(Az Ügyvédvilág.hu írása)

Az európai mobilitás mérése körüli rengeteg technikai probléma ellenére állítható, hogy az Európai Unión belüli teljes mobilitás mértéke alapvetően alacsonynak tekinthető, és ez nem pusztán a tagállamok közötti, hanem a régiók közötti mobilitásra is igaz, így a migrációból származó megannyi gazdasági haszon kiaknázatlanul marad.

A belső piac kialakításának alapvetően gazdasági okai voltak, ahogy mindez tisztán ki is olvasható az Európai Uniót alapító szerző­dések szövegéből. A négy szabadság közül azonban a személyek szabad mozgása a gazdasági célon túlmutató karriert futott be, amely az európai polgárság létrejöttében csúcsosodott ki. A jogi szakirodalom mellett, mely az alulfekvő alapítószerződések működésére és az azt beteljesítő jogi aktusok elemzésére fókuszál, szociológusok és közgazdászok is vizsgálni kezdték a jogi ke­retek adta új típusú migrációt, melyet célszerű a mobilitás szóval elhatárolni a klasszikus migráció jelenségétől. Minderre tökéletes kísérleti terepet nyújtott a 2004-es és az azt követő 2007-es bővítés, hiszen olyan tagállamok állampolgárai váltak európai polgárokká, akik esetében a korábbi klasszikus migrációs irodalom is vizsgálta az úgynevezett kelet-nyugati migrációs hullámokat.

Mi lehet a mobilitás mögötti raison d’être és annak meghatározó okai?

Klasszikus makroökonómiai megközelítéssel, amennyiben az emberek egyik államból egy másikba vándorolnak egy jobb élet és magasabb bérek reményében, akkor a küldő államban a lecsökkent munkaerő-mennyiség a bérek növekedését, míg a fogadó államban a megjelenő új munkaerő-kínálat pedig a bérek csökkenését vonja maga után. A konvergenciának ez a vegytiszta formája természetesen csupán megannyi lábjegyzettel és kiigazítással érvényes, arra azonban mindenképpen a vizsgálódás hasznára válik, hogy rámutat, a migrációt alapvetően pozitív gazdasági hatásúként tartjuk számon, és kiemeli a migrációt stimuláló elemek egyik legfontosabbikát, a bérkülönbségeket.

Persze, ha minden csupán a bérkülönbségeken múlna, akkor ma azt tapasztalhatnánk, hogy Európa északi és nyugati felében rengeteg ember élne, míg más európai területek kiüresednének. Minthogy azonban ez nincs így, a mobilitást meghatározó tényezőket a későbbi elméletek finomabb tényezőkre bontották: ilyen például a bérkülönbségek helyett a várható magasabb bérrel történő kalkulálás, amely figyelembe veszi a fogadó ország munkanélküliségi rátáját is; a fogadó állambeli megélhetési és a kapcsolódó információs költségek, a migrációhoz kapcsolódó egyéb pszichológiai költségek, az egyén racionális mérlegelése helyett a család figyelembevétele, illetve előtérbe kerültek a hálózati hatások, a beágyazottság, a már elvándorolt hozzátartozók és barátok fontossága.

A migrációnak megannyi oka lehet és ennek fényében megannyi migrációs típust is megkülönböztethetünk (állandó-ideiglenes, legális-illegális, önkéntes-kényszerített stb.). A mérlegelésre kerülő szempontok klasszikusan az úgynevezett húzó és toló (push és pull) faktorok használatával írhatók le, melyhez további két elemként hozzátehetjük a maradás és bizonyos helytől való távolmaradás mellett szóló elemek (stay és a stay away) halmazát is. Így erős vonzó faktor lehet egy felkínált jól fizető munkahely, úgymond területek közötti „lábbal szavazást” indukálhatnak a fogyasztóként aposztrofált migráns esetében a célországban fellelhető jobb minőségű közjavak, illetve toló faktor, ha valaki már egyáltalán nem érzi a maradását egy bizonyos társadalmi légkörben. Ami európai uniós kontextusban az előbbiek közül mindenképpen kiemelésre szorul, az azok a stay halmazban szereplő okok, amelyek a potenciális migráns kivándorlási költségei közé sorolhatóak. E költségek ugyanis (például adminisztrációs akadályok) a szárma­zási állambeli helyzet és a fogadó állambeli kilátás közé ékelődnek. Ennek, azaz a migrációhoz kapcsolódó tranzakciós költségek csökkentésének érdekében született a személyek szabad mozgásához fűződő jog, melynek célja tehát a tagállamok közötti mobilitás könnyebbé, „olcsóbbá” tétele.

A személyek szabad mozgásától az európai polgárságig

A személyek szabad mozgását az alapító szerződések szövegében három ponton is nyomon követhetjük (EUMSZ 45–62. cikk). Egyrészt megjelenik benne a munkavállalók szabad mozgása, másrészt ide kapcsolódik a letelepedés szabadsága, valamint harmadikként a szolgáltatásnyújtás szabadsága is. Az Európai Unión belüli mozgásszabadság szempontjából ezek elhatárolása az ideig­lenes (szolgáltatásnyújtás) – állandó (letelepedés), illetve a küldő államból történő ellenőrzés (szolgáltatásnyújtás) – fogadó államban történő ellenőrzés (munkavállalás) párosain keresztül lehetséges.

A különféle jogosultságok végrehajtá­sára az évtizedek alatt rengeteg jogi aktust kibocsátottak, melyet végül 2004/38/EK irányelv vont össze, amely mellett továbbra is léteznek egyes speciális munkaerő-piaci akadályokat lebontó egyéb jogszabályok, melyek közül különösen jelentős a 2005/36/EK irányelv a szakmai képesítések elismeréséről. Utóbbi lényegében az áruk szabad mozgásához kapcsolódó egyik kulcsfontosságú bírósági ítéletben (Cassis de Dijon-ügy) kimondott elvet, a kölcsönös bizalom elvéből következő kölcsönös elismerést terjesztette ki a személyek szabad mozgására is. Ennek jelentőségére a migráció iskolázottság szerinti mérése hívta fel a figyelmet, valamint annak a felismerése, hogy a képzettség elismerésének hiánya eltérítőleg hathat a migrációs szándékoktól, ráadásul a potenciális alulfoglalkoztatottság révén negatív termelékenységi következményei lehetnek (brain waste).

Az uniós polgárok jogait szabályozó irányelvhez hosszas jogfejlődés vezetett, melynek kiemelt momentuma az 1992-ben bevezetett uniós polgárság intézménye. Mindezt a Bíróság korábbi jogfejlesztő tevékenysége alapozta meg, mely két irányban bővítette a munkavállalók szabad mozgáshoz fűződő ­jogait. Egyrészt a jogosultságok egyre szélesebb alanyi kört érintettek (diákok: Gravier-ügy; turisták: Cowan-ügy), másrészt a diszkrimináció közvetett formájának tilalmán túl (Allué and Coonan-ügy, Vlassopolou-ügy) a Bíróság egyre inkább kevésbé ítélt jogszerűnek bármiféle akadályt a személyek szabad mozgása korlátjaként (Bosman-ügy a munkavállalás, valamint a Gebhard-ügy a letelepedés területén).

A Gebhard-ügyben a Bíróság felállította azt a mércét, amellyel a jövőre nézve is vizsgálni fogja az alapvető szabadságokat korlátozó nemzeti rendelkezéseket. Ezeknek négy feltételnek kell megfelelniük: alkalmazásuk nem diszkriminatív, igazolhatók a közérdeken alapuló kényszerítő indok által, alkal­masak az általuk elérni kívánt célok megvalósítására, és nem lépnek túl az elérni kívánt cél megvalósításához szükséges mértéken. Ráadásul, a D’Hoop-ügyben a Bíróság arra is felhívta a figyelmet, hogy a küldő állam is szerződésszegést követhet el, amennyiben egy állampolgára csak azért kerül hátrányos helyzetbe, mert élni kíván az uniós szerződésben biztosított jogaival. Az egyenlő bánásmódnak és az arányossági tesztnek tehát „otthon” is érvényesülnie kell, ellenkező esetben annak közvetett belső piaci következményei lehetnek, illetve leronthatják az uniós polgárok szerződésben biztosított jogainak hatékony érvényesülését.

A belső piaci szabad mozgás eloldó­dása az alulfekvő gazdasági okoktól több ­kényes kérdést is felvetett. A Martinez Sala, a Bamumbast és később a Trojani-ügyben ugyanis a Bíróság az uniós polgárság intézményét összekapcsolta az egyenlő bánásmódon keresztül – az arányosság kritériu­mának fenntartásával – a szociális juttatások területével is. Utóbbi terület jelentőségét már a hetvenes években felismerték a brüsszeli döntéshozók, hiszen amennyiben nem születik megoldás a tagállami szociális ellátórendszerek koordinációjára (és mondjuk egy migráns emiatt kisebb nyugdíjban részesül a későbbiekben), az a mobilitás ellen ható erőteljes stay faktor lehet. Az e kérdéseket jelenleg rendező 883/2004/EK rendeleten túlmenően azonban, az uniós polgárság intézménye felvetette a gazdaságilag inaktív személyek esetleges jóléti turizmusát. Jelenleg, tíz évvel a csatlakozás után, ez a David Cameron és Andor László nevével fémjelezhető vitatéma az, amelyik a szabad mozgáshoz fűződő jog mérlegelésének különös aktualitást ad.

(Majdnem) tíz éves a szabad munkaerő-áramlás

Az uniós munkaerőpiac megnyitása több lépésben történt az úgynevezett 2+3+2 formula alapján. Ennek értelmében 2004-ben az EU tagállamai szabadon eldönthették, hogy azonnal megnyitják munkaerőpia­cukat, vagy csupán a későbbiekben teszik ezt lehetővé, extrém esetben pedig a hazai munkaerőpiac torzulásának veszélyére hivatkozva ezt egészen 2011-ig késleltethették. 2004-ben az Egyesült Királyság volt ­Írországgal és Svédországgal együtt az első három tagállam, amely a teljes nyitás mellett döntött, valamint Németország és Ausztria védték leghuzamosabb ideig munkaerőpiacukat az új tagállamokkal szemben. A 2007-ben csatlakozók esetében csupán Finnország és Svédország nyitotta meg munkaerőpiacát a csatlakozás évében, a 2+3+2 formula végső határideje pedig idén január elsején járt le.

Míg a csatlakozás előtt Németország és Ausztria volt a 2004-ben csatlakozott kelet-közép-európai polgárok célállomása, új tendenciaként jelentkezett az Egyesült Királyság és Írország felé történő áramlás. Ennek megfelelően, a csatlakozás előtt a korábbi tagállamok közül Németországban és Ausztriában élt a keletről érkezők 60%-a, 2007-re azonban az Egyesült Királyság és Írország részaránya 43%-ra emelkedett, Németországé és Ausztriáé pedig 34%-ra csökkent. Ennek oka, hogy 2004 óta a nettó migráció 70%-a a két szigetországba irányult, Romániából és Bulgáriából pedig a migránsok 80%-a Olaszországot és Spanyolországot célozta meg. Az egyes számok mögött vélhetően olyan okok vannak jelen, mint a földrajzi közelség, az átmeneti rendelkezések alkalmazása, az angol nyelv ismerete vagy éppen a kulturális és nyelvi közelség az új­latin nyelvű országok esetében.

Abszolút számokban kifejezve, míg 2003-ban csupán 900 000 ember tartózkodott a nyugati országokban a 2004-ben csatlakozottak közül, ez a szám 2007-re 1,9 millióra emelkedett. Ezt követően a gazdasági válság mérsékelte a migrációs hullámokat, a korábbi évi 250 000 migráns száma körülbelül a felére csökkent. A kapcsolódó előrejelzések szerint a 2020-ra várhatóan 4,4, illetve a 4 millió főre fog nőni a 2004-ben, illetve a 2007-ben csatlakozott tagállamokból a korábbi EU15-be kivándoroltak száma. Ennek fé­nyében (a mérések idején Horvátország ­figyelembevétele nélkül) az EU teljes né­pességében 2020-ra körülbelül 15,3 millióra lesz tehető a másik tagállamokból származó személyek száma, ami azonban csupán az összlakosság 3,1%-át jelenti.

A fentebb hivatkozott mérések néhány további jelentős megállapítására érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt, hosszú távon az EU összesített GDP-je a migráció következtében 0,2%-kal nő, azonban ennek főként az EU15-ök a haszonélvezői, a 2004-ben csatlakozott nyolc kelet-közép-európai állam GDP-je 1,1%-os csökkenést mutat. A korábban vázolt„vegytiszta elméleti modell” csupán mérsékelten és csak rövid távon fejti ki a hatását a munkabérek tekintetében, mégpedig 0,25%-os munkabér-emelkedést idézve elő a nyolc új tagállamban. Ugyanez a hatás érvényesül a munkanélküliségi ráta tekintetében is, mégpedig ahonnan elmentek, ott értelemszerűen csökken a munkanélküliség, a célországokban pedig egy kicsit nő, azonban hosszú távon ez is kiegyenlítődik.

Ami a kivándoroltak eloszlását illeti, figyelemre méltó módon túlsúlyban vannak köztük a fiatalok. A 15–34 éves korosztály a kivándorlók 63%-át teszi ki, Magyarország esetében ez a részarány 43,4%, miközben az otthon maradt lakosság körében részarányuk csupán 21,3%. A származási országok munkaerőpiacának elöregedését segítő tendencia melletti másik erős hatás a magasan képzettek kivándorlása. Magyarországi viszonylatban a kivándorlók 26,6%-a magasan kvalifikált, miközben az országban maradt lakosság esetében ez a részarány csupán 13,4%. Ugyanakkor a csökkenő tranzakciós költségek semlegesítik az ún. önszelekciós hatást (aminek eredményeként egyébként is inkább azon képzett személyek a mobilisab­bak, akik nagyobb valószínűséggel tudják elismertetni meglévő képzettségüket), így a migránsok végzettség szerinti eloszlásában jelentős mértékű az alacsonyan kvalifikáltak távozása is. A nyolc 2004-ben csatlakozott kelet-közép-európai tagállamra vetítve 16,9%-os az arányuk, míg az otthon maradó lakosság esetében 9,1%. Érdekes módon Magyarország esetében ez a tendencia fordítva érvényesül: a távozók összetételének csupán 8,4%-a alacsony végzettségű, míg ugyanez a részarány a lakosság körében 21,3%.

Ami a szociális ellátórendszerhez kap­csolódó jóléti turizmust illeti, a kapcsolódó kutatások szerint a hozzájáruláson alapuló szociális juttatások esetében nem kiemel­kedő mértékű sem a más tagállamokból ­érkező igénybe vevők számaránya a hazai ­lakossághoz képest, sem pedig az általuk ­kapott kifizetések átlagos mértéke. Minimálisan árnyaltabb a kép a nem hozzájáruláson alapuló juttatások esetében (pl. családi pótlék, szociális segély). Ebben a kategóriában Luxemburg kivételével mindenhol alulreprezentált vagy a hazai lakosságaránynak megfelelő a más tagállamokból érkező igénybevevők száma. A kifizetések átlagos mértéke ugyanakkor hat tagországban, köztük az Egyesült Királyságban magasabb a hazai lakosságnak kifizetett átlagos értékhez képest.

Nyitott kérdések

Az európai mobilitás mérése körül azonban rengeteg technikai probléma merül fel, sok személy nem regisztrál a célországban, hazatérés esetén nagyon ritka a kijelentkezés az ideiglenes lakóhelyről, vagy éppen pontatlan az adatgyűjtés mikéntje egyes tagállamokban. Mindezzel együtt, az EU-n belüli teljes mobilitás mértéke alapvetően alacsonynak mondható, és ez nem pusztán a tagállamok közötti, hanem a régiók közötti mobilitásra is igaz, így a migrációból származó megannyi gazdasági haszon kiaknázatlanul marad.

Épp az utóbbi évben felpezsdült London – Brüsszel vita irányította rá ismét a figyelmet a migráció és mobilitás pozitív gazdasági hatásaira. Némileg ironikus módon éppen a Lordok Háza EU belső piaci ügyekkel foglalkozó albizottsága kifogásolta a szociális turizmust alátámasztó bizonyítékok hiányát, valamint két londoni intézet kimutatása szerint az EU-ból származó munkaerő-áramlás megfékezése 50 milliárd fontnyi vesz­teséget okozna az Egyesült Királyságnak 2050-re, ami a brit GDP 2%-ának felel meg.

Az alacsony mértékű európai mobilitás serkentését hivatott szolgálni a személyek szabad áramlásának biztosítása az Európai Unión belül, mégpedig az adminisztrációs akadályok lebontása révén. Csakhogy ez még korántsem jelenti azt, hogy minden de facto akadály elhárult a személyek szabad áramlása elől, amit a Bizottság által kiadott 2010-es és 2013-as Citizenship Report is alátámaszt.

Mindazonáltal a tíz, illetve nyolc éve csatlakozott országok esetében a személyek szabad áramlása kiemelt jelentőséggel bír. Az úgynevezett „fordított U görbéhez” kapcsolódó modell szerint ugyanis a tipikusan szegény államokból azért alacsony a kivándorlás mértéke, mivel a potenciális migránsok ezt nem engedhetik meg maguknak, így a migránsok száma párhuzamosan növekszik az ország gyarapodásával egészen a fordított U görbe csúcsáig, ami után már nem éri meg elmenni a még nagyobb jólét reményében. Európai kontextusban ez azt jelenti, hogy a belső piac kialakításának köszönhetően a migrációs költségek eleve alacsonyabbak, ráadásul a gazdasági felzárkózás egy bizonyos pontig növeli a migrációs hajlandóságot, a migrációs nyomás pedig csak ezt követően kezd csökkenni.

A mobilitást ugyanakkor nem csupán a kínálati oldalon fellelhető toló (push) fak­torok befolyásolják, hanem a célországokban meglévő kereslet is. Így a bevándorló országok gazdasági növekedése, új munkahelyek létrejötte a mobilitás erősítése irányába hatnak, a válságos időszak pedig értelemszerűen ellentétes hatással jár.

A képek forrása:

http://www.eng.notre-europe.eu/images/bibli/erasmus.jpg_574_800_2

http://eutopialaw.files.wordpress.com/2012/02/citizen.jpg

(Az Ügyvédvilág.hu írása)

Milyen igényei lehetnek egy munkavállalónak, ha cége ellen felszámolási eljárás indul és hogyan érvényesítheti ezeket az eljárás különböző szakaszaiban?

A munkavállalói igények érvényesítése a felszámolási eljárásban

A felszámolási eljárás olyan eljárás, amelynek célja, hogy a fizetésképtelen adós jogutód nélküli megszüntetése során a hitelezők a törvényben meghatározott módon kielégítést nyerjenek [Csődtv. 1. § (3) bekezdés]. A felszámolási eljárás az adós székhelye szerint illetékes törvényszék hatáskörébe tartozó nem peres eljárás [Csődtv. 6. § (1) bekezdés].

Ha az adós felszámolását elrendelő végzés jogerőre emelkedett, a bíróság elrendeli e végzésnek a Cégközlönyben való közzétételét [Csődtv. 28. § (1) bekezdés]. A közzétételnek tartalmazza azt a hitelezőknek szóló felhívást, hogy ismert követeléseiket a felszámolást elrendelő végzés közzétételétől számított 40 napon belül a felszámolónak jelentsék be [Csődtv. 28. § (2) bekezdés]. A bejelentés akkor is szükséges, ha a céggel szemben a követeléssel kapcsolatban hatósági vagy bírósági eljárás van folyamatban. A határidő a munkavállalói követelésekre is irányadó.

E határidő betartásának kiemelt fontossága van a felszámolási eljárásban: az adóssal szemben fennálló olyan követeléseket, amelyeket a felszámolás közzétételétől számított 40 napon túl, de legfeljebb 180 napon belül jelentettek be, a felszámoló ugyan nyilvántartásba veszi, és kielégíti, de csak akkor, ha a 40 napon belül bejelentett tartozások kiegyenlítése után van rá vagyoni fedezet [Csődtv. 37. § (1) bekezdés]. A felszámolási eljárásban a határidőn túl előterjesztett hitelezői igény kielégítésére tehát csak akkor kerülhet sor, ha a határidőben bejelentett igények rangsor szerinti kielégítése és a határidőn túl bejelentett, a követelést a rangsorban megelőző hitelezői igények kielégítése után még marad vagyoni fedezet (EBH 2002/673.). 180 napon túl nincs lehetőség a követelés érvényesítésére.

A munkavállaló munkabére és egyéb bérjellegű juttatására vonatkozó igényének a bejelentése esetén nem kell befizetni az egyébként kötelező 1%-os regisztrációs díjat [Csődtv. 46. § (7) bekezdés].

A Csődtv. szigorú kielégítési sorrendet határoz meg, vagyis megállapítja, hogy a fennmaradt vagyonból mely követeléseket kell elsőként, majd következőként kifizetni. Az adóst terhelő munkabér és egyéb bérjellegű juttatás privilegizált követelések, melyek elsőként kerülnek kielégítésre a többi tartozás közül (ún. a) pontos követelések) figyelemmel a munkabér egzisztenciális, létfenntartáshoz szükséges jellegére. A munkabér és az egyéb bérjellegű juttatások közé tartoznak – többek között – a következők is:

• a munkaviszony megszűnésekor járó végkielégítés,
• a kollektív szerződésben, illetve a munkaszerződésben meghatározott juttatások, továbbá
• ha a felszámolás kezdő időpontját megelőzően esedékessé vált munkabért és egyéb bérjellegű juttatásokat a felszámolás kezdő időpontja után fizették ki, az ezeket terhelő adó- és járulékfizetési kötelezettség is, ideértve az egészségügyi hozzájárulást [Csődtv. 57. § (1) és (2) bekezdés].

A szabadságmegváltás, felmentési időre járó távolléti díj munkabérnek minősül, a jogellenes munkaviszony megszüntetés folytán megítélt átalánykártérítés, kártérítés azonban nem, így az nem minősül privilegizált követelésnek.

A Bérgarancia Alap egy olyan elkülönített, állami pénzalap, amely azt hivatott biztosítani, hogy a felszámolás alá került cégek munkavállalói az őket megillető munkabérükhöz – legalább részben – hozzájuthassanak akkor is, ha arra a felszámolás alá került munkáltatónál – a munkabérek privilegizált jellege ellenére – nem áll rendelkezésre elegendő vagyon. Ez a munkabértarozások kiegyenlítését célzó pénzügyi támogatás formájában történik. A bérgarancia alapot a Bérgarancia Alapról szóló 1994. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Bat.) szabályozza.

A támogatásra a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezetnél foglalkoztatott, szokásos magyarországi munkavégzési hellyel rendelkező munkavállalók jogosultak a fennálló bértartozás erejéig, de legfeljebb a tárgyévet megelőző második év nemzetgazdasági havi bruttó átlagkeresetének ötszöröséig [Bat. 7. § (1) bekezdés]. Kivételesen további, legfeljebb kettő havi bruttó átlagkeresetnek megfelelő támogatást igényelhet a felszámoló, ha annak e törvényben meghatározott egyéb feltételei fennállnak [Bat. 7. § (2) bek.].

A törvények azonban korlátozásokat is tartalmaznak a munkabér és egyéb juttatások kifizetésére vonatkozóan:

• A Csődtv. a kielégítési sorrendben az utolsó helyre helyezte azokat a követelések, amelyek jogosultja a gazdálkodó szervezet legalább többségi befolyással rendelkező tagja (részvényese), vezető tisztségviselője, vezető állású munkavállalója, vagy ezek közeli hozzátartozója, illetve élettársa [Csődtv. 57. § (1) bekezdés h) pont]. Ezen követelések kielégítésére csak valamennyi hitelező igényének teljesítését követően kerülhet sor, így nagyon csekély az esély arra, hogy nevezettek bármilyen kifizetéshez jussanak.
• Emellett az Mt. is tartalmaz kifizetésre vonatkozó korlátozást: az Mt. a vezető állású munkavállaló esetében írja elő, hogy a munkaviszony megszűnésére tekintettel megillető díjazásból a munkáltató legfeljebb hathavi távolléti díjnak megfelelő összeget köteles megfizetni az esedékességekor, ha a megszüntető nyilatkozat közlésére a csődeljárás vagy felszámolási eljárás megkezdését követően került sor. Az ezt meghaladó összeget a csődeljárás befejezésekor vagy megszüntetésekor, vagy a felszámolási eljárás befejezésekor kell megfizetni [Mt. 210. § (3) bekezdés].

Az igény érvényesítése a felszámolás elrendelését követően

Felszámolási eljárás elrendelését követően az igényérvényesítés módja attól függ, hogy pénzbeni, vagy nem pénzbeni igényről van szó.

Pénzbeni igény esetén a munkavállaló a felszámolás alatt álló munkáltatóval szemben csak a felszámolónak történő bejelentéssel érvényesítheti követelését. A felszámolás elrendelését követően ugyanis nincs mód bírósági eljárás indítására [Csődtv. 38. § (3) bekezdés]. Amennyiben a felszámoló a munkavállaló hitelezői igényét nem fogadja el, azt vitásnak tekinti, köteles az igényt elbírálás végett 15 napon belül a felszámolást elrendelő bíróságnak megküldeni. Az igény jogalapjáról a felszámolást elrendelő bíróság dönt [Csődtv. 46. § (6) bekezdés].

A munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik azonban a felszámolás alatti céggel szemben előterjesztett, nem pénzkövetelésre irányuló kereset elbírálása (pl. munkáltatói igazolás kiadása) (Fővárosi Bíróság 55. Mfv. 28.957/2005/2.).

Abban az esetben azonban, ha a munkavállaló a bírósági eljárást már a felszámolás elrendelését megelőzően megindította, az eljárások folytatódnak [Csődtv. 38. § (2) bekezdés]. A már megindított peres eljárás azonban a hitelezőt nem mentesíti azon kötelezettség alól, hogy követelését a felszámolást elrendelő végzés közzétételétől számított 40 napon belül a felszámolónak bejelentse.

A végrehajtási eljárást azonban ebben az esetben már nem lehet elrendelni, vagy azt meg kell szüntetni, a lefoglalt vagyontárgyakat és a befolyt, a végrehajtás költségeinek levonása után fennmaradó, de még ki nem fizetett pénzeszközöket a kijelölt felszámolónak kell átadni [Csődv. 38. § (1) bekezdés].

Munkavállalói igények érvényesítése a végelszámolási eljárás során

A végelszámolási eljárás olyan eljárás, amelynek során a nem fizetésképtelen cég – a jogutód nélküli megszűnését elhatározva – a hitelezőit kielégíti [Ctv. 94. § (1) bekezdés]. A felszámolási eljáráshoz hasonlóan a végelszámolási eljárás során is kötelező a hitelezői követeléseket, köztük a munkavállalói igényeket is a végelszámolás elrendelésének Cégközlönyben való közzétételétől számított 40 napon belül a végelszámolónak bejelenteni [Ctv. 106. § (1) bekezdés].

A bejelentés akkor is szükséges, ha a céggel szemben a követeléssel kapcsolatban hatósági vagy bírósági eljárás van folyamatban. Fontos különbség azonban a felszámolási eljáráshoz képest, hogy a bejelentés elmulasztása vagy késedelmes teljesítése nem jár jogvesztéssel, de a zárómérleg és a vagyonfelosztási határozat elfogadását követően hitelezői igényt már csak a megszűnt cég tartozásaiért történő helytállásra vonatkozó szabályok szerint lehet érvényesíteni [Ctv. 106. § (1) bekezdés].

Tekintettel arra, hogy ilyen esetben a cég nem fizetésképtelen, a végelszámolás során bejelentett igényeket a cégnek ki kell tudnia elégíteni, ha azt nem tudja, a végelszámolási eljárás felszámolási eljárásba fordul át.

A képek forrása:

http://www.ghanoonilaw.com/wp-content/uploads/2013/09/Bankruptcy-Attorneys-Los-Angeles1.jpg

http://s1.reutersmedia.net/resources/r/?m=02&d=20111111&t=2&i=530829651&w=580&fh=&fw=&ll=&pl=&r=BTRE7AA17FP00

Szerkesztés

A cikk az Ügyvédvilág.hu-n jelent meg, az Ügyvédvilág.hu az Ars Boni szakmai együttműködő partnere.

Lassan rendeződni látszik a devizahitelek problémaköre. Az Országgyűlés elfogadta a „Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló” törvényt – a továbbiakban devizahiteles törvény. A jogszabály célja a Kúria 2/2014. PJE határozatában foglaltak hatékony érvényre juttatása, a tömeges perlések megelőzése.

(A JTIblog írása)

Mivel a későbbiekben a kritikai megjegyzések lesznek túlsúlyban, elöljáróban emeljük ki a törvény erényeit. Ezek között említendő, hogy a szabályozás kiszámíthatóságot, előreláthatóságot és egységet teremt több kérdésben is. Az elszámolások és vitás kérdések megszabott eljárási rendbe terelése praktikus, hatékony módszer, és azt is nehéz lenne vitatni, hogy az eljárás gyorsaságához is jogos érdekek fűződnek.

A 2012-es Munka Törvénykönyve (Mt.) előtt a kötetlen munkaidőre csak a bírói gyakorlatban hivatkoztak. A jogalkotó felismerte a szabályozás szükégességét, ezért az Mt. már konkrétan meghatározza azokat a munkaidőre vonatkozó törvényi szabályokat, amelyek kötetlen munkarend esetén nem alkalmazhatók.

A munkaidő-beosztás egyik sajátos fajtája a kötetlen munkarend. Az 1992. évi Munka Törvénykönyve a kötetlen munkarend fogalmát nem ismerte, csupán a vezető állású munkavállalók kapcsán rendelkezett arról, hogy a vezető a munkaidő beosztását, a pihenőidő, és a szabadság igénybevételét a munkaszerződésben foglaltak szerint maga állapítja meg. A bírói gyakorlat azonban hivatkozott a kötetlen munkaidőre, és a gyakorlatban is sokszor találkozhattunk a „törzsidő” – „peremidő” fogalmakkal.

A 2012. évi Munka Törvénykönyve azonban 2012. július 1. napjától tiszta vizet öntött a pohárba. A kötetlen munkarend fogalma törvényi szabályozást nyert, és meghatározásra kerültek azok a munkaidőre vonatkozó törvényi szabályok, amelyek kötetlen munkarend esetén nem alkalmazhatók. A jelenleg hatályos fogalom szerint kötetlen munkarend esetén a munkáltató a munkaidő beosztásának jogát, amely főszabály szerint egyébként a munkáltatót illeti meg, a munkavállaló számára írásban átengedi. Az átengedés a munkáltató egyoldalú intézkedését jelenti, ezért a feleknek nem kell erről a munkaszerződésben megállapodni. Elegendő, ha a munkáltató írásban tájékoztatja a munkavállalót arról, hogy a munkaidő-beosztás jogát részére átengedte.

Mivel a kötetlen munkarend alkalmazásáról a munkáltató dönt, ezért a munkaidő-beosztás átengedett jogát a jövőre nézve bármikor egyoldalúan is visszavonhatja, természetesen az általános magatartási követelményekre, így különösen a joggal való visszaélés tilalmára figyelemmel. A munkaidő-beosztás joga abban az esetben engedhető át a munkavállaló részére, ha önállóan megszervezhető munkát végez, azaz nem szükséges, hogy meghatározott időszakban álljon a munkáltató rendelkezésére, és teljesítse a munkáltató utasításait. A kötetlen munkarendet így egyes munkakörök eleve kizárják.

Elképzelhetetlen, és káoszt eredményezne a munkavégzésben, ha a gyártósoron munkát végző munkavállaló munkaidejét nem a munkáltató osztaná be. Ugyanakkor felesleges a kutató számára előírni, hogy tudományos tevékenységét mikor végezze. Néhány esetben maga a Munka Törvénykönyve rendelkezik arról, hogy a munkavállaló munkarendje kötetlen. Így a törvény erejénél fogva kötetlen munkarend érvényesül a munkakör megosztása esetén, valamint távmunkavégzésben és bedolgozói munkaviszonyban a felek eltérő megállapodása hiányában. Kötetlen továbbá a vezető munkarendje is.

A kötetlen munkarend természetesen nem jelenti azt, hogy ha a munkáltató heti rendszerességgel hétfő délelőttönként értekezletet tart, akkor az azon való részvételre ne lenne kötelezhető a munkavállaló. A törvény is kifejezetten rendelkezik arról, hogy a munkarend kötetlen jellegét nem érinti, ha a munkavállaló a munkaköri feladatok egy részét sajátos jellegüknél fogva meghatározott időpontban vagy időszakban teljesítheti.

Érdemes felidézni a kötetlen munkarendnek a törvényi bevezetésétől 2013. december 31-ig hatályos fogalmát is. Ugyanis a jelenlegi rendelkezések szerint kötetlen munkarend esetén a munkáltató a teljes munkaidő beosztásának jogát engedi át. A módosításig azonban a munkarend abban az esetben minősült kötetlennek, ha a munkáltató heti átlagban legalább a napi munkaidő fele beosztásának jogát a munkakör sajátos jellegére, a munkavégzés önálló megszervezésére tekintettel írásban átengedte a munkavállalónak. Ez a meghatározás tehát lehetővé tette a törzsidő-peremidő elrendelését, amikor a munkaidő meghatározott – legfeljebb fele – részében a munkáltató által meghatározott rendben kellett dolgozni, a fennmaradó időben, azaz a peremidőben pedig a munkavállaló a maga által meghatározott rendben, és időben – akár éjszaka – végzett munkát.

Visszatérve a hatályos szabályokhoz, kötetlen munkarend esetén a munkavállaló munkaidő-beosztás feletti szinte teljes rendelkezési joga miatt számos törvényi szabályt nem kell alkalmazni. Nem irányadóak ezért a munkaidőkeret, – a kötetlen munkarendre vonatkozó szabályok kivételével – a munkaidő-beosztás, a vasárnapi és munkaszüneti napi munkaidő-beosztás, a munkaközi szünet, a napi és heti pihenőidő, a rendkívüli munkaidő, az ügyelet, készenlét, továbbá a rendes és rendkívüli munkaidő és a készenlét nyilvántartásának szabályai. A szabadságot azonban kötetlen munkarendben is nyilván kell tartani.

Kötetlen munkarend esetén a rendkívüli munkaidő szabályai nem alkalmazhatók, így annak díjazása sem jöhet szóba. A korábbi bírói gyakorlat is megállapította, hogy ha a munkavállaló a munkaideje beosztását, illetve felhasználását maga határozza meg, eltérő megállapodás hiányában rendkívüli munkavégzés esetén ellenérték nem illeti meg. Abban az esetben viszont, ha a munkáltató mintegy visszaélve a kötetlen munkarend rugalmasságával olyan mennyiségű feladatot oszt ki a munkavállalónak, hogy annak teljesítése rendes munkaidőben lehetetlen, álláspontunk szerint jogos lehet a munkavállalói igény a rendkívüli munka díjazására.

A képek forrása:

http://www.csabaimerleg.hu/adat/htmlfiles/kotetlen_munkaido140102.jpg

http://static.guim.co.uk/sys-images/Guardian/Pix/pictures/2009/1/6/1231262077867/Clocks-001.jpg

A cikk az Ügyvédvilág.hu-n jelent meg, az Ügyvédvilág.hu az Ars Boni szakmai együttműködő partnere.

Az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetemen 2014. május 22-én és 23-án “Társasági jogi szabályozások versenye Kelet-Közép-Európában?” címmel nemzetközi jog- és közgazdaságtudományi konferenciát rendeztek.

Prof. Dr. Martina Eckardt köszöntőjét követően Prof. Dr. Christian Schubel előadásában ismertette a konferencia alapjául szolgáló koncepcionális felvetéseket, valamint a konferencia tematikus felépítését. A konferencia központi felvetése az alábbiakban foglalható össze: abban az esetben, ha egy ország gazdasági társaságaira vonatkozó szabályok összességét − nemzetközi szempontból szemlélve − a vállalatok székhelyválasztását esetlegesen befolyásolni képes tényezőként szemléljük, akkor ennek a szempontnak a döntést befolyásoló súlya a 2004-ben csatlakozó országok esetében még jelentősebb, mint máshol.

A szervezők a konferencia a kérdéskörének meghatározásakor − annak fókuszát − a közép- és kelet-európai régió vizsgálatára helyezték. A fenti szempont alapján kiválasztott államok ugyanis az 1990-es évek kezdete óta, az akkor bekövetkezett mélyreható társadalmi és gazdasági átalakulásukat követően, társasági jogi jogrendjüket hasonló társadalomszerkezeti feltételek, adottságok között fejlesztették tovább. Schubel professzor úr szerint ezen országok társasági jogi fejlődését főképp az alábbi jellegzetességek határozzák meg: egyrészt a vonatkozó joggyakorlat folyamatos kikristályosodása, másrészt a deregulációs és az Európai Unió jogának való megfelelési törekvések. Schubel professzor úr a továbbiakban kiemelte, hogy az ebben a régióban az utóbbi évtizedekben megtapasztalt sebességű jogfejlődésben kiemelt szerepe van az intenzív tudományos jogösszehasonlító tevékenységnek, melynek gyakorlati eredményei a jogalkotásban hasznosultak. Ezen körülmények pedig összességükben olyan rendkívül innovatív szabályozási környezetet hoztak létre, amely nemcsak a gyakorlati kérdések szempontjából, hanem a tudományos kutatás szemszögéből is reális érdeklődésre tarthatnak számot.

A konferencia szervezői a kiinduló felvetést – módszertanilag − párhuzamosan két szempontból vizsgálva kívánták tárgyalni. Az első nap folyamán az előadók a „kínálati” oldalt megtestesítő nemzeti társasági kodifikációs folyamatok aktuális irányait, a konferencia második napján pedig a „keresleti” oldalt megjelenítő vállalkozások, illetve az azok megbízásában eljáró nemzetközi ügyvédi irodák, adótanácsadók, valamint könyvvizsgálók gyakorlati tapasztalatait ismertették.

Az első nap folyamán az előadások tematikusan több szekcióban zajlottak.

Az 1. szekcióban a nemzeti társasági jogalkotások aktuális munkálatainak irányát, illetőleg kiemelten a tőkevédelmi szabályozásokkal foglalkozó előadásokat hallgattak meg a résztvevők.

Elsőként Prof. Dr. Kisfaludi András (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest) előadásában betekintést nyújtott az új magyar Ptk.-ba már beillesztett, és annak következményeként részben új koncepcionális alapokra helyezett magyar társasági jog aktuális alapkérdéseiről, a beillesztéssel összefüggő dogmatikai kérdésfeltevésekről, illetőleg a társasági tagokat megillető szervezetalakítási szabadságról. Prof. Dr. Adam Opalski (Varsói Egyetem) a lengyel korlátolt felelősségű társaságokra vonatkozó tőkevédelmi szabályozás legújabb kodifikációs folyamatába ismertette, bemutatva és értékelve a tervezet által bevezetendő újításokat. Ezt követően Dr. Jana Duračinská (Comenius Egyetem, Bratislava) elhangzott referátumából a jelenlévők részletes betekintést kaptak a gazdasági társaságok szlovákiai szabályozásába. A szekciót záró diszkusszióban pedig Dr. Rita Sik-Simon, LL.M. (Károly Egyetem, Prága) és Daniel Hain, LL.M. számolt be a cseh társasági jogi szabályozás legújabb fejleményeiről, az annak hátterében álló jogpolitikai elgondolásokról.

A 2. szekcióban, amely kifejezetten a társaságalapítás idő- és pénzbeli ráfordításigényével foglalkozott, Dr. habil. Krzysztof Oplustil (Jagelló Egyetem, Krakkó) ismertetette a Lengyelországban bevezetett gyorsított, online cégalapítási módot és annak tapasztalatait, melyeknek eredményeként a cégbíróságnak a benyújtástól számított 24 órán belül vizsgálnia kell a cégbejegyzési kérelmet. Előadását követően élénk eszmecsere bontakozott ki az alapítási fázissal szemben támasztható elvárások tekintetében.

A konferencia első napja 3. szekciójának résztvevői a gazdasági társaság tagjait − a társaságuk belső szervezetének vonatkozásában − megillető szabadság kérdéskörével foglalkoztak.

Elsőként Prof. Dr. Csehi Zoltán (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest) adott áttekintést a szervezetalakítási szabadság fejlődéséről, annak irányairól és jelentőségéről a magyar társasági jogban. Ezt követően Dr. Dobrin Gabriella, LL.M. (Andrássy Egyetem Budapest) ismertette a szervezetalakítási szabadság koncepciójának megnyilvánulását a román társasági jogi szabályozásban.

A konferencia második napja a „keresleti” oldalnak, azaz a jogi szabályozás által közvetlenül érintetteknek − közgazdász professzoroknak, nemzetközi ügyvédi irodák, adótanácsadó cégek képviselőinek − biztosított lehetőséget szakmai nézőpontjuk kifejtésére, álláspontjuk bemutatására. A referátumok, az első naphoz hasonlóan, itt is három szekcióban zajlottak.

A konferencia 4. szekciója a társasági szabályozások versenyének gyakorlati szempontú tapasztalataival foglalkozott.

Ennek során Sebastian Harschnek (ügyvéd, BNT Rechtsanwälte Nürnberg) többek között a felelősség korlátozását, a vállalat adott országbeli piaci versenyképességét, valamint az ott teljesítendő közterhek mértékét emelte ki mint olyan, döntést alapvetően befolyásoló szempontokat, amelyek a nemzetközi piacon aktív kis- és középvállalkozások számára gazdasági társaságuk székhelyválasztásakor döntő szerepet töltenek be. Siklós Márta (partner, LeitnerLeitner, Budapest) részletes áttekintést nyújtott egy, nemzetközileg is tevékeny könyvvizsgáló és adótanácsadó társaság magyarországi tapasztalatairól és szerepéről. Az előadás azt mutatta be, hogy tapasztalataik alapján elsősorban milyen szempontok, tényezők befolyásolják a székhely- és egy adott társasági jogi forma kiválasztását.

Az 5. szekció a vállalkozások üzleti tevékenysége nemzetköziesedésének lehetőségeivel és a rendelkezésre álló nemzeti társasági jogi formák versenyének intenzitásával foglalkozott.

Dr. Helke Drenckhan (Zürcher Hochschule für Angewandte Wissenschaften, Wintherthur) svájci nézőpontból vizsgálta a kis- és középvállalkozások nemzetközi piacra lépésének lehetőségeit, folyamatának menetét: a vonatkozó szempontok elemzésével és példákkal alátámasztva. Prof. Dr. Thomas Ehrmann (Universität Münster) közgazdasági megközelítésű előadásában azt mutatta be, hogy a különböző társasági jogi formák hogyan járulnak hozzá a vállalaton belüli különböző érdekek kiegyenlítéséhez. Dr. Lars Hornuf (Ludwig-Maximilians-Universität München) előadásában amellett érvelt, hogy a különféle társasági jogi szabályozások közötti tényleges versengés manapság legfeljebb csak regionális keretek között, vagyis korlátozottan érvényesül.

A 6. szekcióban az előadók szintén közgazdasági szempontból vizsgálták egy, a társasági jogi rendszerek közötti hatékony, működőképes verseny előfeltételeit és annak konzekvenciáit. Prof. Dr. Martina Eckardt (Andrássy Egyetem Budapest) előadásában a társasági jogi formák közötti hatékony verseny előfeltételének jelölte meg azt, hogy a vállalkozóknak az egyes jogi formákra és az azokhoz kapcsolódó további járulékos szempontokra vonatkozó ismeretei, információi minél teljesebb körűek legyenek. Tekintettel azonban arra, hogy egy leendő társaság tagjai nem rendelkeznek teljes mértékben a döntésükhöz szükséges speciális ismeretekkel, emiatt szükségszerűen különféle szakértő-tanácsadó közvetítők szolgáltatásaira szorulnak. Prof. Dr. Stefan Okruch (Andrássy Egyetem Budapest) előadásában a különféle társasági jogi szabályozások közötti választás folyamatát egyrészt úgy, mint a társaság tagjának egyéni érdeke szerint döntését, másrészt a döntést annak társadalmi hasznossága szempontjából vizsgálta. Előadásában kiemelten, azt mutatta be, hogy milyen döntési lehetőségek fennállta esetén beszélhetünk egyáltalán tényleges választási, árjárhatósági lehetőségről a különböző szabályozási rezsimek között. Illetőleg, hogy a szabályozási verseny mennyiben szolgálja az egyéni érdekek minél teljesebb körű érvényre juttatását, és összességében milyen társadalmi hasznossággal bír.

A kétnapos konferencia zárásaként Prof. Dr. Wolfgang Kerber (Universität Marburg) összegezte az előadóknak a társasági jogi szabályozások versenyére és annak lehetséges terjedelmére, irányaira vonatkozó legfontosabb megállapításait, javaslatait. Ezt követően az előadók és a közönség aktív részvételével intenzív eszmecsere vette kezdetét. A szervezők és a résztvevők közös meggyőződése, hogy a konferencia témája nagyobb szakmai közönség körében is érdeklődésre tarthat számot. Ezért is üdvözlendő, hogy az előadások kiegészített leirata könyv formájában – remélhetőleg − még ez év végén, a németországi Nomos-Verlag gondozásában a nagyközönség számára is hozzáférhetővé válik.

A konferencia Prof. Dr. Martina Eckardt (a pénzügytudományok professzora, Andrássy Egyetem Budapest) és Prof. Dr. Christian Schubel (a polgári és gazdasági jog professzora, Andrássy Egyetem Budapest) tudományos vezetésével és a Baden-Württemberg Stiftung támogatásával valósult meg.

*

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

*

Képek forrása: http://www.andrassyuni.eu/aktuelles/nachrichten/wettbewerb-der-gesellschaftsrechtsordnungen-in-ostmitteleuropa-konferenz-an-der-aub.html

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.718827688163234.1073741887.117726734940002&type=1

A héten Oroszországot kétszer is elmarasztalták a Yukos olajvállalattal szemben. Legelőször a hágai székhelyű Állandó Választott Bíróság kötelezte Oroszországot 50 milliárd dollár megfizetésére, majd július 31. napján a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága a 6. cikk (tisztességes tárgyaláshoz való jog) és a 41. cikk okán (igazságos elégtétel) 1,8 milliárd euróra marasztalta el.

Előzmény

Szövevényes bírósági és hatósági eljárások végére kerülhet pont nemzetközi bíróság döntése következményeként, mely a valaha volt egyik legnagyobb orosz olajipari vállalat, a Yukos indított az orosz állammal szemben. Az ügy előzményei az 1990-es években a Yukos olajvállalat elleni adóeljárásig nyúlnak vissza, ahol az adóhatóság megállapította, hogy offshore hátterű tulajdonosai révén a cég bevételeinek 11%-át fizette meg csupán adóként Oroszországban az érvényes 30%-os adókulcs alkalmazása helyett. Ennek eredményeként 2004 júliusában az adóhatóság 28 milliárd dollárra bűntette a társaságot adóelkerülés miatt, így a cégre háruló adóteher a 2000-es évek elejére vetítve már az éves árbevételeket is meghaladta. A várható büntetés behajtása érdekében az orosz kormány 2003 októberében befagyasztotta a vállalat részvényeinek 44%-át az idő előtti értékesítés elkerülése érdekében. A csőd elkerülése érdekében a cég eladásra kínálta legjelentősebb termelővállalatát, amely 9,3 milliárd dollárért (áron alul) talált gazdára egy aukciós eljárás során és végül a nyertes cég felvásárlásán keresztül a 100% állami tulajdonban lévő Rosznyefty olajipari vállalathoz került. A Yukos 2006. június 15-én csődvédelemét kért az Egyesült Államokban, amelynek houstoni bírósága hamar megállapította a Yukos fizetőképtelenségét, ezáltal a vállalat 2006. július 15 napján csődöt jelentett.

A két nemzetközi Bíróság előtt ugyanazon tényállás alapján, azonban különböző egyezmények sérelmére hivatkozva indult meg az eljárás. Az hágai székhelyű Választott Bíróság az Energia Charta Egyezmény rendelkezéseinek sérelmét, míg a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága pedig az Emberi Jogok Európai Egyezmény cikkeinek a sérelmét vizsgálta.

Az ügy érdekessége, hogy már mind a két Bíróság hozott döntést az ügyben korábban. A Választott Bíróságnak először 2009-ben abban kellett döntést hozni, hogy Oroszország által az Energia Charta Egyezmény átmeneti időre történő felfüggesztése a hazai és a nemzetközi befektetők védelmét is megszünteti-e. A megállapodás 45. cikkének alkalmazása útján kimondta, hogy az Egyezmény alkalmazásának felfüggesztése esetén is a felfüggesztés előtti befektetőknek 20 éven át továbbra is védelmet nyújt, így egészen 2029-ig. Az Ember Jogi Bíróság már 2011. évi döntésében megállapította, hogy az orosz állam megsértette az Egyezményt.

Hágai döntés

2005. évben fordult a HulleyEnterprises Limited (Ciprus), YukosUniversal Limited (Man sziget) és a Veteran Petroleum Limited (Ciprus) az Állandó Választott Bírósághoz felperesként mint a Yukos vállalat korábbi részvényesei. A 2009. évi döntés értelmében jelen ügyben az Energia Charta Egyezmény alkalmazandó, így a mostani döntésben a Bíróság már csak az Egyezmény sérelmét vizsgálta. Az Energia Charta Egyezmény célja, hogy létrehozza az európai és más iparosodott országok közötti nemzetközi együttműködés keretét, amely által elérhetővé válik a közép- és kelet-európai országok energiapotenciáljának fejlesztése, valamint az energiaellátás biztonságának a javítása.

A Bíróság tagjait L. Yves Fortier (elnök) korábbi ENSZ kanadai nagykövet, Biztonsági Tanács tag és a londoni nemzetközi választott bírósági tag, Dr Charles Poncet a svájci Nemzetgyűlés és a genfi Nagytanács tagja, Stephen M. Schwebel amerikai bíró, volt nemzetközi bírósági tag alkotta.

A tanács tagjai egyhangúan hozták meg határozatukat, mely szerint Oroszország megsértette az Energia Charta Egyezmény 13. cikkét (kisajátítás) az adóügyi eljárással, tekintettel arra, hogy ennek eredményeképpen került felszámolás alá a vállalat. A döntésben részletesen vizsgálták az Egyezmény fent nevezett cikkét:

(1) A Szerződő Fél befektetőinek befektetései egy másik Szerződő Fél területén nem államosíthatók, nem sajátíthatóak ki, vagy nem vethetők olyan intézkedés vagy intézkedések hatálya alá, amelyeknek hatása egyenértékű az államosítással vagy a kisajátítással (a továbbiakban: kisajátítás), kivéve, ha a kisajátítás

a) közérdeket szolgál,

b) nem diszkriminatív,

c) a törvényes eljárásnak megfelelően történik,

d) azonnali, megfelelő és hatékony kártalanítással párosul.

A Bíróság megállapította, hogy az orosz állam eljárása a 13. cikket kimeríti, és az a)-d) szakaszban meghatározott kimentési okok nem állnak fent.

A bíróság három felperes ügyében külön-külön hozta meg határozatát melyben a Hulley Entreprisenek 39 971 834 360 dolláros, YukosUniversal Limited 1 846 000 687 dollár, Veteran Petroleum Limited 8 203 032 751 dollár kártérítésre tarthat igényt.

Strasbourgi határozat:

A Strasbourgi Bíróság július 31. napján hozta meg döntését a OAO NEFTYANAYA KOMPANIYA YUKOS kontra Oroszország ügyben. A kérelmező az orosz hatóság adóügyi eljárásainak tisztességtelen voltára alapította kérelmét. A kérelmező szerint a hatósági eljárás sértette az Egyezmény 6. cikkét (tisztességes eljáráshoz való jog), tekintettel arra, hogy nem volt elegendő felkészülési idejük az eljárás során az álláspontjuk kidolgozására és a hatékony felülvizsgálathoz való jog sem volt biztosítva. Továbbá hivatkozott az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének sérelmére is (tulajdonhoz való jog), mivel az eljárás során kiszabott bírság a korábbi évek többszöröse volt. Ez utóbbi a diszkrimináció tilalmának sérelmét is jelentette.

A Bíróság végig vette a teljes eljárást, és megállapította, hogy a nemzeti bíróság megsértette a tisztességes eljárás követelményét, amely során megállapította, hogy a díjak és az eljárás is túlzó volt. A Bíróság részletes számítások alapján úgy döntött, hogy a társaság csődbe meneteléhez hozzájárult az indokolatlanul magas büntetés (a 7%-os végrehajtási díj, kivetett nem megfizetett adók, büntetések és kamatok), amit végig görgetett maga előtt a vállalat.

- 2000. év: RUB 6848291175 (190481640 körülbelül EUR) -2001. év: RUB 12652063176 (körülbelül US $ 345.770.570)

-2002. év: RUB 13477590451 (körülbelül US $ 360.688.386); -2003. év: RUB 11926766600 (körülbelül US $ 355.784.986)

A Bíróság határozatát nem egyhangúan hozta meg a hágai Választott Bírósággal szemben, ugyanis öt kettő arányban marasztalták Oroszországot 1 866 104 634 euro megfizetésére és kötelezte az ítélet jogerőssé válását követő hat hónapon belül jelen határozatban meghatározott összeg kifizetési folyamatának elkészítésére. Hat szavazattal egy ellenében pedig további 300 000 euro kifizetésére marasztalta a Yukos International Foundation részére, amely a költségek és kiadások fedezetéül szolgál. A kamatok tekintetében pedig az Európai Központi Bank kamatlábait adta meg irányadónak. A kérelmet a fennmaradó részben pedig a Bíróság egyhangúan elutasította.

*

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

*

Kép forrása:

http://www.pca-cpa.org/showpage.asp?pag_id=1600

http://blouinnews.com/80328/story/yukos-shareholders-win-50b-payout

Július hónapban az Emberi Jogok Európai Bírósága négy Magyarországot érintő döntést hozott. A menekültügyi rendszer és a szolgálati nyugdíjak megvonása kapcsán kedvező döntés született, míg a 6. cikk, azaz a tisztességes tárgyaláshoz való jog és 5. cikk, azaz a szabadsághoz és biztonsághoz való jog megsértése okán elmarasztalták hazánkat.

A legelső döntés a Mohammadi kontra Ausztria ügyben született, ahol bár az alperes állam Ausztria volt azonban a Dublin II. rendelet következményeként, az eljárás során a magyar menekültügyi rendszert elemezte a strasbourgi székhelyű bíróság. A Dublin II. rendelet (2014. január elsejétől a Dublin III rendelet hatályos) egy harmadik országbeli állampolgár által a tagállamok egyikében benyújtott menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításának feltételeit határozza meg. A rendelet célja, hogy összehangolja a tagállamok menekültügyi rendszerét és ezáltal elkerülhetővé váljanak a visszaélések és a tagállamok hatóságainak indokolatlan leterhelése. A Dublin II. rendelet egy hierarchikus és objektív kritériumrendszert határoz meg, hogy mely esetben mely tagállam a felelős az adott menekültügyi kérelem vizsgálatáért.

A kérelmező egy afgán kiskorú állampolgár, aki Irán, Törökország, Görögország és Macedónia útvonalon keresztül, embercsempészek segítségével jutott el Magyarországra, ahol őrizetbe vették és egy nem őrzött szálláson helyezték el. Pár nappal később azonban a szállást elhagyva Bécsbe ment ahol ismételten letartóztatták. Az osztrák menekültügyi hatóságnak kifejtette, hogy Ausztriába tartott, azonban amikor őrizetbe vették hazánkban, kénytelen volt menekültügyi kérelmet benyújtani – Magyarországon viszont az eljárás alatt megalázó bánásmódban részesült. A kérelmező az összes osztrák jogorvoslati lehetőséget kimerítette, azonban kérelmét elutasították a Dublin II. rendelet kritérium rendszere alapján. A kritérium rendszer sorrendje kógens, ugyanis ez alapján állapítják a tagállamok joghatóságát így a tagállamoknak nincsen mérlegelési lehetőségük e tekintetben. Az első a család egységének elve, a második az engedélyek vagy vízumok kibocsátásának elve, harmadik a jogellenes belépés és jogellenes tartózkodás egy tagállamban elv, negyedik jogszerű belépés egy tagállam területére elv és az utolsó pedig a repülőtér nemzetközi tranzitterületén benyújtott kérelem elve.

Az osztrák hatóság ezen kritériumrendszer alapján vizsgálta meg a kérelmet. A család egységének az elve nem volt alkalmazható tekintettel arra, hogy a kérelmező egyedül érkezett, míg a második elv alkalmazása is kizárt volt, mivel sehol nem állítottak még ki számára tartózkodási engedélyt. Így a harmadik kritérium alapján, tehát a jogellenes belépés és jogellenes tartózkodás egy tagállam területén elvének alkalmazása alapján került Magyarország joghatósága megállapításra. Az elv értelmében ugyanis a menedékkérő annak az államnak a joghatósága alá tartozik ahol a menedékkérő jogellenesen lépte át az Unió határát. A tagállam felelőssége a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért a határátlépést követő 12 hónapig áll fenn. Tekintettel arra, hogy a kérelmező Magyarország területén lépett be az Unió területére, az osztrák állam hazánk joghatóságát a rendeletnek megfelelően állapította meg és rendelte el a kérelmező visszaszállítását. A kérelmező a Magyarországra szállítás ellen tiltakozva adta be kérelemét az Ember Jogi Bírósághoz a 3. cikkre (Kínzás tilalma) hivatkozva, mivel úgy vélte Magyarországon embertelen bánásmódban részesült. Állítása szerint éheztették, esténként többször kihallgatták, a rendőrök indokolatlanul durva magatartást tanúsítottak vele szemben és az eljárás során figyelmen kívül hagyták kiskorú voltát, illetőleg a kérelmének alapos vizsgálata nélkül nagy valószínűséggel továbbítanák Szerbiába.

A Bíróság döntésének alapját a Dublin II. rendelet, az osztrák menedékjogi törvény és közigazgatási eljárás képezte. Ezen túlmenően részletes bemutatásra került az ENSZ Menekültügyi Főbiztos 2012. évben Magyarországról készített jelentése és a magyar Helsinki Bizottság állásfoglalása. A fentiek alapján megállapítást nyert, hogy a korábbi menekültügyi rendszer lényeges változáson ment át, a korábbi negatívumok csökkentek és a mai menekültügyi rendszer teljes mértékben megfelel az Uniós követelményeknek a létező hiányosságok ellenére. A kérelmező Magyarországra szállítása a döntés jogerőssé válását követően történhet meg, amennyiben egyik fél sem nyújt be fellebbezési kérelmet.

Időrendben a második, a Benkő és Soósné Benkő kontra Magyarország ügyben egy közös tulajdon megosztása iránti per 10 éven keresztül tartott, amely alapján megállapította a Bíróság a 6.cikk azaz a tisztességes tárgyaláshoz való jog, azon belül is az ésszerű idő követelményének a sérelmét. Jelen határozat nem meglepő, tekintve, hogy amint a korábbi cikkben már beszámoltunk ennél sokkal kisebb időköz esetén is megállapítja a Bíróság az Egyezmény sérelmét.

A harmadik Markovics kontra Magyarország, Béres kontra Magyarország és Augusztin kontra Magyarország ügy, melyben július 18. napján hozott döntést a strasbourgi székhelyű Bíróság. A kérelmezők beadványukat az EgyezményElső Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. Cikkére (tulajdon védelme), az Egyezmény 13. Cikkére (hatékony jogorvoslathoz való jog) és 14. Cikkére (hátrányos megkülönböztetés tilalma) alapították, ugyanis véleményük szerint a kedvezményes nyugdíjnak a 2011. évi CLXVII. törvénnyel a szolgálati járandóságra történő felváltása Egyezménybe ütköző, ugyanis a korábbi adómentes szolgálati nyugdíjuk azonos összegű azonban jövedelemadóztatás alá eső szolgálati járandósággal történő felváltása sérti a tulajdonhoz való jogukat.

A Bíróság döntését egyhangúan hozta meg, melyben a kérelem elfogadhatatlanságát mondta ki: ” A Bíróság megállapítása szerint a kérelmezőknek járó juttatás csökkentése nem ésszerűtlen és nem aránytalan mértékű. Az érintettek továbbra is részesülnek a szolgálati járandóságban, amelynek összege ésszerű viszonyban áll a korábbi szolgálati nyugdíjéval, azaz nem fosztották meg őket megélhetési forrásuktól, és nem kerültek olyan helyzetbe sem, hogy jövedelmük elégtelen lenne a megélhetéshez. A Bíróság megállapította továbbá, hogy ha megállapítható is eltérő bánásmód, az ésszerű arányossági kapcsolatot tükröz az elérni kívánt cél, azaz a nyugdíjrendszer racionalizálása és az igénybevett eszköz, azaz a juttatások arányos mértékű csökkentése között.”

A Strasbourgi Bíróság elé többször került nyugdíj csökkentéssel kapcsolatos kérelem (Carson és mások kontra Anglia illetőleg LakiĆeviĆ és mások kontra Szerbia és Montenegró). A határozatokból kitűnik, hogy az államnak egy szűk mérlegelési lehetőséget enged, de ahogy az N.K.M kontra Magyarország ügyben a 98% különadó kapcsán is kifejti a járulékok a nyugdíjhoz hasonlóak, ennek következtében nem lehet elvonni. Ebből kitűnik, hogy Strasbourgi Bíróság a nyugdíj és a járulékok megvonását/csökkentését szűk mérlegelési lehetőséggel engedélyezi az államnak, az arányosság mértékének szem előtt tartása mellett.

Az utolsó hazánkkal kapcsolatos döntés 2014. július 22. napján született az Amuruba kontra Magyarország ügyben, ahol az 5. cikk 3 bekezdésének (szabadsághoz és biztonsághoz való jog) megsértése alapján került sor Magyarország elmarasztalásra. A kérelmezőt drogcsempészet miatt tartóztatták le először Spanyolországban, később Magyarországon, azonban az előzetes letartóztatás ideje (2006- 2009 és ismételten 2010-2012 között) indokolatlanul hosszú volt, amely a Bíróság döntése értelmében kimerítette jelen cikk sérelmét. A Bíróság 4200 euró nem vagyoni kár és 500 euró egyéb költség megfizetésére kötelezte Magyarországot.

Kevés szó esik erről, de ősszel nem csak helyi önkormányzati választások lesznek. A Nemzeti Választási Bizottság ma kitűzi a nemzetiségi önkormányzati képviselők általános választását. Mire kell figyelnie a választóknak és mire a jelölteknek?

A nemzetiségi önkormányzati képviselők általános választását a Nemzeti Választási Bizottság (a továbbiakban: NVB) legkésőbb a szavazás napja előtti hetvenötödik napon, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek általános választásának napjára tűzi ki [2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 309. § (1) bekezdés].

Mivel a köztársasági elnök a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek 2014. évi általános választását 2014. október 12. napjára tűzte ki [270/2014. (VII. 23.) KE határozat], így az NVB-nek a nemzetiségi önkormányzati képviselők általános választását legkésőbb a mai napon, 2014. július 29-én ki kell tűznie.

Ennek különös jelentősége van a települési és országos nemzetiségi önkormányzati képviselők számának alakulására, ugyanis a képviselők számát a választás kitűzésének napján a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok számához igazítják. Ha ebben az időpontban a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok száma a településen kevesebb mint 100 fő, akkor 3 fő a települési nemzetiségi önkormányzati képviselők száma. Ha viszont ez a szám meghaladja a 100 főt, akkor 4 fő [2011. évi CLXXIX. törvény 51. § (1) bekezdés]. Fontos kitétel, hogy a települési nemzetiségi önkormányzati képviselők választását akkor kell kitűzni, ha a településen az adott nemzetiséghez tartozó személyek száma – a legutolsó népszámlálásnak az adott nemzetiséghez tartozásra vonatkozó kérdéseire nyújtott adatszolgáltatás nemzetiségenként összesített adatai szerint – a minimális huszonöt főt eléri [2011. évi CLXXIX. törvény 242. § (2) bekezdés]. A törvény 56. § (1) bekezdésében foglalt minimum 30 fős kritériumot első alkalommal a nemzetiségi önkormányzati képviselők 2024. évi általános választásán kell alkalmazni. Mindez azt jelenti, hogy akik a tegnapi nappal még nemzetiségi névjegyzékbe bekerültek, hatással vannak a megszerezhető képviselői helyek számának alakulására, ha pedig ez a létszám nem érte el a 25 főt, akkor az adott településen nem tartható települési nemzetiségi önkormányzati képviselő választás.

A területi nemzetiségi önkormányzati képviselők száma hét fő lehet. A területi nemzetiségi önkormányzati képviselők választását akkor kell kitűzni, ha a fővárosban, megyében kitűzött települési választások száma legalább tíz, az országos nemzetiségi önkormányzati képviselők választását pedig mindenképpen ki kell tűzni.

A 2011. évi CLXXIX. törvény 52. §-a alapján az országos nemzetiségi önkormányzati képviselők száma

a) 15 fő, ha a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok száma (országosan) a választás kitűzésének napján nem több mint ötezer,

b) 23 fő, ha a választópolgárok száma több mint ötezer,

c) 31 fő, ha a választópolgárok száma több mint tízezer,

d) 39 fő, ha a választópolgárok száma több mint huszonötezer,

e) 47 fő, ha a választópolgárok száma több mint ötvenezer.

A képviselői számát meghatározó időpont ugyanakkor nem érinti a választani jogosultsághoz szükséges névjegyzékbe való felvételt. Hiszen a nemzetiségi szavazóköri névjegyzékbe azt a választópolgárt kell felvenni, aki legkésőbb a szavazást megelőző tizenhatodik napon benyújtott kérelme alapján szerepel nemzetiségi választópolgárként a központi névjegyzékben (Ve. 315. §). Tehát aki szeptember 26-ig kéri felvételét a névjegyzékbe, jogosult részt venni a nemzetiségi önkormányzati képviselők általános választásán, ugyanakkor a megszerezhető képviselői helyekre befolyással nem bír, hiszen ott a választás kitűzése a döntő időpont.

A névjegyzék alapján meghatározott nemzetiségi képviselői helyek ismeretében állapítja meg a jelölt, illetve a lista állításához szükséges ajánlások számát az NVB a választást kitűző határozatban, mégpedig egész számra felfelé kerekítve (Ve. 316. §). Erre általánosan a törvény annyit ír elő, hogy a települési nemzetiségi önkormányzati képviselő jelöléséhez a nemzetiségi névjegyzékben a választás kitűzésének napján szereplő választópolgárok öt százalékának, de legalább öt választópolgárnak az ajánlása szükséges [2011. évi CLXXIX. törvény 59. § (1) bekezdés]. A területi listát pedig az állíthat, aki a települési nemzetiségi önkormányzati képviselők választásán legalább a választások tíz százalékában önállóan jelöltet állított, és amely a választópolgárok legalább két százalékának ajánlását összegyűjtötte, országos listát pedig, aki a települési nemzetiségi önkormányzati képviselők választásán legalább a választások tíz százalékában önállóan jelöltet állított, és amely a választópolgárok legalább két százalékának ajánlását összegyűjtötte. Hangsúlyozandó, hogy egy választópolgár egy jelöltet csak egy ajánlással támogathat, a további ajánlásai érvénytelenek. A 2011. évi CLXXIX. törvény 59. § (2) bekezdése korábban tartalmazta még azt a szabályt, hogy egy választópolgár egy jelöltet ajánlhat. Ezt a szabályt azonban 2014. június 18-tól hatályon kívül helyzeték (2014. évi XXIII. törvény 30. §), így a hatályos szabályok szerint – a parlamenti választásokhoz hasonlóan – a választópolgárok jogosultak több jelölt támogatására is.

Az NVB határozatát követően kezdődik az ajánlások gyűjtése. Ajánlani a névjegyzékben a nemzetiség választópolgáraként szereplő választópolgárok jogosultak. Az ajánlások alapján a települési nemzetiségi önkormányzati jelöltet legkésőbb a szavazást megelőző harmincnegyedik (szeptember 11.) napon kell bejelenteni [Ve. 318. § (1) bekezdés], a területi és az országos nemzetiségi önkormányzati választáson állított listát legkésőbb a szavazást megelőző harmincharmadik napon (szeptember 12.) kell bejelenteni [Ve. 319. § (1) bekezdés]. Így ha a fővárosban vagy a megyében sikerül legalább tíz települési választást elérni, akkor különösen akkor, ha a szükséges jelöléseket csak a határidő utolsó pillanatában sikerül megszerezni, a nemzetiségi szervezetnek igyekeznie kell, hiszen a települési nemzetiségi önkormányzati jelöltekre vonatkozó határidő lejártát követően már csak egyetlen napja maradt a területi lista bejelentésére.

Határidők

Mátyás Ferenc