Mérlegen az Alaptörvény címmel megjelent a Stádium Intézet első kiadványa. A kötetben nyolc alkotmányjogász, köztük Sólyom László és Kukorelli István fejtik ki gondolataikat az Alaptörvényről. Az Ars Boni részleteket közöl az egyes interjúkból, ezúttal a Tölgyessy Péterrel készített beszélgetésünkből olvashatnak szemelvényeket.
A régi alkotmány önmagát nyilvánította ideiglenesnek a preambulumában. Mi volt ennek az oka?
A rendszerváltás alkotmánya átmeneti megoldásnak készült, és döntően ebből fakadt egy sor olyan kétségtelen gyengesége, kodifikációs ellentmondása, amelyre később sokan olyan örömmel mutattak rá. A ’89-es megoldásoknak a szakmában igazán becsülete csak azután lett, amikor a politika újra a nyugatos alkotmányosság ellen fordult. A fő cél azonban teljesült: végbement a békés rendszerváltás. A magyar társadalom túlnyomó többsége 1988-89-ben egyáltalán nem kívánt túlságos törést az életében, és nagyon nem akart erőszakot, forradalmat. (…) Sokan fájlalják ma már, hogy túlságosan kicsi volt a törés a régi és új rendszer között, ám ettől még tény marad, hogy 1989 nyarán a hazai közvélemény többsége, de a nyugati hatalmak is inkább a magyar átmenet tempóját érezték veszélyesen gyorsnak. Végül hazánk történelmében először tartósan intézményesült a politikai váltógazdaság. Ami nem kis dolog, nálunk korábban sohasem lehetett szavazócédulával leváltani kormányokat.
Az Alaptörvény születése előtt sokan felvetették, hogy az elmúlt húsz év sikertelenségéért a ’89-es alkotmány is felelős. Mit gondol erről?
Magyarország utolsó negyven esztendejében a válság az állandó. A kommunista hatalmat éppen hogy ez a megoldhatatlannak látszó, mindent elérő válság roppantotta össze. De azóta sincsen érdemleges felzárkózás, 2010-ben távolabb voltunk az egy főre jutó osztrák bruttó hazai terméktől, mint 1989-ben, és a magyar demokrácia, a magyar állam működésében is jókora bajok tapasztalhatók. Csakhogy ezek többsége nem a ’89-90-es döntésekből, hanem a későbbi eseményekből vagy éppen az államszocialista múlt továbbéléséből következik. Úgy gondolom, élesen el kell választani az alkotmány problémáit a fennálló magyar demokrácia problémáitól, amelyek legnagyobb részben politikai, társadalmi természetűek, ezért gyökereiket nem a közjogi berendezkedésben kell keresni. Olykor a közjogi szabályok sem segítették a megoldást, de a gondjaink túlnyomórészt társadalmi, politikai, gazdasági tényezőkre vezethetők vissza. Általában ezek álltak össze jókora rendszertagadássá 2010-ben, amelyben természetszerűleg az 1989-90-es közjogi alapszerkezet is osztozott.
A magyar társadalom évszázados hite: mindig más a hibás, a magyarok alapvetően sokkal többet és jobbat érdemelnének. Bajainkért sokak szerint persze most is első helyen külföldi elnyomóink felelnek. Ámha jobb alkotmányunk lenne, gondolják többen, egyszerre a politika is jobban teljesítene, és tényleg, milyen könnyű is volna: ha a problémák döntően közjogi természetűek lennének, csak el kellene fogadni egy tökéletes alaptörvényt, és máris minden jobban működne. De félek, nincs így.
Az Alkotmánybíróság hatáskör-korlátozásán túl, amelyet már korábban megléptek, nem sok olyan újítás van az új alkotmányban, amelyre sürgős szükség volt egy hatékony kormányzáshoz. Miért kellett mégis ennyire sietni vele?
Ha megnézzük az orbáni alkotmányt, akkor azt kell mondanunk, valójában eléggé fantáziátlan szöveg. Nagy újítások kevéssé vannak benne. Csakhogy Orbán Viktor számára nem az alaptörvény jogi része volt a legfontosabb, az akár kétszáz tartalomrontó apróságot nem számítva kétségkívül döntően meghagyta a ’89-es alapszerkezetet. A miniszterelnök számára az alkotmány szimbolikus jelentősége volt a lényeges: az alkotmány asztala, hogy az alaptörvény az iskolákban tanítható legyen, és sok más hasonló dolog, amely mind-mind azt jelképezte, hogy a zavaros évek után új kezdet, a jobboldal számára új honfoglalás indul. Ezért a preambulum lett a legfontosabb, és nem az új államszerkezet vagy az alapjogok komplex rendszere. Jó néhány konkrét szabályt a Fidesz hatalompolitikai igényeinek megfelelően kívántak rendezni, közjogi eszközökkel gyengíteni remélték a politikai váltógazdaság lehetőségét, ám ezen kívül főleg az új rendszeralapítás szimbolikus gesztusa számított. A miniszterelnök számára az alkotmány elsődlegesen nem a főhatalom korlátozásának eszköze, hanem inkább a szimbolikus nemzetpolitizálás kelléke, amelynek a preambulumát, a Nemzeti Hitvallást felrakhatják a középületek falaira, tanítják az iskolákban, amely így garantálja, hogy a rendszer világképe az ország minden lakójához eljusson. De ezenkívül is történt egy fontos fordulat, amely a magyar történelemben újra leértékelte az alkotmányosság, a joguralom értékét.
Mire gondol?
Magyarországon 1945 előtt, különösen a dualizmus korában a politikai elit meglehetősen jogásziasan gondolkodott. A nemzet ősi alkotmányosságának hatalmas értéket tulajdonított. Ennek a hagyománynak talán Deák Ferenc volt a legrokonszenvesebb képviselője. Ám a régi politikai elit 1945 után megsemmisült, és annak a keleties világlátásnak az előretörése következett, amelyben a társadalom nem a joguralom kiszámítható rendjét, hanem valóságos tartalmi igazságot követel. A jogállami rendszer játékszabályokat tud alkotni, előre kalkulálható szabályrendszert képes létrehozni, de „igazságot” bizony nem tud szolgáltatni. A magyar társadalom zöme viszont a kommunizmus után most ismét tartalmi igazságra vágyik. Az eredmény igazoljon, ne jöjjenek mindenfelől elő a jogászok, akik csak csűrik-csavarják a dolgokat, miközben elferdítik a valóságot érthetetlen szavaikkal.
Ebben a gondolkodásban van valami igazi premodern elem. Már a Szentírásban megkérdezi a régi római jogon iskolázott Pilátus Krisztustól, hogy „mi az igazság?” Egy modern plurális társadalomban sokféle igazság próbál érvényre jutni, ám a jog és az egyéb társadalmi intézmények megkísérlik elérni, hogy az emberek ne gyilkolják egymást folyvást a maguk igazsága jegyében, hanem a jogállam kiszámítható világában valahogy mégis együtt tudjanak élni.
A Fidesz 1989 kiinduló eszméitől távolodva folyamatosan közeledett a hazai mediánszavazók értékvilágához. A magyar gazdaság államszocialista reformjainak időszakában általánossá vált a szabálykerülés: az elvárt eredmények érdekében a helyi és a vállalati vezetők sorra lépték át a pártállam jogszabályait. De az új feltörekvő vállalkozások indulásakor sem annyira a piaci eredményesség és a gazdaságos tevékenység volt a siker legfontosabb előmozdítója, hanem a szabályok szakavatott megkerülésében és az üzleti partnerek kijátszásában tanúsított leleményesség. A magyarok számottevő részének természetes a jogrend kijátszása. A hazai közvélemény többsége a közhatalomtól sem előre kiszámítható, tisztességes jogi eljárást, hanem keleties vágyainak megfelelően konkrét ügyekben, személyre szólóan érvényesülő tartalmi igazságot vár el. Az elmúlt negyedszázad megannyi csalódása után az emberek jelentékeny része az erős vezető gyors és magabiztos igazságtételét szeretné végre látni az ellentmondásosan ügyködő magyar jogállam és a piaci verseny helyén.
Csakhogy erre a kívánságra lehetetlen mindenkit egyformán mérő normarendszert, azaz valódi jogrendet felépíteni. A tényleges igazságot kereső állam szükségképpen állandóan napi céljaihoz igazítja jogszabályait, ami elkerülhetetlenül kiszámíthatatlanná és eszközjellegűvé teszi a jogrendszert. A társadalmi őrségváltást óhajtó, a régi közgazdasági igazságokat meghaladni kívánó kormányzat magától értetődő elszánással csorbítja a jogbiztonság ősi jogelveit. A kétharmados kormánytöbbség nem ritkán egyénre és vállalatra szólóan alkotja meg adó- és egyéb törvényeit. Ez a korábbiaknál is inkább a különböző részérdekek szolgálatába állíthatja a közhatalmat. A plebejus demokrácia tényleges igazságossági igénye állandóan összeütközésbe kerül a jogállam követelményeivel. Az egész alkotmányozáson, a kétharmados többség törvényhozásán folyamatosan a joguralom világának leértékelődése látszik.
Úgy látja, hogy az alkotmány jogi szerepe másodlagossá vált a politikai megfontolások mögött?
Nem teoretikus alkotmányjogi gondolatokból indultak ki, hanem konkrét, valóságos politikai igényeket kívántak érvényesíteni. A Fidesz új államában a közéleti pluralizmus nem esik bántó korlátozások alá, szabály szerint csaknem hiánytalanul tovább működik a parlamentarizmus és a hatalommegosztás régi alapszerkezete. Mégis az Orbán-kormány választói leválthatósága érezhetően nehezebb lett. Az intézményeiben megtartott nyugatos szerkezeteket állandóan felülírja a perszonális függőségek valóságos mechanizmusa. A Fidesz régi hagyományként a választójogi törvény átalakításával igyekszik korlátozni a politikai váltás lehetőségét, a centrális politikai erőtérben új Egységes Pártot iparkodik felépíteni. Úgy osztja be a választókerületeket, ahogy az neki kedvez, de még az általános választójogot is valamelyest korlátozni kívánta. Manapság persze azt nem lehet mondani, hogy az alsóbb társadalmi osztályok ne szavazzanak, helyette kitalálták a regisztrációt, ami hasonló célt akart, végül sikertelenül elérni.
A hatalommegosztást pedig az ellensúlyok erejének gyengítésével és főleg a független hatalmi ágak megszállásával próbálták befolyásolni. Az intézményeket ugyan meghagyják, de az embereiket ültetik oda, lehetőleg leválthatatlanul, ezért találták ki azt a konstrukciót, hogy a megbízatásuk szóljon kilenc évre, de ha netán nem találnak kétharmaddal megfelelő utódot, akkor élethosszig maradhatnak. Orbán Viktor nem jogra és intézményre, hanem ügyre és akcióra alapozza kormányzását. Egyetlen hierarchikus „főkutya-alkutya” rendszerben törekszik egybefogni az alkotmányosan elkülönült hatalmi ágakat, ahol a főhatalmat ténylegesen kézben tartó kormányfő a közvélemény tartalmi igazságosság igényeivel, és nem az alkotmányosság megtartásával igazolja mindenkori politikáját. Kevéssé hisz a közvetett hatalomgyakorlás eszközeiben, a modern plurális társadalomban is csaknem az összes hatalmi erőforrást közvetlenül a maga kezében akarja összefogni. Olykor tudatosan félelem keltésével kísérli meg terelgetni az embereket. Az önálló hatalmi ágazatok élére általában nem a jobboldal vonzerejét növelő tekintélyes vezetőket keres táborából, hanem inkább a személyéhez feltétlenül lojális egyéneket állít. Ideálja kétségkívül a társadalom egyetlen, ellenpontok nélküli központból való irányítása.
Sokak szerint az új közjogi rendszer veszélyezteti a parlamentarizmust és a hatalommegosztás rendszerét. Mit gondol erről?
A baloldal állandóan azt mondja, hogy a Fidesz meg akarja szüntetni a parlamentarizmust, de ez az állítás ebben a formában nem igaz. A baloldali ellenzék döntően azért mondja készülődő diktatúrának az Orbán-rendszert és definiálja magát „demokratikus ellenzéknek”, hogy a fundamentális Jónak a fundamentális Rossz elleni harcaként ábrázolhassa a hatalom visszaszerzéséért folytatott küzdelmét. A Fidesz meg hasonló okból abszolutizálja a létező magyar baloldal történelmi és közelmúltbeli vétkeit. Pedig nem egyszerűen hamis ez a szembeállítás, hanem éppen az ilyen végletes megkülönböztetések okozzák a hazai közélet romlását. Hiszen éppen a fundamentális Rossz elleni küzdelem kategorikus imperatívusza kíván felmentést adni mindkét tábor gyarlóságára és a nyugatos alkotmányosság meghaladására.
Az Orbán-rendszer nem óhajtja megszüntetni sem a parlamentarizmust, sem az ellenzéket, sőt a rendszeren belül az ellenzéknek komoly funkciója van. A baloldali ellenzék a sátán szerepét tölti be, ők a múlt bűnösei, miattuk tart itt az ország. Az új pártokra meg váltig rá lehet mutatni: éretlenek a kormányzásra, abból csak katasztrófa lehet, ha ők kerülnének hatalomra. A Fidesz mélyen átélt mitológiája szerint a kormányzás felelősségét a haza érdekében senki másra nem lehet bízni, csak a centrális helyzetű pártra. (…)
Nem általában csökkent a hatalommegosztás, hanem, amikor a kétharmados Fidesz kormányoz, akkor valóban ténylegesen messze kevésbé élnek a hatalmi ellensúlyok, ám ha kormányváltás következne, akkor viszont ugyanez brutális hatalommegosztást eredményezhetne, amely egy ponton akár még az új választást is ki tudja kényszeríteni. A Költségvetési Tanács ugyanis megvétózhatja a költségvetést – amit egyébként a parlamentáris rendszerrel ellentétesnek látok. Ha pedig márciusig nincs költségvetés, akkor a köztársasági elnök kiírhatja az új választásokat.
A meghirdetett plebejus demokráciában leginkább a joguralom rendjének érvényesülése sérült. Az orbáni alkotmány kétségkívül korlátozza a pluralizmust, a hatalommegosztást, a parlamenti váltógazdaságot, az emberi jogok érvényesülését és az alkotmány közvetlen hatályosulását, tehát mindazt, amit az Ellenzéki Kerekasztal mellett a rendszerváltáskor még egyformán akartunk. Ám mindezt nem a parlamentarizmus megszüntetésével, hanem annak tartalmi felpuhításával, sok száz kis változtatással teszi, sokban hasonlóan, ahogy a Horthy-rendszerben vagy kisebb részt a dualizmus korában is történt.
Mit gondol a politikai elit felelősségéről?
Mohács óta ötszáz éves hagyomány a hazai politika sérelmi jellege. Az ellenzék a világba kiáltja a nemzet vágyait, ennyi sokszor a hazai politika. A realitások között csetlő-botló kormányok védekezésül pedig olyan környezetet és választási szabályokat teremtenek, amelyben az ellenzék csak bajosan képes választást nyerni. Az elmúlt húsz évben egyre biztosabban visszatért a mindenkori ellenzéki magatartás a régi sérelmi politikához. Ebben osztozik a magyar közélet mindkét oldala. Sőt a sérelmi politizálást a szocialisták indították el még 1992 táján, és ma is döntően erre alapoznak. Egyik felet sem a saját pozitív céljai vezetik, és nem a saját kormányzati teljesítménye legitimálja, hanem a másik gonoszsága elleni harc igénye. Mi azért hazudunk, hogy megvédjük az országot a túloldal elvetemültségétől. Ám ekként a magyar társadalom immáron negyedszázada döntően a közéleti pluralizmus romboló hatásával találkozik. Az engesztelhetetlen politikai versengés tovább növeli az egyébként is negyven esztendeje sikertelen ország bajait. A kiélezett szembenállás miatt sorra válnak csaknem megoldhatatlanná gondjaink. Vegyük például az egyetemi tandíj ügyét, amire szüksége lenne a magyar felsőoktatásnak, mégis a magyar politikai elit húsz éve nem tudja megoldani a kérdést. Természetesen nincs olyan tervezet, amivel mindenki maradéktalanul egyetértene, de azért alighanem az a legrosszabb, hogy hiába próbálkoznak a kormányok sorra valamilyen megoldással, azt a következő mindig elsöpri.
*
A kötet megrendelhető az alábbi linken:
http://hvgorac.hu/sites/portal/merlegen_az_alaptorveny@901463_kiadvany.html
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.
