Személyfüggő a köztársasági elnöki tisztség? Mennyiben tér el a magyar rendszer a parlamentáris demokrácia elméleti modelljétől? Miben változtatott az Alaptörvény és miben kellett volna változtatnia az elnöki tisztség vonatkozásában? Kovács Virágot, a téma szakértőjét, az ELTE jogi karának oktatóját Orbán Endre kérdezte.

1. Milyen főbb tapasztalatok vonhatók le az elmúlt húsz év jogfejlődéséből a köztársasági elnök szerepét és jogköreit illetően?

A jogköröket (és az intézmény jogállását) illetően úgy vélem, akad még csiszolni valója az alkotmányozónak. Főként azért volna erre szükség, mert véleményem szerint az alkotmány 1989 óta a mai napig nem ad valódi fogódzót a köztársasági elnöki tisztet betöltőknek arra, hogy összességében mi a funkciója ennek az intézménynek a közjogi (és politikai) rendszerben, és hogy hol vannak az elnöki működés határai. Hiszen eleve nem könnyű kialakítani a kiegyensúlyozott elnöki szerepkört: amelyik autonóm, de nem konfliktus-gerjesztő; segíti a mindenkori kormány munkáját, de nem szolgai módon teszi azt; jelen van, de mégsem a politikai mindennapok szereplője. A közjogi szabályok akkor jók, ha ehhez a szerephez hozzásegítik a mindenkori elnököt, vagy legalább is nem hagyják bizonytalanságban a jogkörei többségénél.

A közjogi szabályok mellett fontosak azok a precedensek, kialakuló hagyományok, amiket az egyes elnökök adnak hozzá az intézmény működéséhez. Az 1989 óta megválasztott köztársasági elnökök tevékenysége bizonyos esetekben hozzájárult ahhoz, hogy tisztuljon a kép ott, ahol a közjog homályosan fogalmaz, míg más esetekben hibás precedenseket eredményezett. De általában véve igaz az, hogy a kelleténél nagyobb hangsúly esik (elméleti és gyakorlati szinten is) a közjogi szabályozásra, míg az elnöki működés „informális”, jogilag nem szabályozott eszköztára elsikkad: vagy lényegtelen, vagy egyenesen elítélendő eszközökként tekintünk rájuk. Példaként említhető az egyeztetés, vagy általában az „asztallal kínálás” az elnök részéről: vagyis amikor fogadja a parlamenti pártok vezetőit (együtt vagy külön-külön), vagy azért hogy meghallgassa őket egy bizonyos témáról, vagy meghatározott rendszerességgel bármely témában tud(na) ilyenkor tájékozódni és kapcsolatot teremteni a politikai felek között. Ez véleményem szerint az egyik legfontosabb eszköze lehetne az elnöknek, ha jól használja, eddigi elnökeink azonban igencsak változó intenzitással és hatékonysággal vették igénybe működésük során.

2. Mi a véleménye az Alaptörvény szabályozásáról? Az Alkotmányhoz képest több helyen is történt változás. Egyetért ezekkel?

Ami a köztársasági elnöki intézményt illeti, az Alaptörvény alapvetően követi az 1989-90-ben elfogadott alkotmányi koncepciót. Egyes hatás- illetve jogköreit tekintve történtek módosítások, amelyek összességükben okoznak enyhe hangsúly-eltolódást az intézmény közjogi pozícióját illetően, de a lényeg mondhatni nem változott. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az intézmény fajsúly-változását mindaddig nem ítélhetjük meg gyakorlati szinten, ameddig a parlamenti többség és a köztársasági elnök „ugyanolyan színű”.

Az elnöki jogkör-módosítások közül egyet emelnék itt ki: az elnöki vétójogok újraszabályozását. Számos problémát látok ugyanis a többszöri vétó lehetőségében: a köztársasági elnök itt közjogi fajsúlyához mérten túl komoly eszközöket kapott arra, hogy korlátozza a parlament törvényhozási joga gyakorlását. Ugyanakkor ezzel ellentétes hatású a vétó gyakorlására nyitva álló 5 (illetve az előzetes normakontroll elbírálására az Alkotmánybíróság számára biztosított 30 és második körben 10) napos eljárási határidő jelentősen megnehezíti, hogy valóban komolyan megfontolt, érdemi módon tudjon nyilatkozni az elfogadott törvényekről, különösen azok alkotmányosságáról.

Amivel igazán nem értek egyet az Alaptörvény köztársasági elnöki szabályait illetően az mindaz, amit változatlanul vett át az 1989-es alkotmányból, pedig javítandó lett volna: a jogállás lebegtetése, az ellenjegyzés hibás szabályozása, a kormányalakítással kapcsolatos elnöki jogkörök elhibázott volta, hogy az elnöki jogkör számos esetben csupán javaslattétel, vagy például egy olyan, az 1989 előtti alkotmányból itt maradt, valódi „szocialista csökevény”, mint a törvénykezdeményezési jog.

3. Mennyiben függ a köztársasági elnöki intézmény közjogi helyzete a pozíciót viselő személy mentalitásától?

Az államfő közjogi helyzetét a jogi szabályozás határozza meg. Politikai helyzete, vagyis hogy mennyiben tud az adott közjogi, és – ami szintén nagyon fontos: – jogon túli eszközeivel élni, azokat mire és hogyan használja fel, valóban függ a köztársasági elnök személyiségétől, mentalitásától. A legtöbb konfliktus, amely az elmúlt 23 év alatt az államfő körül kirobbant, összefüggésben állt az adott államfő elnöki ars poeticajával. Csak hogy konkretizáljuk: pl. Mádl Ferenc biztosan másként közelítette volna meg az elnök szerepét az 1990-es évek eleji médiavezetők leváltása kérdésében, vagy valószínűleg másként kezelte volna azokat a kitüntetési előterjesztéseket, amelyek Sólyom László esetében a kézfogás elmaradásával tetőztek, és alkotmánybírósági eljárásba torkolltak. Lehet azt mondani erre, hogy az említett esetekben az adott elnök értékrendje (politikai identitása) határozta meg azt, hogy ilyen konfliktus helyzetekben hogyan reagált. Úgy vélem azonban, hogy az elnöknek megválasztott személy általában vett mentalitása, személyiségjegyei, és az, hogy mit gondol az elnöki funkcióról, hogy e szerepkörben mit szeretne elérni, legalább annyira fontos, mint a pártszimpátia. Ez persze nem zárja ki azt, hogy egy köztársasági elnök számára az elnöki funkció lényege egy adott párt/frakció vagy egy adott kormány feltétlen támogatása, s így az elnöki szerepkörben csupán annyit próbál elérni, hogy feltétlenül lojális és hűséges legyen egy adott politikai erőhöz (ahogy erre is láttunk már példát).

4. A parlamentáris kormányforma elméleti, tiszta formájához képest lát-e olyan lényeges kérdéseket, melyekben eltér a modelltől a magyar alkotmányos helyzet?

Először is: a parlamentáris kormányformának nincs igazán tiszta formája, legfeljebb önkényesen kijelölhetjük, hogy e kormányformának egy adott országban egy adott időpontban (időszakban) létező változatát tekintjük „tisztán parlamentárisnak”. Valóban léteznek bizonyos típusjegyek, amelyeket a kérdéssel foglalkozó elméleti szakemberek ki szoktak emelni, ám koránt sincs maradéktalan egyetértés abban, hogy pontosan mik azok a jellemzők, amelyek egyértelműen valamennyi parlamentáris kormányzati rendszerre igazak (leszámítva olyan általános megállapításokat persze, hogy a kormány a parlament bizalmától függ valamiképpen). De ettől függetlenül is a válasz kifejtése (hogy ti. miben tér el a jelenlegi magyar parlamentáris kormányzati forma egy – számomra „tiszta” – elméleti modelltől) egy nagyobb volumenű tanulmányt igényelne, ezért a kérdést leszűkíteném a köztársasági elnök helyzetére.

Az államfő pozíciója a parlamentáris kormányformáról létező elméletekben gyakorlatilag irreleváns kérdésnek számit, elsősorban azért, mert az államfő nem minősül érdemi döntéshozónak, illetve ha mégis, akkor azt a kormány ellenjegyzése mellett gyakorolja. És ez az a pont, ahol én a nyugat-európai parlamentáris kormányformákhoz képest az eltérés leglényegesebb pontját látom: hogy az államfő jogállása rendezetlen. Míg másutt közjogi evidencia, hogy az államfő a végrehajtó hatalom része, nálunk minden hatalmi funkción kívül álló önálló hatalomként nyert meghatározást (megjegyzem: az Alkotmánybíróság által, a normaszöveg „csak” hallgatott, és máig hallgat a kérdésről).

A parlamentarizmusról létező elméletek egyike úgy írja le ezt a kormányformát, mint a felhatalmazás és felelősség(re vonás) lineáris láncolatát (pricipal/agent teória). Eszerint a felhatalmazás a választóktól ered a képviseletre, onnan a kormányra és a végrehajtás egészére (közigazgatásra), míg fordítva: a felelősséget a végrehajtásért (benne a közigazgatásért) a kormány vállalja a parlament előtt, a parlament pedig a választók előtt. Eszerint minden politikai döntésnek végső soron a parlament előtt felelősének kell lennie, ugyanis a választók (akiktől az eredeti felhatalmazás származik) csak a képviselőket számoltathatják el a választásokon. Ha tehát az államfő döntései az ellenjegyzés révén nem kapcsolódnak be ebbe a felelősségi láncolatba, valójában a választók felé viselt felelősség szenved csorbát.

A magyar megoldással nem az a gond, hogy bántja egy, a nyugati típusú parlamentáris kormányformát preferáló alkotmányjogász szépérzékét: a konstrukció gyakorlati politikai következményeket von maga után. Az olyan államfő, aki azt hiheti magáról, hogy ő minden hatalmon kívül és azok felett áll, aki úgy hozhat meg döntéseket, hogy az azokért viselt felelősség súlyát nem érzi (például mert nem kell egyeztetnie sem egy előterjesztővel, sem egy ellenjegyzővel), nem fér össze egy alkotmányossági elvre épülő kormányzati rendszerrel. Nem arról van szó, hogy a köztársasági elnök pl. személyesen interpellálható legyen, hanem az ellenjegyzés szükségességéről az államfői döntések legszélesebb körében. Az ellenjegyzés megadása vagy megtagadása a kormány részéről ugyanis egyszerre aláhúzza az elnöki döntés „felelős” voltát (van valaki, aki felel a parlament előtt a döntésért), és mentesíti az elnököt a döntés politikai hatásai alól (az ellenjegyző miniszter interpellálható, vagy egyáltalán „elővehető”, ha a döntést a parlament vitatja).

5. Többször előkerült az elmúlt húsz évben a fél-prezidenciális rendszer bevezetése. Ön szerint ez inkább előnyös vagy hátrányos lenne Magyarországon?

Véleményem szerint az alkotmány-mérnökösködés csak papíron lehetséges, valójában sohasem tudhatjuk, hogy ez vagy az a jogi megoldás a gyakorlatban aztán milyen jogi, politikai és szélesebb társadalmi kihatással járhat. Feltételezéseink lehetnek, de a puding próbája az evés. Egy dolog biztos: bármilyen alakítás a közjogi rendszeren újabb és újabb konfliktusokat szül, hiszen igényli a rendszer (újbóli) bejáratását. Ha a rendszerváltás idején a parlamentáris rendszer francia változatát honosítjuk meg (ezt nevezhetjük félelnöki rendszernek), annak is meglettek volna a maga buktatói, mint ahogy megvoltak az 1989-ben megszületett megoldásnak (és annak alkotmánybírósági fejlesztésének), és nyilván meglesznek az Alaptörvény által behozott újításoknak is.

Azt sem árt persze megemlíteni, hogy amikor a politikai életet erős politikai személyiségek határozzák meg, ezek a személyiségek mindig megtalálják azt a közjogi tisztséget, amelyik megfelelő keretet adhat politikai elképzeléseik megvalósításához. Ez Magyarországon az 1989-es alkotmány és annak fejlődése következtében a miniszterelnöki tisztség lett, de lehetett volna/lehetne a köztársasági elnöki is. Jelentősége nem ennek, hanem annak van, hogy a politikai hatalomváltás (vagyis amikor egy ilyen erős politikai szereplőnek távoznia kell a székéből) békés lefolytatásának kellően erősek-e a közjogi alapjai.

6. Az Alaptörvény megalkotása körüli vitákban felmerült, hogy szélesebb lehetőséget kellene adni a köztársasági elnöknek az Országgyűlés feloszlatásával kapcsolatban. Ön mit gondol erről?

A feloszlatás (kormányválság miatt) abban a formában, ahogy végül 1990 nyarán rögzült az Alkotmányban gyakorlatilag értelmetlen volt. Ennek megvan a maga közjog-történeti oka: ui. a feloszlatás szabályait az az alkotmánymódosítás vezette be 1989-ben, amely emellett egyszerű bizalmatlansági indítvánnyal tette eltávolíthatóvá a kormányt. Amikor 1990-ben, az „MDF-SZDSZ Paktum” alapján bevezetésre került a konstruktív bizalmatlansági indítvány lehetősége, elmaradt annak a feloszlatás szabályaival való összeboronálása.

Ugyanakkor a feloszlatásnak nem érdemes a szükségesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Egy parlamentáris kormányzat ui. akkor működik jól, ha ezzel az eszközzel nem kell élni. Ha úgy tetszik: a feloszlatási jogkör akkor jó, ha csak fenyegetésként van jelen a közjogi rendszerben (viszont ha szükség van rá, értelmesen alkalmazható). Ennek persze az is feltétele, hogy a kormányzat válságának feloldására legyenek más eszközök is, amelyek célja: megelőzni a feloszlatást, mint végső eszközt. Ezek a „más eszközök” hangsúlyozottan nem csak jogi eszközök lehetnek: nagyon sokat számit a politikai józanság, a „köz” érdekének a frakció (és annak képviselői) partikuláris érdekei elé helyezése, és egyéb más, talán politikai közhelynek tűnő, ám mégis a kormányzás (nem egy adott kormányé, hanem általában) sikerességének zálogát jelentő politikai gyakorlat. Ebből következően a feloszlatási okok bővítése nem erénye egy parlamentáris rendszernek, inkább a gyengeségének a jele. Megjegyzem: az angol közjog csaknem egy időben azzal, hogy az Alaptörvény megemelte a feloszlatás súlyát (az ex lex miatti feloszlatással) megvált az államfő általi parlament-feloszlatás lehetőségétől, azzal az indokkal, hogy az mára anakronisztikussá vált joga az államfőnek.

7. Régóta vitatéma a közvetlen választás bevezetése, amelyre nemzetközi példák is vannak. Mi a véleménye erről? Van létjogosultsága ennek úgy is, ha nem társul hozzá nagyobb hatáskör?

A köztársasági elnök választásának módja a parlamentáris rendszerekben mondhatni közjogilag irreleváns kérdés. Pontosabban arról van szó: a választás módja annak függvényében válik jelentőssé az államfő vonatkozásában, hogy milyen típusú döntéseket hozhat meg önállóan. Minél nagyobb horderejű kérdésekben, és/vagy minél több jogkörnél hiányzik az előterjesztés, illetve az ellenjegyzés a döntés érvényességéhez, annál inkább sürgetővé válik, hogy az államfő valamiképpen elszámoltatható legyen személyében is. Ennek hiányában a választók ugyan kinél reklamálhatnának az államfő döntései miatt?

Ugyanakkor szerencsésnek tartanám, hogy a „közvetlen avagy közvetett választás?” kérdésén, amely a rendszerváltás időszakát és az azt követő évtizedet meghatározta, túllépjünk. Nem tartom jól sikerültnek azt a választási szabályt, amelyik az 1989-es Alkotmányba, és amelyik ennek nyomán az Alaptörvénybe bekerült. A tisztán parlament általi, kétharmados, végső soron sima többségi szavazás helyett olyan választási szabály volna méltó a tisztség jelentőségéhez és funkciójához, amelyik kevésbé rángatja le a napi politikai csatározások szintjére az elnökválasztást. Létezik olyan megoldás is Európában, ahol az elnökválasztó küldöttekkel kibővített alsóház, mint elnökválasztó testület választja a köztársasági elnököt (Németországban).

*

A kép forrása: http://mek.oszk.hu/01900/01906/html/cd9/kepek/tortenelem/to464fit361.jpg

*

Az írás eredetileg az arsboni.hu oldalon jelent meg. Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

A fürdő üzemeltetője kártérítési felelősséggel tartozik a balesetért, ha a leeresztett kültéri medence üres állapotára, mint veszélyforrásra megfelelő módon a figyelmet nem hívja fel – állapította meg a Szegedi Ítélőtábla egy eseti döntésében.

2014. február 14-én az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara borkóstolóval egybekötött könyvbemutatót tartott a Kar oktatóinak legújabb könyveiből. Az ismertetett könyvek között volt Bodnár Eszter: A választójog alapjogi tartalma és korlátai c. könyv is, amelyet Chronowski Nóra, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának habilitált docense mutatott be.

2014. április 6-án kerül tesztelésre az új választási rendszer. Az új játékszabályok több fontos strukturális változást hoztak. Egyrészt hangsúlyeltolódás ment végbe a vegyes rendszeren belül a többségi rendszer irányába: eddig a 386 képviselő 46%-a, azaz 176 fő, egyéni választókerületekből, 54% pedig, azaz 210 fő, pártlistákról jutott be az Országgyűlésbe. Az új választójogi törvény szerint a 199 képviselő 53%-a, azaz 106 fő, kerül be egyéni választókerületből, és csupán 47%, 93 fő pártlistáról. Másrészt a korábbi kétfordulós, abszolút többséges rendszert felváltja az Egyesült Királyságból ismerős egyfordulós, relatív többséges szisztéma. Az alábbi írás e két rendszerszintű változás egyes elméleti és gyakorlati következményeit veszi számba.

A választási rendszer hatása a pártrendszerre

Történetünk azzal a fiktív helyzettel kezdődik, mely szerint egy többségi elven működő választási körzetben négy jelölt indul, népszerűségük pedig 10%, 20%, 30% és 40%-nak felel meg. Mivel csak egyikük nyerheti el a képviselői mandátumot, kérdésként merülhet fel annak a racionális választónak, akinek az első, a 10%-os jelölt a kedvence, hogy hogyan szavazzon. Joggal gyanakodhat ugyanis arra, hogy hiába megy el szavazni, jelöltjének semmi esélye nincs megszerezni a mandátumot, így szavazata nem fog túl sokat érni. Ez a felettébb bosszantó következtetés (melyet az országos lista – bár kisebb relatív súllyal de - kompenzál a hazai rendszerben) gondolkodóba ejtheti választónkat, hogyan voksoljon, hogy nagyobb valószínűséggel legyen mandátumra váltható a szavazata.

Ezt követő okoskodását a fennmaradó három jelölt közötti preferenciája és nyerési esélyeik dönthetik el. Ha ugyanis második favoritja az egyébként is legnépszerűbb jelölt, akkor minden rendben van. Viszont mi a helyzet akkor, ha bárkit támogatna, csak a 40%-os jelöltet nem? Ez esetben a racionlis döntés a második esélyes, a 30%-os jelölt mellett szól. Így fordulhat elő az, hogy a racionális szavazó többségi rendszerben kedvenc jelöltje, a 10%-os népszerűséggel bíró jelölt kárára inkább egy másik, nagyobb nyerési valószínűséggel induló jelöltet fog támogatni, mivel nem szeretné, hogy szavazata kárba vesszen. Ez lényegében azt jelenti, hogy a többségi rendszerben a választók két jelöltet preferálnak és amennyiben egy harmadik is indul, az alapvetően csak veszíteni tud.

Ugyanez a felismerés persze nem csak a racionális választó, hanem a racionális pártbürokrata oldalán is jelentkezik, és így fordul elő az, hogy a többségi rendszerben a választás a jelöltek előzetes egymás javára történő visszalépése révén lényegében két jelölt szűk veresenyévé válik. A rendszerbe kódolt hosszútávú következmény továbbá a kétpártrendszer valószínű kialakulása is, amint ahogy az más, többségi elven működő választási rendszerekben is történt. Igaz ez még akkor is, ha jelenleg mintegy történelmi kivételként a Westminsterben egy harmadik párt képviselői is jelen vannak.

A választási rendszer hatása a választói preferenciák parlamenti reprezentativitására

A korábbi fiktív helyzettel szemben Magyarországon nem ilyen letisztult a helyzet, hiszen a választási rendszer továbbra is vegyesnek nevezhető, azaz két szavazatot adhat le minden Magyarországon bejelentett lakóhellyel rendelkező választópolgár, egyet az arányossági elven működő listára, egyet pedig az egyéni választókerületben induló jelöltre. (A belföldi lakóhellyel nem rendelkező külhoni állampolgárok egyetlen szavazata e ponton nem releváns, hiszen ők csak a vegyes rendszer „arányos ágán” szavaznak.) Az új helyzet érdekessége azonban, hogy felborult az arány a listás és az egyéni képviselőjelölti helyek között, avagy másként fogalmazva: a társadalmi preferenciákat hívebben tükröző arányossági rendszer még jobban torzul a kormányzóképesség javára. Mit jelent ez?

Újabb fiktív esetként tételezzük fel, hogy elindul egy harmadik párt is a választásokon, melynek országosan 10%-os támogatottsága van és ennek megfelelően meg is szerez 9-10 képviselői helyet. Azonban amennyiben ez a 10%-os támogatottság többé-kevésbé egyenlően oszlik meg az ország különböző részein, úgy egyéni képviselői mandátumot sehol nem fog nyerni, parlamenti képviselete pedig végsősoron a parlamenti összlétszámhoz viszonyítva jóval elmarad az országosan 10%-os népszerűségétől.

A többségi rendszer tehát nem pusztán azt preferálja, hogy két párt küzdjön meg egymással, hanem a kialakult végeredmény nem tükrözi híven a társadalomban megjelenő preferenciákat, így igazságtalannak tűnhet minden további párt (és választóik) irányában. (A torzító hatás közismert példájaként gondolhatunk a 2000-es amerikai elnökválasztásra, ahol az összességében kevesebb szavazatot szerző Bush került ki győztesen a választási küzdelemből.)

Hogyan értelmezhető mindez a választói preferenciák szempontjából? Egy nagy kiterjedésű ország esetén, mint például az Egyesült Államok, valószínűleg más gondjai és igényei vannak a választóknak Oregonban és Texasban. Ezen segíthet a többségi elven alapuló egyéni választókerületi szisztéma. Ebben az esetben ugyanis a rendszernek egy, a földrajzi reprezentativitásról szóló olvasata adódik, szemben az ország különféle preferenciáit érvényesítő listás szavazással, mellyel egy „minitársadalom” kerülhet be a parlamentbe.

Arányos versus többségi: előnyök és hátrányok

Mint látható, az egyfordulós többségi rendszer, ha nem is alakít ki kétpártrendszert, de semmiképpen nem kedvez a harmadik pártoknak, sőt kifejezetten belépési akadályt jelent egy harmadik pártnak a politikai terrénumba. Ennek egyik negatív olvasata lehet a kisebbségi preferenciák háttérbe szorulása, hiszen ha egy párt egy tisztán többségi rendszerben csak 5%-os támogatottsággal bír, akkor minimális az esélye egyetlen mandátum elnyerésére is. Vegyes rendszerben ellenben, ugyan a parlamenti összlétszámhoz képest lefele torzított nagyságrenddel, de legalább bejuthat a parlamentbe.

A harmadik pártokkal szembeni kizáró hatáshoz kapcsolódik a többségi rendszer egy másik hátulütője. Tételezzük fel, hogy a választásokon két párt (X és Y) az i1, i2, és i3-as jelzésű választókerületekben az alábbi eredményeket éri el:

Mint a táblázatból látható, a három egyenlő méretű választókerület versenyében hiába kapta Y párt összességében a legtöbb szavazatot, mégis X párt vitte el a képviselői helyek kétharmadát. Hogyan alakulhat ki mindez? A megfejtés kulcsfogalma az ún. gerrymandering. A jelenség lényege, hogy mivel a relatív többségű rendszerben teljesen lényegtelen, hogy a nyertes mennyivel győz, a pártok késztetést érezhetnek a választási földrajzzal történő trükközésre, azaz a választási körzetek számukra kedvező megrajzolására, illetve ellenfeleik egy-egy körzetbe történő szorítására (mint ahogy a táblázatban az i3 jelzésű szavazókörzetben történik). Egy ebből a szempontból is értelmezhető jogforrástani előírás, hogy az országgyűlési képviselők választását szabályozó törvény az egyéni választókerületeket felsoroló mellékletekkel együtt sarkalatosnak minősül, így módosítása elvileg nagyobb konszenzust kíván meg.

Ezenfelül, bár vélhetően nem erre találta ki a hazai jogalkotó, de a gerrymandaringre való késztetést tompító hatású ösztönzőként funkcionálhat az egyéni választókerületben nyertes képviselő pártjának felülkompenzációja. Utóbbi fényében az egyéni győzelemhez nem szükséges szavazatok (mint a táblázatban az i3-as választókerületben a Y pártra leadott ötödik szavazat utáni voksok, azaz 1991 szavazat) felkerülnek az országos listára leadott szavazatok közé. Bár kétségtelen, hogy az országos listás helyeket eldöntő sok millió szavazat között ezen szavazatok relatív súlya rengeteget csökken, mégis visszafoghatja a pártok manipulációs szándékait.

A fent jelzett negatív aspektusokkal, veszélyekkel szemben a többségi rendszer (és a kétpártrendszer) révén kiakuló felülreprezentativitásnak több pozitívuma is említhető. Ezek egyike a stabil kormányzat. Mivel az arányos rendszer kifejezetten kedvezőbb az újabb pártok megjelenésének, ez egyben a kolaíciós kényszert is magában hordozza, amennyiben a kormányt a törvényhozás és nem egy külön választói eljárás iktatja be (mint például az Egyesült Államok elnökét). E ponton az arányos rendszer választói szempontból igencsak problémásnak tűnik. Szép és jó, hogy sok különböző csoport jelöltjei juthatnak be a parlamentbe, ugyankkor mindez aránytalanul jelentős alkupozícióba hozhatja a kisebb pártokat és egyébként is jelentősen megemeli a választásokat követő kormányprogram előreláthatatlanságát. Mivel a pártok a választások után szükségszerűen alkuhelyzetbe kerülnek, így nem világos, hogy ha például a zöldberuházások támogatása miatt szavaztam X pártra, akkor a választások utáni pártok közötti egyezkedés során ez a preferenciám mennyire fog érvényesülni.

Egy ehhez szorosan kapcsolódó következmény az elszámoltathatóság és a felelősség kérdése. Nem mindegy ugyanis, hogy egy tisztán többségi (és egymandátumos) választókerületekből álló rendszerben tudom, hogy engem ki képvisel (azzal a megszorítással, hogy ha az általam választott személy nem nyer, akkor nem képvisel senki), vagy egy tisztán listás rendszerben rögtön 199 személy képviselne. Ráadásul, utóbbi esetben, nagy valószínűséggel koalíciós kormány alakulhat, mely az egymásra mutogatások révén végképp elkenheti a felelősség kérdését. És még egy jelentős szempont: a listáról nem tudom kihúzni azt a személyt, akit adott esetben nem kedvelek, míg az egyéni választókerületben ítélkezhetek a versengő jelöltek fölött. Másképp fogalmazva, a listás rendszerben jelentősen megnő a pártvezérek szerepe úgy a listán szereplő személyek és sorszámuk tekintetében, mint a reprezentativitás (perszonalizáció, tabloidizáció) révén. Ezzel szemben az egyéni választókerületi rendszer az elszámoltathatóság logikájára épül.

Alkalmazások

Az új választási rendszer a korábbival szemben fordított alapra építkezik: míg korábban inkább a kétfordulós egyéni választókerületi rendszernek volt alkalma módosítani, torzítani az arányos eredményt (lásd például az 1998-as országgyűlési választásokat), az új rendszerben úgy tűnik, inkább az arányos rendszer tompíthatja a többségi rendszert és annak pozitív, valamint negatív következményeit.

A relatív többség elve, azaz az egyfordulós egyéni választókerület alkalmazása megnehezíti a harmadik pártok dolgát, így alkukényszert teremt. Ennek negatív olvasata, hogy a társadalmi preferenciák széles spektruma nem feltétlenül kerül a neki megfelelő súllyal képviseletre az Országgyűlésben. Mindamellett azonban, hogy a reprezentativitás szempontjából az országos lista pozitívan hat és tompítja a relatív többségi rendszer harmadik pártokat kizáró logikáját, az országos listán megszerezhető kevesebb számú mandátum „alulértékeli” még az 5%-ot elérni tudó pártokat is. Ráadásul az országos listán alkalmazott d’Hondt módszer a több szavazatot elért pártokat preferálja. (Korábban ezt a módszert eleve csak a kompenzációs listaként kezelt országos listán alkalmazták az országgyűlési választásokon.)

Ezenkívül tovább csökkenti a harmadik pártok részarányát a sajátosan kodifikált relatív többségi rendszer azon jellemzője, hogy az egyéni választókerületben mandátumot nyerő jelölt után is jár majd töredékszavazat a győztes pártjának, mégpedig az első és a második helyezett szavazatszáma közötti különbségnek megfelelő mennyiségű (a táblázat i1 oszlopában ez a szám 199, az i2-ben 29, az i3-ban pedig 1991 szavazat). Bár a töredékszavazatok kompenzációkénti beszámítását tipikusan nem a győztesnek találták ki (hanem csupán a vesztes fél kompenzálására, ami a táblázat esetében az i1-es körzetben 900, az i2-esben 990, valamint az i3-as körzetben 4 szavazat), így ennak célja is végsősoron a politikai stabilitás erősítéseként értékelhető, ugyanakkor a listára leadott szavazatok ilyen felduzzasztása akár nagymértékben is módosíthatja az országos listákra leadott szavazatok részarányait.

Pozitív olvasata lehet azonban a többségi elv meghatározó voltának, hogy a többségi rendszer az ún. medián szavazó fele tereli a választási győzelemért küzdő két felet, illetve a rendszer csökkenti a szélsőséges csoportok parlamenti képviseletét.

A tiszta többségi rendszerből fakadó egyéb különböző előnyök azonban csupán korlátozottan tudnak érvényesülni az országos lista jelenléte miatt. Egyrészt a stabil kormányzati többség biztosítása (szemben az arányos rendszerből fakadó koalíciós kényszerrel) azért problematikus, mert ha kényszerből áll össze néhány párt egy, az új választási rendszer logikájának megfelelő választási szövetséggé, akkor az azt alkotó alakulatok a választások után ugyanúgy frakciókra szakadhatnak, mintha arányos rendszerben versenyeztek volna. A többségi elv másik előnye pedig, az elszámoltathatóság, megkerülhetővé válik, hiszen a választópolgárok továbbra sem nyúlhatnak bele az előttük lévő listák személyi állományába, hiszen kötött listákra történik a szavazás.

Orbán Endre

*

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

*

Képek forrásai: 

http://cf067b.medialib.glogster.com/media/3f/3f9ef8429a9b8e7ccbe3f0aa12474dff6eec8215943b481c0b0a727e8c2a1358/scrutin-ue-elections-europe-parlement-europeennes-jpg.jpg

http://mockelections.co.uk/images/uploads/vote_ballot_paper.jpg 

http://1.bp.blogspot.com/-iFfvESJg33Q/TV07K8EutPI/AAAAAAAACYk/n0E-52wsNI4/s1600/Majority%252BRules.jpg

A magánjog legfontosabb kódexét hazánkban először 1848-ban próbálták törvénybe foglalni, mégis 111 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elfogadják a jelenleg is hatályos  Polgári Törvénykönyvet. A március 15-én hatályba lépő új Ptk. több mint ötven év után váltja elődjét. A Kodifikációs Főbizottságot vezető Vékás Lajos a múlt héten, az ELTE-ÁJK-n tartott előadásán beszélt az 1596 paragrafust és hozzávetőlegesen 16000 normát tartalmazó Kódex jelentőségéről, és többek között arról, hogy miért lesz döcögős a következő években a társasági jogi szabályozás, vagy hogy mennyire félreértik a vezető tisztségviselőre vonatkozó szabályokat.

A szexuális szokások, a nemi identitás és az ezek körébe tartozó tények az intim szféra részét képezik, s azoknak nagy nyilvánosság elé tárása a sértett személyiségi jogát, emberi méltóságát sérthetik, ezért alkalmas lehet a becsület csorbítására, s a rágalmazás vétségének megvalósítására – állapította meg a Kúria egy eseti döntésében.

2012-ben az EU bővítéséről szóló egyik konferencián előadótársam nagy derültséget keltett, mikor kijelentette, hogy az EU következő tagja nem az éppen tárgyalási folyamatban lévő Nyugat-Balkán országok, Izland és Törökország közül kerül ki, hanem Skócia lesz. Miről van szó?

Az utóbbi időben egyre több államszerkezeti kérdés kerül napirendre, elég pusztán Szíriára, Ukrajnára, a skót éskatalán népszavazásokra vagy éppen az ún. „ciprusi problémára” gondolni. Az EU-ba igyekvő Törökország ugyanis 1974 óta megszállás alatt tartja az Unió egyik legkisebb tagállamát. A kérdéses viszályt az idén 50 éves ENSZ misszióigyekszik kordában tartani, és még az is előfordulhat, hogy ez alkalommal révbe ér.