A „molinós ügyekként” elhíresült két friss strasbourgi ítélet adta a témáját az ELTE ÁJK Alapjogi Tudományos Diákkörének a szervezésében megtartott kerekasztal beszélgetésnek, amelyen az állam és a sértetti oldal jogi képviselői, dr. Tallódi Zoltán és dr. Karsai Dániel próbált meg választ keresni és adni a következő kérdésekre: Hogyan hatnak a jövőre az ítéletek? Lehet-e határa ezután a képviselői szólásszabadságnak?

Az ELTE ÁJK Tudományos Diákkörei híresek arról, hogy érdekes konferenciákat, rendhagyó rendezvényeket kínálnak hallgatóiknak egy-egy jogterület érdekességeit, legfrissebb eredményeit bemutatandó. Az Alapjogi Tudományos Diákkör is ilyen, így ennek a hagyománynak a megőrzése érdekében a félév utolsó diákköri ülésén két magyar jogeset, két magyar jogi képviselő és egy ügyes jogesetmegoldó segítségével próbálta megismertetni tagjaival a véleménynyilvánításhoz és szólásszabadsághoz való jog alapjogi lényegét, tartalmát. A két magyar jogeset szereplői Kövér László, az Országgyűlés elnöke és az ellenzéki képviselők molinói. A két magyar jogi képviselő dr. Tallódi Zoltán, aki az ügyben Magyarországot képviselte és dr. Karsai Dániel alkotmányjoggal és emberi jogokkal foglalkozó ügyvéd, aki az ügyben a kérelmezők képviseletét látta el. Az ügyes jogesetmegoldó pedig a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága.

Az ügyről röviden annyit érdemes tudni, hogy 2013-ban ellenzéki képviselők több ízben különböző feliratú molinókkal demonstráltak az Országgyűlésben. Ennek okán Kövér László házelnök, élve az akkor hatályos Ogytv. 48. § (3) bekezdése alapján ráruházott joggal, nagymértékben csökkentette az adott havi tiszteletdíjukat. A jogszabály ugyanis kimondja: amennyiben „a képviselő felszólalása során az Országgyűlés tekintélyét vagy valamely személyt, csoportot (…) kirívóan sértő kifejezést használ, vagy az általa használt sértő kifejezés súlyos rendzavaráshoz vezet, az ülést vezető elnök rendreutasítás és figyelmeztetés nélkül javasolhatja a képviselő kizárását az ülésnap hátralévő részéből, illetve a képviselő adott havi tiszteletdíjának csökkentését”. A transzparenseket körbe hordozó politikusok úgy vélték, hogy a pénzbüntetés kirovása a plenáris szavazások előtt sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikkében foglalt szabad véleménynyilvánításhoz fűződő jogukat, valamint ezzel összefüggésben az Egyezmény 13. cikkében foglalt jogorvoslathoz való jogot is, hiszen a házelnök döntése ellen nem áll rendelkezésre megfelelő, érdemi jogorvoslati lehetőség.

A két jogi képviselő vitáját irányított kérdések mentén vezette a Tudományos Diákkör titkára, aki először arra kérdezett rá, hogy mennyiben alakult át a parlamenti vitakultúra az elmúlt évtizedekben, szűkült-e a képviselők szólásszabadsága. Az felek mindegyike egyetértett abban, hogy természetesen változott, és ebben egyre nagyobb szerepet kap a média, ahol minden azonnal megjelenhet, és a kisebbségnek jó lehetőséget ad arra, hogy láttassa magát. Karsai Dániel ezen kívül kiemelte azt is, hogy sajnos az elmúlt években a jogalkotási folyamatok átalakulásával a sürgős és kivételesen sürgős eljárások rendszeres és már-már visszaélésszerű alkalmazásával egy-egy törvényjavaslat tárgyalása során beszűkült az ellenzék véleménynyilvánítási lehetőségeinek a száma. A képviselők ennek következtében fordulnak hasonló eszközökhöz, mint a molinók, hangosbeszélők vagy éppenséggel az elnöki pulpitus elfoglalása.

Azzal kapcsolatban, hogy a Bíróságnak egyre nagyobb a közrehatása a véleménynyilvánítás tartalmának hazai és európai alakításában, a beszélgetőtársak úgy fogalmaztak, hogy ez egyáltalán nem meglepő, hiszen egy kiemelt, csak kivételes esetben korlátozható (ugyanakkor nem korlátozhatatlan) alapjogról beszélünk, amelynek védelmében Strasbourg már nagyon korán fellépett. Mindemellett az előadók hozzátették azt is, hogy véleménynyilvánítással kapcsolatos döntések talán számának növekedésében nemcsak ezen emberi jog megkülönböztetett védelme játszik fontos szerepet. Sajó András magyar bíró, a szólásszabadság nemzetközileg elismert szakértője kifejezetten érzékeny az ilyen ügyekre, kiemelt figyelemben részesíti őket, és immáron hat éve tagja 47 tagú bírói testületnek. Karsai Dániel ezen kívül hozzátette, hogy ennek következtében a szólásszabadság korlátozása miatt indított strasbourgi eljárások jelentős része végződik a kérelmező számára kedvező döntéssel, a védő ezt pedig a korlátozás szükségességének és arányosságának nehezen indokolható voltában látja. Azt is kiemelte, hogy a szükségességi lépcsőfokon történő esetleges marasztalás, azaz, hogy nincsen legitim célja a korlátozásnak, súlyos kritikát jelenthet egy állam számára, így a testület szinte mindig elismeri a legitim cél meglétét, vagy úgy fogalmaz, hogy a cél nem tekinthető illegitimnek. Az ügyvéd ezt a gyakorlatot azonban nem tartja feltétlenül adekvátnak: adott esetekben ki kell mondani, hogy egy állam nem megfelelően korlátoz alapjogokat, nem védi azokat kellően.

Vajon Strasbourg beleszól-e az Országgyűlés szuverenitásába, immunitásába az ítéletekkel? Ezzel kapcsolatban a kerekasztal részvevői már különböző véleményt formáltak. Tallódi Zoltán véleménye szerint egy országgyűlési képviselő véleménynyilvánítása különbözik az átlagos véleménynyilvánítástól, hiszen speciális jogállásából fakadóan olykor nagyobb korlátozás érheti szólásszabadságát, de azt is kiemelte, hogy lényeges különbséget az emberi jogok biztosításának tekintetében sem a Parlamenten belül, sem pedig azon kívül nem lehet tenni. Karsai Dániel azt fogalmazta meg, hogy abban az esetben sem látja értelmét ezen alapvető jog előzetes súlyozásának, amikor egy közszereplőről, vagy annak bírálásáról beszélünk. Ez a megkettőzés nem megengedhető, nem lehet különbséget tenni alapvető jogok alanyai között, és ennek a korlátozását is minden esetben a szükségességi-arányossági teszt alapján kell értelmezni és vizsgálni. Ennek alkalmazásával minden jogvita elbírálható, hiszen a Bíróság sem súlyoz soha előre, mégis a megfelelő végkövetkeztetésekre jut. Ugyan elismeri az Országgyűlésen belüli fegyelmezési jog legitimitását, és úgy gondolja, nem szabad mindent megtenni egy ilyen helyen, azt azonban akkor sem tartja elfogadhatónak, hogy egy személynek nagyobb a szólásszabadságához való joga a Tisztelt Házon kívül, mint azon belül.

Ezen kívül egy további érdekes összefüggésre világított rá, mégpedig arra, hogy az Alkotmánybíróság nem sokkal a strasbourgi ügyeket megelőzően foglalkozott ugyanezen szabályozás megfelelőségével, amelyet 3207/2013. AB határozatában alkotmányosnak minősített. Az ügyvéd az Alkotmánybíróság első, félremagyarázhatatlan pofonjaként jellemzi a strasbourgi döntést. Aggályosnak tartja, hogy az államok számára a Bíróság csak a minimum szintet állapítja meg, ennél erősebb védelmet azok szabadon biztosíthatnak, az Alkotmánybíróság e kérdésben mégis a minimális védelmi szintet el nem érő szabályt tartott elégségesnek.

Beleérthetjük-e a strasbourgi ítéletekbe azt, hogy mostantól a képviselőknek mindent szabad? Tallódi Zoltán szerint – aki hangsúlyozta, hogy a Bíróság a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatban még a sokkoló kifejezéséket is megengedhetőnek tartja, ám minden esetben kiemeli, a szólás szabadsága nem járhat mások jogainak a sérelmével, vagy adott esetben az Országgyűlés működésének a lehetetlenné tételével – azért adott igazat a Bíróság a kérelmezőknek, mert magatartásuk együttesen sem fejtett ki olyan hatást, amely jelentősen zavarta volna a Ház működését. Ezzel párhuzamosan, azt kiegészítve Karsai Dániel elmondta, hogy a szimbolikus szólás fontos lehet egy-egy kritikusabb vélemény kinyilvánításakor, és ezt egy parlamenti vita esetén engedni kell ellenzéki képviselőknek a Kormánnyal szemben. A parlamenti immunitás, az intézmény zavartalan működésének a biztosítása véleménye szerint ki kell, hogy merüljön a külső védelemben, ne járjon emberi jogok, különösen csak kivételesen korlátozható emberi jogok szükségtelen korlátozásával. Karsai hozzátette, a Parlament megfelelő működésének a biztosítása nem szolgálhat legitim célként a szólásszabadság korlátozására, hiszen az Egyezmény 10. cikk 2. pontjában taxatív felsorolást találunk, amely kimeríti azokat az eseteket, amikor legitim módon szükségszerűen korlátozható ez a kiemelt szabadságjog. Ebben nem találunk utalást a népképviseleti szervek zavartalan működésének a biztosítása miatti korlátozhatóságra, ugyanakkor a zavargások megelőzése már lehet legitim cél, melyet Strasbourg is elismer és kiemel.

Magyarország védekezése az eljárás során arra irányult, hogy a kiszabott szankciók előreláthatóak voltak, a képviselők tisztában lehettek cselekményeik következményeivel. Ezzel kapcsolatban Karsai Dániel kifejtette, egy alapvető jog korlátozásánál, az abba való beavatkozáskor fontos a beavatkozó eljárás milyensége. Problémásnak találja, hogy a szankciók kiszabása egy politika által nagyban áthatott eljárás keretében történt, amely sajnos az azóta egyébként módosított szabályokkal sem megfelelő. Ennek következtében újabb ügyek indulhatnak majd a Bíróság előtt, melyekben biztos a győzelem, hiszen magával az eljárással van probléma. Abban az esetben, ha még a büntetés maga megalapozott is lenne, az eljárás nem felel meg az Egyezmény 6. cikkében foglalt tisztességes eljárás követelményének, ezért Strasbourg újra lesújthat. Tallódi Zoltán az állam képviseletben a kérdéshez csupán annyit fűzött hozzá, hogy az államnak egyszerre két síkon kell megfelelnie egy alapjog korlátozása esetén, mind az anyagi, mind az eljárási jogi szabályok megalkotása során tekintettel kell lenni az alapjog korlátozás általános elveire.

Ha jobban belegondolunk, Strasbourg azzal, hogy a szólásszabadság keretében védettnek ismerte el a transzparensek használatát egy-egy országgyűlési vita során, zöld lámpát adott a parlamenti molinózásnak, de vajon elindulhat-e egy szabad transzparens hadjárat a Tisztelt Ház falai között? Érdekes gondolatokat fogalmazott meg Karsai Dániel, aki nem látja lehetségesnek a hadjáratot, hiszen az a szabályozás, ugyan más szöveggel, de még mindig hatályban van. Ez alapján a Házelnök továbbra is pénzbírságot javasolhat a véleménynyilvánításhoz való alapvető jogukkal élő képviselőkre. Kiemelte, hogy a molinózás nem állandó jelenség, és pénzbírság nélkül sem lenne az: a képviselők ezt az eszközt csak számukra valóban fontos esetekben használják, amikor úgy gondolják, bizonyos kérdésben nem tudnak megfelelően hangot adni véleményüknek, és így kívánnak szólni a plénumhoz és publikumhoz. Tehát egy későbbi ügyben az állam nem használhatná védekezésül a joggal való visszaélést sem.

A komoly szakmai vita végén mindkét fél hozzátette, hogy az ügyek még nem tekinthetőek lezártnak, hiszen a döntések kézhezvételétől számított három hónapon belül mind az állam, mind képviselők fordulhatnak a Nagykamarához. Ezen kívül pedig, ha egyik esetben sem kérik a felek a Bíróság további értelmezését, a vitapartnerek közös véleménye az, hogy lesznek még hasonló ügyek, hallhatunk még hasonló esetekről.