Privatizált halálbüntetés, túlterjeszkedő jogos védelem, hibás ítéletek, zsúfolt börtönök. Merre tart a magyar büntető igazságszolgáltatás? Interjúnk második része Hack Péterrel.

A XVIII. és XX. század közötti igazságszolgáltatás történetével, illetve a kúriai elnökök életútjaival és egyes jogintézményekről kialakult elképzelésükkel ismerkedhet meg az olvasó A Kúria és elnökei című könyvsorozatban, amely a HVG-ORAC Kiadó gondozásában jelent meg. Az elnökök életpályája példaként szolgálhat akár a mai bírók számára is. Beszélgetés Beliznai Kingával, a könyv szerzőjével.

Bódiné Beliznai Kinga PhD.

Az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékének egyetemi adjunktusa. Fő kutatási területei a jogi szimbólumok és rituálék, különös tekintettel az európai jogi kultúrtörténet ítélkezési jelképeire, valamint a Kúria szervezete és működése, az egykori kúriai elnökök (Majláth György, Perczel Béla, Szabó Miklós, Oberschall Adolf, Günther Antal, Tőry Gusztáv, Juhász Andor, Osvald István) életútja és bírói pályája. A Tárkány Szűcs Ernő Jogi Kultúrtörténeti és Jogi Néprajzi Kutatócsoport tagja.

Ajánló: „A negatívumok nem mindig a személyben, hanem sokkal inkább az adott korszakban, illetve a korszak által rákényszerített momentumokban keresendők.”

Az eddig megjelent két kötet a Kúria és a Magyar Nemzeti Levéltár, illetve a HVG-ORAC Kiadó együttműködésével jött létre. Mondana erről pár szót?

A Kúria és a Magyar Nemzeti Levéltár közti megállapodás 2012. július 5-én született meg, melynek keretében a levéltár a nála fellelhető forrásanyagokat a Kúria, illetőleg a Kúria kutatóinak a rendelkezésére bocsátja. A megállapodás konkrét célja egyrészt az volt, hogy 1861-től napjainkig feltárjuk, hogyan is nézett ki ennek a bírói szervezetnek a felépítése, működése, másrészt szerettünk volna rálátást biztosítani a Kúria egykori elnökeinek az életpályájára. A kötet a HVG-ORAC Kiadó gondozásában jelent meg.

Az első kötet 2014-ben jelent meg. Ezek szerint több mint egy évet kutattak e könyv megjelenése előtt?

Igen, de a megállapodás a kutatási eredmények bemutatására is kiterjed. Így indult útjára az Életutak – pályaképek című konferenciasorozat, amelynek célja, hogy a több hónapnyi kutatómunka aktuális állomásait prezentáljuk. 2013 óta évente két konferenciát tartunk.

Kinek van lehetősége ezeken a konferenciákon részt venni?

Bárkinek, ezek teljesen nyilvánosak. Nyilvánosan meghirdetett, szabadon látogatható konferenciasorozatról beszélünk, melynek egyik alkalommal a Magyar Nemzeti Levéltár a szervezője és a helyszínt adó intézménye, másik alkalommal pedig a Kúria.

A Kúria elnöke, Darák Péter az Előszóban a kutatás örömeit is megemlítette. Az ön számára miért fontos a kutatás?

Én nagyon elfogult vagyok, mert jogtörténészként nagy öröm egy ilyen jellegű feltáró kutatás aktív közreműködőjének lenni.

Tehát ez egy hobbi és egy tudományos kihívás is együtt?

Igen, pontosan.

Nagyon izgalmas, hogy az a személy, aki az előtte álló felek jogvitájában meg tudta állapítani a perbeli igazságot, akinek a kezében volt az ítélethozatal, valójában milyen ember volt. Izgalmas belelátni, hogy a legfőbb bírák ítélkező munkájuk mellett milyen személyiséggel, illetve milyen családi háttérrel rendelkeztek. A bírói pályára vonatkozó levéltári források mellett mindig megnézem a családfát is. Sikerült felvennem a kapcsolatot például Juhász Andor dédunokáival, így olyan személyes források birtokába jutottam, amelyek máshol nem fellelhetők, de volt, hogy egy korabeli napilap Apróhirdetések rovatában találtam olyan kapcsolódási pontot, ami éppen beleillett egy számomra még hiányzó láncszem helyére. Tehát a legapróbb részletig mindent próbálok felkutatni.

Amit jogtörténészként még érdekesnek találok az az, hogy az évek, évtizedek során mennyire változtak az emberek, a jogkereső közönség perlési igényei, illetve mennyiben különböznek a bíróság elé kerülő alaptényállások, alappanaszok vagy alapjogesetek a különböző korokban. Azt kell mondanom, hogy a világ nem sokat változott.

Tehát a kötet nem csupán életrajzi érdekesség, hanem mondanivalója is van.

Igen, így van.

És van aktualitása is.

Van. Példaként a bírói függetlenséget hoznám fel, mivel ez egy tipikusan olyan jogintézmény, amely nélkül a bírói működés manapság is elképzelhetetlen lenne. Az általam bemutatott elnökök életútján keresztül pedig nagyon szépen be lehet mutatni a bírói függetlenség fejlődési ívét. Előfordult, hogy egy későbbi kúriai elnök – Günther Antal – még igazságügy-miniszterként benyújtott egy törvényjavaslatot, és mire a tervezetből törvény lett, már ő volt a Kúria elnöke. Érdekes, hogyan viszonyult jogalkalmazóként ugyanahhoz a törvényhez, amelynek megalkotásában törvényalkotóként aktív szerepet vállalt.

Kinek ajánlaná ezt a könyvet? Jogászoknak, jogtörténészeknek, leendő kúriai elnököknek vagy akár laikusoknak is?

Úgy gondolom, hogy bárki kezébe veheti ezt a kötetet, akit egy kicsit is érdekel a XVIII-XX. századi igazságszolgáltatás története. Túl azon, hogy az egyes bírák életútjának bemutatására sor kerül, teljes korképet kaphatunk az adott időszakokról. Így olyan ismeretekkel is gazdagodhat az olvasó, amit történelemkönyvből, vagy más szakirodalomból nem ismerhet meg. A joghallgatók számára is fontos lenne, hogy legalább ismeretterjesztés szintjén tisztában legyenek ezekkel. Ennek a tudásanyagnak legalább egy részét igyekszem átadni az egyetemi szemináriumokon a hallgatóimnak. Beszéltem kúriai bírókkal, akik szintén tanítanak az egyetemen, az ő véleményük is az, hogy szinte kötelező olvasmánynak adnák a könyvet a hallgatóiknak, főleg azoknak, akik azt az álmot dédelgetik, hogy később bírói pályára lépnek.

Van-e olyan elnök, aki a legnagyobb hatásúnak mondható a többihez képest?

Számomra Szabó Miklós az egyik példaértékű férfiú, aki 83 éves koráig töltötte be az elnöki pozíciót. A mai napig a legidősebb elnökünk Magyarországon. A nagyszerűségét mutatja, hogy amikor elérte azt az életkort, hogy úgy érezze, ezt a hivatalt már másnak adná át, nyugdíjba kívánt vonulni. A kortársak – a kúriai bírák és a koronaügyészség tagjai – szinte könyörögtek neki, hogy maradjon még hivatalban, ilyen nagyszerű elnöknek tartották. Igyekezetük nem volt hiábavaló, Szabó Miklós végül egy évvel később vonult nyugdíjba.

De kiemelhetem Juhász Andort is, akit szintén nem akartak a 70. életévének betöltésekor nyugdíjba engedni. Ő viszont úgy vélte, hogy éppen a bírói függetlenség intézményét garantálja azzal, ha az akkori törvényi előírásoknak megfelelően nyugdíjba vonul. Át akarta adni a stafétabotot a fiatalabb generációnak.

Ha az egykori kúriai elnökök életútját, és egy-egy jogintézményéről való elképzelésüket megnézzük, meglátásuk a mai bíró számára is példamutató lehet.

És ha szabad ilyet kérdezni, van-e olyan elnök, akinek a személyisége kevésbé példaértékű a többi elnökhöz képest?

Minden általam kutatott elnökkel kapcsolatban tudok mondani olyan momentumot, ami példaértékű. Úgy látom, hogy a negatívumok nem mindig a személyben, hanem sokkal inkább az adott korszakban, illetve adott esetben a korszak által rákényszerített momentumokban keresendők.

Vannak-e még közös tervek az együttműködéssel kapcsolatban?

Az együttműködés jövőjét 2016-ig látjuk biztosan, hiszen a harmadik kötet 2015 őszén, a negyedik kötet pedig 2016 elején fog megjelenni, és biztos vagyok benne, hogy ez az együttműködés új elemekkel gazdagodva folytatódni fog.

A kép forrása:

https://aat.mta.hu/aat/FileData/Get/4125

Abban az esetben, ha valamely közhasznú, vagy kiemelten közhasznú alapítvány törvényi kötelezettségének nem tett eleget, és határidőn belül nem nyújtotta be kérelmét a közhasznú jogállás megtartása iránt, az illetékes törvényszék hivatalból törölte, vagy az elkövetkezendőben törölni fogja a közhasznú jogállást.

 Márpedig ez kifejezetten jelentős következményekkel járhat az ilyen szervezeteknek juttatott támogatások esetében, hiszen a közhasznú szervezetnek, adományozási vagy tartós adományozási szerződés keretében adott támogatás, annak juttatójánál adózás előtti eredményt csökkentő tételként jelenik meg, a társasági adó tekintetében.

A társasági adóról szóló törvény ugyanis, az adó megállapításakor csökkentő jogcímek között nevesíti a közhasznú szervezetnek nyújtott támogatást. Ilyen szervezetek támogatása esetén a támogatás értékének 20 százalékával csökkenthető az adózás előtti eredmény, míg tartós adományozási szerződés esetén a juttatás értékének további 20 százaléka szintén csökkentő tétel.

Ezen adózás előtti eredményt csökkentő jogcím abban az esetben vehető igénybe, ha a támogatást nyújtó rendelkezik a közhasznú szervezet által, az adóalap megállapítása céljából kiállított, a törvényben meghatározott tartalmú igazolással.

Ilyen igazolás kiállítására azonban kizárólag a közhasznú jogállással rendelkező alapítvány és egyéb civil szervezet jogosult, ily módon olyan támogatás, mely adózás előtti eredményt csökkentő tételként jelenik meg csak ilyen szervezet részére nyújtható.

Ebből a szempontból bír alapvető jelentőséggel, hogy a korábban közhasznú vagy kiemelten közhasznú jogállású alapítványok és más civil szervezetek számára a Civil törvény egy 2014. május 31. napjáig terjedő határidőt állapított meg. E határidőig kezdeményezhették a közhasznú, és kiemelkedően közhasznú jogállású szervezetek a Civil törvény szerinti közhasznúsági nyilvántartásba vételüket és e határidőt követően csak az e közhasznúsági nyilvántartásba felvett alapítványok és más civil szervezetek jogosultak a közhasznú megjelölés használatára és a közhasznú jogálláshoz kapcsolódó kedvezmények igénybevételére.

Mivel azonban a határidő elmulasztásához végleges jogvesztés nem kapcsolódik, lehetőség van arra, hogy az érintett civil szervezet újfent kezdeményezze a közhasznú jogállás nyilvántartásba vételét, amennyiben a vonatkozó jogszabályi feltételeknek megfelel.

Ismételt nyilvántartásba vétel esetén pedig a határidő elmulasztásához fűződő hátrány csupán annak az időszakban a tekintetében merül fel, ameddig az alapítvány nem minősült közhasznúnak.

Végleges jogvesztés tehát nem kapcsolódik a 2014. május 31-i határidő elmulasztásához, az ismételten nyilvántartásba vett alapítványok újfent jogosulttá válnak a szükséges, fent ismertetett igazolás kiállítására, így a részükre nyújtott támogatás az annak nyújtójánál, ismét adózás előtti eredményt csökkentő tételként jelenhet meg. E szervezetek, ezen igazolást a társasági adó bevallásával egyidejűleg, május 31-ig kötelesek benyújtani.

Amennyiben a kérelem benyújtása során az alapító okirat módosítása is szükséges a közhasznú jogállás megszerzése érdekében, mivel a hatályos alapító okirat az új Civil törvény vonatkozó feltételeinek nem felel meg, a közhasznú jogállás nyilvántartásba vétele iránti kérelemmel együtt a változásbejegyzési kérelmet is elő kell terjeszteni. Ennek során pedig figyelemmel kell lenni arra a körülményre, hogy a módosított alapító okiratnak, immáron az új Ptk. rendelkezéseinek is meg kell felelnie, így az új Ptk. szerkezeti felépítéséből következően, mind a jogi személyekre vonatkozó általános, mind pedig az alapítványokra vonatkozó különös szabályokat figyelembe kell venni.

A képek forrása:

http://gyenesiiskola.hu/dokumentumok.html

http://nepszava.hu/picture/7464/normal/29/00029838.jpeg

A német jogalkotó a német részvénytársaságot („AG”) kifejezetten és átfogóan először 1861-ben szabályozta a kereskedelmi törvénykönyvben („Allgemeines Deutsches Handelsgesetzbuch”), de már az 1794-es porosz általános földtörvény („Allgemeines Landrecht”) is tartalmazott a részvénytársaságra vonatkozó rendelkezéseket. 1965 óta van hatályban az Aktiengesetz („AktG”), a német részvénytársaságokról szóló törvény. Az AG hagyományosan és még manapság is tipikus társasági formája a nagy tőkét igénylő, különösen a tőkepiacokon működő vállalatoknak. Emiatt a részvénytársaságok száma Németországban lényegesen alacsonyabb, mint a GmbH-ké. 2014. január 1-jén összesen 16005 db AG volt bejegyezve a cégjegyzékbe. Emellett 297 db, ún. „német európai részvénytársaság („SE”) létezett, valamint 287 db Kommanditgesellschaft auf Aktien („KGaA”), az AG egy sajátos változata. Fontos kiemelni, hogy az AG társasági adót és iparűzési adót, valamint a többi tipikus adót – mint például forgalmi adót – is köteles fizetni.

Alapítás és kógencia

Akárcsak a GmbH esetén, AG-t is legalább egy természetes vagy jogi illetve jogképes személy alapíthat közjegyző által hitelesített alapszabályban. Feltétel az is, hogy az alaptőke minimum 50.000 euró (kb. 15 millió Ft) legyen. A részvényeseknek minden egyes részvényre be kell fizetniük a törvényi minimumösszeg negyedét. Az apportokat csak teljes összegben teljesíthetik a részvényesek – ekkor egy független könyvvizsgálónak kell megítélnie az apport értékét, és ezt köteles külön jegyzőkönyvben rögzíteni („Gründungsprüfung”). Emellett az igazgatóság köteles – pénzbeli befizetések esetében is – írásban beszámolni az alapításról, de különösen az egyes befizetésekről („Gründungsbericht”). Az alaptőke védelme érdekében a társaság az alapításától számított két éven belül a részvényesek tíz százalékával csak akkor köthet szerződést az alaptőke tíz százalékát elérő vagyontárgyakról, ha ezt a közgyűlése jóváhagyta. Mindezt megelőzőleg a felügyelőbizottságnak és egy könyvvizsgálónak egy bonyolult eljárásban meg kell vizsgálnia, hogy a szerződésben kiszabott vételár arányos-e a vagyontárgy értékével, amelyet a társaság megvett a részvényestől.

Az AG névre szóló és bemutatóra szóló részvényeket is kiadhat, amelyek különböző jogokat tartalmazhatnak. A magyar joggal ellentétben az AktG nem tartalmaz részletes szabályokat az egyes részvényfajtákhoz, hanem egyszerűen úgy rendelkezik, hogy a részvények „különböző jogokat nyújthatnak” az egyes részvényeseknek, így különösen az osztalék kifizetésekkel kapcsolatban. Hasonlóan a magyar Rt-hez, az AG sem adhat ki részvényeket többletszavazati jogokkal.

Azonban a magyar szabályozástól eltérően az AktG nem különbözteti meg a nyilvánosan működő és a zártkörűen működő részvénytársaságokat, így társasági szempontból mindegyik AG egyformán működik, függetlenül attól, hogy hány részvényt adott ki a társaság és ezek be vannak-e vezetve a tőzsdére. A nem tőzsdén működő társaságok javára a törvény néhány könnyítést tartalmaz, például a közgyűlés összehívása és lebonyolítása tekintetében. Így például nem kell közleményben közzétenni az összehívást, hanem egyszerű levéllel is összehívhatja az igazgatóság a közgyűlést. Nélkülözhető a közgyűlés jegyzőkönyvének közjegyzői hitelesítése is, kivéve, ha az alapszabály módosításáról határoznak a részvényesek (ez utóbbi esetben mindig kötelező a közjegyzői hitelesítés). Amíg egy AG nem ér el egy meghatározott mérlegfőösszeget, forgalmat és/vagy munkavállalói létszámot, csak egyszerűsített számvitelt kell vezetnie, valamint publikációs kötelezettsége keletkezik. A törvény szigorúan megszabja az alapszabály minimum tartalmát és abszolút alapelvként kimondja, hogy az alapszabály csak olyan esetekben térhet el az AktG rendelkezéseitől, ha ezt a törvény kifejezetten megengedi. Kiegészítő szabályokat annyiban tartalmazhat az alapszabály, amennyiben az AktG az adott kiegészítő rendelkezéseket nem szabályozza. Ebből az következik, hogy az AktG rendelkezései (ellentétben a GmbH és a személyegyesítő társaságokkal, ahol a törvényi rendelkezések túlnyomó része diszpozitív) teljesen és átfogóan kógensek. Ez az alapelv arra a gondolatra épül, hogy a számos jövőbeli részvényes és hitelező szemében a részvény egy „standardizált termék” kell, hogy legyen, amit gyorsan és egyszerűen el lehet adni. A kógencia ehhez járul hozzá, a részvényeseknek és hitelezőknek nem kell sok erővel informálódni az illető társaság belső rendszeréről és így könnyen eladhatók a részvények. Mivel az AG-k túlnyomó része nem működik tőzsdén, a 2000-es évek közepén a jogtudomány egyre több kételyt fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy valóban szükséges és értelmes alkalmazni a nem tőzsdén működő AG-kra ezt az átfogó kógenciát. Azonban a törvényhozó nem tudta magát rávenni, hogy bevezesse a diszpozitivitást a nem tőzsdén működő AG-t illetően, tehát megmaradt a merev, de megbízható rendszer az AG esetén.

Belső szervezet

Az AG-nak kötelezően létrehozandó három szerve a közgyűlés, az igazgatóság és a felügyelőbizottság. Eltérően a magyar jogtól, a felügyelőbizottság minden AG-nál kötelező, függetlenül attól, hogy az illető társaságnak be vannak-e vezetve részvényei a tőzsdén, illetve a tőkepiacon.

Közgyűlés (Hauptversammlung)

A közgyűlés hozza meg a legfontosabb döntéseket az AG-n belül, így elsősorban az alapszabály módosításáról, az alaptőke felemeléséről és a felügyelőbizottság tagjairól, valamint a nyereség elosztásáról határoz. Szigorú, formális szabályok alapján lehet csak összehívni és lebonyolítani a közgyűlést – a legkisebb hiba is veszélyeztetheti a határozat érvényességét. Ezeket a nagy „hiba- lehetőségeket” sok részvényes ki is használja a saját céljaira; az utóbbi évtizedekben ennek megfelelően kialakult egy bizonyos „perelési-kultúra” a (nagyobb) részvénytársaságoknál. Ezt a törvényhozónak sikerült néhány szigorítással az utóbbi években valamennyire korlátozni. Így például a társaság egy külön eljárás során a másodfokú bíróságtól kérheti a közgyűlési határozat bejegyzését, ha ezt a határozatot egy részvényes megtámadta. Amennyiben például a per nyilvánvalóan alaptalan, illetve a felperes részvényes érdeke nem sérül, a bíróság megengedheti az adott határozat bejegyzését, mielőtt még az elsőfokú bíróság döntene a határozat érvényességéről.

A GmbH-tól eltérően az AG-k esetén komolyabb kisebbségi jogokat biztosít a törvény. Így például a részvényesek 5%-a kérheti a közgyűlés összehívását, illetve a napirend kiegészítését. Indokolt gyanú alapján már a részvényesek egy százaléka bírósági felhatalmazást kérhet, hogy könyvvizsgáló vizsgálja meg az igazgatótanács utolsó öt évre vonatkozó ügyvezetését, valamint a felügyelőbizottság tevékenységét is. A könyvvizsgáló által feltárt tények alapján a közgyűlés határozhat arról, hogy az igazgatótanács és/vagy a felügyelőbizottság tagjait felelősségre vonja a társaság.

Igazgatóság (Vorstand)

Az igazgatóság az AG (egyetlen) ügyvezető szerve, továbbá szintén ez a szerv képviseli az AG-t harmadik személyekkel szemben. Tagjait a felügyelőbizottság nevezi ki és hívja vissza, ebből következőleg a közgyűlésnek semmiféle tényleges befolyása nincs rá, és a törvényi kógencia eredményeképp nem is lehet másképp felhatalmazni az alapszabályban. A felügyelőbizottság dönt továbbá az ügyvezető megbízásának feltételeiről, különösen a fizetéséről, egyéb juttatásokról és a megbízásának idejéről. Az igazgatóság díjazását az AktG részletesen és szigorúan szabályozza a részvényesek és a társaság érdekében. E kapcsolatban fontos alapelvet mond ki a törvény: A felügyelőbizottságnak ügyelnie kell arra, hogy az igazgatóság díjazása arányos legyen az igazgatóság feladataival és teljesítményével, valamint a társaság gazdasági helyzetével. Tőzsdén működő társaságok esetében a felügyelőbizottság köteles meghatározni egy „hosszú távú” díjazást. Ezt követően a törvény alapján az esetleg változó díjazási komponenseket több évre vonatkoztatva kell kiszámítani, ezek nem függhetnek rövidtávú vagy egyszeri gazdasági sikerektől. Ha lényegesen rosszabbodik a társaság gazdasági helyzete, a felügyelőbizottságnak kell döntenie az igazgatóság tagjai díjazásának csökkentéséről. A törvény ennek érdekében felhatalmazza a felügyelőbizottságot, hogy az igazgatóság beleegyezése nélkül csökkentse a fizetését.

Az aránylag nagy számú, tőzsdén működő AG-k kapcsán az igazgatóság nagyon magas fizetése miatt az elmúlt években intenzív vita folyt arról, hogy szigorítsák-e tovább az igazgatóság díjazásának rendszerét az AktG-ben. Felmerültek olyan tervek is, hogy a közgyűlésnek biztosítsanak hatáskört az igazgatók díjazásáról való döntésre és ne csupán a felügyelőbizottság dönthessen egyedül az ilyen kérdésekről. A tőzsdei AG-kra vonatkozó felelős vállalatirányítási elvek még további javaslatokat is tartalmaznak, például hogy az éves beszámolóban a számviteli szabályok szerint fel kell tüntetni az igazgatók díjazásának összegét és összetételét is.

Amint meghaladja a társaság alaptőkéje a 3 millió eurót, köteles kéttagú igazgatóságot kinevezni. Követve a GmbH-ra vonatkozó szabályozást, az igazgató „kettős viszonyban” áll a társasággal: egyrészt „szervezeti”, másrészt „kötelmi viszonyban”. A szervezeti viszony erősebb a kötelmi viszonynál, ez azt jelenti, hogy ha a felügyelőbizottság az igazgatót megválasztása idejének letelte előtt visszahívja, akkor ez nem érinti a kötelmi illetve megbízási szerződést. Az igazgatóság tagjai legfeljebb öt évre választhatók meg. A tisztség további öt évre történő meghosszabbításához egy újabb felügyelőbizottsági döntés szükséges. Ezek a szabályok vonatkoznak szintén a megbízási szerződésre is, ezáltal biztosítva van, hogy a lejárt öt éves határidő után nem kell a távozó igazgatónak fizetést adni, ez azonban nem akadályozza, hogy végkielégítést kapjon az igazgató.

A magyar joggal és az Nyrt-re vonatkozó szabályozással szemben az AG részvényesei nem dönthetnek arról, hogy a „dualista irányítási rendszer” helyett egy „monista irányítási rendszer” működjön. A monista modell szerint nem létezik felügyelőbizottság mint külön szerv, hanem annak feladatait lényegében az igazgatótanács egyes tagjai végzik. Ezt a monista rendszert csak a (német székhelyű) európai részvénytársaságnál vezethetik be a részvényesek.

Az igazgatónak átfogó és erős jogosítványai vannak: megszabják a társaság stratégiai üzletpolitikáját és meghozzák a lényeges vállalati döntéseket. Sem a közgyűlésnek, sem a felügyelőbizottságnak nincs hatásköre ezekben a kérdésekben. Továbbá a GmbH-rendszerrel szemben az AG-nál sem a közgyűlés, sem a felügyelőbizottság nem utasíthatja az igazgatóság tagjait. Az igazgatók nem felelnek minden „rossz” üzleti döntésért, ez az angol jogrendszerből átvett „Business Judgement Rule” biztosítja. Ez az elv kimondja, hogy nem szegi meg az igazgató a törvényben előírt ügyvezetési kötelességeit, ha egy „vállalkozói döntésnél ésszerűen abból indult ki, hogy a rendelkezésre álló információk alapján a társaság javára cselekszik”.

Felügyelőbizottság (Aufsichtsrat)

A felügyelőbizottság látja el az „ellenőrző szerv” feladatait az AG-n belül. Ellenőrzi és vizsgálja az igazgatóság tevékenységét. Tagjait a közgyűlés választja meg öt évre, de bármikor visszahívhatja minősített többséggel, feltéve hogy az alapszabály nem tartalmaz eltérő rendelkezést. Rendkívüli körülmények esetén a bíróság is visszahívhatja a tagokat, ha ezt a többi tag szabályszerűen kérelmezi.

A felügyelőbizottságnak legalább három tagja van, de a törvény az alaptőke nagyságától függően meghatározza a taglétszám maximumát (például nem lehet kilencnél több tagja, ha az alaptőke eléri az 1.500.000 eurót). Amint a munkavállalók száma eléri az 500-at, a felügyelőbizottság egyharmadát a munkavállalókból kell megválasztani. A több mint 2000 munkavállaló kötelezi az AG-t, hogy tizenkét tag legyen a felügyelőbizottságban és ebből hat tag képviseli a munkavállalókat. A közgyűlés határoz a felügyelőbizottsági tagok díjazásáról, ennek arányban kell állnia a tagok feladataival és a társaság gazdasági állapotával.

Ahogy fentebb már említésre került, a felügyelőbizottság egyik fontos feladata az igazgatók kinevezése, visszahívása és azok díjazásának meghatározása. Emellett lényeges funkciója az is, hogy ellenőrizze az igazgatóság ügyvezetését, ugyanakkor azt tanácsadással is támogassa. Ennek érdekében az igazgatóság rendszeresen köteles beszámolni a felügyelőbizottságnak az aktuálisan folytatott és tervezett üzleti politikájáról, az üzleti eredményekről és a legfontosabb társasági fejleményekről. Az egyes felügyelőbizottsági tagok a társaság minden ügyeiről bármikor kérhetnek információt, illetve felvilágosítást, valamint betekinthetnek a társaság üzleti könyveibe, irataiba. A felügyelőbizottság a közgyűlést akkor hívhatja össze, ha véleménye szerint ez szükséges a társaság érdekében és rendkívüli körülményekre hivatkozással visszahívhatja az igazgatókat. Továbbá a felügyelőbizottság képviseli a társaságot az igazgatókkal szemben, különösen az egyes perekben (pl. kártérítési per az igazgató ellen) és ügyletekben. Szintén fontos feladata az éves beszámoló megvizsgálása és az erről szóló beszámoló elkészítése a közgyűlés részére.

Az éves beszámoló a felügyelőbizottság jóváhagyásával válik hatályossá, ez alapján határozhat a közgyűlés az osztalékok kifizetéséről, illetve az eredmény elosztásáról. Ezen feladatokat tekintve megállapíthatjuk, hogy komoly munkával jár a felügyelőbizottsági tagság, különösen nagyobb, tőzsdei társaságok esetén. Ezt támasztja alá az AktG azon rendelkezése is, miszerint a felügyelőbizottság tagjai a társasággal szemben felelnek azok a károkért, amelyek abból keletkeztek, hogy nem ellenőrizték megfelelően az igazgatók ügyvezetését. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a kilencvenes évek végéig a legtöbb felügyelőbizottság nem működött professzionálisan, és hiába volt szabályozva a felügyelőbizottság felelőssége, ez csupán „papíron” érvényesült, a gyakorlatban alig volt ez alapján per, bírósági döntés. Ez időközben megváltozott, a bíróságok többször hoztak olyan döntést, ahol azért mondták ki a tagok felelősségét a társasággal szemben, mert nem jártak el kellő gondossággal. A Legfelsőbb Bíróság például kimondta, hogy megszegi a felügyelőbizottság a kötelességét, ha nem jár el azokkal az igazgatókkal szemben, akik felróható módon kárt okoztak a társaságnak. Büntetőjogi szempontból is lényeges fellépnie a felügyelőbizottságnak, ha például súlyosan felróható magatartásra utaló tényeket észlel. Ilyenkor kötelező lehet az igazgató azonnali visszahívása a rendkívüli körülményekre hivatkozva, ellenkező esetben esetleg bűnsegédlettel is vádolhatják a tagokat.

Osztalék

A GmbH-val szemben az AktG lényegesen bonyolultabban szabályozza az osztalék-kifizetéseket. A tőkevédelem érdekében előírja a törvény, hogy az éves többlet öt százalékát a társaság köteles tartalékként félretenni, amíg ez az összeg eléri az alaptőke tíz százalékát. A fennmaradó éves nyereséget közgyűlési határozat alapján ki lehet fizetni a részvényeseknek részesedésük arányában. Azonban a közgyűlés úgy is határozhat, hogy a teljes nyereséget nyereségi tartalékként félreteszi és ezáltal erősíti a társaság tőkéjét. Más kifizetéseket a részvényesek javára nem enged meg az AktG. Hasonlóan a GmbH-joghoz, a német jogalkotó az AG-knál is bevezette néhány éve azt a szabályt, miszerint a tagok javára teljesített azon kifizetések, amelyek nem számítanak osztalék kifizetésnek, megengedhetőek, ha a kifizetésért cserébe a társaság megfelelő biztosítékot vagy követelést kap. Az ilyen kifizetések esetén az ügyvezetőknek nagy körültekintéssel kell vizsgálniuk, hogy a társaság követelése, illetve a társaság javára nyújtott biztosíték fedezi-e azt a kockázatot, ami a tag részére teljesített kifizetésből adódik. Arra is figyelnie kell, hogy a társaság követelése illetve biztosítéka behajtható legyen.

Kommanditgesellschaft auf Aktien (KGaA)

A KGaA a német részvénytársaságnak egy különleges formája, azonban kevéssé elterjedt (2014 elején mindössze 287 db bejegyzett társaság létezett). A KGaA egy „keverék” társasági forma: a betéti társaság és a részvénytársaság jellemzői vegyesen vonatkoznak rá. Ezért az AktG mellett részben alkalmazandóak a német kereskedelmi törvénykönyvben, a HGB-ben foglalt Kommanditgesellschaft szabályai is. A KGaA minimum egy beltagból és egy úgynevezett „kültagrészvényes”-ből (“Kommanditaktionär”) áll. A beltag, aki vagy természetes vagy jogi személy, a teljes vagyonával felel a hitelezőkkel szemben. Leggyakrabban egy GmbH vagy egy AG veszi fel a beltag „szerepét”. Csakúgy, mint a német betéti társaságnál, a beltag gyakorolja az ügyvezetői szerv jogköreit és jogosult képviselni a társaságot harmadik személyekkel szemben. Épp ezért a KGaA-ban – az AG-val ellentétben – nem létezik igazgatóság (Vorstand) mint ügyvezetői szerv. A kültagrészvényesek veszik át a részvényeket a megfelelő befizetésekért cserébe, a társaság minimum alaptőkéje pedig szintén 50.000 euró.

A közgyűlés csak a kültagrészvényesekből áll, a beltag nem vehet részt benne, csupán akkor, ha neki is részvényei vannak, illetve ő is kültagrészvényes. A közgyűlés határoz az osztalék kifizetéséről, a felügyelőbizottság tagjai megválasztásáról illetve visszahívásáról. Amikor a közgyűlés olyan tárgyakról határoz, melyekhez a betéti társaságnál is kell a beltag szavazata, a közgyűlés határozata csak akkor lép hatályba, ha ezt a beltag is jóváhagyta (például lényeges üzleti döntések, az évi beszámoló jóváhagyása stb.).

Kötelezően létrehozandó szerv a felügyelőbizottság is, ennek tagjait a közgyűlés választja meg. Ellentétben az AG-vel, a KGaA felügyelőbizottságának hatásköre kisebb: nem ő választja meg az ügyvezető szervet. Az ügyvezetésre a KGaA-ban csak a beltag jogosult, erre a feladatra nem egy társasági szerv választja meg, hanem már törvényileg rendelkezik a szükséges jogosítványokkal. Ebből adódóan a felügyelőbizottságnak a beltag által végzett ügyvezetés vizsgálata az egyetlen feladata.

Összességében a KGaA-nak aránylag bonyolult belső szervezeti szabályozása van. Épp ezért az AG mellett nem nyert nagy gyakorlati fontosságot. Ugyanakkor a vállalkozóknak azért lehet vonzó lehetőség az AG-val szemben, mert amíg a vállalkozó tölti be a beltagi funkciót, csak ő vezetheti a társaság ügyeit, függetlenül a kültagrészvényesektől, illetve a közgyűlési határozatoktól. A kültagrészvényesek az AG részvényeseivel szemben nem hívhatják vissza és nem nevezhetik ki az új felügyelőbizottság tagjait és így közvetve az ügyvezetői szervet sem. Emellett viszont a KGaA részvényeit ugyancsak be lehet vezetni a tőzsdére. Következésképp a KGaA jó választás lehet nagyon nagy családi vállalkozásoknak, akik egyaránt keresik a tőkepiac előnyeit és beltagként akarják tovább vezetni a társaság üzleteit. Ilyen formában működik a „Henkel” vállalat, a Fresenius és a Merck cég is. A fentebb ismertetett indokok alapján szerveztek meg néhány futball clubbot is Németországban, mivel a Német Labdarúgó-szövetség feltételei szerint profi futballcsapat csak akkor kaphat engedélyt, ha nem áll fenn annak veszélye, hogy a befektetők felvásárolják a klubot. A legismertebb példák ebben a tekintetben a Borussia Dortmund, illetve az 1. FC Köln.

Összefoglalás

A német részvénytársasági jog hosszú hagyománnyal rendelkező, komplex és igényes jogterület. Működése, különösen a belső szervezete a GmbH-nál és a személyegyesítő társaságoknál lényegesen nehezebben kezelhető. Amíg csak szoros személyi kapcsolatban álló kevés alapító szeretne egy társaságot működtetni, az esetek túlnyomó részében az AG nem alkalmas társasági forma, még akkor sem, ha néhány könnyítést tartalmaz az AktG a kisebb társaságok tekintetében. Továbbá az alapításra vonatkozó költségek is jóval magasabbak, mint a GmbH-nál, valamint kötelező a háromtagú felügyelőbizottság, amelynek lelkiismeretesen kell elvégeznie a feladatait, mivel a bírósági gyakorlat a felügyelőbizottság kötelességeit komolyan veszi. A GmbH- joggal szemben az AktG tartalmaz néhány jelentős kisebbségi jogot, ami a kisebbségnek a többséggel szemben aránylag nagy hatalmat nyújt. Ezzel ellentétben, a nagytőkés és a tőkepiacokon működő cégeknek természetesen az AG megfelelő társasági forma, mivel a részvények könnyen átruházhatóak, valamint a transzparens üzletpolitika és a kógencia, illetve a szigorú szabályzat erősíthetik a befektetők társaságba vetett bizalmát. A KGaA jellemzően nem terjedt el, működése meglehetősen bonyolult az AktG és a német betéti társaság szabályai együttes alkalmazása miatt. Ugyanakkor lassan, de egyre jobban elterjed az európai részvénytársasági forma Németországban is, erre vonatkozóan már megszülettek az első felsőbb bírósági döntések is.

Dr. Marcell Baumann, LL.M.

ügyvéd

Deloitte Legal Rechtsanwaltsgesellschaft mbH, Stuttgart

Képek forrása:

http://cdn1.business24.ch/wp-content/uploads/2014/04/AG-PromesaArtStudio-shutterstock.com_.jpg

http://hsloffice.com/tarsasagi-jog/

Német nyelvű mester- és doktori képzés Budapesten, heidelbergi jogászprofesszorok, német anyanyelvű oktatók, több mint 25 országból érkező diákok és kiváló elhelyezkedési lehetőségek a Kálvin tér mellett. Mindezt az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem kínálja a Festetics Palota gyönyörű épületében.

Az Andrássy Egyetemet 2001-ben alapította Magyarország, Németország, Ausztria, valamint két németországi tartomány: Baden Württemberg és Bajorország. Az innovatív, nemzetközi profilú egyetem mester-, posztgraduális és doktori képzéseket kínál.

Az Egyetem célja a német tudományos nyelvet kiválóan beszélő szakértők képzése, továbbá az intézményben folyó interdiszciplináris oktatás és kutatás révén a Duna menti országok közötti együttműködés erősítése. Az Andrássy Egyetem egyúttal a német-magyar kapcsolatok fejlődésének is letéteményese mind a professzionális üzleti életben és a diplomáciában, mind pedig az egyéni pályafutásban.

A pénzügyi szervezetek különadóján túl az idei évtől egy újabb különadó terheli a kockázati tőkealap-kezelőket. A szabályozás azonban átgondolatlan, és az egész szektor fejlődését veszélyeztetheti.

A kockázati tőkebefektetés egy sajátos vállalatfinanszírozási forma. A vállalkozás szempontjából funkciója hasonló, mint a hitelé, azonban mechanizmusai teljesen eltérőek. A kockázati tőkebefektetés során kihelyezett tőke után a vállalkozásnak nem kell kamatot fizetnie, sőt magát a tőkét sem köteles visszatéríteni. Amivel „fizet” a befektetőnek, az a tulajdonrésze, így a befektetést követően a vállalkozó és a befektető is érdekeltek abban, hogy a vállalkozás értéke rohamosan növekedjen. A befektető a felértékelődött tulajdonrészt továbbértékesíti, a kockázatvállalását – szerencsés esetben – megfelelően ellensúlyozza a kiemelkedő hozam, így mindenki jól jár.

A befektetők a kockázati tőkealapokban gyűjtik össze a pénzünket, ezeket a vagyontömegeket pedig a kockázati tőkealap-kezelők „menedzselik”, ők választják ki a finanszírozásban részesülő vállalkozásokat (portfóliótársaságokat), ők tárgyalnak a befektetés feltételeiről, és végül az alap nevében ők valósítják meg a befektetést. A tavaly márciusban hatályba lépett kollektív befektetési formákról szóló törvény (Kbftv.) új terminológiát vezet be, és a kockázati tőkealapokat egységesen az alternatív befektetési alapok körében szabályozza.

Magyarországon az intézményes kockázati tőke szektor szinte egyet jelent az uniós JEREMIE program keretében felállított 28  tőkealappal. A program 2009-ben indult, és a hibrid finanszírozás elve alapján működik. Ez azt jelenti, hogy az állam a magánbefektetőkkel közösen vesz részt befektetésekben, különféle ösztönzőkkel kísérli meg a magánbefektetőket a piacra vonzani, és ezzel felpezsdíteni a szektort. Jelen cikk témája, hogy az állam átgondolatlan adópolitikával hogyan tud pont ezzel ellentétes hatást elérni.

Az adózási szabályok rendszere 2015 előtt

Először tekintsük át röviden a szektor szereplőit terhelő adóterheket: maguk a kockázati tőkealapok – amelyek 2004-ben kikerültek a társasági adó (Tao.) hatálya alól – adómentesek, adókötelezettség részben a befektetői kör, részben a kockázati tőkealap-kezelők szintjén keletkezik. A tőkealap befektetői az alap hozamai után – függően attól, hogy magánszemélyek vagy gazdálkodó szervezetek – személyi jövedelemadót vagy társasági adót fizetnek. A társasági formában működő kockázati tőkealap-kezelők szintén társasági adó alanyok.

2010 óta a pénzügyi szervezetek különadója is kiterjed az alapkezelőkre. A törvény külön pontban szabályozza a befektetési alapkezelők illetve. a kockázati tőkealap-kezelők adókötelezettségét, és eltérő adómértékeket is alkalmaz. (Az, hogy éppen a szektor fellendítését célzó JEREMIE program megindítását követően vetettek ki extra adóterhet az iparági szereplőkre, némiképpen következetlen gazdaságpolitikai döntésnek tekinthető). A kockázati tőkealap-kezelők esetében a különadó alapja a 2009. évi éves beszámoló adataiból számított korrigált nettó árbevétel, mértéke 5,6%. Ez éves szinten körülbelül 280 millió forintos terhet jelent a szektornak – a Portfolio.hu számításai szerint ennek következtében az alapok évente eggyel kevesebb vállalkozást tudnak finanszírozni. Ráadásul a legtöbb tőkealap 2009 után került felállításra, így kérdéses, hogy az ő esetükben mi alapján kell kiszámítani az adóalapot.

Az új különadó

Az idei évtől a különadó-kötelezettségek rendszere átalakult: az új különadó-törvény megszünteti a befektetési alapkezelők korábbi különadó kötelezettségét, és egy új különadónemmel, új jogcímen állapít meg terhükre adókötelezettséget. A kockázati tőkealap-kezelők tekintetében azonban a törvény anélkül hoz létre új adókötelezettséget, hogy a korábbi különadónem szerinti adókötelezettséget megszüntetné, így szerencsétlen módon a kockázati tőkealap-kezelők – a befektetési alapkezelők közül egyedüliként – dupla különadó-kötelezettség alanyaivá válnak.

Az új adótörvény szerint adóköteles a befektetési alapkezelő által kezelt és Magyarországon bejegyzett befektetési alap befektetési jegye, az adóalany a befektetési alap. Az adóalanyiság tekintetében a két különadótörvény terminológiájában komoly ellentmondás figyelhető meg: a 2010-es különadó esetében külön pontban szerepelnek a befektetési alapok és a kockázati tőkealapok; a tavaly hatályba lépett Kbftv. fogalomrendszerében azonban a kockázati tőkealap a befektetési alap alkategóriája, így a befektetési alapokra újonnan kiszabott különadó szükségszerűen a kockázati tőkealapokat is érinti. Ez az ellentmondás is arra enged következtetni, hogy kevéssé valószínű, hogy kifejezett jogalkotói szándék állt amögött, hogy a befektetési alapok közül egyedül a kockázati tőkealapokat terhelje dupla különadó-kötelezettség.

Az adó alapja a befektetési alapkezelő által kezelt alapok befektetési jegyeinek a negyedév naptári napjain nyilvántartott nettó eszközértékén számított negyedévben összesített érték és a negyedév naptári napjai hányadosaként számított értéke, ide nem értve a kollektív befektetési forma tulajdonában lévő, ezen számlákon nyilvántartott értékpapírok forintban kifejezett fentiek szerinti értékét. Nem tartoznak az adóalaphoz tehát a befektetési forma saját tulajdonában álló értékpapírok, ez a mentesítés azonban – mivel a tőkealap-kezelők esetében amúgy sem jellemző a saját tőkealapjuk tulajdonlása – a kockázati tőke-szektor szempontjából nem tekinthető érdeminek.

Az adó mértéke 0,05%. Az egységes adómérték-alkalmazás egy újabb vitatható pontja az eleve elhibázott intézkedésnek, ugyanis a kockázati tőkealap-kezelők jellemzően sokkal kisebb alapokat kezelnek, mint más befektetési (pl. ingatlan-) alapkezelők; erre az eltérésre még a 2010-es szabályozás is figyelemmel volt, amikor eltérő kulcsokat állapított meg.

A szabályozás átgondolatlansága még szembetűnőbb annak fényében, hogy a jogalkotó a T/1705. számú törvényjavaslat alapján – a törvény elfogadása előtt mindössze egy hónappal – még teljesen eltérő struktúrában képzelte el az új adónem bevezetését. Ez alapján az adókötelezettség egységesen kiterjedt volna minden kollektív befektetési formára az alapok pedig a forgalmazói díj 25%-át lettek volna kötelesek befizetni. Mivel még az sem volt egyértelmű, hogy az alapkezelőnek fizetendő sikerdíj forgalmazói díjnak tekinthető-e, a kockázati tőkealapok maguk sem tudták, hogy ki fog-e rájuk terjedni az adókötelezettség. A befektetési alapok (a teljes szektor, tehát nem csak a kockázati tőkealapok) terhei pedig az ötszörösét tették volna ki a korábbi – szintén nem csekély – különadó-terheknek.

Látható tehát, hogy a normaszöveg tervezetbeli és a végleges állapotában is több sebből vérzik. Már az uniós joggal harmonizáló, tavalyi elfogadása óta kétszer módosított Kbftv. sem vette kellőképpen figyelembe a kockázati tőke szektor sajátosságait, így végső soron nem meglepő, hogy az új terminológiával még csak ismerkedő, kapkodó jogalkotás méltánytalan helyzetet eredményezett.

Végezetül abba is érdemes belegondolni, hogy hazánkban kockázati tőkealapok szinte kizárólag a JEREMIE program keretében kerültek felállításra, így a fenti szabályok értelmében az állam gyakorlatilag visszatérítendő uniós forrásokat adóztat meg. A kockázati tőkebefektetés pozitív gazdasági hatásait már több állam is felismerte, így a befektetésekhez sok helyen fűződnek adókedvezmények, Nagy-Britanniában és az USA-ban bizonyos esetekben adómentesség is.

A fentiek különösen annak fényében tekinthetőek sajnálatosnak, hogy az elmúlt öt év egyértelműen bebizonyította a JEREMIE program működőképességét. Magyarország 2012-ben több kockázati tőkét helyezett ki GDP-arányosan, mint bármelyik másik európai ország (EVCA – Pan-European Private Equity and Venture Capital Activity, 2012). Az azóta eltelt években megvalósuló befektetések és kivásárlások száma is azt mutatja, hogy a program alkalmas a hazai piac fellendítésére. Ezen folyamatok erősítése végett, éppen a szektort sújtó adóterhek csökkentését, illetve célzott adókedvezmények bevezetését kellene megfontolni, nem pedig újabb és újabb adóterheket kivetni a szereplőkre. Ezzel az adópolitikával az állam csökkenti a kockázati tőkefinanszírozásban részesülő vállalkozások számát, és az alacsonyabb hozamok miatt a befektetők sem fogják előnyben részesíteni ezt az amúgy sem mainstreamnek tekinthető befektetési formát.

A JEREMIE program éppen erre a két tendenciára igyekezett pozitívan hatni, sajnálatos lenne, ha az átgondolatlanul kivetett adóterhek gátját szabnák a szektor lassan beinduló fejlődésének.

Tölgyessy Péterrel 2013-ban beszélgettünk arról, mi az önkormányzati hatáskörök átalakításának politikai logikája, hogyan is gondolkodik valójában Orbán Viktor, milyen elképzelésekkel vágott neki a rendszerváltásnak az akkori magyar értelmiség, és hogy hol bukkan fel mindebben a továbbélő kádárizmus.

Egy korszak ma lezárult szerkesztőségünk életében. Két éve rendkívüli lehetőséget jelentett fiatal szervezetünk számára, hogy joghallgatóként interjút készíthettünk a hazánkban végbemenő alkotmányos változásokról Sólyom Lászlótól Trócsányi Lászlóig az ország legelismertebb alkotmányjogászaival. Képességeinkhez mérten igyekeztünk élni a lehetőséggel, és ennek a munkának eredményeként született a Mérlegen az Alaptörvény című kötet.

A könyv megjelenését követően számos beszélgetésből tettünk honlapunkon elérhetővé részleteket, Tölgyessy Péter alkotmányos változásokkal kapcsolatos gondolatait korábban itt és itt is olvashatták. Mind a kötetből, mind a honlapunkon történő közzétételből kimaradtak viszont eddig Tölgyessy Péterrel folytatott beszélgetésünk egyes olyan részletei, amelyek akkor a Mérlegen az Alaptörvény terjedelmi kereteit szétfeszítették volna.

Most, másfél évvel azt követően, hogy 2013. december 11-én az ELTE ÁJK dísztermében bemutatásra került a kötet, szeretnénk pótolni ezt a mulasztást, és Tölgyessy Péter beleegyezésével közöljük a könyvből kimaradt részeket. A szöveg, bár lassan két éves, azt gondoljuk számos megállapítása tekintetében ma is ugyanúgy érvényes. Sok szeretettel ajánljuk minden olvasónk figyelmébe!

*

Az alkotmányjogászok között általában egyetértés mutatkozik abban, hogy túlságosan könnyen módosítható az Alkotmány. Ön mit gondol erről?

A kétharmados többség ebben is eljutott az egyik véglettől a másikig. Eleinte egy olyan szabályt javasolt, amely az egyik legkeményebb lett volna Európában, aztán mégis megmaradt az ideiglenes alkotmány megoldásánál, ami az egyik legkönnyebb módosítási lehetőséget jelentette. Ebben is megmutatkozott: a Fidesz-rendszer mennyire nem tud mit kezdeni az alkotmányosság rendjével. Mára a kétharmados többség az ötödik terjedelmes Alaptörvény-módosításnál tart. A váltig tartalmi igazságosságot kereső rendszer csaknem szükségképpen folyvást napi politikai szükségleteinek megfelelően írja felül Alaptörvényét. Számomra az ideál világos: amennyiben széles egyetértésen alapuló alkotmányunk volna, akkor lényegesen meg lehetne nehezíteni az alkotmány-módosítást. Ám egy ilyen megoldás összeférhetetlen a Fidesz-rendszer természetével.

Szakértők szerint az új önkormányzati rendszerben nagymértékben nő az államigazgatás hatásköre az önkormányzatok rovására a helyi ügyek intézésében. Mit gondol, a kormánypárti polgármesterek miért nem harcoltak jobban az önkormányzatok pozícióiért?

Jogos a kérdés: az önkormányzatok jelentősége messze kisebb lesz, miközben az erős országgyűlési képviselők jelentős része polgármester is. A most bevezetett rendszer logikája szerint eztán a polgármester inkább szimbolikus helyi vezető és főleg kijáróember lesz, ahogy a régi francia szisztémában is az volt. De mégsem mutatkozott érdemi ellenállás a változtatásokkal szemben, pedig alighanem ezek hozzák az egyik legjelentősebb átalakulást a hatalmi szerkezetben valamennyi Fidesz újítás közül. Egy részről, talán mert a vezérelvű a pártban a polgármesterek sem mertek ellentmondani. Másrészt pedig az új összeférhetetlenségi szabályok miatt a párt erős polgármesterei választás elé lettek állítva: képviselők vagy polgármesterek maradnak inkább. Dönteniük kellett: maradhatnak helyi vezetők, de akkor leértékelődik a szerepük. A legbefolyásosabb emberek pedig, többnyire úgy döntöttek, hogy hátrahagyják a városukat, és inkább országgyűlési képviselők lesznek 2014 után. Mindent egybevetve leginkább még a helyi társadalmak hallatlan gyengesége mutatkozott meg abban a mélységes csendben, amely az önkormányzati funkciók államosítását körülvette.

Alighanem a Fidesz hatalompolitikailag sem gondolta végig rendesen az önkormányzati átalakítást. Vannak az országnak olyan vidékei, ahol bajos ellenzéki programmal győzni, ám ezeken a területeken kormányváltás esetén mégis a korábbi ellenzékből származó megyei kormánymegbízott és járási vezető fog elvileg mégis irányítani. Orbán Viktor az alkotmányos magyar állam történetében kivételes hatalomkoncentrációt teremtett. A végletekig centralizált, vezetői megbízatások ezrei fölött rendelkező rendszer azonban felülről hamarjában más irány követésére átprogramoz­ható. A központosítás mértéke is a főhatalom bármi áron való megragadására ösztönzi az ellenzéket. A Fideszt pedig ennek ellenkezőjére, a hatalom minden módon való megtartására sarkallja. Ami szűkségképpen kiélezi a közéleti szembenállást. A mindenkori ellenzéket eredendően az egész rendszer ellenzékévé teszi, ezzel pedig ismétlődő rendszerváltási igényeket kelthet. A végletes francia típusú centralizációt már Alexis de Tocqueville rossz hatékonyságúnak tartotta az Egyesült Államok valóságos önkormányzataival egybevetve. Másrészről összefüggést látott a francia forradalom befejezhetetlensége és a hagyományos francia központosítás között.

Többen felvetették, hogy a Fidesznek volt rá lehetősége, hogy valóban megteremtse a centrális erőteret a választások után, az alkotmányozással alkalma nyílt arra, hogy régi törésvonalakat átlépve egy szimbolikus kiegyezést vigyen véghez, ehhez képest sokak szerint a párt egyedül alkotmányozott, és a politikája sem a centrumot célozta. Ön szerint helyes ez az értékelés, és ha igen, akkor mi volt ennek az oka?

Orbán Viktor jó ideje nem a centrumban gondolkodik. A háborús politika az éltető eleme. Nagyjából 1994 óta meggyőződése, hogy politikai közép nincs, vagy ha mégis volna, akkor gyorsan ketté kell hasítani. Ennek megfelelően kifejezetten nem a nyugati világban megszokott jobbközép centrumpolitikát folytat. Régóta nem a jobboldal számára kedvező új közéleti egyensúly megteremtésben gondolkodik, hanem véglegesen megtörni reméli a létező magyar baloldalt. Tulajdonképpen le kívánja zárni a pusztító hideg polgárháborút, ám hatalmi eszközökkel kívánja felépíteni a tartós Fidesz-államot. Új berendezkedése a magyar társadalom hosszú ideje megoldatlan gondjaira adott rendszerszintű válasz. A Fidesz-hatalomnak létezéséhez nincsen feltétlenül szüksége dinamikus gazdasági növekedésre, mechanizmusai éppen hogy a négy évtizedes stagnálás okozta bajokra adott politikai reakciók. A miniszterelnök válság idején ad mozgósító erejű ellenségképet híveinek.

A kétharmados többség lépten-nyomon kimutatja, a régi baloldalt nem igazán fogadja el a politikai nemzet részének. A baloldali ellenzék főerejét egyenesen az Alaptörvény negyedik módosítása minősíti jogelődjén keresztül bűnös szervezetnek. A magyar jobboldal megannyi húszadik századi példa után ismét nem enged a létező hazai baloldal számára más lehetőséget, mint a rendszerét tagadó kíméletlen harcot. Csakhogy ezzel ismét visszatérünk a már eddig is megannyi gondot okozó háborús tömbpolitika ütközéseihez.

Mennyiben felelős ezért a helyzetért a politikai elit, vagy mennyiben csak a társadalom löki efelé a politikusokat?

Ez egy egymást erősítő kölcsönös folyamat. A társadalomban meglévő frusztrációt és agressziót a pártok módszeresen tovább fokozzák. A rendszerváltás idején a vezető ellenzéki politikusok többsége még a közvélemény indulatait, az értelmiségi szekértáborok logikáját távol remélte tartani a döntéshozataltól, mert megérezte, hogy ez mennyire veszélyes lehet az országra. Több olyan beszélgetésemre emlékszem Antall Józseffel vagy Orbán Viktorral, ami arról szólt: mindezeket a közélet peremén kellene tartani. Ám nemsokára egymástól tanulták el a pártok: dehogy is kell a közvélemény indulatait háttérbe szorítani, hanem a választási győzelem érdekében ezekre a legegyszerűbb építeni.

Egy helyen úgy fogalmaz: a magyar társadalom igyekezett „kádárosítani” a ’89-es alkotmányt. Mit ért ez alatt?

A magyarok 1989 után is többnyire szívesen éltek volna a korábban sikeresnek gondolt magatartásmintáik szerint. Amikor ez nem sikerült, általánossá vált az elégedetlenség. A piaci kapitalizmus elfogadottsága egy 2009-es nagy nemzetközi összehasonlító vizsgálat szerint a kezdetekhez képest messze nálunk romlott leginkább. De már 1991-92-re is a térség legelégedetlenebb társadalma a miénk lett.

Lassan negyedszázad távlatából nézve, a rendszerváltozás alkotmánya sokban előreszaladt a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia tekintetében a magyar társadalom nagyobbik felének értékbeállítódásához képest. Némely intézménynél az új közjogi szabályozást lényegében kezdettől felülírta a továbbélő szokásszerűség. Például az Országgyűlés törvénygyári, módosító-indítvány központú fontoskodását, kijáró-képviselői szerepfelfogását nehéz másnak látni, mint Kádár János utolsó parlamentjének részbeni folytatását. Másutt meg a későbbi formális szabálymódosítások kezdték visszafordítani az alkotmányos berendezkedést.

Már az 1990-es önkormányzati törvényt érezhetően befolyásolták a kései Kádár-korszak igényei, majd következett a parlamenti képviselők és a polgármesterek összeférhetetlenségének 1994-es feloldása. Később pedig jött a bírói önkormányzat korporatív kialakítása az új Országos Igazságszolgáltatási Tanáccsal, vagy a népszavazás megkönnyítése.

Milyen államot és demokráciát szeretett volna a rendszerváltáskori értelmiség? Milyen eszmék, ideológiák vezették őket az új berendezkedés kialakításakor?

Élesen különbözött az alkotmányozásban résztvevő kisszámú ellenzéki vezető, valamint a később inkább a baloldalhoz kötődő véleményformáló értelmiség zömének nézetrendszere, amelynek lényegét a korabeli alkotmányjogász szakma jelentékeny része is osztotta. A nyolcvanas évek derekának és végének értelmiségi reformtervezetei inkább egy beren­dezkedés végjátékát je­lentették, és kevésbé a későbbi rendszerváltás esz­méit hordoz­ták. A közjogász szakma alap­jában véve egy későszocialista alkotmány megal­kotására ké­szült. Az utolsó kádári évtized véleményformálói döntően az államszocializmust próbálták megreformálni. A főhatalom kérdését akkor érthetően fel sem vethették. Viszont a részérdekek permanens alkudozásában remélték feloldani az egypártrendszer parlamenti váltógazdaság és tényleges hatalommegosztás nélküli rezsimjét. A különböző szakmák felszabadulását kívánták a „politika” uralma alól.

A Kádár-korszak ideái máig hatóan befolyásolják a hazai alkotmányos gondolkodást. Az államszocializmus utolsó évtizedeiben minden valamire való szakma igyekezett újraépíteni és intézményesíteni önállóságát. Általánossá vált a nézet: az egyes hi­vatások gyakorlói tudják a legjobban, mi a teendő területükön, abba kívülről a „poli­tika” ne szóljon bele. Adja oda a pénzt, aztán hagyja a „szakmai-testületi” szempontokat érvényre jutni. Ez a pártállami rendszer eredeti zsarnoki felülről vezéreltségéhez képest nem csekély előrelépést ígért, ám demokráciában annyit jelentene, hogy az országos közjónak nincs joga beleszólni az egyes részterületek dolgaiba. Ami egy korporatív céhes rendszert hozna, ez pedig ugyancsak idegen a polgári parlamentarizmus világától. Egy demokráciában bizony az állampolgári akarat­nak megfelelő „politika”, az Országgyűlés és a kormány, meg a plurális nyilvánosság teendője többek között a szakmák külső kont­rollja.

Az 1997-es re­form azonban a régi korporatív vágyaknak megfelelően úgy határozta meg az Országos Igazságszolgáltatási Tanács összetételét, hogy jobbára a bírósági vezetők, főleg a megyei bírósági elnökök belügyévé tette az igazságszol­gáltatást. Így tevékenysé­gében a külső, szakmai vagy demokratikus kont­roll csak korlátozot­tan érvényesülhetett. Észjárása sze­rint az ítélkezés a hozzáértő kevesek, mindenekelőtt a bírák belügye, abba ne nagyon szóljon bele kí­vülálló: se a nyilvánosság, se a parlament, se a kormány. Csak a cipész tudja igazán: hol szo­rít a lábbeli. Viselője ne okos­kodjon, hogy mégis baj van vele, hanem örüljön, mert hozzáértők gondos­kodtak róla.

Hasonlóan a nyolcvanas években indult, és a normatív „konszenzusos demokrácia” modell rendszerváltás utáni igényéig futott a „naiv demokrata” eszmék értelmiségi térhódítása. A pártállam nyomasztó túlsúlya után sokan a politikát és a hatalmat valahogyan megpróbálták volna szublimálni. Az államszocializmus csendje után a hangos­kodó pártoktól viszoly­gó, a parlamentarizmust nem igazán értő közvélemény vágyait kifejezve az ütközéseket és a döntés felelősségét szerették volna feloldani a reformerek tudós javaslatait megvalósító „szakértő kormányzásban”, továbbá a mindenkire kiterjedő folytonos alkudozás és megegyezés rendszerében. Az alkotmányosság helyreállítása után is minél szűkösebb hatáskört kívántak adni a kor­mánynak és a parlamenti többségnek. Ezt a keveset is szerették volna kikerülhetetlen jogszabályi automatizmusokkal tovább korlátozni, miközben a lehető legtöbb ellenhatalmat óhajtották beépíteni az alkotmányos intézmények közé. A lehető legarányosabb választási rendszert, autonó­miák sorát, civil megoldásokat és bősé­ges közvetlen demokrá­ciát akartak.

A demokratikus hatalomgyakorlást alapvetően a részérdekek folytonos alkujaként képzelték el. A rendszerváltás után nyugati példákra is hivatkozó konszenzusos demokráciamodell főleg kis államoknál volt sikeres az ’50-es, ’60-as évek idején, amikor a száguldó gazdasági növekedés mellett bőséggel volt mit elosztani, és ezért a politikai konfliktusok nagyrészt arról szóltak, hogy a többletet miként osszák meg a különböző társadalmi csoportok között, és egyáltalán nem kellett kényszerből nagyszabású szerkezet átalakító változtatásokat végrehajtani. A hetvenes évektől azonban Nyugat-Európában is az eredeti konszenzusos modell bajba juttatott számos országot. A korporatív alkudozás helyett piaci megoldásokra és elszánt többségi döntésekre volt szükség. Magyarországon kezdettől alapvető szerkezeti gondok voltak, és vannak is számtalan területen, ezért képtelenség az elkerülhetetlen alkalmazkodást folytonos konszenzusos alkudozással elérni. Piaci megoldásokra, versenyre, továbbá többségi választói döntésre, és ezen az alapon felelős kormányzásra volna elvileg szükség.

A XX. században Magyarországon viszont sokszor tapasztalhatták az emberek, hogy a hatalomgyakorlói akaratukat elemi közérdeknek nyilvánítják, ám nemsokára nemzeti katasztrófába fordult politikájuk. Ebből a magyar társadalom jó része azt a következtetést vonta le, hogy nincs is olyan, mint országos közjó. A nálunk különösen nagyra nőtt individualizmus szerint csak én vagyok, a családom, a megfogható kisebb közösségem, esetleg még a szakmák, a korporációk, városok, települések. A közjó pedig ezeknek a részérdekeknek legfeljebb valamiféle alkuja. Ám a számtalan szertetartó részérdekből általában nem áll össze semmi, csak a mindenki harca mindenki ellen hobbes-i világa. Pedig léteznie kell országos közjónak, ám ezt a többségi demokratikus döntés sokszor inkább kifejezheti, mint különérdekek alkuja.

Végül a harmadik, ami fontos hatást gyakorolt a rendszerváltáskori közjogi vitákra, az egy régi baloldali eszme, amely szerint a hatalmat szublimálni kell. Sokak máig ható igénye az úgymond „szakértői kormányzás”. Ezen felfogás szerint a kormányzás nem érték- és érdekkötött dolog. Rendszerint csupán egyetlen szakmailag kifogástalan megoldás létezik, amit leginkább a hozzáértők határozhatnak meg. Döntően nem demokratikus folyamat révén formálódik a jó kormányzás, hanem főleg racionális okoskodás révén, mivel a társadalom, a gazdaság haladásának iránya alapvetően szakmai kérdés.

Hogyan csapódtak le ezek a nézetek a közjogi vitákban?

A kilencvenes években végig meghatározó erővel ott voltak ezek a vélemények a reformértelmiségi megszólalásokban. Megjelentek az 1989-90-es alkotmány médiaértelmiségi kritikájában. Az első kormány hatalomgyakorlását érintő folytonos támadásokban. Majd sokban meghatározták a kétharmados baloldali koalíció közjogi szabálymódosításait. De már kezdettől némely ponton befolyásolták a pártállam által készített 1988-1989-es tervezeteket is, például azt az alkotmánykoncepciót is, amely kevés híján elfogadott alaptörvény alapjává vált. Az új alkotmány koncepcióját ugyanis egyhangúan elfogadta az Országgyűlés 1989 márciusában, és eredetileg nyomban elkezdték kormányzati szövegezését. Végül az Ellenzéki Kerekasztal fellépése akadályozta meg, hogy tovább folytatódjon a törvényhozási folyamat.

Miben különbözött a pártállam tervezete a kerekasztal-tárgyalások során elfogadott alkotmányszövegtől?

Mondhatni minden lényeges pontban. Amikor a pártállam már szembenézett a többpártrendszer és a sajtószabadság elkerülhetetlenségével, részben a ’80-as években megfogalmazott értelmiségi elképzeléseket próbálta meg közjogi formába önteni, részben a kései Kádár-rezsim hatalmi szerkezetét kívánta folytatni. Rengeteg korporatív megoldást szeretett volna érvényesíteni, például egy olyan második kamarát, ami talán Írországon kívül sehol a nyugati világban nincsen. A tervezet már akkor országos bírói önkor­mányzat felügyelete alá javasolta helyezni a bíróságok működé­sét. Államfői vagy állampolgári kezdeményezésre tág helyet óhajtott hagyni a népszavazásos megoldásoknak. A szűken vett kormány feladata döntően a gondokkal terhelt gazdaság és a konfliktusos társadalompolitika ügyeinek vitele lett volna, ahogyan a ’80-as években már ténylegesen történt.

Az előterjesztő elképzelése az volt, hogy az elkerülhetetlenül megerősödő új pártok majd ellesznek egymással az alsóházban, mint valami politikai dühöngőben. Ezzel szemben a második kamarában majd a szakmák és korporációk döntenek az ország hosszú távú érdekeiről. A tisztán korporatív második kamara felállítása már a két világháború között is antiparlamentáris igény volt, amelyben a remények szerint a bölcs szakmák korrigálják a közveszélyesen ostoba pártpolitikusokat.

Ám a maguk hatalmi tapasztalataival, változatlan uralmi igényeivel azt is érzékelték a pártállam döntéshozói, hogy ebből nem jön ki működőképes állam, ezért az értelmiségi reményeket gyorsan megfejelték az egész berendezkedést egybetartó nagy integrátor pozíciójával. Akit a politikaformálás valódi fejeként elképzelt államfői intézményben gondoltak megtalálni. A tervezet elgondolói rendszerint a francia ötödik köztársaságra hivatkoztak, ám alighanem inkább Kádár János szerepét másolták. A pártfőtitkár régi nagy integrátori pozícióját próbálták meg az újonnan felállítani kívánt köztársasági elnöki intézményben közjogiasítani: hét vagy nyolc évre szólt volna a megbízatása, közvetlen választással nyerte volna pozícióját, igen erős legitimációval, korlátok nélküli parlament feloszlatási jogosítvánnyal, különböző kinevezési és vétójogokkal, a kül- és a katonapolitika direkt irányításának eszköztárával bírt volna szerintük az államfő. A pártállam vezetőit persze nem csupán elvi szempontok, hanem közvetlen hatalmi célok is mozgatták, bizonyosak voltak abban, hogy a megannyi változás után is a köztársasági elnököt pártjuk fogja adni, és ezért az uralmi helyzetük megvédésének végső biztosítékát az államfői intézményben látták.

Mindez átgondolt konstrukció volt. A javaslat iránya jobbára megfelelt a magyar társadalom korabeli ösztöneinek. Az állampárti tervezethez később erősen hason­lító megoldások, messze kevésbé korporatív formában utóbb lényeges szerepet kap­tak számos tő­lünk keletre vagy délre fekvő ország alkotmányában. Leg­kifej­lettebb formában a Tudjman-féle hor­vát és utóbb az orosz állam mai gyakorlatában valósultak meg.

Csakhogy három döntő elem végig hiányzott az egyébként folyamatosan fejlődő hivatalos tervezetekből, ami mindent meghatározott: a hatalom nem kívánta a magyar parlamentarizmus helyreállítását, nem igazán akart politikai váltógazdaságot. Nem óhajtott módszeres hatalommegosztást. Az alkotmány nem lett volna közvetlenül hatályosuló jog. Az emberi jogokat a brezsnyevi Szovjetunió által is aláírt ENSZ egyességokmányokból átvett határozatlan jogfogalmak alapján csaknem akadályok nélkül korlátozhatta volna a törvényhozás. A felál­lítani java­solt Alkotmánybíróságnak nem szántak egyértelmű jogszabály-megsemmisítő fel­hatalma­zást, hanem lényegében csupán egyszeri vétójogot adtak volna neki a törvényhozás döntéseivel szemben.

Milyen államberendezkedés jött volna létre, ha megvalósulnak ezek az elképzelések?

Bizonyosan nem lett volna joguralmon alapuló parlamentáris demokrácia, hanem valami furcsa köztes-európai keverék jött volna, amelynek reflexei egyébként tömegesen ott vannak még ma is a fejekben. Azzal, hogy vagy-vagy, és a rendszerek között választani kell 1989 nyaráig csupán nagyon kevesen számoltak. A nyolcvanas évek reformelképzeléseiből az államszocializmusban csak aprócska töredékek valósulhattak meg, mert a főhatalom legfőbb gyakorlójának, Kádár Jánosnak nem voltak illúziói rezsimje természetét illetően: hanem minden tapasztalatával pontosan tudta, hogy vagy-vagy: egyetlen szaba­don hagyott hézagocska is archimédeszi ponttá válhat az államszocia­lizmus felforgatá­sára. A könnyítések és reformkísérletek élhetőbbé tették a magyarok életét, de az ál­lamszo­cia­lizmus hatalmi szerkezete, minden jó szándékú értelmiségi bizakodás ellenére, lé­nyegileg megreformál­hatatlannak bizonyult. Mégis számtalan értelmiségi tervezet készült a hatalom demokratizálására, racionalizálására. Mindezeknek a rendszer tönkretételében fontos szerepük volt, hiszen bemutatták, hogy válságba jutott a pártállam, ez az államberendezkedés nem működőképes. Az új magyar polgári demokrácia mégsem ezeken az elképzeléseken alapszik, sőt ellenkezőleg, ezek ellenében jött létre. Valami olyasmi történt, mint a francia forradalom idején: ami kétségkívül előrevivőnek tűnt még 1787-ben, az már menthetetlenül elavultnak bizonyult 1789 nyarán.

Ha a régi reformértelmiség mindent demokratizálni akaró reformelképzelései megvalósultak volna, akkor az ország egy olyan közjogi konstrukcióba rohant volna bele, amely bizonyos pontokon a weimari alkotmányra emlékeztetett volna. Sőt számos ponton még a weimari megoldásokon is messze túlment volna.

A konszenzusos demokráciamodellek magyar értelmiségi formája több tekintetben eltüntetni akarta a politikai hatalomgyakorlást, mint olyat, hiszen azt remélte, hogy azt sokban feloldja a szakértői kormányzás, részben kiváltja a területi és szakmai önkormányzatok kiterjedt rendszere, valamint egyszerű automatizmussá teszi a jogállam mechanizmusa, amelybe bedobjuk a tényállást és kipottyan a megoldás, a politikai kormánynak pedig alig van szerepe mindebben. Azt pedig, hogy mit kell csinálni a gazdaságban és a társadalompolitikában, azt majd a szakértő értelmiségiek megmondják.

Csakhogy az elvileg mélységesen demokratikus weimari alkotmány roppant kudarcából a németek tanultak, szörnyűséges tapasztalataik alapján a második világháború után már nem a demokrácia mindenhatóságában, hanem inkább a képviseleti rendszer, a cselekvőképes szövetségi kormány és a hatalommegosztás egyensúlyában próbálták megtalálni az eredményes, ugyanakkor a jogállamiság láncaira helyezett hatalomgyakorlás lehetőségét. Hitler német „népállama” után következetesen kihagyták a bonni alaptörvényből a közvetlen elnökválasztást és a szövetségi népszavazást egyformán.

Az ellenzéki kerekasztal is megpróbált tanulni a korai tömegdemokráciák bajaiból, ezért a ’89-90-es alkotmánymódosítás egyáltalán nem a konszenzusos demokráciamodellek és a weimari koncepció talaján állt.

(Az Ügyvédvilág.hu írása)

Az utóbbi hónapok nagy sajtóvisszhangot kapott pénzügyi visszaélései – a Buda-Cash Brókerház Zrt., a Hungária Értékpapír Zrt. és a Quaestor-csoport esete – kapcsán felmerülő egyik legfontosabb kérdés az, hogy az említett szolgáltatók ügyfeleinek kárát ki és milyen módon fogja megtéríteni.

A parlament által elfogadott, a „brókerbotrányok áldozatainak kártérítését szolgáló vagyon biztonságba helyezéséről” szóló törvény jelentősen kiterjesztette a büntetőeljárásban alkalmazható zár alá vétel szabályait, egyelőre azonban még nem látható tisztán, hogy a felszámolással érintett cégek vagyona milyen mértékben lesz elegendő a hitelezői igények kielégítésére. A Quaestor-csoport kötvényeseinek kártalanítása kapcsán a BEVA úgy döntött, hogy az úgynevezett fiktív kötvények tulajdonosai is jogosultak kártalanításra, ezen kívül további törvénymódosítások várhatók e kötvényesek érdekében. Az OBA és a BEVA által nyújtott kártalanítás azonban – jellegénél fogva – nem minden ügyfél igényét fedezi, illetőleg az ügyfelek igényére csak részben – meghatározott értékhatárig – nyújt fedezetet.

Éppen ezért a híradások szerint egyes ügyvédek már felvetették az említett cégek vezető tisztségviselőivel szembeni kártérítésiigény-érvényesítés lehetőségét is. A vezető tisztségviselők által e tevékenységük során okozott kárért főszabályként ugyan a társaság felel, de lehetnek olyan esetek, amikor az úgynevezett felelősség-áttörés elve érvényesül, azaz, amikor a vezető tisztségviselő e tevékenységének ellátása keretében okozott károkért közvetlenül, személyében is felel a károsulttal szemben. Ezen kívül a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 6:541. paragrafusa, azaz a vezető tisztségviselők deliktuális felelősségének értelmezése körül kialakult polémia következtében az sem zárható ki, hogy a jövőben a bíróságok a vezető tisztségviselők társasággal egyetemleges felelősségét állapítják meg a vezető tisztségviselői tevékenység ellátása során okozott – nem deliktuális – károkért is.

A vezető tisztségviselőkkel szembeni közvetlen fellépés ugyanakkor önmagában nem oldja meg a károsultak problémáit, hiszen az érintett vezető tisztségviselők elérhető és fellelhető magánvagyona – ha egyáltalán lesz ilyen – feltehetően csak a kártérítési igények elenyésző részére fog fedezetet nyújtani.

A fenti lehetőségek mellett ugyanakkor eddig egyáltalán nem kapott figyelmet egy másik lehetséges megtérülési forrás, amely kiegészítheti a felszámolási vagyon felosztása nyomán a károsultak igényének kielégítésére fordítható vagyont, illetve az OBA és a BEVA által a károsultaknak nyújtott kártalanítást. Ez a lehetséges forrás a vezető tisztségviselők felelősségbiztosítása.

A vezető tisztségviselői felelősségbiztosítások (directors & officers liability insurance, röviden D&O) a biztosított vezető tisztségviselőkkel szembeni kártérítési igényekre nyújtanak fedezetet, bizonyos megszorításokkal. Az egyik ilyen fontos megszorítás, hogy a károsultak közvetlenül nem érvényesíthetnek igényt a felelősségbiztosítóval szemben, azonban ha a bíróság a vezető tisztségviselő ellen megindított perben megállapítja a vezető tisztségviselő kártérítési felelősségét, vagy a vezető tisztségviselő a biztosító által jóváhagyott egyezségben vállalja a kár megtérítését, a kártérítési összeget a D&O biztosítás alapján a biztosító közvetlenül a károsultaknak fizeti ki. Egy másik fontos megszorítás az, hogy a fedezet csak azokra a károkra terjed ki, melyeket a vezető tisztségviselő e minőségében eljárva okoz. A D&O biztosítások – a konkrét szerződéstől függően – általában csak az ügyvezető, az igazgatótanács, és a felügyelőbizottsági tagok, valamint esetenként a Munka Törvénykönyve szerinti vezető állású munkavállalók (például vezérigazgató, gazdasági vagy pénzügyi vezérigazgató-helyettes stb.) által e minőségükben okozott károkra terjednek ki.

A D&O biztosítások gyakran tartalmaznak úgynevezett társasági fedezetet is, amelynek alapján a biztosító arra a kárra is fedezetet nyújt, amely a társaságot annak folytán éri, hogy a vezető tisztségviselő helyett annak károkozásáért jogszabály alapján helyt kell állnia. Ez azért lehet jelentős, mert a biztosító által a társaságnak fizetett összeg a társaság felszámolása esetén a társasággal szembeni követelések kiegyenlítésére szolgáló vagyon részévé válik.

A D&O biztosítások jellemzően fedezetet nyújtanak a biztosított vezető tisztségviselővel szembeni kártérítési követelésre és az ahhoz kapcsolódó jogi és egyéb költségekre (például a biztosított vezető tisztségviselővel szembeni perben annak pervesztése esetén a károsult javára megítélt ügyvédi költség, szakértői díj vagy peres illeték), valamint a követelés késedelmi kamataira is. Megtéríthetik továbbá a biztosítottnál a kártérítési követeléssel szembeni védekezéssel felmerülő költségeket is. Ahhoz azonban, hogy egy vezető tisztségviselővel szembeni kártérítési követelés, az ahhoz kapcsolódó jogi és egyéb költségek, valamint késedelmi kamatok a biztosítási szerződés szerinti kárnak minősüljenek, ahogy említettük, általában az szükséges, hogy jogerős bírósági ítélet kötelezze a biztosítottat azok megfizetésére, vagy a károsulttal kötött egyezségben vállaljon erre kötelezettséget.

Figyelemmel kell lenni továbbá arra is, hogy a D&O biztosításokban a biztosítási fedezet jellemzően nem terjed ki a bűncselekménnyel okozott károkra, vagy az ilyen fedezet csak külön díj ellenében vásárolható meg. Ugyancsak jellemzően kizárt a fedezeti körből a vezető tisztségviselő szakmai tevékenysége – tehát nem az ügyvezetés ellátása – keretében okozott kár.

Ezért az, hogy a brókerbotrányok károsultjainak igényére egy D&O biztosítás közvetlenül vagy közvetve (a társasági fedezet útján) fedezetet nyújthat-e, nagyban függ az adott D&O szerződés kikötéseitől, és attól, hogy a kár a vezető tisztségviselő mely magatartásából ered.

***

Kép forrása:

http://cdn1.politicaloutcast.com/wp-content/uploads/2013/05/FollowTheMoney696.png

Szerkesztés

A cikk az Ügyvédvilág.hu-n jelent meg, az Ügyvédvilág.hu az Ars Boni szakmai együttműködő partnere.