Nemzetközi szinten a globalizáció, uniós szinten a belső piac kialakítása kihívásokat hozott magával a kollektív munkaügyi kapcsolatok rendszerébe. Vajon a munkavállalói érdekérvényesítés képes megfelelő választ adni ezekre a változásokra? Ila-Horváth Eszter írása.
A fénykép 1997-ben készült Brüsszelben. Ebben az évben a Renault bezárta egy Belgiumban működő gyárát, és elbocsátott munkavállalókat, anélkül, hogy előzetesen konzultált volna a Renault európai üzemi tanácsával. Ennek hatására sztrájkhullám söpört át Európán, és több különböző országban dolgozó munkavállalók csatlakoztak a kollektív fellépéshez.
Kihívások a kollektív munkajogban
A globalizáció lehetővé teszi, hogy a munkáltatók országhatárokon átnyúlva, úgy szervezzék meg termelésüket, hogy a nemzetközi összehasonlításban hátrányosabb munkafeltételek mellett dolgozó munkavállalókat alkalmazzák. Így a vállalatok költségeiket csökkentik, és versenyképességüket javítják, azonban ez hosszútávon a munkafeltételek globális szintű romlásához vezet. Az Unió szintjén a belső piac biztosítása szintén bővíti a munkáltatók határokon átnyúló munkaszervezési lehetőségeit. Az Unióban a szociális dömping és a tagállamok közötti, tőkevonzás érdekében kialakuló szabályozási verseny a nemzeti munkajogi szabályok munkavállalókat védő rendelkezéseinek csökkenését eredményezik.
Mindezekkel szemben a munkavállalók kollektív érdekeinek védelme továbbra is a tagállami keretekhez kötött. A munkavállalók kollektív jogai, így a szakszervezetek struktúrája és eszközei hagyományosan a nemzeti jogrendszerekbe illeszkednek. Nemzetközi és uniós szinten is a munkáltatók profitálnak a határon átnyúló mobilitás lehetőségéből, ami a munkavállalók oldalán nem került kompenzálásra a hatékony kollektív érdekvédelem nemzetközi szintre emelésével. A transznacionális kihívásokkal szemben a munkavállalói érdekérvényesítés előmozdításában előrelépést jelenthetne a határon átnyúló kollektív fellépések elismerése. De vajon hol tart ez a folyamat az Unió szintjén? Milyen jogi háttér biztosított a tagállamokon átívelő, transznacionális sztrájkoknak? Jelen cikk ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Transznacionális sztrájkok
Mindenekelőtt szükséges tisztázni, hogy mik is azok a transznacionális sztrájkok. A kollektív fellépések határon átnyúló jellegét két tényező adhatja. Mindkét esetben jelen van transznacionális sztrájkok lényeges eleme, a munkavállalók közti nemzetközi szolidaritás.
Egyfelől nemzetközi magánjogi szempontból transznacionálisnak minősül a kollektív fellépés, ha külföldi elemet tartalmaz. Külföldi elem lehet például, ha kiküldetésben dolgozó munkavállalók vesznek részt a sztrájkban. A transznacionális jelleget az adja, hogy más jog lesz irányadó a munkavállalók munkaszerződésére, mint annak az országnak a joga, ahol dolgoznak, és részt vesznek a sztrájkban. Ekkor a kapcsolóelvek jelölik ki azt a jogrendszert, amelynek rendelkezései alkalmazandóak a sztrájk jogszerűségének megítélésekor.
Másfelől munkajogi szempontból is lehet transznacionális a sztrájk, ha különböző államok keretei között zajló sztrájkokat egy közös kollektív cél köt össze. Ebben az esetben beszélhetünk sztrájkhullámról, amelynek megítélése felaprózódik azok között a jogrendszerek között, ahol a munkavállalók részt vesznek a kollektív fellépésben.
Uniós jogforrások
Sztrájkjogi szempontból két uniós jogforrást kell kiemelni. Egyfelől az Alapjogi Charta 28. cikke kifejezetten tartalmazza a kollektív tárgyaláshoz és fellépéshez való jogot. A Charta kötelező erővel bír, így a sztrájkhoz való jog elismerése meghatározó jelentőségű. Azonban a Charta a tagállami hatáskört hangsúlyozza azzal, hogy a kollektív fellépés gyakorlásának módjára az uniós jog mellett a nemzeti jogszabályokat és gyakorlatot rendeli irányadónak.
Másik jogforrásként viszont az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (EUMSZ) kérdéseket vet fel. Az EUMSZ tartalmazza a belső piacra vonatkozó szabályokat és biztosítja az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek (más néven a négy alapszabadság) korlátozásoktól mentes áramlását. Az EUMSZ 153. cikk (5)bekezdésében viszont kifejezetten kivonja az Unió kompetenciájából az egyesülési és sztrájkhoz való jogot. Ez azt jelenti, hogy a Közösség nem kapott felhatalmazást egységes szabályozás megalkotására ezen a területen. Így a kollektív fellépések szabályozása továbbra is tagállami hatáskörben maradt. A kompetencia hiánya két dilemmát vet fel; nevezetesen azt, hogy a transznacionális sztrájkok akadályokba ütköznek mind uniós, mind tagállami szinten.
Európai Bíróság esetjoga
Az Unió kompetencia hiányából adódóan felmerül a kérdés, hogy uniós alapszabadság és a sztrájkhoz való jog uniós szintű gyakorlása esetén melyik élvez elsőbbséget; a munkáltatók számára az EUMSZ-ban biztosított szolgáltatásnyújtás szabadsága vagy a munkavállalók Alapjogi Chartába foglalt sztrájkhoz való joga? Ezzel a kérdéssel foglalkozott 2007-ben az Európai Bíróság a Viking[1] és a Laval[2] ügyekben.
A két eset kapcsán elismerésre került uniós szinten a sztrájkhoz való jog, azonban meghatározták a korlátait is. Ha a sztrájk alapszabadságot sért (például a munkáltató szolgáltatásnyújtási szabadságát), csak akkor minősülhet jogszerűnek, ha a szakszervezetek bizonyítják, hogy az arányos és szükséges volt. A döntés kritikája, hogy a Bíróság az alapszabadságok sztrájkjoggal szembeni prioritásából indult ki, a gazdasági érdeket a szociális elé helyezve. Egyes vélemények szerint a szigorú feltételek meghatározása a sztrájkjog kiüresítését jelenti, lehetetlenné téve a transznacionális sztrájkjog kifejlődését. További kritika, hogy az EUMSZ szerint az Unió nem rendelkezik kompetenciával, ugyanakkor közvetett módon, az alapszabadságokon keresztül mégis (korlátozó) hatást gyakorolt erre a területre.
Tagállami szint
Az Unió kompetencia hiányból adódó másik dilemma, hogy hogyan alakul a transznacionális sztrájkok megítélése, uniós harmonizált jog hiányában, tagállami szinten? A nemzeti munkajogi szabályok nem a transznacionális kapcsolatokra lettek „tervezve”, így kérdéses, hogy képesek-e megbirkózni a határon átnyúló jelenségekkel. A helyzetet nehezíti, hogy a tagállami sztrájkjogi szabályok lényegesen eltérőek, különböző hagyományokra és koncepciókra épülnek, így más korlátozások érvényesülnek a sztrájkhoz való jog gyakorlása tekintetében.
Ennek áttekintésére vizsgáljuk meg három gazdaságilag meghatározó tagállam, Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság sztrájkjogi szabályait. Azért ez a három jogrendszer került kiválasztásra, mert háromkülönböző sztrájkjogi modellt jelenítenek meg. A modellek elhatárolásakor az első szempont, hogy a sztrájkhoz való jog hogyan kerül biztosításra az adott jogrendszerben? Ez alapján elválasztható egymástól a kontinentális, illetve az angolszász modell. A kontinentális jogrendszerben pozitív rendelkezésekkel biztosítják a sztrájkhoz való jogot („right to strike”). A sztrájkban résztvevő munkavállalók munkaszerződése a sztrájk időtartama alatt automatikusan felfüggesztésre kerül, így velük szemben nem alkalmazhatóak hátrányos jogkövetkezmények. Ezzel szemben az angolszász jogrendszerben negatív módon biztosítják a sztrájkhoz való jogot, immunitásokon keresztül, sztrájk szabadságként („freedom to strike”). Főszabály szerint a sztrájkban résztvevő munkavállalók megsértik a munkaszerződésüket, így velük szemben jogkövetkezményeket alkalmazhat a munkáltató: elbocsáthatja, vagy kártérítés fizetésére kötelezheti őket. Második szabályként érvényesül viszont, hogy ha a sztrájk megfelel a törvényben meghatározott követelményeknek, immunitásban részesülhet és a résztvevő munkavállalók védettek lesznek a munkáltatók intézkedéseivel szemben.
A következő elhatárolás a két kontinentális jogrendszer, a német és a francia közt tehető. A németjogrendszerben a sztrájkhoz való jogot a munkaügyi kapcsolatok részének tekintik, ami korlátozásokat von maga után. A sztrájkhoz való jogot kizárólag a kollektív szerződés megkötése vagy kikényszerítése érdekében lehet gyakorolni, nyomásgyakorlási eszközként. A sztrájkhoz való jog jogosultja is csak az lehet, aki jogosult a kollektív szerződés megkötésére, vagyis a kollektív vitapartner, a munkavállalók oldaláról a szakszervezet. Ezzel szemben sokkal megengedőbbnek tűnhet francia a megközelítés, ahol a sztrájkhoz való jogot a munkavállalókalapvető jogaként szabályozzák. Ebben a modellben kevesebb kötöttség mellett gyakorolható a sztrájkhoz való jog, mivel az minden munkavállalót második generációs emberi jogként megillet. Így a német jogrendszerre inkább a kollektív jogi, míg a franciára az egyéni jogi megközelítés a jellemző.
Az elméleti hátterek különbözőségéből vezethetők le az egyes jogrendszerek részletszabályainak eltérései. A francia alapjogi megközelítéssel összhangban sem szigorú eljárási szabályok, sem pedig békekötelem nem korlátozhatja a munkavállalókat sztrájkhoz való joguk gyakorlásában. Ezzel szemben a német jogrendszer kollektív megközelítésére kifejezetten jellemző a békekötelem előírása, vagyis a kollektív szerződés hatálya alatt, az abban szabályozott kérdésben nem szervezhető kollektív fellépés. Ugyanakkor túl sok eljárási szabállyal ebben a jogrendszerben sem kell számolni. A brit jogrendszerben másképp kell vizsgálni ezeket a szempontokat. A kollektív szerződés nem rendelkezik automatikusan kötelező erővel a munkáltatókra nézve, azokat inkább csak „gentelmen’s agreement”-nek tartják, így békekötelem sem merülhet fel. Másfelől viszont szigorú eljárási szabályokat (például előzetes szavazás tartásának kötelezettsége) kell a sztrájkolóknak betartaniuk az immunitás megszerzéséhez.
Végül a legfontosabb különbség a transznacionális fellépés tekintetében a szolidaritási sztrájkok[3]megítélésében van. Ennek jelentősége kiemelendő, mivel ezek praktikusan a transznacionális sztrájkok alapját képezhetik. Franciaországban és Németországban jogszerűen lehet szolidaritási sztrájkot szervezni, míg az Egyesült Királyságban nem. A brit jogban a szolidaritási sztrájkok tilalma a transznacionális szolidaritási sztrájkban való részvételt is kizárja.
Összefoglalva megállapítható, hogy az egyes tagállamok sztrájkjogi szabályai közti eltérések olyan mértékűek, hogy nem teszik lehetővé a transznacionális sztrájkok egységes, uniós megítélését, és ezzel akadályozzák a határon átnyúló kollektív fellépések hatékony kibontakozását. Uniós szintű harmonizációs célkitűzés hiányában nem magától értetődő az egységes sztrájkszabályozás létrejötte, és így a transznacionális sztrájkok egyöntetű elismerése sem.
Megbillenő egyensúly?
A kollektív munkaügyi kapcsolatok harmonikus működése és a kollektív tárgyalások eredményessége érdekében elengedhetetlen, hogy a felek közötti erőviszony kiegyensúlyozott legyen. A nemzeti jogok szintjén ez úgy történik, hogy a munkavállalói oldal – hátrányosabb helyzetéből adódóan – rendelkezik a kollektív fellépés jogával, mint nyomásgyakorlási eszközzel. Az Unió szintjén a szociális partnerek közötti egyensúly azonban megbillenni látszik a munkáltatók javára. Ennek oka az, hogy a munkavállalók egyik lehetséges érdekérvényesítési eszköze, az uniós szintű transznacionális sztrájkok kettős akadályba ütköznek. Egyfelől maga az uniós jog állít fel korlátokat a belső piac és az alapszabadságok védelme érdekében, másfelől a tagállami szabályok eltérései akadályozzák a transznacionális fellépéseket. A munkáltatók kihasználhatják a szolgáltatásnyújtás szabadságából adódó előnyöket, ugyanakkor ezzel szemben a munkavállalók kollektív érdekeinek védelme a tagállamok keretei közé van szorítva.
Kiút?
A kollektív felek között egyensúly helyreállításához először szempontváltásra lenne szükség. A szociális jogok – így a sztrájkjog – szerepét a gazdaság hosszú távú stabilizálásában lehetne megjelölni, nem pedig a gazdaságpolitika korlátozásában.
Ez a szempontváltás elvezethetne az Alapjogi Charta 28. cikkében megfogalmazott kollektív fellépéshez való jog újraértelmezéséhez. A 28. cikk alapján lehetőség lenne az Unió szociális kompetenciájának kiterjesztésére a kollektív fellépések területére, így az az európai szociális párbeszéd részévé válhatna. Az uniós kompetencia és szociális párbeszéd kiterjesztése a kollektív fellépésekre két vonatkozásban is előremutató lehetne.
Egyfelől a szociális párbeszéd keretei között maguk a kollektív vita felei alakíthatnák ki a transznacionális fellépések európai szintű szabályozását. Így feltehetően a szociális partnerek kölcsönösen, egymás érdekeit figyelembe véve megalkothatnák a transznacionális sztrájkok kiegyensúlyozott szabályozását.
A másik cél globálisabb, a szociális párbeszéd keretei között zajló uniós szintű kollektív tárgyalással van kapcsolatban. Az uniós kompetencia hiány miatt felmerülhet a kérdés, hogy a szociális párbeszéd keretében folytatott kollektív tárgyalások valóban hatékonyak-e a munkavállalói nyomásgyakorlás uniós szintű garantálása nélkül? A jövőben az európai szociális párbeszéd iránya és célja az, hogy keretei között valódi, önállóan is jogi kötelező erővel rendelkező kollektív szerződéseket lehessen létrehozni, mivel ez alapvető fontosságú lenne a munkafeltételek uniós szintű színvonalromlásának megakadályozásában. Az európai kollektív tárgyalások és a kollektív szerződések megerősítését segíthetné a transznacionális sztrájkjog biztosítása, mivel valódi kollektív tárgyalás nem lehetséges a sztrájk lehetősége nélkül. Úgy gondolom, hogy az uniós kollektív munkavállalói érdekérvényesítés előmozdításában kiemelt szerepe lehetne a transznacionális sztrájkjog elismerésének, mivel nemzetközi szinten hatványozottan igaz az elhíresült sztrájk-szlogen, miszerint „United We Bargain, Divided We Beg.”
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.
***
[1] A finn Viking kompvállalat Észtországban kívánta újralajstromoztatni hajóját, annak érdekében, hogy alacsonyabb munkabérért dolgozó észt legénységet foglalkoztathasson. A finn legénység és a Finn Tengerészeti Szakszervezet ellenezte az újralajstromoztatást, ezért a Közlekedési Dolgozók Nemzetközi Szövetségéhez fordultak támogatásért. A nemzetközi szakszervezet felhívta tagjait, hogy nem folytathatnak tárgyalásokat az érintett kompvállalattal és sztrájkot helyezett kilátásba. A kompvállalat azzal védekezett, hogy a szakszervezetek fellépései megsértették a közösségi jog által biztosított szolgáltatásnyújtás szabadságát.
[2] Laval, lett építési vállalkozás Svédországba küldte ki munkavállalóit egy iskola felújítása céljából. A Svéd Építőipari Munkások Szakszervezete arra kívánta rábeszélni a lett építési vállalkozást, hogy csatlakozzon a svéd építőipari kollektív szerződéshez, mivel így a svéd munkavállalók magasabb béréhez közelíthetné a kiküldött lett munkavállalók bérét. A szakszervezet blokádot hirdetett Laval ellen, aki a kollektív fellépés eredményeképpen csődbe ment. Ebben az esetben a szociális dömping ellen védekező svéd szakszervezet fellépése korlátozta a szolgáltatásnyújtás szabadságát.
[3] A munkavállalók szolidaritási alapon csatlakoznak a sztrájkhoz, más munkavállalók érdekében úgy, hogy munkáltatójuk közvetlenül nem érintett a kollektív vitában.
A képek forrásai:
http://www.cafepress.com/+bargain_or_beg_poster,574279608
http://www.magnumphotos.com/C.aspx?VP3=SearchResult&ALID=2S5RYD1O9NGI
http://www.mining.com/union-drops-strike-at-first-quantum-mine-in-zambia/
http://occupywallst.org/article/seeing-red-chicago-teachers-strike-elevates-anti-p/