(Az Ado.hu írása)

Több szakember és hivatalos forrás sincs tisztában azzal, hogy – az amerikai szenátus jóváhagyásának hiányában – máig nem lépett hatályba a 2010-ben megkötött amerikai–magyar kettős adóztatási egyezmény, ezért továbbra is a korábbi, az 1979-es adóegyezmény rendelkezéseit kell alkalmazni – hívja fel a figyelmet a MAZARS.

A MTA TK Jogtudományi Intézete a 2010-2014-es parlamenti ciklus befejeztével beszélgetéssorozatot rendez a közjogi rendszerünket nagymértékben átalakító sarkalatos törvényekről. A sorozat március 20-i állomásának középpontjában az Országgyűlés működését érintő változások, azaz a 2012-ben megalkotott országgyűlési törvény, valamint a ciklus végén elfogadott új határozati Házszabály álltak.

Meghívott szakértőként a beszélgetésen Papp István, az Országgyűlés volt főtitkár-helyettese, Szabó Zsolt, az Országgyűlés Hivatalának munkatársa, Smuk Péter és Szente Zoltán egyetemi oktatók, valamint Salamon László, korábbi országgyűlési képviselő, jelenlegi alkotmánybíró vett részt, a moderátor szerepét – ahogyan a sorozat alatt már megszokhattuk – Jakab András, a Jogtudományi Intézet igazgatója töltötte be. A beszélgetés résztvevői írásos anyagainak egy részét az Intézet honlapján lehet elérni.

Első megszólalóként Papp István a legfontosabb változást a parlamenti kódex, az országgyűlésről szóló törvény megszületésében jelölte meg, amelynek igénye a rendszerváltás óta minden parlamenti ciklusban felmerült. Mivel az országgyűlési határozati formában megalkotott Házszabály csak magára az Országgyűlésre lehet kötelező erejű, több mint húsz évig komoly hiányosság volt tapasztalható a Ház külső szereplőket is érintő szabályozásában, így például a vizsgálóbizottságok előtti megjelenési kötelezettség kérdésében. A kódex mellett továbbra is a határozati Házszabályban kapnak helyet a sarkalatos törvényi szabályozást nem igénylő tárgykörök, melyek tekintetében az új, 2014-es Házszabály megalkotása szintén számos újítást hozott, ezek közül Papp István a gyökeresen átalakult törvényalkotási eljárást emelte ki.

A főtitkárhelyettes szerint az Országgyűlésre vonatkozó szabályozás átalakítása mögötti, nyilvánosan deklarált jogalkotói szándék, tehát a törvényhozási folyamat lassítása és minőségének javítása mindenképpen üdvözlendő. A szabályozás célszerűségéről kifejtette, hogy idő kell, amíg a változások tényleges hatásáról is nyilatkozni lehet – „a puding próbája az evés.”

Második hozzászólóként Szabó Zsolt az új törvényalkotási eljárással kapcsolatban kiemelte, hogy a legfontosabb változás a hangsúlyeltolódás a plenáris ülésről a bizottságok irányába. Korábban a részletes vitán kívül például a beszámolók megtárgyalása, valamint a törvényjavaslathoz érkezett módosító javaslatokról való döntés is a plénum feladata volt, azonban most főszabály szerint ez is a bizottságokban fog történni, a bizottság által támogatott módosítókról egyben, mindössze egy gombnyomással fog szavazni a Ház. Ezzel az intézménnyel kapcsolatban Szente Zoltán felszólalásában később kifejtette, hogy a plenáris ülésen történő blokkszavazás a gyakorlatban példa nélküli Európában (bár Franciaországban korlátozottan lehetséges, de minden esetben nagy vitát vált ki). Az, hogy ezt az új Házszabály általánossá teszi, rendkívül antidemokratikus és csak az ellenzéki törekvések letörésére alkalmas. Szabó Zsolt szerint a fő célok, vagyis a plénum tehermentesítése és a parlament elmozdítása egy “professzionális munkaparlament” irányába, valamint a törvényalkotási folyamat lassítása, most megvalósulnak.

A következő hozzászóló, Smuk Péter szkeptikusabban állt hozzá a változásokhoz. Kiemelte, hogy nagyon fontos az egész közjogi rendszer változásaival együtt szemlélni az Országgyűlés működését érintő változásokat. Ebbe a körbe tartozik a választási rendszer átalakulása is, ami közel felére csökkenti a parlamenti képviselők létszámát. Smuk leszögezte, hogy az új Házszabály kodifikációja nem előzmények nélküli, és abba az elmúlt évek tapasztalata és szokásjoga részben beépült. Aggályokat fogalmazott meg azonban azzal kapcsolatban, hogy megfelelően vannak-e elosztva az egyes tárgykörök a határozati és a törvényi szintű jogforrás között, amelyre példaként a frakciók szabályozását hozta.

Megfogalmazta azt is, hogy a törvényalkotási eljárás a laikus számára megemészthetetlenül bonyolulttá válik, emellett egyes kérdéseket – így például a vizsgálóbizottságok tevékenységét – továbbra sem sikerült kielégítően szabályozni, utalva ezzel a vonatkozó alkotmánybírósági döntésre és arra, hogy a jogalkotó szankciót nem fűzött a megjelenés elmulasztásához. A törvényalkotás bonyolultságát jól mutatja, amint Papp István a beszélgetésben későbbi részében kifejtette, hogy az új eljárásban a zárószavazásnak tizenhét különböző kimenetele is lehet, valamint, hogy az egyes esetekben olyan plusz tárgyalási körök vannak beépítve a rendszerbe, amelyek komoly szakértelmet és felkészülést igényelnek.

Smuk Péter nagyon aggályosnak tartotta a fegyelmi jogra vonatkozó új rendelkezéseket, mind a képviselői szabad mandátum, mind a véleménynyilvánítás szabadsága szempontjából. Kifejtette, hogy bár az Alaptörvény negyedik módosítása nyomán a Ház méltósága alkotmányos érték, ez nem szolgálhat alapjául az ellenzéki jogok korlátozásának, az erre vonatkozó precedensek pedig – jogorvoslat nem lévén a fegyelmi döntések ellen – már a strasbourgi emberi jogi bíróság előtt vannak.

Negyedik felszólalóként Salamon László ismét kedvező megvilágításba kívánta helyezni az átalakítás mögötti célokat és eredményeket, valamint többek között a plenáris ülés részletes vitájának “funkciótlanságát” is. A részletes vita véleménye szerint nagyon kevés esetben volt érdemi, mivel sok esetben az általános vita kérdéseihez nyújt vissza. Kiemelte továbbá, hogy a bizottság alkalmasabb terepként szolgál a szakmai viták lefolytatására, melyet a képviselők szűkebb körű vitáival magyarázott.

Az első szakasz utolsó megszólalójaként Szente Zoltán a korábban megszólalókhoz képest lesújtóbban nyilatkozott a legutóbbi parlamenti ciklus alkotmányos és az országgyűlési jogot érintő változásairól is. Megfogalmazta, hogy az Alaptörvény ugyan állít néhány követelményt, ami indokolja az Országgyűlés strukturális változását (például a népképviselettől teljesen eltérő módon működő nemzetiségi képviseletet az Országgyűlésben), de összességében kevés indoka volt a változtatásnak: a Parlament működőképes és stabil volt. Úgy értékelte, hogy az Országgyűlés szerepe a kétharmados többségnek köszönhetően rendkívüli mértékben megnőtt, a kormánytöbbség „elszabadult hajóágyúként” működött az elmúlt négy évben, a független intézményeket sorra maga alá gyűrte, a jogrendszerbe pedig számtalan olyan korlátot épített be, melyek kétharmados parlamenti többség nélkül rendkívüli mértékben megkötik a mindenkori kormányok kezét. Kifejtette továbbá, hogy szembe kellett nézni azzal, hogy bizonyos „nyugati típusú” jogintézmények nem, vagy nem eredeti funkciójuknak megfelelően működnek Magyarországon. Példa erre a vizsgálóbizottságok intézménye vagy az interpelláció, ahol magyar sajátosságként megjelent a kormányt interpelláló kormánypárti képviselők, azaz az öninterpellálók jelensége, valamint az ellenzéki tevékenységet vizsgáló vizsgálóbizottságok.

A beszélgetés második felében a moderátor egyes kérdéseire, illetve egymás álláspontjára reagáltak a meghívottak. A nemzetiségek parlamenti képviseletével kapcsolatosan Jakab András felidézte, hogy a kormánytöbbség álláspontja szerint ezzel egy régi alkotmányos mulasztást orvosolt az Országgyűlés, ám véleménye – és az Alkotmány 68. § (3) bekezdése – szerint mindössze képviseletről, és nem országgyűlési képviseletről volt szó. Ez a nemzetiségi törvénnyel azonban már megvalósult, a szabályozás pedig a választások célegyenesében egyre több problémát vet fel, nemcsak a Parlament szempontjából vizsgálva a kérdést. Jakab szerint ezért egy mítosz volt az, hogy alkotmányos mulasztásban lett volna a törvényhozó a nemzetiségek parlamenti képviseletének hiánya miatt.

A plénum és a bizottságok kettősségének témakörében kifejtette, hogy a bizottságok munkájának átláthatósága és nyilvánossága kiemelt kérdés, ugyanakkor – részben Salamon Lászlóra reflektálva – felvetette, hogy a hatékonyságot zászlajára tűző bizottsági vitaszakasz nem von-e el a parlamenti tárgyalások legitimációjából is. Ez utóbbi dilemma álláspontja szerint már a parlament és a parlamenti vita alapvető funkciójával kapcsolatos kérdéseket érint, vagyis hogy a parlament egy törvénygyár vagy inkább legitimációs vitafórum.

A nyilvánosság problematikájára reagálva Szabó Zsolt kijelentette, hogy a nyilvánosság természetesen biztosítva lesz a bizottsági üléseken is –akár televíziós közvetítés is elképzelhető. Smuk Péter lehetséges ellenérvként kifejtette, hogy Jürgen Habermas „A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása” című munkája nyomán szociológiai tény, hogy a parlamentekben a televíziós közvetítés, tehát a teljes nyilvánosság megteremtése után a képviselők már nem egymással, hanem a választóikkal kommunikálnak. Ez kevésbé konstruktív vitákat eredményezhet az egyes törvényjavaslatok szempontjából – alátámasztva a Salamon László által korábban elmondottakat –, azonban a nyilvánosság demokratikus, ellenőrző funkciója elvitathatatlan, így a nyilvánosság kizárása mellett nem lehet érv a hatékonyság.

A beszélgetés Szente Zoltán hozzászólásával zárult. Szente már felszólalása elején kifejtette, hogy több kérdésben nem ért egyet a korábban elhangzottakkal. Első problémaként azt emelte ki, hogy a magyar Házszabály Európában egyedülállóan nagy mértékben preferálja a kormányoldalt: például egy kétórás időkeretben tárgyalt javaslat esetén a kormányoldalnak háromszor annyi beszédideje lesz, mint az ellenzéknek, amennyiben az adott javaslat egyéni képviselői indítványként kerül a Ház elé – ez pedig a legutóbbi ciklusban a javaslatok harmadára volt igaz. Salamon Lászlóra reflektálva hangsúlyozta, hogy a részletes vita új Házszabály által bevezetett formája – vagyis hogy a plénum előtt egyáltalán nem lehet részletes vitát folytatni – külföldön ismeretlen megoldás. A vitának nemcsak szakkérdésekről kell folynia, hanem, ami ugyanennyire – vagy még inkább – fontos, a közügyek nyilvános megvitatásáról, amely nyugaton háttérbe is szorítja a parlament pusztán törvényalkotó funkcióját, így a vita értelmetlenségére való hivatkozás nem legitim érv. Magyarországon azonban az új szabályozás véleménye szerint még inkább a törvénygyár-jelleget erősíti. Zárásként a fegyelmi jog tárgykörében megjegyezte, hogy jelentősen szélesedik az ülést vezető elnök mozgástere e kérdésben, ami az elmúlt négy év gyakorlatára tekintettel egyértelműen a viták letörését és az ellenzék háttérbe szorítását célozza, és egyben sajnálatos, azonban a nyitott kérdésekre majd Strasbourg adja meg a választ.

A 2014-es ciklus kezdetén debütáló új házszabályi rendelkezések tehát még sok vitás helyzetet teremthetnek és számos lezáratlan kérdést tartalmaznak, melyeket a gyakorlat, illetve a későbbi módosítások rendezhetnek, akár többéves átmeneti időszak után.

Menyhárd Attila az ELTE-ÁJK Jogi Továbbképző Intézete által szervezett előadás-sorozat keretében mutatta be, hogy az új Ptk. dologi jogában mi változik és mi marad változatlan.

Az 1959-es Ptk. dologi joga alapjaiban nem tükrözte a szocialista berendezkedést, nem az akkori tulajdoni viszonyokra volt modellezve. Előző polgári törvénykönyvünk az 1900-as évek első felében zajló kodifikációs kísérlet eredményeinek továbbvivője, dologi jogi szabályozása magasan absztrahált. Ez az oka, hogy ezen a területen nem volt szükség az alapok megújítására. A módosítások célja a pontosítás és a gyakorlati igényeknek való jobb megfelelés volt. Menyhárd elmondta, hogy az Ötödik könyv tisztán „magyar termék”, az új Ptk. dologi jogában nincsenek import-jogintézmények. A könyv szövegezői a kodifikáció során első lépésként a szabályozási csomópontokat tisztázták. Öt dogmatikai döntés határozta meg a dologi jog szerkezetét.

A dologi jogok felosztása: tulajdonjog és korlátolt dologi jogok

A kodifikáció során nem merült fel a dologi jogok jogrendszerünkben klasszikus felosztásának megváltoztatása. Az új Ptk. is a teljes, absztrakt és abszolút tulajdonjog és az idegen dologbeli jogok kettősében csoportosítja a dologi jogokat.

A tulajdonjog tárgyainak köre

Az 1959-es és az új kódex is dolgokon fennálló tulajdonjogot tételez, dolgok alatt főszabályként birtokba vehető testi tárgyakat értve. Menyhárd elmondta, hogy ebben a kérdésben intenzív változtatási nyomás nehezedett a szövegezőkre. Volt olyan álláspont, amely a forgalomképes jogokat, követeléseket, szerződési pozíciókat beillesztette volna a dologi jog keretei közé. Az ehhez szükséges változtatás egyik útja a dologfogalom tágítása, másik módszere a tulajdonjog dolgokon túli kiterjesztése lehetett volna. A dogmatikailag és jogtechnikailag lehetséges bővítés mellett valóban hozhatóak kézenfekvő és praktikus érvek. Ilyen például, hogy a dolgok egyes jellemzőivel bizonyos forgalomképes jogok vagy a kft. üzletrésze is rendelkeznek. Az új. Ptk. mindezek ellenére nem nyúlt a megszokott kategóriákhoz. Ezzel kapcsolatban Menyhárd megjegyezte, hogy „mindig érdekesebb valamit beleírni a törvénybe és örülni az újításnak, mint a régi megoldás megtartása mellett érvelni”.

Bár bizonyos jogok, követelések vagy szerződési pozíciók mutatnak a dolgokkal közös vonásokat, ez nem jelenti azt, hogy minden egyes ilyen vagyoni pozíció minden egyes aspektusában dologként viselkedne. Ezért a meghatározás kiterjesztése nem lehetséges egyetlen jogalkotói tollvonással, ahhoz rengeteg összefüggést kellett volna átgondolni és szabályozni. A bővítéssel járó bonyodalmak felülmúlják az abból nyerhető előnyöket, ezért döntöttek a szerkesztők a dolog fogalmának változatlanul hagyása mellett.

A tulajdonjog tárgyát képező dolgok legfontosabb jellemzője, hogy forgalomképesek és átruházhatóak. Forgalomképesség és átruházás szempontjából jelentős különbség van dolgok, valamint jogok, kötelezettségek és szerződési pozíciók között. Míg a dologátruházás a kötelmi kötelező ügylet + dologi rendelkező ügylet képlete szerint zajlik, addig például a jogoknál értelmezhetetlen a dologi ügyletet megvalósító birtokátruházás. Forgalomképességben is különbség van a dolgok és a többi vagyoni értékű pozíció között. A rendkívül sokféle alanyi jog forgalomképességét ugyanis nem lehet egyetlen általános szabállyal megteremteni, az az adott jog tartalmától, így a jogot konstituáló – rendszerint a Ptk.-n kívüli - jogszabálytól függ. Ezért a jogok forgalomképességére maximum egy egészen általános, az őket létrehozó normákra utaló szabály lenne alkotható. Egy ilyen „kiutaló generálklauzulás” megoldás gyakorlati haszna csekély, nem volt tehát indokolt eddigi tulajdoni tárgyaink bővítése.

Azt persze látni kell, hogy a két fenti döntés inkább elvi, mintsem gyakorlati jelentőségű. A jogok, kötelezettségek és szerződési pozíciók - bár sem dolgokká, sem tulajdonjogi tárgyakká nem váltak - természetesen nem rekednek kívül a vagyoni forgalmon, idegen dologbeli jogok alapíthatóak rajtuk, átruházásuk szabályait pedig a kötelmi könyvben megtaláljuk.

Az ingók átruházásának szabályai 

Az új Ptk. fenntartotta a magyar jogrendszerben hagyományos kétmozzanatú, jogcímes-tradíciós megoldást. Így a tulajdonjog megszerzéséhez továbbra is átruházásra irányuló szerződés vagy más jogcím és ingóknál birtokátruházás (az 1959-es Ptk. szóhasználatában: átadás), ingatlanoknál pedig ingatlan-nyilvántartási bejegyzés szükséges. Előző polgári törvénykönyvünk hallgatott az átadás jogi természetéről, nem tisztázta, hogy ügyletről vagy reálaktusról van-e szó. Ez a szabályozási bizonytalanság a joggyakorlatban is problémákat okozott, szükség volt tehát pontosításra. Az új kódex az ügyleti jelleg mellett döntött, azzal, hogy a birtokátruházásra a szerződés létrejöttére és érvénytelenségére vonatkozó szabályokat rendelte alkalmazni. Az ingó dolgok feletti tulajdonjog a jogcímként szolgáló kötelmi kötelező ügyletet követő dologi rendelkező ügylettel, a birtokátruházással száll át. A birtokátruházás jogcímes ügylet, érvényességének feltétele a kötelmi ügylet érvényessége, az érvénytelen jogcím a birtok átruházását is érvényteleníti, az önmagában nem képes átvinni a tulajdonjogot.

A zálogjog megújítása és a fiduciárius biztosítékok tilalma

A hitelbiztosítékok kiemelkedő jelentőségét az adja, hogy – mint ahogy elnevezésük is mutatja - a gazdaság motorjához, a hitelhez kapcsolódnak. Az új Ptk. a biztosítéki szabályozásban fontos változásokat hozott, melyek a zálogjog „importálásával” a dologi jogban is megjelennek.

Elméleti és gyakorlati szempontból is jelentős újítás a fiduciárius hitelbiztosítékok kitiltása jogrendszerünkből. Március 15-e után pénzkövetelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházása, vételi jog alapítása semmis. A tilalmat a kötelmi könyv mondja ki, azonban az a legfontosabb dologi biztosítékhoz, a zálogjoghoz kapcsolódása miatt a dologi jogban sem megkerülhető.

Menyhárd felhívta a figyelmet arra, hogy a fiduciárius hitelbiztosítékok megtiltása jogpolitikai döntés volt, dogmatikailag nem levezethető ennek a biztosíték-típusnak a semmissége. Mi volt tehát a jogpolitikai indok? A fiduciárius hitelbiztosítékok azért voltak problematikusak, mert általuk a biztosítéki cél nem ilyen célra szánt és nem ilyen céllal szabályozott jogintézményekkel is megvalósítható volt. Elérhetőek voltak egyrészt a biztosítékként kialakult és erre tekintettel szabályozott jogintézmények (pl.: zálogjog, kezesség), másrészt az elsődlegesen nem biztosítékként funkcionáló, de ilyenként is használt fiduciárius ügyletek (pl.: biztosítéki célú tulajdonátruházás/engedményezés). A tradicionális hitelbiztosítékok szabályozása megfelelő egyensúlyt teremt az adós, a biztosított hitelező és a többi hitelező érdekei között. A nem biztosítéknak szánt, de biztosítékként (is) alkalmazott fiduciárius ügyletek szabályai nem biztosítják és nem is kívánják biztosítani ezt az érdekegyensúlyt. A biztosítéki megoldások párhuzamossága és főként a nem „célszerűen” használt jogintézmények esetében a hiányos garanciák jogalkalmazási bizonytalanságokat okoztak (gondok a végrehajtás során, visszaélés az elégtelenül védelmezett adósi vagy a csupán kötelmi eszközökkel biztosított hitelezői helyzettel). Ezt a párhuzamosságot és a vele járó bizonytalanságokat kívánta kivezetni a hitelbiztosítéki jogból az új Ptk.

A nyilvántartások

A dologi jogok in rem hatálya elképzelhetetlen ezen jogok publicitása nélkül, a publicitást pedig a megfelelő nyilvántartások biztosítják. Nyilvántartási szempontból a vagyonelemek négy csoportba oszthatók: ingatlanok, lajstromozott ingók, lajstromozott jogok és az ebbe a három kategóriába nem tartozó „egyebek”. Az új Ptk. fontos nóvuma a hitelbiztosítéki nyilvántartás és változtak az ingatlan-nyilvántartásra vonatkozó szabályok is.

Az ingatlan-nyilvántartás anyagi jogát az új Ptk. beemelte az Ötödik könyvbe, míg az alaki rendelkezéseket továbbra is külön törvény tartalmazza. A szabályozás kettéosztása nem járt érdemi, tartalmi változásokkal, annak ellenére, hogy a kiinduló elképzelés a közvetlen bírói kontroll bevezetése volt. Pontosított az új szabályozás a jóhiszeműség és a jóhiszemű jogszerzés feltételein, melyek a közhitelesség és a jogvédelmi funkció szempontjából kiemelkedően fontosak.

A hitelbiztosítéki nyilvántartás sokáig a dologi jog cliffhangere volt, szabályozását és megalkotását a jogalkotó finoman szólva sem kapkodta el. A róla szóló törvény ugyan 2013 végére elkészült, az azt végrehajtó KIM rendelet viszont csak a 2014. március 13-ai Közlönyben jelent meg, így a részletekről a hatályba lépés előtti utolsó pillanatokig csak találgatni tudott a jogász szakma. Egyedül a nyilvántartás vezetését (az eredeti tervek ellenére) magának sikeresen kilobbizó Magyar Országos Közjegyzői Kamara nem találgatott. A MOKK időben megkapta a szükséges információkat, megrendelte a megfelelő szoftvereket, így március 15-én a jogszabályok késlekedése ellenére az új Ptk.-val együtt startolhatott (ha nem is minden funkciójával) a HBNY is. Menyhárd sajnálatosnak tartotta, hogy a megvalósuló nyilvántartás az eredeti elképzelésekkel ellentétben nem ingyenes, ráadásul kevésbé látszik rugalmasnak és hozzáférhetőnek, mint ahogy azt kitalálói szerették volna.

Dunai Szilvia

*

kép forrása: http://popcorn.blogin.hu/files/2012/04/dolog6-1024x680.jpg

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

A termékszavatosság definícióját a törvény 6:168. §-a adja meg. A meghatározás alapján a termékszavatosság keretében a vállalkozás által fogyasztónak eladott ingó dolog (termék) hibája esetén a fogyasztó közvetlenül a gyártótól követelheti a termék hibájának kijavítását, vagy - ha a kijavítás megfelelő határidőn belül, a fogyasztó érdekeinek sérelme nélkül nem lehetséges - a termék kicserélését. A meghatározásból kiderül, hogy a vállalkozás csak nem ingatlan, forgalomképes, hibás dolog tejesítése esetén kötelezhető a termékszavatossági igény kielégítésére. A törvény ugyanezen szakaszának második mondata adja meg a hibás termék fogalmát. Hibás a termék amennyiben nem felel meg a terméknek a gyártó által történt forgalomba hozatal idején hatályos minőségi követelményeknek, továbbá akkor is hibásnak tekinti a terméket a Ptk., ha nem rendelkezik a gyártó által adott leírásban szereplő tulajdonságokkal.

Egy fordulat azonban kimaradt ebből a szakaszból, hiszen a termék maga nem hibás, ha a jóhiszemű forgalmazó a terméket egy olyan használati útmutatóval vagy leírással juttatja a fogyasztónak, amely nem a gyártótól származik, nyilvánvalóan téves vagy a fogyasztótól elvárható hozzáértéssel megállapítható annak valóságdeficitje; azonban a termék rendelkezik a gyártó által kiadott hivatalos leírásban szereplő tulajdonságokkal, és megfelel a vele szemben támasztott minőségi követelményeknek. Példaként szolgálhat erre az esetre, ha tévedésből egy másik, teljesen különböző termék útmutatóját csatolják a termékhez. Ez az eset a szerződésszegés generálklauzulájának követelményeit teljesíti, így ebben az esetben a sérelmet szenvedett fél jogosult a szolgáltatás teljesítésének követelésére – a megfelelő leírás követelésére –, de ez nem tartozik a hibás teljesítés esetkörébe.

A termékszavatosságról általában

Termékszavatosság érvényesítése esetében a jogviszony alanyai korábban – valószínűleg – nem kerültek az adott termékkel kapcsolatosan jogviszonyba, tehát nem volt közöttük közvetlen szerződéses kapcsolat. Termékszavatosság vállalására kötelezett személy a termék gyártója, aki lehet a termék előállítója, vagy annak magyarországi forgalmazója, rájuk nézve jogi különbségtételt a törvényt nem tartalmaz. Egy Samsung fülhallgató nem Samsung üzletben történő vásárlása esetén az üzlet üzemeltetőjét terheli a szavatossági és jótállási igények kielégítése, míg a termékszavatossági igények kielégítésére a fülhallgató magyarországi forgalmazója köteles.

A termékszavatosság fogalmi elemei kizárólag a fogyasztói szerződésekre szorítják alkalmazhatóságát, ebből következően a jogviszony jogosultja kizárólag fogyasztó lehet. A Ptk. alapján fogyasztó. az a természetes személy, aki szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül jár el a szerződés megkötésekor. Kétségtelen, hogy a törvény próbálta szűkíteni a termékszavatosság jogosultjainak körét, mikor kizárólag a fogyasztókra terjesztette ki a jogintézmény személyi hatályát, hiszen valóban fogyasztóvédelmi eszközről van szó. Ezzel a jogtechnikai megoldással azonban igen könnyű visszaélni. A szabályozást megkerülve a jogilag fogyasztónak nem minősülő, a terméket eredetileg megvásárló jogi személy egyszerűen továbbértékesítheti a terméket egy ismerős természetes személynek, aki már élhet a termékszavatossági igény érvényesítésének lehetőségével, és adott esetben akár a gyártó által kijavított vagy kicserélt terméket eladhatja az eredeti tulajdonosnak. Ebben az esetben valószínűleg valódi pénzmozgásra nem is kerülne sor, a célja a jogügyletnek kizárólag a termékszavatossági igény érvényesítése a gyártón, melyre amúgy nem lenne jogosult a terméket eredetileg megvásárló személy. (Megjegyzem, hogy ettől az eredeti vásárló még érvényesítheti egyéb szavatossági jogait; az azonban mindenképpen említésre méltó, hogy a törvényi „kiskapu” nyitva marad.) A törvény egyébként a 6:170. §-ban kifejezetten megengedi azt, hogy a termékszavatossági jogokat a termék tulajdonjogának átruházása esetén az új tulajdonos érvényesíthesse a gyártóval szemben.

A Ptk. megtartja a fogyasztói szerződések kellékszavatossághoz fűződő határidő időtartamát a termékszavatosság esetében, azzal a különbséggel, hogy az igényérvényesítési határidő nem a termék megvásárlása pillanatában veszi kezdetét, hanem a termékszavatosság a gyártót az adott termék általa történő forgalomba hozatalától számított két évig terheli. További különbség, hogy a kellékszavatosság érvényesítése esetén a jog érvényesítésére nyitva álló időtartam elévülési jellegű, míg a termékszavatosság esetében a határidő letelte jogvesztő. Ehhez kapcsolódik a fogyasztó egyetlen kötelezettsége a termékszavatosságot illetően, miszerint a fogyasztó a hiba felfedezése után késedelem nélkül köteles a hibát a gyártóval közölni. A hiba felfedezésétől számított két hónapon belül közölt hibát még késedelem nélkül közöltnek tekinteni a jogszabály.

A fogyasztó a gyártótól csak természetbeni orvoslást kérhet[1], így kizárólag kijavítást vagy kicserélést követelhet; a gyártóval szemben az ellenszolgáltatás arányos leszállítását nem igényelheti, és a javítás vagy javíttatás költségeit nem háríthatja át az előállítóra vagy forgalmazóra. A fogyasztó szerződéstől akkor sem állhat el, ha a kötelezett a kijavítást vagy a kicserélést nem vállalta, e kötelezettségének nem tud eleget tenni, vagy ha a jogosultnak a kijavításhoz vagy kicseréléshez fűződő érdeke megszűnt. Kellékszavatosság érvényesítése esetében ezek a jogosultságok megilletnék a fogyasztót. Termékszavatosság érvényesítése esetében a fülhallgató példájánál maradva a hibás fülhallgatót a gyártó megjavíthatja, megjavíttathatja (bár ez manapság már ritkaságnak számít). Ha ezt nem tudja, vagy nem akarja a fogyasztónak okozott jelentős érdeksérelem nélkül vállalni, akkor kicseréli egy másik fülhallgatóra. A fogyasztó nem követelheti a gyártótól sem a fülhallgató árának mérséklését vagy teljes megtérítését, sem a javíttatás költségeinek megtérítését.

Bizonyítási teher tekintetében a kellékszavatosság esetében alkalmazott megoldást választotta a jogalkotó, így a fogyasztó kötelezettsége bizonyítani, hogy a termék már a forgalomba hozatal időpontjában hibás volt. A törvény nem jelöl meg semmilyen indokot, ami alapján a bizonyítási teher megfordulna, és a gyártót kötelezné ellenbizonyításra. Ez alapján a fogyasztót terheli a bizonyítási költségek előlegezése is, ami miatt vélhetően a fogyasztók a vásárlástól számított első félévben a kereskedővel szembeni jótállás érvényesítését fogják választani, amennyiben erre módjuk van.

A termékszavatosság kötelezettje számára a törvény azonban rendelkezik mentesülési feltételekről is. A gyártó kizárólag alábbi három esetben mentesülhet a termékszavatossággal kapcsolatosan felmerülő, határidőben közölt igények érvényesítésének kötelezettsége alól:

• a terméket nem üzleti tevékenysége vagy önálló foglalkozása körében gyártotta vagy forgalmazta;
•  a termék forgalomba hozatalának időpontjában a hiba a tudomány és a technika állása szerint nem volt felismerhető; vagy
• a termék hibáját jogszabály vagy kötelező hatósági előírás alkalmazása okozta.

A mentesülési okok rendszere nem véletlenül szinte teljesen megegyezik a termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény 7. §-ában foglalt mentesülési okokkal. A hasonlóság oka, hogy a jogalkotó szigorú feltételek szabásával minimálisra csökkenthesse az igényérvényesítés elutasításának eseteit, és, hogy közvetetten biztonságosabb, tartósabb és jobb termékek gyártására késztesse az előállítót.  Jelentős eltérés azonban, hogy a termékfelelősség alól akkor sem mentesülhet a gyártó, ha a termék a teljesítés időpontjában hibátlan volt. A termékszavatosság esetében – mivel ez egy szavatossági jellegű és tipikusan fogyasztóvédelmi intézmény- már a teljesítés időpontjában hibásnak kell lennie a dolognak. A termékfelelősség azonban, ha nevében nem is, de céljában merőben különbözik a termékszavatosságtól, így csupán csak a mentesülési okok analógiája miatt került említésre.

Miért volt erre szükségünk?

A termékszavatosság jelentősége abban rejlik, hogy áttöri a relatív szerkezetű eredeti jogviszonyt, és egy szerződés(ek)en átívelő alakzatot hoz létre (ismételten hasonlóan a termékfelelősséghez), mely gyorsabb és nyilvánvalóan olcsóbb igényérvényesítési lehetőséget teremt.[2] Különösen fontos, hogy a termékszavatosság nem vár el sortartást, így valóban közvetlenül a gyártón, illetőleg a forgalmazón lehet követelni a kijavítást vagy a kicserélést, nem kötelezhető a fogyasztó elsődlegesen a kellékszavatossági igény érvényesítésére. Magyarországon azért is fontos egy ilyen jogintézmény bevezetése, mert a szavatossági és jótállási ügyek intézése általában is lassú és nehézkes. A csomagküldő kereskedelem megjelenésével piacra léptek azok a tőkeerősséggel nem vádolható vállalkozások is, amelyek villámgyorsan képesek eltűnni néhány hónapnyi működést követően, ezzel indokolatlan nehézségeket támasztva a szavatossági és jótállási igényérvényesítés elé, nem ritkán teljesen ellehetetlenítve azt. Az előállítókon és forgalmazókon azonban már könnyebb érvényesíteni a jogos igényeket, hiszen nemcsak, hogy könnyebben utolérhetőek, de valószínűleg nem kockáztatják meg azt a presztízsveszteséget, amit egy fogyasztóvédelmi igény alaptalan ki nem elégítése okozhat számukra.

Véleményem szerint, a jogintézmény bevezetése kétségbevonhatatlan előrelépést jelent a fogyasztóvédelmi jog területén, hiszen már nem kizárólag a kereskedővel szemben érvényesíthetjük fogyasztóvédelmi jogainkat, hanem közvetlenül a gyártóval vagy a forgalmazóval szemben is. Azonban érdemes lett volna a bizonyítási kötelezettséget legalább a vásárlástól számított féléves időtartamban a kötelezettre telepíteni, mentesítve ezzel a fogyasztót a bizonyítási kötelezettséggel kapcsolatos költségek megelőlegezése és az ehhez kapcsolódó kellemetlenségek alól. Továbbá a bizonyítási eljárás adott esetben megkettőződhet, amennyiben az előállító vagy forgalmazó nem fogadja el a szakvéleményt, és lefolytat egy másik, belső vizsgálatot, mely idő alatt a fogyasztó nem használhatja a terméket, vagy a kicseréléshez való joga érvényesítésével az annak helyébe lépő másik terméket. Remélhetőleg valóban egy a fogyasztói jogokat kellőképp tiszteletben tartó, működőképes termékszavatossági rendszer jön létre az intézmény bevezetésével.

Az Új Polgári Törvénykönyv hatálybalépése és annak értelmezése kapcsán egyre többször érzem úgy magam, mint az egyszeri gépjárművezető, aki az autópályán utazva rádiójából hallatszó alábbi közleményt a címbeli felkiáltással kommentálja: „Vigyázat, egy ámokfutó szembehajt a forgalommal az autópályán!”

Az olyan, a sajtó és a kollégák által is felkapott témákban, mint például a sajtófotózásnak vagy az ügyvezetők felelősségének a kérdése egyre-másra érkeznek azok a vélemények, álláspontok, amelyek álláspontom szerint vagy megalapozatlanok, vagy egy már korábban is hatályos – legfeljebb szövegezésében vagy a Ptk.-n belüli helyét tekintve változott – szabályozást újdonságként tálalnak, és ezzel nem ritkán szívroham közeli állapotot okoznak az érintetteknek.

Az Új Ptk. hatálybalépése kapcsán az egyik legnagyobb vihart kavart, a sajtóban is bőven tárgyalt változás a korlátolt felelősségű társaságok minimális törzstőkéjének hárommillió forintra emelése. Abban az újságok és a témában publikáló, közleményeket kibocsátó ügyvéd kollégák is szinte maradéktalanul egyetértettek, hogy a tőkeemelésre végső soron csak 2016. március 15. napjáig kell sort keríteni, de abban már közel sem ennyire lehetünk biztosak, hogy mi a helyzet az átmeneti időszakban, mikor kell, mikor és milyen feltételekkel lehet átállni az Új Ptk. alkalmazására, illetve a törzstőkét felemelni.

A bizonytalanság gyökere az egymásba ágyazott átmeneti rendelkezések rendszere, melyet az alábbiak szerint lehet összefoglalni:

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Új Ptk.) 2014. március 15. napján lépett hatályba. A kódex 3:161. § (4) bekezdése alapján a korlátolt felelősségű társaság törzsbetéteinek összege a törzstőke, amely nem lehet kevesebb hárommillió forintnál.

Főszabály 1.

Ha nem lenne átmeneti rendelkezés az Új Ptk. rendelkezéseinek alkalmazására, a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 15. §-a alapján rendelkezéseit csak a hatálybalépését követően keletkezett tényekre és jogviszonyokra kellene alkalmazni. Ez a konkrét rendelkezés alkalmazása során azt jelentené, hogy a korlátolt felelősségű társaság törzstőkéjének abban az esetben kell elérnie a hárommillió forintot, ha a korlátolt felelősségű társaságot 2014. március 14. napja után alapították, illetve amelyeknek a törzstőkéjét 2014. március 14. napja után módosítják. E tekintetben azoknak a korlátolt felelősségű társaságoknak, melyek korábban alakultak, az Új Ptk. hatálybalépését megelőzően hatályos szabályok, azaz a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.) szerint kellene eljárniuk, így törzstőkéjüknek csupán félmillió forintot kell elérnie.

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (a továbbiakban: Új Ptké.) 1. §-ában található átmeneti rendelkezés ezt a főszabályt megerősíti.

Kivétel 1. = Főszabály 2.

A törvényalkotó azonban az Új Ptké. 12-13. §-ában a fenti (Jat. és Ptké. szerinti) főszabálytól eltérő átmeneti rendelkezéseket alkotott.

Ezen átmeneti rendelkezések nem érintik azt, hogy a 2014. március 15. napja után alapított korlátolt felelősségű társaságra már mindenképpen az Új Ptk. szabályait kell alkalmazni, azaz törzstőkéjüknek el kell érnie a hárommillió forintot. Az Új Ptké. 9. §-a azonban valamennyi jogi személy tekintetében előírja, hogy létesítő okiratuknak az Új Ptk. hatálybalépését követő módosítása esetén akkor is meg kell felelniük az Új Ptk. rendelkezéseinek, ha azokat az Új Ptk. hatálybalépése előtt nyilvántartásba vették vagy nyilvántartásba vételi kérelmüket az Új Ptk. hatálybalépéséig már előterjesztették. Jogi személyek esetében 2015. március 15. napjáig adott a jogalkotó haladékot, tehát a létesítő okiratuk egyéb okból történő módosítása hiányában is ettől az időponttól már az Új Ptk. rendelkezései szerint kell működniük, azaz praktikusan 2015. március 15. napjáig létesítő okiratukat eddig az időpontig az Új Ptk.-nak megfelelően módosítaniuk kell. Ez a korlátolt felelősségű társaságok esetében azt jelentené, hogy 2015. március 15. napjáig akkor is rendelkezniük kellene a törzstőke hárommillió forintra emeléséről, ha egyébként addig létesítő okiratukat nem módosítanák.

Kivétel 2. = Főszabály 3.

Az Új Ptké. 12. § (1) bekezdése azonban a gazdasági társaságokra vonatkozóan részben eltérő szabályokat fogalmaz meg. Eszerint az Új Ptk. hatálybalépésekor cégjegyzékbe bejegyzett vagy már éppen bejegyzés alatt álló gazdasági társaságoknak létesítő okiratukat az Új Ptk. rendelkezéseinek megfelelően akkor kell módosítaniuk (és ezzel egyidejűleg az Új Ptk. szerinti működésről dönteniük), ha egyébként létesítő okiratukat módosítják. Így a korlátolt felelősségű társaságoknak bármely 2015. március 15. napja előtti létesítő okirat-módosítása esetén döntenie kellene az Új Ptk. szerinti működésről, valamint ezzel összefüggésben nyilván a törzstőke hárommillió forintra vagy ezen összeg fölé emeléséről.

Kivétel 3. = Főszabály 4.

Az Új Ptké. 12. § (2) bekezdés b) pontja azonban a gazdasági társaságokon belül kifejezetten a korlátolt felelősségű társaságokra is eltérő szabályt fogalmaz meg. Eszerint korlátolt felelősségű társaságok esetén ezt a lépést legkésőbb 2016. március 15. napjáig kellene meglépni, azaz legkésőbb 2016. március 15. napjáig kellene a társasági szerződést módosítani, valamint a törzstőkét legalább hárommillió forintra felemelni.

Kivétel 4. = Kivétel 4. VAGY Főszabály 4.?

Az eddig sem egyszerűen követhető főszabály-kivétel-alkivétel-alalkivétel… stb. kombináció azonban rendkívül visszafogott az Új Ptké. 13. §-ához képest. Ez a fenti – Kivétel 3. = Főszabály 4. címszó alatt jelölt – 12. §-ban meghatározott szabályoktól „eltéréseket” határoz meg arra az esetre, ha az Új Ptk. hatálybalépésekor már bejegyzett vagy bejegyzés alatt álló korlátolt felelősségű társaság törzstőkéje az Új Ptk. hatálybalépésekor nem éri el a hárommillió forintot.

Nézzük ezeket az „eltéréseket”:

1.               A 13. § (2) bekezdése szerint az ilyen korlátolt felelősségű társaság 2016. március 15. napjáig köteles a törzstőkéjét – immáron az Új Ptk. rendelkezései alkalmazásával – megemelni vagy átalakulni, egyesülni.

Ez a rendelkezés semmiben sem tér el az Új Ptk. fent ismertetett 12. § (2) bekezdés b) pontjától.

2.               A 13. § (3) bekezdés első fordulata alapján az ilyen korlátolt felelősségű társaságnak a 13. § (2) bekezdése szerinti – azaz a tőkeemelésről, átalakulásról vagy egyesülésről szóló – döntéséig a régi Gt.-t kell alkalmaznia.

Ez sem jelent eltérést az Új Ptk. 12. §-ától, hiszen az a Jat. 15. § (2) bekezdésével együtt alkalmazva pontosan erre vezet.

3.               A 13. § (3) bekezdés második fordulata szerint a korlátolt felelősségű társaság a 13. § (2) bekezdése szerinti – azaz a tőkeemelésről, átalakulásról vagy egyesülésről szóló – döntéséig a 12. § szerinti társasági szerződés módosításról nem határozhat.

Ez a fordulat kétféleképpen értelmezhető:

a)        Az első lehetséges értelmezés, hogy a rendelkezés mindenféle társaságiszerződés-módosítást kizár, azaz vagy átáll a korlátolt felelősségű társaság az Új Ptk.-ra és felemeli törzstőkéjét hárommillió forintra vagy nem módosít társasági szerződést 2016. március 15-ig.

Ebben az értelmezésben semmiféle eltérés nincs a 12. §-tól, hiszen az is pontosan ugyanezt jelenti. Aminek a következménye az, hogy a 4. Kivétel megegyezik a 4. Főszabállyal, azaz az Új Ptké. 13. § (1) bekezdésével ellentétben a 13. § a 12. §-hoz képest semmiféle eltérést nem tartalmaz.

b)        A második lehetséges értelmezés, hogy a 13. § (3) bekezdés második mondata valójában azt zárja ki, hogy a korlátolt felelősségű társaság, amelynek törzstőkéje nem éri el a hárommillió forintot, mindaddig, amíg meg nem emeli azt legalább hárommillió forintra, nem módosíthatja társasági szerződését az Új Ptké. 12. §-ának megfelelően, azaz nem állhat át az Új Ptk. alkalmazására, hanem működésére továbbra is a Gt. szabályait kell alkalmazni. Azaz mindaddig szabadon módosíthatja a társasági szerződését minden más tárgykörben, sőt akár 2.990.000,- Ft-ig fel is emelheti vagy 500.000,- Ft-ig le is szállíthatja a törzstőkéjét a már hatálytalan Gt. szabályainak az alkalmazásával. Természetesen csak 2016. március 15. napjáig, ameddig mindenképpen fel kell emelni a törzstőkét és át kell állni az Új Ptk. szabályaira mind a társasági szerződésben, mind pedig a működésben.

Ebben az értelmezésben tehát van érdemi eltérés a két rezsim között, azaz a hárommillió forint alatti törzstőkéjű kft.-k 2016. március 15-ig maguk döntenek arról, hogy mikor emelnek tőkét, és ezáltal, hogy mikor állnak át az Új Ptk. szerinti működésre, míg a hárommillió forintot elérő törzstőkéjű kft.-k ez utóbbi kötelezettségüket az első létesítő okirat-módosításkor kötelesek teljesíteni.

Mi szól egyik és másik értelmezés mellett?

Az Új Ptké. 13. § (3) bekezdése kifejezetten a 12. § szerinti létesítő okirat módosítását tiltja meg a tőkeemelés teljesítéséig. A hivatkozott 12. § több ponton is rendelkezik azonban létesítő okirat-módosításról. A 12. § (1) bekezdése a Ptk. hatálybalépését követő első létesítő okirat-módosításra tartalmaz rendelkezést, ezzel szemben a (3) bekezdés már a létesítő okiratnak az Új Ptk.-val összefüggő módosításáról rendelkezik. A 12. § (4) bekezdés pedig a kifejezetten csak az Új Ptk.-val összefüggő, tehát más módosítást nem tartalmazó létesítő okirat-módosításra tartalmaz szabályokat. Ez az utalás tehát nem tartalmaz egyértelmű eligazítást arra nézve, hogy a korlátolt felelősségű társaság mely létesítő okirat-módosítást nem végezheti el. Egyértelmű lenne a szabály, ha a jogalkotó nem a létesítő okirat bizonyos típusú módosítását, hanem mondjuk az Új Ptk. szerinti továbbműködésről való döntést tiltotta volna meg a tőkeemelést még nem teljesítő társaságok számára.

Rendszertani értelemben az, hogy a 13. § (1) bekezdése a 12. §-tól való eltérésre utal, álláspontom szerint egyértelműen azt támasztja alá, hogy a tőkeemelésig a régi Gt. szerint módosítható a létesítő okirat, különben – a fentiek szerint – semmiféle eltérést nem lehet felfedezni a két § rendelkezései között.

Hasonlóképpen ez utóbbi értelmezést támasztja alá, hogy bár semmiféle kötelező erővel nem rendelkezik, de a rendelkezés jogalkotói indokolása a következőképpen fogalmaz: „A rendelkezés biztosítja, hogy az érintett korlátolt felelősségű társaságok maguk dönthessenek az átmeneti idő alatt arról, mikor emelik meg - legalább - az elvárt szintre a társaság törzstőkéjét. Vagyis egy esetleges székhelymódosítás nem kell, hogy együtt járjon a tőke kérdésében való döntéssel. Amíg azonban a társaság nem emeli meg törzstőkéjét, nem határozhat a Ptk. szerinti továbbműködéséről sem; a tőkeemelésig a társasági törvény (Gt.) rendelkezései vonatkoznak rá.”

Az eddigi gyakorlati tapasztalatok felemásak: van olyan cégbíróság, amelyik már 2014. március 14-én is azt nyilatkozta, hogy nem fogja elfogadni a régi Gt. szerinti módosításokat, míg más cégbíróság már így fogalmaz: „A Ptké. 12. § (1) bekezdése szerint a 2015. március 15. napján vagy azt követően változásbejegyzési kérelmet benyújtó gazdasági társaság köteles e változásbejegyzési eljárása során az új Ptk. szerinti továbbműködésről dönteni, létesítő okiratát a Ptk.-nak megfelelően módosítani, kivéve ha a jogutód nélküli megszűnését határozta el. [Ptké. 10. §]

Ez a kötelezettség a Ptké. 13. § (1)-(3) bekezdése alapján nem terheli azokat a korlátolt felelősségű társaságokat, amelyeknek a jegyzett tőkéje nem éri el a 3.000.000,- forintot. Ezek a társaságok legkésőbb 2016. március 14. napjáig kötelesek a törzstőkéjüket megemelni, átalakulni vagy jogutód nélküli megszűnésüket elhatározni, eddig a döntésig pedig csak a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi V. törvény (a továbbiakban: Gt.) rendelkezései szerint működhetnek tovább.”

Úgy tűnik tehát, hogy egyre többen gondoljuk azt – a forgalommal szemben hajtva –, hogy azon korlátolt felelősségű társaságok, melyek cégbejegyzési eljárása már az Új Ptk. hatályba lépését megelőzően megindult, és amelyeknek a törzstőkéje nem éri el a hárommillió forintot, 2016. március 15. napjáig szabadon módosíthatják létesítő okiratukat a régi Gt. szerint a törzstőke hárommillió forintra vagy ezen érték fölé emelése nélkül. Amint azonban törzstőkéjüket hárommillió forintra vagy e fölé emelik, dönteniük kell az Új Ptk. szerinti továbbműködésről is, valamint létesítő okiratukat az Új Ptk. rendelkezéseinek megfelelően módosítaniuk kell.

2013. április 9., Dr. Baranyi Bertold ügyvéd, www.drbb.hu

A kép forrása: http://www.danielkozjegyzo.hu/img/1684_1388_Kft.jpg

Magyarország – mivel idő előtt megszüntette az adatvédelmi biztos megbízatását – nem teljesítette a személyes adatok kezelése vonatkozásában az egyének védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló, 1995. október 24 i 95/46/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvből eredő kötelezettségeit. A Bíróság 2014. április 8-ai döntése. Az Ügyvédvilág írása.

Az ügy előzménye

Jóri Andrást az Országgyűlés 2008. szeptember 29 én választotta meg adatvédelmi biztossá a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi törvény alapján, és ugyanezen a napon iktatták be tisztségébe. Megbízatása hat évre szólt, így annak 2014 szeptemberében kellett volna lejárnia. Az Alaptörvény Átmeneti Rendelkezéseinek 16. cikke alapján azonban megbízatása 2011. december 31 én megszűnt (A hivatalban lévő adatvédelmi biztos megbízatása az Alaptörvény hatálybalépésével megszűnik). Az Alaptörvény rendelkezései alapján 2012. január 1-jén lépett hatályba az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény, amely a biztos helyett létrehozta a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságot, amely 2012. január 1 jén kezdte meg tevékenységét, és a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök Péterfalvi Attilát nevezte ki a Hatóság elnökévé, kilenc évre.

A Bírósági eljárást megelőző eljárás

A Bizottság 2012. január 17 én felszólító levelet küldött Magyarországnak, mivel álláspontja szerint hazánk megsértette a személyes adatok kezelése vonatkozásában az egyének védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló, 1995. október 24 i 95/46/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 28. cikkének (1) és (2) bekezdését, mivel idő előtt megszüntette a biztos megbízatását. Magyarország vitatta a terhére rótt jogsértést. Hangsúlyozta, hogy az idő előtti megszüntetés a felügyelő hatóság magyar modellje átalakításának következménye volt, a biztos nem kívánta, hogy a Hatóság elnökévé kinevezzék, a jelenlegi elnök megbízatásának idő előtti megszüntetése pedig ellentétes lenne a függetlenségét biztosító jogszabályokkal.

A kereset

Magyarország álláspontja szerint mivel az állítólagos kötelezettségszegést esetleg megállapító ítéletet nem lehetne végrehajtani, a Bizottság ezért nem kérheti, hogy a Bíróság ítéletében állapítsa meg a kötelezettségszegést, mert az érintett tagállam ezt az ítéletet csak az uniós jog megsértésével tudja végrehajtani. Ugyanis a kötelezettségszegés megállapítása esetén a jogellenességet csak úgy lehetne orvosolni, hogy a Hatóság elnökét visszahívják, és a korábbi biztossal töltik be helyette ezt a tisztséget, ami az állítólagos kötelezettségszegés megismétlését jelentené. A Hatóság elnöke megbízatásának idő előtti megszüntetése ráadásul sértené a Hatóság függetlenségének Alaptörvényben foglalt elvét is.

A Bizottság és az őt támogató európai adatvédelmi biztos szerint, a 95/46 irányelv 28. cikkének (1) bekezdésében szereplő „teljes függetlenségben” kifejezés a bármely, közvetlen vagy közvetett befolyással szembeni teljes függetlenséget jelenti, amely biztosítja az érintett felügyelő hatóság számára, hogy teljesen szabadon, utasításoktól és nyomásgyakorlástól mentesen működhessen, külső befolyás, illetve az ilyen befolyásgyakorlás lehetőségének kockázata nélkül. Mivel az irányelv a végrehajtása körében széles mozgásteret biztosít a tagállamoknak, azok főszabály szerint szabadon választhatják meg a biztos megbízatásának pontos időtartamát. Azt követően azonban, hogy a tagállam megállapította ezt az időtartamot, azt tiszteletben kell tartania, és nem szüntetheti meg a megbízatást annak lejárta előtt, kivéve, ha azt súlyos és objektív módon ellenőrizhető okok indokolják.

Ennek az objektív oknak a fennállását Magyarország nem bizonyította. A felügyelő hatóság átalakítása nem lehet elfogadható igazolás, még akkor sem, ha Magyarországnak jogában áll megváltoztatni felügyelő hatóságának intézményi modelljét. Arra sem volt továbbá bizonyíték, hogy a biztos lemondott megbízatásának folytatásáról, és visszautasította a Hatóság vezetését.

Magyarország álláspontja szerint a 95/46 irányelv 28. cikk (1) bekezdésében foglalt függetlenségi követelmény a felügyelő hatóságot a feladatkörének ellátása során megillető függetlenséghez kapcsolódik, vagyis a szóban forgó hatóság funkcionális függetlenségére vonatkozik. Ennek a magyar szabályozás mindvégig teljes mértékben megfelelt. Nem vezethető le ebből a rendelkezésből olyan követelmény, amely a hatóságot vezető személy számára alanyi jogot kell biztosítani e feladatkör ellátására. Az 95/46 irányelv 28. cikke csak azt a korlátozást támasztja a tagállamokkal szemben, hogy biztosítaniuk kell, hogy a felügyelő hatóságok feladatkörüket megbízatásuk időtartama alatt megszakítás nélkül, teljes függetlenségben láthassák el, amely időtartamot a tagállamok határozzák meg.

A magyar álláspont szerint az adatvédelem intézményi rendszerének megváltoztatása olyan objektív ok, amely igazolja a biztos megbízatásának idő előtti megszüntetését. Mivel az új rendszert, valamint a biztos megbízatásának megszüntetését az Alaptörvény, illetve az Alaptörvény Átmeneti Rendelkezései írják elő, sem a korábbi, sem az új törvényi szintű szabályozás nem tartalmazhat e tárgykörre vonatkozóan eltérő rendelkezéseket. Az új szabályozás által létrehozott intézményi változás miatt nem lett volna igazolt, hogy a Hatóság elnökének tisztségét automatikusan a biztos töltse be. Hozzátették még, hogy a biztos nem értett egyet az új intézményi modellel, és hogy egy ilyen kinevezést nem is fogadott volna el.

A Bíróság megállapításai

A Bíróság először azt vizsgálta meg, hogy a 95/46 irányelv 28. cikke (1) bekezdésében foglalt azon követelmény, amely szerint biztosítani kell, hogy a rájuk ruházott feladatok gyakorlása során minden egyes hatóság teljes függetlenségben járjon el, magában foglalja e azt a kötelezettséget, hogy az érintett tagállamnak e hatóság megbízatását az eredetileg megállapított időtartam leteltéig tiszteletben kell tartania.

A Bíróság már korábban is megállapította, hogy ezt a függetlenséget úgy kell értelmezni, mint amely lehetővé teszi számukra, hogy feladataik ellátása során külső befolyástól mentesen járjanak el. Ez a függetlenség kizár bármilyen összefonódást vagy bármely más formában jelentkező, akár közvetlen, akár közvetett külső befolyást, amely hatással lehetne határozataikra.

Azonban a funkcionális függetlenség önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a felügyelő hatóságok védve legyenek bármilyen külső befolyástól. A Bíróság már korábban is megállapította, hogy önmagában az a kockázat, hogy az adatkezelést ellenőrző hatóságok döntéseire az őket felügyelő állami hatóságok politikai befolyást gyakorolhatnak, elegendő akadályát jelenti annak, hogy az előbbiek független módon láthassák el feladatkörüket.

Ha valamennyi tagállam számára megengedett lenne, hogy a felügyelő hatóság megbízatását az eredetileg megállapított megbízatási idő lejárta előtt megszüntessék, anélkül hogy tiszteletben tartanák az alkalmazandó jogszabályok által e célból előzetesen meghatározott szabályokat és garanciákat, akkor e hatóság fölött megbízatásának gyakorlása közben végig ott lebegne a megbízatás idő előtti megszüntetésének fenyegetése. Ez pedig a hatóság politikai hatalomnak való megfeleléséhez vezetne, ellentétben a függetlenségi követelménnyel. Mindez akkor is igaz, ha a megbízatás idő előtti megszüntetésére újraszervezés vagy modellváltás eredményeként kerül sor, mivel ezeket úgy kell megszervezni, hogy az alkalmazandó jogszabályok által támasztott függetlenségi követelmények tiszteletben tartása biztosított legyen.

Mindezek alapján az irányelv 28. cikke (1) bekezdésében foglalt függetlenségi követelményt úgy kell értelmezni, hogy az magában foglalja azt a kötelezettséget is, hogy a felügyelő hatóságok megbízatásának időtartamát annak leteltéig tiszteletben kell tartani, és a megbízatást csak az alkalmazandó jogszabályokban foglalt szabályok és garanciák tiszteletben tartása mellett lehet idő előtt megszüntetni.

A korábbi magyar szabályozás szerint a biztos megbízatása csupán a megbízatási időtartam leteltével, halállal, lemondással, az összeférhetetlenség kimondásával, felmentéssel és a tisztségtől való megfosztással szűnhet meg. Az utóbbi három esetben a megszűnéshez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával meghozott határozat volt szükséges. Egyébként mind a felmentésre, mind a tisztségtől való megfosztásra szintén csak részletesen meghatározott, korlátozott körülmények között kerülhetett sor.

Az ügyben az nem is volt vitatott, hogy a biztos megbízatásának megszüntetésére nem e rendelkezések valamelyikének alkalmazásával került sor, és nem volt vitatott különösen az, hogy a biztos hivatalosan nem mondott le.

Mindebből az következik, hogy Magyarország úgy szüntette meg a biztos megbízatását, hogy nem tartotta tiszteletben a megbízatás védelme érdekében törvényben létrehozott garanciákat, megsértve ezzel a biztos az irányelv szerinti függetlenségét. Az, hogy erre az idő előtti megszüntetésre intézményi modellváltás eredményeként került sor, nem teheti azt összeegyeztethetővé a felügyelő hatóságok vonatkozásában e rendelkezés által megkövetelt függetlenséggel.

Ezekre a megfontolásokra alapozva megállapította a Bíróság, hogy Magyarország nem teljesítette a 95/46 irányelvből eredő kötelezettségeit. Elutasította továbbá Magyarországnak az ítélet időbeli hatályának korlátozására irányuló kérelmét is. Azt kérték ugyanis, hogy a megállapított kötelezettségszegés ne érintse a Hatóság elnökének megbízatását. A Bíróság azonban nem találta bizonyítottnak az ennek alapjául szolgáló feltételek teljesülését.

A cikk az Ügyvédvilág.hu-n jelent meg, az Ügyvédvilág.hu az Ars Boni szakmai együttműködő partnere.

Mérlegen az Alaptörvény címmel megjelent a Stádium Intézet első kiadványa. A kötetben nyolc alkotmányjogász, köztük Sólyom László és Kukorelli István fejtik ki gondolataikat az Alaptörvényről. Az Ars Boni részleteket közölt az egyes interjúkból, a sorozat utolsó részeként Jakab Andrással, az MTA Jogtudományi Intézet igazgatójával készített készített beszélgetésünkből olvashatnak szemelvényeket.

1989-ben néhány hónap alatt ment végbe szinte a teljes alkotmányszöveg megváltoztatása, amit egyik írásában „kodifikációs szempontból kapkodós, dilettáns alkotmányozásnak” minősített. 2010-ben pedig egy interjúban az alkotmányozás veszélyeire figyelmeztetett: „Ez egy nagyon veszélyes mutatvány, különösen, ha laikus politológusok tanácsai mentén történne.” Mi a véleménye az Alaptörvény születésének körülményeiről. Milyen volt a szakmai munka minősége?

Kodifikációs szempontból a 2011-es szöveg kétségtelenül jobb minőségű lett, mint a 89-es volt. Ami a tartalmi szempontokat illeti, megfelelően képzett minisztériumi háttérapparátus, az egyetemeken pedig elegendő szakértelem volt ahhoz (jóval több, mint 89-ben), hogy egy olyan szöveg készülhessen, amely akár mintául is szolgálhatott volna sokfelé a világon. Végül sajnos mégsem ilyen szöveg keletkezett, elsősorban tartalmi jellegű hibák miatt, amelyek útját a szövegbe szívszorító és frusztráló volt látni. Ehhez képest is jelentősen rontott a helyzeten a negyedik módosítás, amely szerkezeti-kodifikációs értelemben torzította a szöveget és tartalmilag is problémás elemeket épített be.

Hosszú távon mennyire látja lineárisnak a magyar politikai kultúra fejlődését a fejlett demokráciákhoz képest? Ugyanazokon a buktatókon haladunk keresztül, amelyeken a nyugat-európai államok évtizedekkel korábban, vagy külön úton haladunk?

A politikai kultúrának sok összetevője van, az alkotmányos kultúra csupán ezek egyike, és az sem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt az utat kell bejárnia. Az alkotmányos kultúrát nem egyszerű pontosan meghatározni, de ha a Velencei Bizottság jelentéseit nézzük, akkor nehéz mást látni, mint hogy az utóbbi két-három évben távolabb kerültünk az európai mainstreamtől. Ez pedig nem valamiféle tudatosan választott új típusú alkotmányos kultúra felépítésével történt, hanem konkrét napi politikai célok megvalósítása érdekében hozott ad hoc kivételszabályokkal. A nyugati mainstreamnek ellentmondó – többé-kevésbé koherens – belpolitikai retorika tényleg kialakult (bár a külpolitikai retorika ennek gyökeresen ellentmond és a mainstreambe illeszkedést próbálja bizonygatni), de új alkotmányjogi dogmatika és nyelvezet nem született. Az ilyesmi kidolgozása egyébként sok évtizedbe és komoly intellektuális erőfeszítésbe kerülne; egyelőre mindkettő hiányzik.

Az Alaptörvény elfogadása óta minden oldalról sokat bírálták az Alkotmánybíróságot. Ön szerint milyen lehetőségei voltak a testületnek? Összességében hogy vélekedik az Alkotmánybíróság elmúlt három évéről?

Ez nem könnyű kérdés. Nehéz úgy alkotmánybíráskodni, hogy 2010 májusa óta lényegében mind a mai napig [2013. június 17. – a szerk.] permanens alkotmányozás folyik, ráadásul az alkotmányozó többségnek nyíltan és bevallottan problémái vannak magával az alkotmánybíráskodás intézményével is. Az Alkotmánybíróság határozataitól két dolgot szoktunk elvárni: érvelési színvonaluk legyen jó és bátran töltsék be a törvényhozás korlátozásának funkcióját az alkotmány-szövegből kiolvasható alkotmányossági alapelvek mentén. Az új határozatok mind érvelési színvonalukat, mind bátorságukat tekintetve igencsak egyenetlen képet mutatnak. Ezt az egyenetlenséget persze jelentős részben megmagyarázza a politikai kontextus. Ez azonban kicsit olyan, mint amikor a nehéz családi hátterű gyerek gyenge iskolai eredményeit elemezzük: minden megértésünk ellenére az eredmény mégiscsak az, ami.

Az Alaptörvény módosításait komoly viták övezték kül- és belföldön egyaránt, főként a negyedik módosítás váltott ki heves kritikákat. Egyes vélemények szerint minőségileg sokat romlott a szöveg a változtatások révén. Mi a véleménye a módosításokról?

Erre nehéz általános választ adni, mert az a konkrét módosítástól függ. Az Átmeneti Rendelkezések formai okokból való megsemmisítése megadta az Országgyűlésnek a lehetőséget, hogy arcvesztés nélkül tudjon hátrébb lépni bizonyos hibás elképzelésektől. Ehelyett erőt fitogtatva lényegében mindent visszaemeltek a törzsszövegbe, sőt azt megtoldották még az utóbbi másfél év alkotmánybírósági határozatainak tartalmi felülírásával és az Alkotmánybíróságra vonatkozó, részben vitatható rendelkezésekkel. A Negyedik módosítás álláspontom szerint tartalmilag sokat rontott a szövegen, és kodifikációs szempontból is szerencsétlenül toldozta meg az Alaptörvényt. Az Ötödik módosítás ellenben, ha tényleg elfogadják, javítani fogja a szöveget.

Több alkotmányjogász bírálata szerint az Alaptörvény egyik legnagyobb gyengesége a gazdasági alkotmányossági szabályokban rejlik, Ön viszont az Alaptörvény legjobban sikerült részének nevezte a közpénzügyi fejezetet. A kritikusok azt mondják, ezek a szabályok betarthatatlanok, sőt van, aki szerint egyenesen katasztrofális következményekkel járna a betartásuk, amit szerintük az is jelez, hogy a Fidesz is kitolta ezeknek a szakaszoknak a hatálybalépését. Mi a véleménye a kritikákról?

A közpénzügyi fejezetben van számos olyan rendelkezés, amely – ha betartják – segít a fenntartható gazdasági építkezésben, ezért sajnálatos, hogy mégis kitolták a hatálybalépésüket. Természetesen minden szabályt lehet csiszolni; a lengyel típusú adósságfék helyett a német hiánylimit vagy a svájci költési korlát vélhetően jobb lett volna, de a korábbi helyzethez képest ezt mégis előrelépésnek gondolom.

Írásaiban Ön sem tartja kizártnak azt a forgatókönyvet, hogy a Költségvetési Tanács és a köztársasági elnök összejátszva elérjék az Országgyűlés feloszlatását, sőt azt nyilatkozta: „A Költségvetési Tanács vétójoga elvileg elfogadhatónak tűnik, ha az ide vonatkozó törvényi szabályok világosan definiáltak lesznek.” Azóta megszülettek ezek a szabályok. Megfelelőnek találja őket?

A Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló 2011. évi CXCIV. törvény sajnos nem sikerült jól. A Költségvetési Tanács csupán igeneket és nemeket mond, de nem köteles nyilvánosságra hozni sem a módszertant, sem a konkrét számításokat. Indokolásai a jelen gyakorlat szerint nagyon rövidek, és teljesen nélkülözik az érdemi számításokat. Ha vitatott lesz egy döntés és nem transzparensek az okai (mint ahogy a jelen gyakorlat szerint nem azok), abból könnyen alkotmányos válság lehet majd.

Ön szerint mennyire lesz tartós a jelenlegi közjogi rendszer? Az Alaptörvényt kritizálók szerint egy nem kétharmados kormánytöbbség esetén az ország kormányozhatatlanná válik majd a sok kétharmados törvény és az erős ellensúlyok miatt.

Meglepne, ha tartósnak bizonyulna. Átfogó empirikus vizsgálatok szerint az egyik legfontosabb faktor az alkotmányok tartóssága tekintetében az, hogy a politikai elit túlnyomó részének – legalább hallgatólagos – kompromisszumára épüljenek. Ez a jelen helyzetben hiányzik, hiszen lojalitást egy alkotmány iránt csak azoktól lehet elvárni, akik úgy érzik, hogy a szöveg részben az övék is. Természetesen nem látok a jövőbe, de valószínűtlennek gondolom, hogy egy baloldali kormány együtt tudna élni az Alaptörvény retorikájával és kétharmaddal rögzített államszervezeti rendszerével. Egy másik igen fontos tényező egy alkotmány túlélésével kapcsolatban, hogy a hatálya alatt vajon gazdaságilag fejlődik-e egy ország. Ez utóbbi még bizonytalan, bár a jelek sajnos nem biztatóak. Azt is fontos látnunk, hogy a történelemben az alkotmányok túlnyomó része jogszerűtlen módon keletkezett; a kétharmados eljárási szabályban való hit ezért a mostani kormánypártok részéről normapozitivista illúzió. Az esetleges konkrét forgatókönyvekre azonban nem szeretnék ötleteket adni.

Összességében bizakodó a magyar demokrácia és az alkotmányosság jövőjét illetően?

A demokrácia és az alkotmányosság állapota nem objektív és megváltoztathatatlan adottság, hanem az, amivé mi mindannyian tesszük, ezért ha kitartóan dolgozunk, akkor a rövid távú kételyek ellenére hosszú távon csakis optimisták lehetünk. Hosszú távú optimizmus nélkül nem is lenne érdemes alkotmányjogot művelni.

*

A kötet megrendelhető az alábbi linken:
http://hvgorac.hu/sites/portal/merlegen_az_alaptorveny@901463_kiadvany.html

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága az elmúlt hetekben tizenkét esetben marasztalta el hazánkat.Március 25. napján 11 olyan döntést hozott, melyben a 6. cikk, azaz a tisztességes tárgyaláshoz való jog megsértése okán, míg április 8. napján az egyházak jogállásával kapcsolatos magyar szabályozás miatt marasztalta el Magyarországot. Döntése szerint a 2011. évi CCVI. törvény sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. és 11. cikkét, azaz a gondolati-, lelkiismereti és vallásszabadságot, valamint a gyülekezési és az egyesülési szabadságot.

A március 25.-ei döntések esetében kivétel nélkül a 6. cikk, azaz a tisztességes tárgyaláshoz való jog megsértése kapcsán ítélték el hazánkat, azon belül is az eljárás időtartamának elhúzódása miatt. 2013-ban 25 alkalommal marasztalták el hazánkat a 6. cikk ezen részének megsértése miatt, azonban Törökország 32 elmarasztalással így is vissza szorította Magyarországot a második helyre.  Az összesített statisztika szerint (1959- 2013) összesen 223 alkalommal marasztalták el hazánkat, azonban 1187 elmarasztalással Olaszország, 563 elmarasztalással Törökország és 449 elmarasztalással Görögország mellett így is csak negyedik hazánk.

A 6. cikk, és ezen belül is az eljárás elhúzódásának a megállapítása mindig egyedi mérlegelés tárgya. Az esetek eldöntése kapcsán a Bíróság az egész hazai eljárást a vizsgálata alá vonja: polgári ügyek esetén a bírósági eljárás illetve a közigazgatási eljárás megindításától, míg büntető ügyekben pedig a vádemeléstől. Minden esetet egyedileg vizsgál, tekintetbe veszi az ügy bonyolultságát, a felek esetlegesen nagy számát, a felek illetőleg állami szervek eljárás elhúzódásához hozzájáruló magatartását. Az eljárás ésszerű idő követelményének a megsértését minden ügyben egyedileg állapítja meg, általánosságban egy 3-5 éves időtartam még nem sérti az Egyezményt, de ez alól természetesen kivételt képez a gyermekkel, szabadságvesztéssel/kényszerintézkedéssel vagy munkával kapcsolatos ügyek. Az állam ilyen esetekben nagyon kevésszer tud mentesülni az elmarasztalástól, tekintettel arra, hogy sem a bíróságok leterheltsége, sem a közreműködők (szakértő) késedelme, sem pedig a bíró cseréje nem mentesíti.

A mostani döntések közül a Lambertné Bársony kontra Magyarország ügyben a kérelmező 1998. április 20. napján fordult keresetlevéllel a bírósághoz azonban jogerős döntés első fokon 2010. március 2. napján született. A Walch kontra Magyarország ügyben a kérelmező munkaügyi vita miatt fordult 2006-ban a Bírósághoz, míg végül 2013-ban az ügye a Kúriához került. A Lakat kontra Magyarország ügyben az eljárás 1986 óta folyamatban van, bár itt az eljárás több ízben megszakadt, azonban értelemszerűen ennek ellenére kimeríti az ésszerű idő követelményének megsértését. Az Abbas kontra Magyarország ügyben, házassági felbontása és a közös vagyon megosztása iránti per 2004-től 2010-ig, a Kúria döntéséig tartott. Kovács Anna Sára kontra Magyarország ügy egy munkaügyi jogvita mely 2002-től 2013-ig tartott, Kulcsár kontra Magyarország 1999-től 2007-ig tartó felszámolási eljárás, míg a Bodor kontra Magyarország2008-tól 2013-ig tartó házassági bontóper. A Raksányi kontra Magyarország 2001-től 2011ig tartó per, a Ware kontra Magyarország 2001-től 2009-ig tartó birtokvédelmi per, a Bartha kontra Magyarország 1993-tól 2007-ig tartó per, míg a Barna kontra Magyarország 2006-tól 2011-ig tartó kártérítési per.

A mostani döntésekből is kitűnik, hogy a Bíróság a munka, gyermek és kártérítéssel kapcsolatos ügyekre érzékenyebb és összességében megállapítható, hogy 6-7 éves per az eset körülményeitől függően már elmarasztalásra ad okot, míg egy 28 éves per esetén a mentesülés a körülményektől függetlenül már kizárt.

A magyar keresztény mennonita egyház és mások kontra Magyarország ügyben az 1990. év IV. törvényt felváltó 2011. évi CCVI. törvény, azaz a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásárólszóló törvény Emberi Jogok Európai Egyezménybe ütközését mondta ki a Bíróság. A törvény csak a mellékletében felsorolt „bevett egyházak” egyházi státuszát ismerte el, a többi, korábban egyházi státusszal rendelkezők pedig egyesületi minősítést kaptak. Az egyházzá minősítést az Országgyűlés a bíróságok hatásköréből saját hatáskörébe vonta.

Az Alkotmánybíróság 6/2013. (III. 1.) AB határozatában a törvényt alkotmányellenesnek minősítette, tekintve, hogy az Országgyűlés egyéni mérlegelésébe tartozik, mely szervezeteket ismeri el egyháznak és melyeket nem.  A döntésre válaszul az Országgyűlés az Alaptörvény VII. cikkébe foglalta a vitatott kérdést, megkerülve ezzel az alkotmánybírósági határozatot.

A kérdés az egyházi minőségüket elvesztő szervezetek számára égető, tekintettel arra, hogy a jelenlegi magyar szabályozás szerint, bejegyzett egyházak kedvezményes bánást élveznek, különösen az adózás és a támogatások területén (csak a bejegyzett egyházak jogosultak az egy százalékos személyi jövedelemadóra, adomány és a megfelelő állami támogatásra). A törvény módosítása során, pedig ők csak a vallási közösség státuszt nyerhetik el, amely nem jelent az egyházakkal megegyező kedvező bánásmódot.

A kormány érvelése szerint a kérelem elutasításának lett volna helye, tekintettel arra, hogy nem merítették ki a kérelmezők a hazai jogorvoslatot (nem kérték elismerésüket a Parlamenttől, nem volt népi kezdeményezés). A kormány tartalmi érvei két csoportba sorolhatóak:

1. Nem sértette meg a rendelkezés a vallás és lelkiismereti szabadságot tekintettel arra, hogy nem befolyásolja vallás kinyilvánítását egyedül vagy másokkal, biztosítja a szülők azon jogát, hogy vallási meggyőződésükkel összhangban neveljék gyermekeiket, a vallásszabadságot az oktatás, a szociális ellátás, a gyermekgondozás és a büntetés-végrehajtási intézmények területén illetve a személyes adatok védelme tekintetében egyaránt.
2. A 9. cikk a vallásszabadság nem jogosítja fel a különböző vallási szerveket állami támogatás igénybevételére a költségvetésből, és a törvény pont az „egyházbusiness” visszaszorítására szolgál, tehát megakadályozni, hogy egy szervezet abból a célból alakuljon egyházzá és végezzen oktatás vagy szociális munkát, hogy az állami támogatásokat megszerezze.

 A Bíróság eset és az érvek vizsgálata során kifejtette, hogy a vallás és lelkiismereti szabadság biztosításához hozzátartozik, hogy az állam független marad és pártatlan szabályozást alakít ki a vallási közösségek tekintetében. Véleménye szerint azáltal, hogy a Parlament hatáskörébe vonta mely vallási közösségeket nyilvánítja egyházzá, megsértette az Egyezmény 9. cikkét (a Bíróság a Metropolitan kontra Besszarábia ügyre hivatkozott).

Továbbiakban a Bíróság a 9. cikk 2. szakasz fennállást vizsgálta, tehát, hogy a korlátozás törvényben meghatározott-e illetve a közbiztonság, a közrend és a közegészség vagy az erkölcsök, illetve mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében került e sor. A Bíróság megállapította a 2011. CCVI. törvény általi korlátozás tényét, továbbá álláspontja szerint az állami pénzekkel való visszaélés megakadályozás, mint közérdek, megállja a helyét, azonban a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a korlátozás nem arányos az elérendő céllal, tekintettel arra, hogy a magyar állam intézkedése eltúlzott és felettébb szigorú. Magát a közérdeket azonban nem vonta kétségbe Strasbourg csupán egy enyhébb, a vallási közösségekkel jobban együttműködő és a Parlamenttől függetlenebb szabályozást tart kívánatosnak.

A kérdés nehézségét mutatja, hogy a Bíróság sem egyhangú döntést hozott: 5:2 arányban határozott a 9. és 11. cikk megsértésről és Robert Spano izlandi/olasz bíró különvéleményt fűzött az ítélethez, melyben kifejti: nem látja bizonyítottnak, hogy a magyar állam a 9. és a 11. cikket megsértette volna, tekintettel arra, hogy a kérelmezők számára az Egyezményben foglalt jogokat biztosította.

A vallásszabadság megsértése miatt történő elmarasztalás Strasbourgban elég speciálisnak számít, először erre példa 1993-ban Kokkinakis kontra Görögország ügyben Görögország elmarasztalása volt (Magyarország ezen cikk miatt történő elmarasztalására, azonban még nem volt példa).

 A mostani döntés ellentétes az általános strasbourgi joggyakorlattal tekintve, hogy a 9. cikk esetében a korlátozásokkal szemben megengedőbb, ha meghatározott állami cél áll mögötte. Annak ellenére, hogy meghatározott és Strasbourg által is elfogadott cél állt a korlátozás mögött, kiváltképp érdekességnek számít jelen döntés. A Bíróság összesített statisztikája is alátámasztja a csekély mennyiségű jogsértést ezen cikkel kapcsolatban, ugyanis  11 elmarasztalással Görögország sértette meg legtöbbször 1959 óta az Egyezmény 9.cikkét.

Kép forrása: http://www.echr.coe.int/Pages/home.aspx?p=hearings/calendar&c=fra