet birtokosának klubkártyájához tartozó személyes adatokkal,
2. rögzítik a belépőjegy vagy a bérlet birtokosának biometrikus adatát, abból HASH-kódot képeznek (mondjuk retinaszkenner, ujj- vagy tenyérlenyomat olvasó) és azt összevetik a klubkártya tulajdonosának a szervező által nyilvántartott HASH-kódjával.

Ha ezek az adatok nem egyeznek meg, a belépést meg kell tagadni.

Tényleg elengedhetetlen az adatkezelés céljának megvalósulásához a személyes adat ilyen mértékű kezelése? Többen ebben a szurkolók rabosítását látják, mások úgy vélekednek, hogy ez az intézkedés nyilvánvalóan szükségtelen a stadionok rendjének biztosításához, így a törvényjavaslat vonatkozó rendelkezései durván sértik a személyes adatok kezelésének alapelveit. Hozzáteszik, hogy a törvényjavaslat semmiféle szempontot nem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy milyen esetben dönthet úgy a szervező, hogy biometrikus adatot rögzít a klubkártyába, ezért reális esélyt látnak arra, hogy a rendkívül költséges szervezői döntésnek a békés magyar szurkolók esnek majd áldozatul.

Alapjogi szempontból elmondható, hogy a személyes adatok kezelésének törvényi előírása a személyes adatok védelméhez fűződő alkotmányos jog korlátozását jelenti. Az alapjogok korlátozásra pedig csak akkor van alkotmányos lehetőség, ha az megfelel az Alkotmánybíróság által is alkalmazott szükségességi-arányossági tesztnek. Ezen a ponton érdemes idézni az alapjog-korlátozás terén a dogmatikai alapokat megteremtő 30/1992. (V. 26.) AB határozat megállapításaihoz:

„Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.”

Miért is korlátoznak tehát alapjogot? Hogy a szurkolók ne beszéljenek csúnyán? Hogy ne rongáljanak berendezést a stadionban? Mindegyik fontos, ahogy az is, hogy ne csak a pályán, hanem a lelátókon is megvalósuljon a fair play szelleme. A lelátó nem adhat okot, sem jogot a rongálásra, testi sértésekre, etnikai vagy társadalmi csoportok szidalmazására, szélsőséges propaganda terjesztésére. De vajon a rendfenntartás tehetetlenségét valóban alapjog-korlátozással kell pótolni?

A képek forrása:

http://sport.hir24.hu/Root/Shared/Pictures/2013/09/23/ferencvaros-szurkolok%28650×433%29.jpg

http://ujpestfc.hu/galeriak/lista/2014/1/12/page:1

http://ultrasliberi.hu/wp-content/uploads/2013/08/belepteto-05-aj-600×400.jpg

http://bitport.hu/images/1106/fujitsu-biometria-azonositas-bitport-hu.jpg

A jogalkotás minden területén rekordot döntött a 2010-2014-es kormányzati ciklus. Soha ennyi jogszabályt nem alkottak, és soha ekkora terjedelmű joganyag nem került még a nyilvánosság elé.

A ciklusban az Országgyűlés 46,8%-kal több törvényt fogadott el, mint az előző Országgyűlés, összesen 859 darabot (ez a szám tartalmazza már az alkotmánymódosításokat, az Alaptörvényt, annak módosításait és az Átmeneti Rendelkezéseket is). A törvények közül 321 volt új törvény és 583 a törvénymódosítás. A 2006-2010-es ciklus 585 darabot, a 2002-2006-os 573 darabot, az 1998-2002-es 460 darabot fogadott el (a korábbi 2 ciklus még kevesebbet számlált). A 2007-es évet (184 törvény) követően nagyobb volumenű csökkenés mutatkozott a törvények számában, a 2008-as évben csak 115 darabot alkotott az Országgyűlés, ezt követően azonban folyamatos emelkedést figyelhettünk meg. 48%-kal több, összesen 163 törvényt fogadtak el 2009-ben, majd 17%-os emelkedést követően 2010-ben 191 törvényt. Azóta ingadozó mértékben, de folyamatosan emelkedett (20%, 5%, 13%) a törvények száma, és minden évben rekordmennyiséget ért el. 2011-ben 211, 2012-ben 223 és 2013-ban 253 törvényt alkotott az Országgyűlés.

A 2010-2014-es ciklusban bevett és általánosan alkalmazott gyakorlattá vált a törvények kihirdetést követő napon történő hatályba léptetése. Míg az előző ciklusban 157 törvényben alkalmazta ezt a technikát a jogalkotó, 2010-2014 között már 429 törvény lépett hatályba rögtön a kihirdetést követő napon.

Ez a megoldás nem biztos, hogy maradéktalanul eleget tesz a kellő felkészülési idő követelményének – még akkor sem, ha az alkalmazás jóval a hatálybalépés után nyílik meg. Aznap jószerivel még a Közlöny megjelenéséről sem szerzünk tudomást, és persze nem is várható el, hogy a Közlöny honlapját figyeljük folyamatosan. A hatálybalépés további jellemzője, hogy ha nincs konkrét óra megjelölve, akkor a nap kezdetén, tehát 0 órakor lép hatályba a jogszabály. Ha tehát egy törvényt este 8-kor hirdetnek ki a Magyar Közlönyben és hatálybalépésként a kihirdetést követő napot jelölik meg, akkor az a törvény 4 óra múlva hatályba is lép.

A 2010-2014-es ciklus jelentősebb joganyagai

(a törvények és OGY határozatok száma mindig az alakuló üléshez igazodik, a többi joganyag a Kormány megalakulásához)

A 2010-2014 közötti ciklusban összesen 4889 jogszabályt alkottak. Ezen belül a törvények, csak 17%-ot tesznek ki. Jelentős mennyiségű azonban a megalkotott kormányrendeletek száma. Ez az 1734 anyagot felölelő mennyiség a jogszabályok 35%-át teszi ki. A kettejük száma pedig meghaladja az összes jogszabály felét (52%). A kormányrendeletek száma az előző ciklushoz képest a törvényeknél mérsékeltebb módon, csupán 11,65%-kal emelkedett (a korábbi ciklusban 1553 darabot alkottak meg).

A miniszteri rendeleti szintű szabályozás terén a Vidékfejlesztési Minisztérium adta ki a legtöbb rendeletet, szám szerint 541 darabot, ami az összes jogszabály 11%-a. Új jogalkotóként jelent meg a palettán a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete. Ez utóbbi rendeletalkotási joga a Magyar Nemzeti Bankba integrálással meg is szűnt.

A legdrámaibb változás az Alkotmánybíróság határozatainál figyelhető meg a vizsgált két ciklusban.

A határozatok számának hirtelen negyedére történő visszaesése a mindenki által kezdeményezhető utólagos normakontroll megszüntetésével magyarázható. Az azt felváltó tényleges alkotmányjogi panasz (mivel sok közülük az érdemi vizsgálatig sem jutott el formai hibák miatt) a Magyar Közlönyben nem érezteti hatását.

A rekordszámú joganyag rekordterjedelmű megjelenést is generált. Míg a 2006-2010 közötti ciklusban 165 570 oldalnyi joganyag jelent meg (123 136 oldal Magyar Közlöny és 42 434 oldal Hivatalos Értesítő), addig a 2010-2014 közötti ciklusban már 248 281 oldalnyi joganyag (193 755 oldal Magyar Közlöny és 54 526 oldal Hivatalos Értesítő). Ez 49,9 %-os emelkedést jelent a korábbi ciklushoz képest. Ha figyelembe vesszük, hogy a 2010-2014 közötti ciklus 1469 napig tartott, mindez azt jelenti, hogy egyrészt ha végig szeretnénk olvasni a 2010-2014 között megjelent anyagokat, akkor naponta 3,328 jogszabályt kellene olvasnunk 1469 napon keresztül, másrészt az összes megjelent joganyag elolvasása azt tenné szükségessé, hogy a ciklus elejétől kezdve minden nap 169,128 közlönyoldalt olvassunk el, vagyis óránként 7,05 oldalt. Ez a helyzet kicsivel volt jobb a 2006-2010 közötti ciklusban, ott ugyanis csak napi 114,107 oldalt kellett „csak” elolvasni, ami óránként 4,75 oldalt jelentett.

A ciklus vizsgálata során természetesen nem mehetünk el amellett a nagyszámú és jelentős kódex és törvény mellett, amelyek újraszabályozták az adott jogterületeket, és meghatározzák az elkövetkező évek jogalkalmazását. Ezek közül csak a legfontosabbakat szemléltetjük az alábbi táblázatban.

A képek forrása:

http://nol.hu/data/cikk/1/29/8/35/cikk_1290835/755279.jpg

http://static.origos.hu/s/img/i/1005/20100503orbanvikt39.jpg